Az egyházak öröklése, ami a gyakorlatban végrendelet útján kapott adományokat jelentett, a kora középkortól kezdve az egyház egyik fő bevételi forrását adta. A végső rendelkezésnek a halállal való összefüggéséből adódott a spiritualitással és így az egyházzal való (bár koronként változó) szoros kapcsolata.1 A nemzetközi és a hazai vizsgálatok is 80% körülinek találták azon végrendeletek arányát, melyekben egyház a(z egyik) kedvezményezett.2 Noha ez az adat a középkor végére vonatkozik, egészen a szekularizáció előre haladtáig valószínűsíthető ehhez hasonló, vagy ezt közelítő arány. Az alábbiakban ennek e jelenségnek jogi hátterét igyekszünk vázlatosan megvilágítani.
A magyar jogfejlődést tekintve a 20. század előtt nemigen lehet különválasztani a végrendeletek történetétől általában az egyházak javára történt végrendelkezéseket, ezért szükséges áttekinteni az örökösödés, végrendelkezés magyarországi történetét is.
A történettudomány általános megállapítása az, hogy legvagyonosabbnak számító réteg öröklését nemzetségi tulajdonjog erőssége és tovább élése szabta meg. Az örökösödés rendjének szabályozása legtöbbször a nemzetség jogának csorbítását jelentette, ezért a (szabad) végrendelkezés a középkorban - legalábbis az ősi öröklött birtokok vonatkozásában - a nemzetségi jogon esett sérelemnek fogható fel. Ebből a rendszerből először a királyi adományokat vették ki Szent István és részben Kálmán király törvényei.3 Noha az 1222. évi Aranybulla 4. cikke úgy rendelkezett, hogy a királyi serviens szabadon végrendelkezhet fiú utód nélkül való elhunyta esetén,4 a nemesek jónak látták ilyen esetekben a királyi megerősítés kieszközlését is.5 Végül a nemzetségi jog győzedelmeskedett és határozta meg öt évszázadra a nemesség örökösödését: az 1351. évi törvény 11. § ugyanis kifejezetten az Aranybulla rendelkezéseinek mond ellent azzal, hogy a nemzetséget (rokonokat) teszi meg fiú utód nélküli elhalálozás esetén örökösnek (ősiség). Így nemes ember csak ingó jószágairól és szerzett ingatlanairól tehetett szabad végrendeletet.6
A végrendeletek alakisága tekintetében a 14. századtól a közhitelű oklevélkibocsátók körének bővülésével (és feltehetően az örökösödés jogi szabályozásával) együtt egyre kevesebb a király előtt, vagy a kimondottan királyi engedéllyel kiadott végrendelet. Gyakoribbá válik, hogy magánpecsét alatt is állítanak ki ilyen iratokat, amely gyakorlat aztán általános is lesz. A 14. századtól azonban még ritkán egyházi méltóság, sokkal gyakrabban azonban hiteles hely megerősítésével születnek végrendeletek (illetve városi polgárok esetében a város pecsétjével kerültek megerősítésre). Ekkoriban már számos, a későbbiekben is megmaradt forma felbukkan, mint a végóra, illetve az épelméjűség kiemelése. Ugyanakkor ebben az időben még invocatioval kezdődnek a végrendeletek, és olykor hiteleshely megbízottja előtt, illetve az foglalja írásba, nemcsak hogy az ő pecsétjével van megerősítve.7
A városi szokásjog, illetve joggyakorlat általában nem élt megszorításokkal a polgárok szabad végrendelkezésnek tekintetében, csak néhány helyen korlátozták azt.8 A jobbágyság végrendelkezésére vannak középkori példák is, többé-kevésbé viszont csak a Hármaskönyv foglalja rendszerbe azt: szerzett vagyonában szabad végrendelkezést, fiú utód nélküli halála esetén öröklött javaiban a földesúrra való háramlást írva elő.9 A reformkori politikai küzdelmek során ugyanakkor az 1832-1836-os és az 1839-1840-es országgyűlés is alkotott jogszabályokat erről. Utóbbi alapvetően szabad végrendelkezést biztosított a jobbágyságnak.10
Mint fentebb láttuk az ősiséggel a végrendelet jelentősége bizonyos értelemben csökkent mind általánosan, mind egyházi vonatkozásokban a magyar középkor korai századaihoz képest. Az eladományozható birtokok számának megfogyatkozása és az adományozás megkötése a nemesség esetében nem mindig tette szükségessé végrendelet készítést, de a többi társadalmi csoport is leginkább ingóságai felett rendelkezett. Talán ezzel is magyarázható, hogy a végrendelkezést világi törvények igen sokáig nem szabályozták. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tulajdonítottak neki jelentőséget.11 Inkább a fentebbi korlátozott volta mellett arról is lehetett szó, hogy olyan szokás volt, amit nem kellett különösebben szabályozni. A Hármaskönyv ugyan nem beszél róla részletesen, de talán ezért is érezhető természetesnek vétele azon címekben, amelyekben felbukkan.12 Erre utal - ugyan több mint száz évvel később - az 1638. évi 31. tc., mely kimondja, hogy "az elhunytak végrendeletei közül csak azoknak adjanak helyet, a melyek szokott ünnepélyességgel keltek vagy fognak kelni." Hogy a "szokott ünnepélyesség" mit jelent, pontosan nem lehet tudni, de valószínűleg a már fentebb említet, elsősorban tartalmi elemeket (tanúk, végórára való hivatkozás, esetleg lélekváltság kiemelése, ünnepélyes megpecsételés) lehet érteni alatta. Fontosabb azonban a "szokott" szó használata, mely szokásjogra utal. E mellett a törvényhely mellett a korszakban csak az 1655. évi 46. tc. foglalkozik a végrendelettel, jelesül a nemesség polgári örökségről szóló végrendeletével, amit birtokos nemesek esetében kivesz a város egyedüli joghatósága alól.
