A hazai ügyészi szervezet tiszteletre méltó jubileuma, s az ezzel járó ünnepi hangulat nem a legaktuálisabb alkalom a vádhatóság alkotmányos helyzetének, s e státusz múltjának, esetleges perspektíváinak részletes elemzésére. A jelenlegi berendezkedés működőképességének igazolása szükségtelen, cáfolásának megkísérlése pedig eredménytelen vállalkozás lenne. A kérdés jelentőségéhez mért átfogó feldolgozására ezúttal terjedelmi okok miatt sem keríthetek sort. Végül tény az is, hogy az utóbbi évtizedek sokoldalú nemzetközi és hazai eszmecseréi után e tárgyban már nem könnyű újat mondani.
Ezért csak arra vállalkozhatok, hogy rövid visszapillantás és kitekintés keretében - mintegy tallózva másfél évszázad tudományos vitáiból - felidézzek néhány a témával kapcsolatos markáns véleményt és megfogalmazzak pár a lehetséges jobbítást célzó, esetleg tovább gondolásra érdemes felvetést.
150 évvel ezelőtt fogadták el a királyi ügyészségről szóló 1871. évi XXXIII. törvénycikket, aminek megalkotásában - hasonlóan több, az igazságügy alapjait megteremtő jogszabályhoz - Csemegi Károlynak jelentős szerepe volt.[1] A következő év elején hatályba lépett törvény jogrendszerünkbe iktatását a szakmai érvek ütköztetése mellett a néhány évvel korábbi Kiegyezés nyomán felélénkült politikai közélet elhúzódó vitái előzték meg.[2]
A Képviselőházhoz végül beterjesztett javaslat a szervezetet az igazságügyminiszternek rendelte alá. Kiemelte, hogy az ügyészek a miniszter utasításait kötelesek teljesíteni, megbízatásuk pedig a kormányzat képviselője részéről bármikor visszavonható. Mindezt az előterjesztők azzal látták igazolhatónak, hogy a közhatalom "gyakorlásában az ügyészeket alárendeltség nélkül hagyni ...annyit tenne, mint a büntető törvénykezést a királyi ügyészek korlátlan tetszésére bízni, s a közhatalmat minden ellenőrzés nélkül viszonylag kisebb állású egyének kezébe, kellő biztosíték nélkül átadni". Így az "ügyészeket leghelyesebben azon közegnek lehetett és kellett alárendelni, mely az államérdekeknek az igazságügy körüli képviseletére legelsősorban van hivatva", aki tehát "állásánál fogva leginkább áll a törvényhozás ellenőrködése alatt", és annak felelősséggel tartozik. Ebből következik, hogy "a kormány az általa kirendelt képviselőt [...] szabadon választhassa és utasításokkal elláthassa".[3]
A megoldással szemben az ellenzék markáns ellenérveket fogalmazott meg, aggályosnak tartva, hogy az "igazságügyi miniszter az államügyészség tagjaival rendelkezzék, és ezáltal a vádak emelésére vagy azok beállítására egyenes befolyást gyakoroljon. Ez oly visszaélés, mely a közvádló iránti bizalmat végkép megingatja, mert az többé nem függetlenül, hanem a politikai érdekek által befolyásolt miniszter meghagyása szerint cselekszik". Mivel a "vádemelés az igazságszolgáltatás és nem az államkormány ügyét képezi, mely egyedül a törvény szabályai szerint ítélhető meg", ezért biztosítékot kell keresni az esetleges visszaélések ellen. Erre alkalmas lehet a "közvádlói intézmény oly szervezése, mely képviselőit függetlenné és elmozdíthatatlanná teszi, és működésük ellenőrzését a törvényszékekre bízza". Így biztosítható, hogy az ügyész is "egyedül a törvény és saját lelkiismerete szerint tartozzék eljárni", ellenkező esetben a "független jogászok oly állásra vállalkozni nem fognak, melyben őket a miniszter tetszése szerint egyik helyről a másikra áthelyezheti, hivataluktól is megfoszthatja". [4]
Érdekes, s eddig az alapos kutatások által sem értékelt adalék, hogy az ellenzék markáns, de igen sommás módosító előterjesztést is benyújtott a törvényjavaslat megoldásával szemben, melynek alaphangja egyetlen rövid mondat volt: "A királyi ügyészség úgy a kormány, mint a bíróságtól független."[5]
Sokan felidézték, hogy a minisztériumi alárendeltség elfogadása mindössze néhány képviselőházi szavazaton múlott, valójában azonban nem csak államszervezési kérdésekben voltak viták, s a javaslat sorsát előre vetítő igen szoros, 103-95-ös szavazati arány voltképpen még csak a kétségtelenül fontos, de nem a végszavazás számait mutató részletes vitára bocsátásról szólt.[6]
- 363/364 -
Később valamelyest csökkentette az ellenzék aggodalmait az első főügyész széles konszenzuson nyugvó személye. Kozma Sándort egyik tudós kortársa - aki alkalmasint akkor éppen az igazságügy-minisztérium egyik vezetője volt - úgy jellemezte, hogy Kozma erkölcsi szilárdsága biztosan kizárja, hogy "az ő vezetése alatt a királyi ügyészség bármely kormány kezeiben vak eszköz" legyen.[7]
A törvény elfogadásának viszonylag részletes vizsgálatát azért tartottam indokoltnak, mert jól látható módon már annak idején érzékeltette a ma is ismerős szempontokat.
