Az Emberi Jogok Európai Bíróságának 2024. július 9-én kelt, 2024. október 9-én véglegessé vált ítélete a Szavinovszkij kontra Oroszország ügyben (16206/19. sz. kérelem)
Kulcsszavak: 8. cikk - családi élet - transznemű személy gyámi tisztségének és nevelőszülői jogviszonyának megszüntetése két kiskorú gyermek tekintetében amiatt, hogy "transzneműséggel" diagnosztizálták, és nemváltoztatáson esett át - a hazai hatóságok nem vizsgálták mélyrehatóan a teljes családi helyzetet - elsődlegesen az orosz társadalmi hagyományokra és mentalitásra, valamint arra hagyatkoztak, hogy a jog nem teszi lehetővé az azonos nemű párok nevelőszülőként való elfogadását, és nem vették figyelembe a nyomozó hatóságok megállapítását - nem volt egyéniesített szakértői vizsgálat vagy tudományos tanulmány arra nézve, hogy a nemi identitás megváltoztatása milyen hatással van a gyermek lélektani egészségére és fejlődésére - a versengő érdekek kiegyensúlyozott és észszerű értékelésére nem került sor - 34. cikk - perbeli legitimáció - a kérelmező eljárhatott a gyermekek képviseletében, mivel a kérelem benyújtásakor az önkényes korlátozás éppen az érdekeiket képviselni köteles gyámhatóságtól eredt
Az orosz állampolgárságú I. rendű kérelmezőt születésekor lányként azonosították és a születési anyakönyvbe is nőneműként jegyezték be. Két házasságából, amelyek közül a második ma is fennáll, három vér szerinti gyermeke született. A szintén orosz állampolgárságú II. és III. rendű kérelmező pedig különböző egészségügyi problémákkal született kiskorú gyermekek, akik - mivel vér szerinti szüleiket megfosztották a szülői felügyelettől - születésüktől fogva különböző állami intézményekben nevelkedtek mindaddig, amíg az I. rendű kérelmező gyámsága alá nem kerültek. A gyermekek nála való elhelyezését követően az I. rendű kérelmezőt "transzneműséggel" diagnosztizálták, így engedélyezték számára a sebészeti, plasztikai sebészeti és hormonális nemkorrekciót, és még ugyanabban a hónapban eltávolították mindkét mellét. Amikor azonban erről a gyámhatóság tudomást szerzett, környezettanulmányt végzett az I. rendű kérelmező lakásán, amelynek során megállapította, hogy a lakhatási körülmények nem megfelelőek, és arra kérte az I. rendű kérelmezőt, hogy írjon alá egy, a nevelőszülői jogviszonyának megszüntetéséről szóló megállapodást. Amikor pedig ezt az I. rendű kérelmező megtagadta, az II. és a III. rendű kérelmezőt kivették a gondozása alól, és egy gyermekotthonban helyezték el. Az I. rendű kérelmező azóta nem látta őket.
Később a gyámhatóság büntetőeljárást próbált indítani az I. rendű kérelmezővel szemben azon az alapon, hogy gyámi kötelezettségeinek nem tett eleget. A nyomozó hatóságok vizsgálatot folytattak, amelynek eredményeképp megállapították, hogy a lakhatási körülmények megfelelőek, és az I. rendű kérelmező és házastársa szülői kötelezettségeinek a jogszabályoknak megfelelően eleget tett, így nem indítottak büntetőeljárást.