A végrendelkezést általánosan hosszú idő után és hosszú időre az 1715. évi 27. tc. szabályozta, mely meghatározta a végrendelet érvényességének kellékeit (pl. hiteleshely, vagy tanúk előtt volt teendő, kivéve mások mellett a kegyes hagyományok céljára történő rendelkezést, mely esetében saját kezű írás és aláírás, vagy két tanú elegendő volt). A végrendelkezés teljes, polgári jogi szabályozása az ősiség eltörlést követően kerülhetett sor. Az osztrák polgári törvénykönyv hatását mutató szabályozás elsőként az 1876. évi 16. tc-ben öltött testet (a végrendeletek, öröklési szerződések és halálesetre szóló ajándékozások alaki kellékeiről), majd 1894-ben az 16. tc-el szabályozták újfent (az örökösödési eljárásról).
Az Árpád-korban természetesnek tekinthető, hogy a hagyományos (nemzetségi) öröklés esetei nem lettek írásba foglalva, sokkal inkább az ettől különbözők, melyeknek nagy részét az egyház részére tett adományok jelentették. Ingót, ingatlant, rabszolgát is adományoznak az egyháznak, sokszor az örökhagyó lelki üdvéért kitétel (azaz lélekváltság címének) hangoztatása mellett. Nem csoda, hogy az (írásbeli), szabad végrendelkezést az egyház mindig is támogatta.
A legkorábbi fennmaradt okleveleink között szép számmal találhatók az egyháznak tett adományokról szóló rendelkezések.13 Guden 1079-es oklevele (az első eredetiben fennmaradt királyi megerősítésű magánoklevél), melyben paloznaki birtokát a veszprémi egyháznak adományozza, fordulataiból arra lehet következtetni, hogy végrendelet. Ráadásul nemcsak hogy a király pecsétje alatt lett kiállítva, de külön meg is említi a szabad rendelkezésre vonatkozó királyi engedélyt, sőt kéri is az uralkodót, hogy azt halála (ti. Gudené) után is tartsa meg. Dávid herceg nem sokkal későbbi oklevele (mely szintén nem biztos, hogy végrendelet, de az egyháznak való adományt maga és szülei lelki üdvéhez kapcsolja) szintén királyi pecsét alatt és a királyi beleegyezést külön kiemelve adományoz az egyháznak javakat.
Az első kimondottan végrendeleti adomány II. István uralkodása alatt és megerősítésével Acha veszprémi jobbágynak a pannonhalmi monostor részére tett adománya. Ebben tanúk előtt rendelkezik javairól, elsőként a szó szerinti "pro redemptione anime mee" bibliai hivatkozással.14 A többi fennmaradt 12. századi végrendelet alapján általános jellemzőként elmondhatjuk, hogy ezen okiratok a végrendelkező nevében kelt, de királyi megerősítésű oklevelek, melyek olykor a király hozzájárulását külön is megemlítik. Ugyanakkor e korai végrendeletek fő - majdnem mindig kizárólagos kedvezményezettje - az egyház. Formai ismérvükként megjegyzendő, hogy időmeghatározással kezdődnek, ami más okleveleknél is előfordul ugyan, később azonban a végrendeleteknél lesz általános.
A fenti példákból is valószínű, hogy az egyházra való végrendelkezés bevett és elismert gyakorlattá válhatott, és erre utal az is, hogy törvényi megemlítésére először az 1290-1291. évi törvény 27. cikkelyében van példa. Az egyház is azok között van itt felsorolva (rokonok és feleség mellett) akiknek lelki üdvükért örökös nélküli halála esetén nemesek, vagy szászok hagyhatják birtokaikat. A sajátos politikai légkörben kelt törvény tulajdonképpen az Aranybulla rendelkezését erősíti meg, kimondottan a kincstár ellenében a nemesi szabadságjogok védelmében.
