A jogelmélet művelői számára Jerome Frank, mint az amerikai jogi realizmus kiemelkedő alakja ismeretes, ugyanakkor joggyakorlatra vonatkozó elméleteit a gyakorló jogászok nagy része nem ismeri. Ennek ellenére többségük Frankéhez nagymértékben hasonlatos gondolatokat fogalmaz meg, amikor a büntetőeljárás szabályai és azok mindennapi alkalmazásának megítélése kerül szóba. E kettőséget igyekszem feloldani és összhangba hozni a továbbiak során, elsősorban vitaindító jelleggel, a büntetőeljárás szabályait a jogi realizmus szemszögéből vizsgálva.
Jerome Frank (1889-1957) Chicagóban végezte egyetemi tanulmányait, majd 23 évesen megszerezte a diplomáját az egyetem történetének legmagasabb osztályzataival.1 Ezután jogtanácsosként dolgozott, mivel apja ragaszkodott ehhez, de már ekkor is az irodalmi tevékenység érdekelte elsősorban. Ezen időszakban kezdett előadásokat tartani a New York-i egyetemen, majd 1930-tól a Yale Law School-on. 1941-től a szövetségi Fellebbviteli Bíróság bírája. Kinevezése után figyelmét a bíróságok tényfeltárási eljárásának aspektusaira helyezte, ebben látva az igazságszolgáltatás gyenge pontját. A jogalkalmazási folyamatot vizsgálva hangsúlyozta a ténymegállapítás jelentőségét, és egyben annak irracionális voltát. Számos pozitív javaslatot tett a büntető bíróságok eljárásának fejlesztésére és racionalizálására. Frank "nyitott szemű igazságosságot" követelt, az esetek nagyobb mértékű individualizációját és nagyobb mértékű jogi diszkréciót. Véleménye szerint "a jog nem más, mint a jövőbeni jogalkalmazás eredményét illető fogadás."2
Jerome Frank Law and the modern mind című művének megjelenése a jogi realizmus kialakulása szempontjából kiemelkedő jelentőségű. Franknek tulajdoníthatjuk az irányzat elnevezését is, e művében ő használta először a "jogi realizmus" kifejezést.3
Frank "jogi alapmítosznak tekinti a jogbiztonság illúzióját (mely szerint a jog változás nélküli, rögzített és tartós, vagy legalábbis azzá tehető)"4, amelyet egyfajta gyermeki vágyakozásnak tekint (szilárd, kiszámítható világ), amelynek biztosítéka az apai tekintély. Az elgondolás, hogy a jognak "biztosnak" kell lennie abban az értelemben, hogy az tökéletesen kiszámítható, Frank szerint a felnőttkori maradványa a gyermek bizonyosság és biztonságérzet iránti szükségletének, amelyet az apai erőben és bölcsességben keres.5 Véleménye szerint, ha az apapótlék utáni vágyat le tudnák vetkőzni az emberek, akkor ez egy a valósághoz sokkal közelebbi jogszemléletet tehetne lehetővé. A jogalkalmazói döntések kiszámíthatatlansága szintén a jogbizonytalanságból következik. Frank felfogása ráirányította a figyelmet a jogalkalmazói döntéseket befolyásoló pszichikai és szubjektív tényezők szerepére. A jogszabályoknak a jogtaláláshoz csak annyiban van közük, hogy "a jogalkalmazó szubjektív döntéseinek - melyeket a jogszabályoktól függetlenül előre meghoz - utólagos racionalizálásául, azok igazolásául szolgálnak."6 Szerinte a bíróságok gyakran úgy "csűrik-csavarják" a jogot, hogy az illeszkedjék az ügy lényegéről alkotott elképzelésükhöz.7 A bíró tulajdonképpen a tényállás tisztázása közben már meghozza az ítéletet, ennek megfelelően vezeti le a bizonyítási eljárást, és az ítélet indokolásában pedig utólag racionalizálja a döntését - vagyis az ítélkezés előre ki nem számítható. Az írott jog ez alapján a bírói döntés racionalizálásának az eszköze és nem az alapja.8 A bírákat ugyanis "a legkülönbözőbb befolyások érik, és ezek közül teljesen alárendelt szerepet játszanak a vonatkozó precedensek vagy a törvényhelyek."9
Véleményem szerint ez utóbbi gondolat a nem precedensekre épülő jogrendszerekre is találó megállapítás, bár az is igaz, hogy viszonylag kevés empirikus kutatást végeztek a bírói viselkedést illetően, a bírói magatartásokat, értékeket és hátteret tekintve.10 Ha azt is hozzátesszük a fentiekhez, hogy az ügy "előre eldöntése" leggyakrabban a terhelt büntetőjogi felelősségének megállapítását jelenti, akkor vizsgálnunk kell azon szakirodalmi álláspontokat is, melyek szerint az eljárásban az ártatlanság vélelme helyett egyfajta rejtett bűnösségi vélelem érvényesül. Kérdés, hogy a Frank által leírtakat mennyiben támasztja alá a hazai joggyakorlat, illetve mennyiben biztosít teret számára a hatályos büntetőeljárási törvény szabályozása.