A büntető feljelentéssel egyidejűleg a gyámhatóság keresetet terjesztett elő a bíróságon, amelyben - transzneműségére hivatkozással - kérte az I. rendű kérelmező nevelőszülői jogviszonyának megszüntetését. Az I. rendű kérelmező ellenkérelmet terjesztett elő, amelyben előadta, hogy bár valóban "transzneműséggel" diagnosztizálták, a gyermekek életében továbbra is anyai szerepet tölt be. A melleltávolító műtétet pedig, amelyen átesett, nem a nemváltoztatás részeként, hanem pusztán személyes okokból végeztette el. A bíróság azonban elrendelte a nevelőszülői jogviszony megszüntetését, hivatkozva a gyámhatóság által készített környezettanulmányban foglaltakra, miszerint a lakásban a higiénés körülmények nem megfelelőek, a befogadó család nem tett eleget a gyermekek szellemi fejlődéséért, és nem tájékoztatta a gyámhatóságot bizonyos "jelentős körülményekről", amelyek "befolyásolták a gyermekek testi, lelki és erkölcsi fejlődését". A kérelmező a határozat ellen fellebbezést terjesztett elő, ahhoz csatolva egy újabb szakértői testületi véleményt, amely szerint a kérelmező társadalmi alkalmazkodóképességére, a női társadalmi szerep iránti elfogadására, heteroszexuális kapcsolataira, stabil partnerkapcsolatára, házasságára és gyermekei születésére tekintettel nincs elegendő ok arra, hogy transzneműként diagnosztizálják. A fellebbezést és az azt követően előterjesztett felülvizsgálati kérelmet azonban elutasították.
A kérelmező végül házastársával és két közös kiskorú gyermekével egy másik országba menekült, ahol - arra
- 43/44 -
hivatkozva, hogy fél az üldöztetéstől és attól, hogy nemváltoztatása miatt vér szerinti gyermekeitől elválasztják - menedékjogért folyamodott, amelyet meg is kapott.
Az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE) 8. cikkének megsértésére hivatkozással az I. rendű kérelmező előadta, hogy a korlátozás nem szolgálta az EJEE 8. cikk 2. bekezdése szerinti törvényes célt. A "hagyományos család", amelyet az orosz kormány egy férfi, egy nő és gyermekeik közötti egységként definiál, önmagában nem minősül ilyen védett célnak, és a nevelőszülői jogviszony megszüntetése nem e deklarált cél elérését szolgálta. Az erkölcsi értékek, illetve a családi intézmények és a házasság védelme nem igazolja az LMBT-személyeknek az EJEE 8. cikke szerinti egyéni jogainak korlátozását. Az I. rendű kérelmező nem értett egyet a kormány azon állításával, hogy a szaporodás "hagyományos értékét" mindenáron meg kellene védeni. Véleménye szerint a nem hagyományos családi formák is közvetíthetnek igazi családi értékeket. A kérelmező önállóan, nem pedig a házastársával együtt jelentkezett nevelőszülőnek, és személyes kapcsolatot tartott fenn a gyámhatósággal. Az orosz jog megengedte, hogy egyedülálló szülők - köztük az egyedülálló apák - nevelt gyermekekről gondoskodjanak. A gyámhatóság feladata volt, hogy irányítsa és segítse őt a nevelőszülői jogviszony fennállása alatt, támpontokat és tanácsot adjon azzal kapcsolatban, hogy hogyan láthatja el a legjobban a feladatát; e kötelezettsége pedig a nemváltoztatást követő időszakra is kiterjedt. A hazai hatóságok a családjogi törvénykönyvet alkalmazták, tekintet nélkül az egyedi körülményekre, és hogy a II. és a III. rendű kérelmező számára mi forog kockán: annak veszélye, hogy egy kórházban, szülői gondoskodás nélkül éljenek. A fenti okok miatt az I. rendű kérelmező úgy látta, hogy a II. és a III. rendű kérelmezőtől való elválasztása nem szolgálta az EJEE szerinti törvényes célt, és egy modern orvosi standardokat és a transznemű személyek identitásával kapcsolatban modern felfogást alkalmazó demokratikus társadalomban nem volt szükséges.