Az első Árpád-kori végrendelkezések még viszonylag nagy vagyonokról, (birtokokról) rendelkeznek és a "lélekváltságot" csak általánosan említik, azaz nem kötnek feltétlenül ki az adomány fejében végzendő cselekedeteket. Az ősiség törvénye az egyház javára való végrendelkezésekben is érezhető fordulópontot jelentett, hiszen végrendeleti öröklésének erős csökkenését lehet megállapítani. A birtok ősiségbeli megkötöttsége mellett az adományozható földterület csökkenése is szerepet játszhatott ebben. Mindenesetre a 14. század második felétől szerzett javakból, ingóságokból és pénzből és elsősorban hagyomány útján jutatták javakhoz az egyházat a végrendelkezők.15 Ekkortól a végrendeleti adományoknak már számos célja lehetett:16 a templom építése, misék mondása, oltárjavadalom alapítása, fiatalok taníttatása, de sokszor (általában természetbeli, fogyó javakat - gabona, bor) különösebb célmegjelölés nélkül hagyományoztak az egyházra. De természetesen konkrét tárgyak készíttetésére is van példa. A megadományozottak elsősorban templomok, kápolnák, kolostorok, (később oktatási intézmények,) valamint vallási társulatok, testvérületek és a szegények voltak. Maga az adomány egy része ingatlan volt (pl. szőlő, ház), továbbá pénz és értékesebb ingóságok (ide sorolandó a nagyobb mennyiségű élelmiszerek, leginkább a bor és gabona).
Az egyháznak a végrendelkezés terén való érdekeltségét mutatja az is, hogy a végrendelkezési perek sokáig a szentszékek joghatósága alá tartoztak. A 14. században már az elsőfokú a püspöki a második fokú bíróság az érseki szentszék volt. Ezt a jogot a 15. század második felében több törvény is megerősíti.17 Werbőczy viszont már kizárja a végrendeleti birtokügyek tárgyalásából az egyházi bíróságokat és csaknem másfélszáz év múlva az 1647. évi 15. tc. az egyházi bíróságok jogkörét a végrendeletek formaságainak megvizsgálására szűkíti. Ezt a jogkört az 1868. évi 54. tv. 22. §-a vonta végül meg.
A koraújkori törvényi szabályozások ugyanakkor nem érintik az egyházakra való végrendelkezést, kivéve a kegyes alapítványok tételének könnyítését a fent ismertetett 1715. évi 27. tc. szerint.18
Sajátos módon a világi jog, vagy inkább a politika az egyházi személyek végrendelkezésébe sokkal nagyobb mértékben szólt bele.19
Az egyházi személyeknek nem lehettek törvényes leszármazóik, akikre végrendelkezni tudtak volna. Az egyház ugyanakkor mindig is szorgalmazta és részben elő is írta a rá való végrendelkezést. A 11. században az esztergomi zsinat határozatai említettek annyit, hogy a papok vagyonának legalább fele kerüljön vissza egyházi tulajdonba.20 Ez azonban nem volt sem általános, sem szigorú előírás. 1250-ben például Leusták egri kanonok a káptalan pecsétje alatt birtokát unokájára, Tékre hagyja.21 A törvényi szabályozásból, pontosabban annak hiányából úgy látszik, a kérdést nem látták szükségesnek szabályozni hosszú időn keresztül, vagy a papság nem tudta keresztül vinni akaratát. A világi hatalom részéről az egyházi személyek által a szerzett, vett javaknak végrendelet, vagy annak hiányában kánoni szabályok értelmében az egyházhoz való kerülése nem volt kifogásolható, adományozott birtok azonban szigorúbb megítélés alá esett, ezért is a főpapok egyenként kértek a királytól végrendelkezési szabadságot. A papság tagjai személyes (öröklött, szerzett) vagyonukról viszonylag szabadon rendelkezhettek, bár még a 13. században is sokszor kikérték rokonaik beleegyezését is, ami a nemzetségi szolidaritás meglétére utal. Ettől az időszaktól kezdve ugyanakkor leginkább a ius spolii22 gyakorlása korlátozta az egyháziak hagyatékának szabad felhasználását.
A papi öröklés a magyarországi gyakorlatban legjelentősebb megkötöttségét a 16. század végétől a főpapi hagyatékok kincstári lefoglalása jelentette. Ugyanis elsősorban a török ellen háborúk költségeit fedezendő I. Miksa alatt számos főpapi vagyon került a kincstár kezére, ami jelentősen sértette az egyház érdekeit és tulajdonképpen gátolta az egyháziak szabad végrendelkezését.23 A 16. század végéig a gyakorlat azt mutatta, hogy a főpapok ingó és szerzett vagyonukról egyházuk, a szegények és rokonaik, szolgálóik javára rendelkeztek. Ezen rendelkezések súlyos akadályát jelentette a fiscus törekvése a hagyatékok megszerzésére. A probléma az 1598. évi országgyűlésen már sérelemként szerepelt, de a klérusnak csak annyit sikerült elérnie, hogy az uralkodó a 40. törvénycikkben megígérte a végrendelkezési szabadsággal kapcsolatos kérdés rendezését. Erre azonban több mint negyed századot kellett várni.