Szót kell ejteni, a megoldással kapcsolatos századeleji vitákról is. A sok bíráló közül elegendő megemlíteni a korszak két kiemelkedő jogtudósát, Vargha Ferencet és Finkey Ferencet.
Vargha egy emberöltővel a törvény elfogadása után szinte költői kérdéseket tett fel részletes tanulmányában:
- "[...] alkotmányos államban szabad-e az ügyészségből, mely par excellence az igazságszolgáltatás egyik tényezője, politikai intézményt alkotni?";
- "[...] a szabadságjogok veszélyeztethetők-e, ha az ügyészi intézményt, mely oly sok kényszerítő hatalommal rendelkezik, a kormány szolgálatába rendeljük; az ügyészség mikor szolgálhatja az igazságot jobban akkor-e, ha kizárólag az igazságügyi szervezetben működik, vagy akkor, ha az igazságot a politikával keveri össze, s ezért amazt gyakran feláldozza?"[8]
Tüzetesen megindokolt válasza egyértelmű volt:: "Az alkotmányos rend arra való, hogy annak uralma alatt építsük fel azokat a várfalakat melyek mögött társadalmi felfordultság esetében alkotmányos jogainkat, s a polgári szabadságjogokat biztonságba helyezhetjük el. Ezt a várat pedig csak a miniszterialis ügyészi szervezet romjain a független ügyészi kar szervezésével építhetjük fel."[9]
Finkey mélyen egyetértett Varghával, s ennek a századelőn megjelent tankönyvében[10], de évtizedekkel később is többször hangot is adott. Tudóstársa halálakor elmondott emlékbeszédében az idézett írást a szerző "lelke mélyéből fakadó gyönyörű tanulmánynak" nevezte: "Nagyjelentőségű és talán a legbátrabb és legszebben kidolgozott tanulmánya Varghának az Ügyészség és politika című 1907-ben, koronaügyészhelyettes korában irt terjedelmes essayje. Célzatosan használtam a legbátrabb jelzőt, mert alig van tanulmánya, melyben élesebben fejezné ki a fennálló törvény és joggyakorlat feletti helytelenítését és elitélő kritikáját, mint ez a dolgozata. A fennálló büntető perjogi szervezeti törvényeknek és rendeleteknek azt a pontját teszi itt kritika tárgyává, hogy az 1871. évi XXXIII. törvénynek, az ügyészségi alaptörvénynek ama szavaiból, hogy a királyi. ügyészség az igazságügyminisztemek alárendelt szervezet, azt vezették le, hogy a miniszter kötelező utasításokat adhat az ügyészség összes tagjainak, legalsótól a legfelsőig és ezt mint megdönthetetlen tételt követi a joggyakorlat 1871. óta a mai napig, amely tétel pedig oly zsarnoki jogot foglal magában, mely Perzsiában vagy Afganisztánban az erkölcsi és jogi fogalmaknak megfelelhet, de Magyarország törvénytárában, s ezeréves alkotmányán valódi szégyenfolt."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