A bíró bizonyításban betöltött aktív szerepét előmozdítja az előzetes iratismeret, vagyis az, hogy az előkészítő iratokat és a vádiratot is ismeri a tárgyalást megelőzően. Emiatt, mintegy "megtanulva az ügyet" a tárgyalás megkezdésekor már elfogult lehet, mivel túlnyomó részt a nyomozó hatóságok és az ügyész álláspontját ismeri (vagyis a büntetőjogi felelősség megállapítása irányában lehet befolyásolt), a védelem pedig elsősorban a tárgyaláson jut szerephez.11 Látszólag tehát mindkét oldal azonos jogokkal rendelkezik12, elvileg azonos súlyú véleményeket képviselhet az ügy lényegét illetően, ugyanakkor az is nehezen vitatható, hogy amennyiben a nyomozás iratainak és a vádirat ismerete alapján a bíróban kialakult a meggyőződés, esetleg a várható döntés (de még ha csak befolyásolttá válik is), akkor a védelem szerepe a tárgyaláson irrelevánssá válhat, de semmi esetre sem lesz a vádéval egyenlő jelentőségű. Nem mellékesen ezáltal a pártatlanság és a tisztességes eljárás alkotmányos elvei is sérülhetnek. Az 1973. évi I. törvény a büntetőeljárásról (továbbiakban: Be.) 146. § (6) bekezdése a következőképp rendelkezik erről: "A vádirat bírósági példányához csatolni kell a nyomozás összes iratát és ezzel egyidejűleg át kell adnia bíróságnak a tárgyi bizonyítási eszközöket is." A vádirat tartalmi kellékei között pedig többek közt szerepel a vádlott személyi adatainak fel-sorolása13, a vád tárgyává tett cselekmény rövid leírása a bizonyítási eszközök megjelölésével, a vád tárgyává tett cselekménynek a büntetőtörvény szerinti minősítése. A fentiekből is látszik, a törvény nem feltétlenül biztosítja azt, hogy bizonyos esetekben a bíróban ne alakulhasson ki már az ügyirat tanulmányozása után is a várható döntés. Emiatt előfordulhat, hogy a bíróban már ekkor, a védelem álláspontjának ismerete nélkül kialakul a tényállás megítélése, ezért a tárgyaláson a tanúvallomások közül azokat fogadja el, amelyek ezt a tényállást megerősítik, ezekre építi az indoklást is, és nem fogadja el, vagy nem értékeli ugyanakkora súlyúnak az ezt kétségessé tevő vallomásokat. A tárgyaláson pedig ennek szellemében vezeti majd a bizonyítási eljárást (pl. folyamatosan elutasítja a védelem bizonyítási indítványait, vagy nem veszi figyelembe a védelem által felhozott jogi érveket), az ítélet indoklásában pedig elsősorban csak a vád bizonyítékait sorolja fel. Ezen a helyzeten nem változtat túl sokat az a tény, hogy a Be. 5. § (1) bekezdése kimondja: "A hatóságok feladata, hogy az eljárás minden szakaszában a tényállást alaposan és hiánytalanul tisztázzák, a valóságnak megfelelően állapítsák meg, a terhelő és mentő, valamint a büntetőjogi felelősséget súlyosító és enyhítő körülményeket egyaránt figyelembe vegyék".
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