II. Ferdinánd király 1625 decemberében úgy rendelkezett, hogy a főpapok ingóikról szabadon rendelkezzenek azzal a megkötéssel, hogy annak felét papneveldékre, vagy szegény plébánosokra, plébániákra hagyják, másik feléről a kánonjogi korlátok között, de szabadon döntsenek. Emellett azonban az uralkodó azon óhaját is kifejezte, hogy a végrendelkező főpap emlékezzen meg a végvárakról is. Noha a rendelkezés szabaddá tette a végrendelkezést, a főpapok ez után is általában külön kérték a királyi megerősítést is. Minden szempontból példaszerű Pázmány Péter végrendelete.24 Ő, noha bíborosként VIII. Orbán pápától végrendelkezési szabadságot kapott, 1631-ben királyi megerősítést is kieszközölt. 1636-ban készült végrendeletében pedig egyes ingó javait az uralkodóra hagyja, a véghelyeknek bort és gabonát hagy, de gondoskodik a papnöveldéről, szolgálóiról, egyes egyházi intézményekről és személyekről és a szegényekről is. Mindazonáltal a kérdés nem jutott nyugvópontra, hiszen I. Lipót újólag szabályozta a főpapság végrendelkezését 1677-ben. E szerint a vagyon kétharmad részét papnevelésre szükséges hagyni, egyharmad részéről pedig a főpapok szabadon rendelkezzenek, de lehetőleg a véghelyekre is hagyjanak valamit. Ez utóbbi kitételt annyira komolyan vette a kincstár, hogy ezután az esztergomi érseknek és a kamarának jogában állt a véghelyek számára bizonyos részt levonni a hagyatékból. Természetes, hogy ez az intézkedés állandó feszültséget teremtett az uralkodó és a magyar főpapság között.
Ezt orvosolta végül Kollonics Lipót érsek által kimunkált egyezmény a 18. század elején. E szerint az elhalt főpap után maradt ingókat az adósságok, temetési költségek stb. levonása után három részre kell osztani: az egyháznak, a kincstárnak (várerődítési célokra) juttatandó részre és arra, amelyről teljesen szabadon rendelkezik az örökhagyó. Azt, hogy ezen állapot nem végleges, mutatja, hogy 1715-ben törvény született a főpapok végrendelkezési szabadságáról (16. tc.), de ez csak a korábbi megegyezésekre, illetve a bizottsági munkálatok folytatására utal. A kérdés két évszázad alatt sem került végleges rendezésre: sem jogszabály nem készült róla,25 sem az 1855-ös konkordátum (mely szabad végrendelkezést biztosított az osztrák császárság terültén a főpapoknak) nem valósult meg hazánkban. A gyakorlatban a főpap vagy kieszközölte az uralkodónál a szabad végrendelkezést, vagy a Kollonics-féle egyezmény szellemében rendelkezett javairól (az egyháznak járó részt papnevelési, vagy szegény plébániák céljára, az államnak járót később nem csak erődítési munkákra rendelték). Jó példa erre a művészettörténész, nagyváradi püspök Ipolyi Arnold, aki végrendeletével is jelentékenyen támogatta a kultúrát.26
Amint azt láttuk, az egyházak öröklésére vonatkozó jognak gazdag története van. A társadalmi szekularizációval az egyházak jelentősége a vagyonjogi viszonyokban mára nagymértékben visszaszorult - még ha a rendszerváltás óta némileg növekedett is. Az egyházakra vonatkozóan öröklési jogi vagy öröklési jogra is kiható szabályokat a hatályos világi jogban alig találunk. Valószínűleg az egyetlen ilyen konkrét rendelkezés a termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény 6. § (2) bekezdése, miszerint az egyházi jogi személyek kivételt képeznek a jogi személyek általános termőföldszerzési tilalma alól, ugyanis végintézkedés (illetőleg ajándékozási, tartási vagy gondozási szerződés alapján) termőföldre tulajdonjogot szerezhetnek.27
Az egyházak mindazonáltal nem szorultak ki teljesen az öröklési jogi kapcsolatokból. A legszembetűnőbb e körben az a jelenség, hogy végintézkedés útján egyéb jogi személyeknél ma is lényegesen gyakrabban örökölnek. Más szóval megfigyelhető, hogy amikor a végintézkedők nem természetes személyt (rokont, barátot) jelölnek meg végintézkedésben örökösül - ami egyébként az általában jellemző eset -, akkor inkább egy egyházat, mint más jogi személyt (alapítványt, egyesületet stb.).28 Ebben bizonyára szerepet játszanak az egyházakra történő végintézkedés történeti-társadalmi hagyományai, melyek mára sem tűntek el nyomtalanul.
Gyakorlati tapasztalatok alapján felhívhatjuk a figyelmet ebben az összefüggésben néhány előforduló problémára:
- A Ptk. 636. § (2) végrendeleti örökösnevezésre vonatkozó szabálya szerint örökös az, akinek az örökhagyó az egész hagyatékát, illetőleg annak meghatározott hányadát juttatja. Örökölni az tud, aki jogképes, a természetes és jogi személyek29. Egyházak végrendeleti juttatásban részesítése esetén viszonylag gyakran előfordul, hogy olyan szervezetet, közösséget szervezeti egységet nevez meg a végrendelkező örökösként, amely nem rendelkezik jogi személyiséggel (pl. református leányegyházközséget).30 Felmerülhet, hogy ilyenkor a favor testamenti elve alapján esetleg értelmezhető-e úgy a végrendelet, hogy az abban megnevezett szervezetet, szervezeti egységet is magában foglaló magasabb szintű vagy a felettes egyházi jogi személy a végrendeleti örökös - az eredmény mindenesetre kétséges.
- Szintén a gyakorlatban találkozni azzal, hogy egyes vallási közösségek - jellemzően újabb keletű kisegyházak - a híveiktől mintegy megkövetelik, hogy az egyházra végrendelkezzenek. Ha az egyházi személyek, lelkészek olyan mértékű pszichés nyomást gyakorolnak a végrendelkezőre, mely eléri a Ptk. 649. § (1) bek. c) pontja szerinti jogellenes fenyegetést vagy tisztességtelen befolyást, akkor felmerülhet a végrendelet érvénytelensége, ezért ilyen esetben végrendelet készítéskor körültekintéssel célszerű eljárni. Tapasztalni azt is, hogy a kikényszerített végrendeletből a végrendelkező birtokában nem is hagynak példányt - nehogy azt a legegyszerűbb módon, megsemmisítéssel hatálytalanítsa -, ezért a korábban ilyen körülmények között tett végintézkedést utóbb a legbiztonságosabb módon a VONY-ba bejelentett közjegyzői okiratba foglalt (vagy legalább letétbe vett) végintézkedéssel lehet hatálytalanítani.
Az egyházak saját szabályai, belső joga gyakran számos örökléssel kapcsolatos előírást tartalmaz. A továbbiakban abból a szempontból vizsgáljuk meg a néhány legfontosabbat, hogy azok hogyan viszonyulnak a világi joghoz.
A hatályos katolikus Egyházi Törvénykönyvnek ma igen sok öröklési szabálya van. A 1299. kánon 1. § a kegyes intézkedések és kegyes alapítványok31 kapcsán kimondja a krisztushívők végintézkedési szabadságát. A katolikus egyházjog a híveket természetesen nem kötelezi arra, hogy az Egyházra végrendelkezzenek.32 Itt is jól megfigyelhető a kánonjog azon törekvése, hogy lehetőleg olyan szabályrendszert alkosson, mely összhangban van a világi joggal: a 1299. kánon 2. § szerint az egyház javára tett halál esetére szóló intézkedésekben, ha lehetséges, meg kell tartani a világi jog szerinti formaságokat. Az 1301. kánon a halál esetére szóló kegyes intézkedésekkel kapcsolatban az ordináriusnak (általában a megyéspüspök) egyfajta végrendeleti végrehajtói státust biztosít, még ezzel ellentétes végintézkedési rendelkezés esetén is. A He. 77. § alapján azonban a hagyatéki eljárásban csak az örökhagyó által a végrendeletben erre kirendelt személy tekinthető végrendeleti végrehajtónak. Az 1302. és további kánonok egyéb, világi jogi hatással nem bíró kötelezettségeket írnak elő a végintézkedés alapján javakat átvevő személyre és az ordináriusra stb. A kegyes alapítványokkal összefüggésben szól a törvénykönyv azok "elfogadásáról", ami az ordinárius joga. A Ptk. 74/D. § értelmében alapítvány létrehozása végrendeletben is történhet, kérdéses azonban, hogy lehetséges-e végrendeleti úton olyan alapítványt tenni, mely a kánonjog és a világi jog szerint is jogi személyiséggel bír (a végrendeleti juttatás "elfogadását" ugyanis a polgári jog nem ismeri), de a probléma valószínűleg kevés gyakorlati jelentőséggel bír.
A végrendeleti juttatás "elfogadása" számos más belső egyházi szabály kapcsán problematikus. A Magyarországi Református Egyház alkotmányáról és kormányzatáról szóló 1994. évi II. törvény 58. § (2) szerint pl. a presbitérium (az egyházközség döntéshozó szerve) határozata a fokozatos egyházi hatóság jóváhagyásával válik érvényessé, ha a döntés ajándék, örökség elfogadására vagy visszautasítására vonatkozik. A gyakorlatban ilyenkor a presbiteri ülésen határozatot hoznak az egyházközség javára szóló végrendeleti juttatás elfogadásáról - akár már a végintézkedés megszületésekor - azt felterjesztik jóváhagyásra az egyházmegyei elnökséghez, mely arról szintén határoz. Ezeknek a határozatoknak azonban világi jogi szempontból semmilyen joghatása sincs. Az örökség visszautasítása esetében azonban már a fenti szabályok alapján kellene megítélni, hogy a megfelelő egyházi szerv hozta-e meg az arra vonatkozó döntést.
A fentihez hasonló, bár pontatlan megfogalmazású szabályt tartalmaz az evangélikus egyház szervezetéről és igazgatásáról szóló 2005. évi IV. törvény 52. § g) pontja.33
Érdekes kérdés, hogy hogyan alakul napjainkban az egyházi személyek, lelkészek utáni öröklés. A végrendelkezési szabadság ma alkotmányos jog, mely a szerződési szabadsággal megegyező védelemben részesül34, az ezt korlátozó belső egyházi szabályoknak nincs világi joghatása.
A kánonjog - mint láttuk - a hívők végrendelkezési szabadságát hagyományosan kifejezett védelemben részesíti, a katolikus egyházmegyék részleges joga azonban a közelmúltban is tartalmazott (pl. a veszprémi egyházmegyében), ill. ma is tartalmaz (pl. az esztergom-budapesti egyházmegyében) olyan előírást, miszerint a papok kötelesek végrendelkezni és javaik egy részét az egyházmegye céljaira hagyni.35
A katolikus rendekben a szerzetesek szegénységi fogadalmat tesznek, vagyis az örökfogadalom tételkor lemondanak tulajdonukról és tulajdonszerzési képességükről a múltra és a jövőre vonatkozóan, mind élők között, mind haláluk esetére, esetleges javaikat ezután csupán birtokolják, azok tulajdonosa a szerzetesi intézmény.36 Kérdéses, hogy ez az általános joglemondás megtehető-e egyáltalán a világi jog szerint is érvényes módon - ahogy azt a 668. kánon 4. § is lehetőség szerint megkívánja. Ami mindennek az öröklési jogi oldalát illeti: az örökfogadalmas szerzetes egyházjogi megközelítésben nem szerezhet meg öröklés útján vagyont és nem képes a szerzetesi intézményen kívül másra végrendelkezni. Nehezen képzelhető el, hogy az örökfogadalmat olyan formában meg lehetne tenni, melynek alapján a szerzetes a világi jog szerint automatikusan kiesne az öröklésből és helyébe a szerzetes intézmény lépne, illetve melynek alapján a nevén álló esetleges vagyont halálakor az intézményt szerezné meg. Ezért az ismertetett egyházi szabályok világi érvényesülésének garanciáját csak az jelentheti, ha a szerzetes meglévő vagyonát a polgári jog szabályai szerint érvényes, egyedi jogügylettel juttatja az intézménynek, halála esetére pedig annak javára tesz végintézkedést.
Bár nem a szoros értelemben vett egyházakkal kapcsolatos kérdés, mégis érdemesnek tűnik itt megemlíteni, hogy az öröklési jogban jelentőséggel bírhat az örökhagyó, illetve az örökösök vallási hovatartozása, méghozzá nemzetközi öröklési ügyekben. Amint azt Prof. Looschelders cikkében37 láthattuk előfordul, hogy egyes (iszlám) államok jogában - az európai országok közrendjébe ütközően - öröklésből való kiesés okát jelenti a valláskülönbség. Az ütközés hazánkban adott esetben is a németországihoz hasonló eredményre, a külföldi jog alkalmazhatatlanságára vezethet.
A korábbi történelmi korokban az egyházak az öröklési jogi viszonyokban gyakran fontos szereplők voltak, a végrendelkezések tekintetében pedig a legjelentősebb helyet foglalták el. Nem csoda, hogy a katolikus egyházjog és egyházi törekvések hatottak a szabad végrendelkezés gyakorlatának magyarországi fejlődésére. A világi jogi és politikai törekvések csak az egyházak öröklés útján történő birtokszerzését, illetve a történelmi helyezettől függően a jelentős főpapi ingó vagyonokkal való rendelkezést szorították korlátok közé.
Napjainkban a vagyonjogban, így az öröklési jogi viszonyokban kérdés, hogy hogyan lehet a belső egyházi szabályokat a világi joggal összeegyeztetni, hiszen az egyházak tulajdonszerzése alapvetően a világi jogtól függ. ■
JEGYZETEK
1 Számos tudományterület számára tartalmaznak tanulságokat a végrendeletek: a néprajz, szociológia, társadalom- és egyház történet, a tárgyi világ történetét célzó kutatások és a mentalitástörténet részére egyaránt fontos és részben már kiaknázott forrást jelentenek. A témakörből több szövegkiadás és feldolgozás is napvilágot látott. Legújabban ld. Váci végrendeletek. I. 1706-1750 (-1754). Közreadja: Horváth M. Ferenc. Vác, 2006. (Váci Történelmi Tár III.) - bibliográfiával.
2 Szende Katalin: A soproni későközépkori végrendeletek egyház- és tárgytörténeti tanulságai. In: Soproni Szemle, 1990 (XLIV) 268-272. (A továbbiakban: Szende: i. m.) 269.
3 Szent István II: 2. tc., ahol a saját (öröklött) birtokról is szó van, ezt az adománybirtokra vonatkozóan is korlátozza Kálmán király I:20. tc. A törvényeknél a Magyar Törvénytár. Corpus Juris Hungarici 1000-1895. Szerk. Márkus Dezső. Bp, 1897. című kiadványt vettem alapul.
4 Amellett, hogy birtokainak egynegyed részét leánya(i) örökölték - ha voltak.
5 Elsősorban előkelő személyek - leányaikra való végrendelkezéshez, rokonaikkal szemben. Fügedi Erik: Az Elefánthyak. A középkori nemes és klánja. Bp, 1999. (Osiris Mikrotörténelem) 78-82. Az egyházi öröklés vonatkozásában Tagányi Károly alapján Somogyi kiemeli, hogy a nemzetségi, vérségi kötelék erősségét az is mutatja, hogy sokszor mintegy családtagként tekintik az okleveleket kiállító(tató) személyek egyházakat, monostorokat örökbe fogadnak, illetve örökösnek egyenesen Jézust nevezik meg. Ld.: Somogyi Ferenc: A végrendelkezés nemesi magánjogunk szerint 1000-től 1714-ig. Pécs, 1937. (A továbbiakban: Somogyi: i. m.) 67-68.
6 Ezt is korlátozták a nőnem külön jogai, leginkább a leánynegyed.
7 Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. Bp, 1930. 262.
8 Esztergom, Székesfehérvár: királyra háramlott; Buda, Kassa: egyharmadát alamizsnára, kétharmadát a városfalak fenntartására kellett fordítani. Korai Magyar Történeti Lexikon. Bp, 1993. 520. (A szócikk Fügedi Erik munkája.) A Budai Jogkönyv az egyházak részére tett végrendeletek esetében előírta az ingók pénzzé tételét. Szende: i. m. 71.
9 Werbőczy István Hármaskönyve. Fordították, bevezetéssel ellátták: Kolosvári Sándor, Óvári Kelemen. Bp, 1897. (A továbbiakban: Hk.) III. 30.
10 1840: 8. tc. Az 1848 előtti (részben utáni) írott források elsősorban a nemesség és városi, mezővárosi polgárság végrendelkezését tárják elénk.
11 A szakirodalomban felbukkanó nézettel szemben. Vö.: Homoki-Nagy Mária: A törvényes öröklés jogi szabályozása Magyarországon 1861-ig. In: Bérczi Imre Emlékköny. Szeged, 2000. 212-231. (Acta juridica et politica. Tomus LVIII. Fasc. 17.) 212.
12 Vö.: Hk. I. 51. 9. §; és I. 64. 3. §.
13 Alábbi oklevelek legújabb kiadása, részben fordításokkal: Árpád-kori oklevelek 1001-1196. Főszerkesztő: Györffy György. Bp, 1997.
14 Prov. 13. 8.
15 Somogyi: i. .m. 108.
16 Alábbiak: Szende: i. m. 269-271.
17 Ezen jogszabályok egyébként jellemzően az egyház jogköreinek korlátozásáról szólnak, ld.: 1458:9. tc., 1462:3. tc., 1464:17. tc.
18 A protestáns felekezetek esetében a végrendelkezés gyakorisága hasonló volt, ld. Somogyi i. m. 123. sk., de azzal a világi jog külön nem foglalkozott.
19 Legalábbis, ami a katolikus egyházat illeti.
20 Az alábbiakat alapvetően (külön hivatkozás nélkül) Kollányi Ferenc: A magyar katholikus főpapság végrendelkezési jogának története. Bp, 1896. című munkája alapján tárgyaljuk.
21 Ld.: Árpád-kori oklevelek a Heves megyei Levéltárban. Válogatta, fordította: Kondorné Látkóczki Erzsébet. Eger, 1997. 6. sz. (Persze lehet, hogy nem ez volt minden vagyona.)
22 Ez egyfelől azt jelentette, hogy az uralkodó a megüresedett egyházi javadalmakba világi kezelőket nevezett ki, akik a betöltésig világi célokra fordították a befolyó jövedelmeket (a püspök [vég]rendelkezett az év folyamán várható jövedelmekkel is). Másrészről erre a jogra hivatkozva, különböző világi (és olykor egyházi személyek) gyakorlatilag felélték, felosztották egyes papok hagyatékát. Így például Csanád esztergomi érsek 1336. november 30-án kelt oklevelében bizonyos Erdélyben történt visszaélések miatt többek között elrendeli, hogy a plébánosok, - elöljáróik tudtával - javaikról szabadon végrendelkezzenek, és továbbá senki ne akadályozza a plébánosokat, hogy lelki üdvük érdekében adományokat tegyenek. Ld.: Erdélyi okmánytár. Oklevelek, levelek, és más írásos emlékek Erdély történetéhez. II. 1301-1339. Regesztákban jegyzetekkel közzéteszi: Jakó Zsigmond. Bp, 2004. 916. Nyolcvan évvel későbbi példa erre az az 1416-os oklevél, melyben Naryagi György fia Miklós veszprémi kanonok a káptalan tagjai nevében is panaszt emelt egyes püspökök, a veszprémi várnagy és mások ellen, hogy kánoni végrendelkezési szabadságuk ellenére a káptalan tagjainak vagyonát haldoklásukkor elhordják. (A panasz alapján az uralkodó megerősítette a káptalan tagjait szabad végrendelkezésükben és javaik megóvására hívta fel az érintetteket.) Zsigmondkori Oklevéltár V. (1415-1416). Mályusz Elemér kéziratát kiegészítette és szerkesztette Borsa Iván. Bp., 1997. 2187.
23 Nyilvánvaló, hogy ahogy a Hármaskönyv is kimondja a király a főpapoknak és egyházi férfiaknak (praelatorum et virorum ecclesiasticorum) törvényes utóda, de csak a birtokjogoknak üresedés esetén való eladományozása tekintetében, (Hk. I. 10.) tehát nem azok személyes vagyonát illetően.
24 Legújabb kiadása: Testamentum. Magyar végrendeletek gyűjteménye. Csiffáry Gabrielle válogatásában. Bp., 2006. (A továbbiakban: Testamentum) 71-75.
25 Illetve az 1840. évi 26. tc kimondta, hogy az egyházi személyek örökségének összeírásában és felosztásában ne csak az állami és egyházi adminisztráció, hanem a vérrokonok is vegyenek részt.
26 Testamentum 290-297. Ugyanakkor a kérdéskör lezáratlanságára utal, hogy az 1894:16. tv 127. §-a szerint alsóbb rendű katolikus papok végrendelet nélküli halála esetén a hagyaték felosztásáról külön minisztériumi rendelettel kell intézkedni. Megjegyzendő, hogy a világi jog oldaláról itt lehet felekezetek közti különbséget tetten érni.
27 A törvény indokolása nem szól e rendelkezés indokairól. A szabályt vizsgálta az Alkotmánybíróság 35/1994. sz. határozatában és kimondta: "az, hogy az Ftv. 6. §-a lehetővé teszi egyházi jogi személy számára végintézkedés, ajándékozási, tartási, vagy gondozási szerződés révén termőföldre vonatkozó tulajdonjogszerzést, az egyházi jogi személyek alkotmányos szerepének betöltését segíti elő, a vizsgált tilalmak kijátszásának lehetősége pedig az egyházi jogi személyek körülhatároltsága és sajátosságai folytán elenyésző. Ezért e lehetőségek törvényi biztosítása sem minősíthető alkotmányellenesnek."
28 Ez a megfigyelés csupán a közjegyzői irodákban tapasztalható általános tényekre támaszkodik, konkrét statisztikai adatok nem állnak rendelkezésre, egy ilyenfajta adatgyűjtés mindazonáltal sok érdekes további információval szolgálhatna.
29 A Polgári Törvénykönyv Magyarázata 2. KJK-Kerszöv Kiadó, Budapest, 2004. 2132. old.; Sőth Lászlóné: A végintézkedések. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2001. 137. old.
30 Az egyházak és egyházi szervezetek jogi személyiségéről ld. Schlosser Annamária: Egyházak és egyházi szervezetek képviselete. = Közjegyzők Közlönye. 2005/12. 28-31.
31 Sajátos kánonjogi jogintézmények a kegyes intézkedések és kegyes alapítványok. Előbbi röviden az akár élők között, akár halál esetére kegyes célra, az Egyháznak történő vagyoni juttatatás, utóbbi hasonló célú vagyonösszesség, mely önálló jogi személyiséggel is bírhat.
32 Ami az élők közötti viszonyokat illeti a 222. kánon 1. § szerint krisztushívők kötelesek hozzájárulni az egyház szükségleteinek kielégítéséhez, hogy annak rendelkezésére álljon, ami az istentisztelethez, az apostoli és jótékonysági munkához, valamint a szolgálattevők tisztes ellátásához szükséges. 1261. kánon 1. § úgy határozza meg mindezt, mint a hívőknek jogát arra, hogy anyagi javakat az egyház javára átadjanak.
33 "Az egyházmegyei presbitérium jóváhagyja az egyházmegye egyházközségi ingatlanainak tulajdonjogi változásait".
34 Az Alkotmánybíróság 819/B/2006 AB határozatában - szintén a termőföldről szóló törvény kapcsán - részletesen elemezte az Alkotmány 14. §-ban biztosított öröklés jogát, és a végintézkedés szabadságát.
35 Kuminetz Géza: Az egyházi vagyonjog alapjai. Veszprém 1995. 117.
36 Szuromi Szabolcs: A tulajdon és a birtok kérdése a szerzetes intézményekben. Jogtudományi Közlöny 11/2001. 487-490.
37 Prof. Dr. Looschelders, Dirk: Alapjogi diszkrimánció-tilalmak, kötelesrészre való jogosultság és a végrendelkezés szabadsága a nemzetközi öröklési jogban. Magyar jog. 2007. 3. 166-169.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Schlosser Annamária PhD-hallgató, ELTE ÁJK PhD-hallgató, ELTE BTK, Csízi István közjegyzőhelyettes, Esztergom levéltáros, Magyar Országos Levéltár.
Visszaugrás