Ezzel kapcsolatban az orosz kormány mindenekelőtt arra hivatkozott, hogy az I. rendű kérelmező nem volt jogosult eljárást indítani a II. és a III. rendű kérelmező nevében, mivel a kérelem benyújtásakor utóbbiak felett a gyámságot - mint gyámhatóság - a Jekatyerinburgi Szociális Hivatal gyakorolta. Az ügy érdemét illetően azzal érvelt, hogy a hazai hatóságok döntései megalapozottak voltak, mivel az, hogy az I. rendű kérelmező önmagát férfiként azonosítja, ellentmond az orosz jognak, amely nem teszi lehetővé sem az azonos neműek közötti egyesülést, sem pedig azt, hogy mentális betegségben szenvedő személyek nevelőszülővé válhassanak. Az I. rendű kérelmezőt azért választották ki nevelőszülőnek, mert a gyermekek neveléséhez hagyományos családi környezetet biztosított, következésképp e környezet felbomlása (a különböző neműek közötti kapcsolat felbomlása, a transzneműségi diagnózis, a melleltávolítás és férfiként való blogolás) indokolta a nevelőszülői jogviszony idő előtti megszüntetését. A szóban forgó intézkedés - többek között - az orosz népesség növekedését fenyegető demográfiai veszély elhárításának, valamint a gyermekek érdekei védelmének törvényes célját szolgálta. A kormány előadta továbbá, hogy az Európa Tanácsnak nem Oroszország az egyetlen olyan tagállama,[1] amely tiltja az azonos neműek közötti házasságot, és amely az azonos nemű kapcsolatban élők számára nem teszi lehetővé az örökbefogadást, illetve a szülői felügyelet vagy gyámság gyakorlását.
Az EJEE 14. cikkének sérelmére hivatkozással az I. rendű kérelmező előadta továbbá, hogy kétszeres diszkrimináció áldozata: az egyrészt a hazai jogból, másrészt annak az egyedi ügyére való alkalmazásából eredt. Az irányadó hazai jogszabályok közvetlenül diszkriminálják az LMBT nevelő- és örökbefogadó szülőket a heteroszexuális és cisznemű szülőkkel szemben. Sem a családjogi törvénykönyv, sem a gyámságról szóló szövetségi törvény nem tartalmaz semmiféle diszkriminációellenes rendelkezést. A családjogi törvénykönyv kifejezetten megtiltja, hogy azonos neműek közötti párkapcsolatban élő személyt gyámul rendeljenek ki, vagy hogy ilyen személy gyermeket fogadhasson örökbe. Ezek a rendelkezések tehát közvetlenül diszkriminatívak, és ellentétben állnak az EJEE-vel, olyannyira, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) már önmagában azon az alapon is megállapíthatná a 14. cikk sérelmét, hogy azok részei az orosz jogrendszernek. Ezen túlmenően, amikor az ügyében határozatot hoztak, a hazai hatóságok a kérelmezőt és családját mindenféle alapos ok nélkül más elbánásban részesítették, mint a cisznemű és különböző neműek közötti kapcsolatban élő párokat. A kérelmező azt állította: teljesen nyilvánvaló, hogy a helyzetét másként ítélték meg, mint a gyermekek jelenlegi nevelőszüleiét, akik különböző neműek közötti párkapcsolatban élnek. "A hagyományoknak és az orosz társadalom mentalitásának megóvása" pedig - a kérelmező által a 8. cikk kapcsán előadott indokokra tekintettel - nem indokolja az eltérő elbánást.
Ezzel kapcsolatban az orosz kormány azzal érvelt: az I. rendű kérelmező nevelőszülői jogviszonyát nem kizárólag amiatt szüntették meg, mert transzneműséggel diagnosztizálták, műtéti úton eltávolíttatta a melleit, és az volt a szándéka, hogy megváltoztassa a nemi identitását. Az elsődleges ok az volt, hogy az I. rendű kérelmező megsértette a nevelőszülői jogviszonyra vonatkozó megállapodás feltételeit, a gyámságot nem megfelelően gyakorolta, valamint eltitkolt a gyámhatóság elől bizonyos, a gyámi jogviszonyával kapcsolatos probléma megoldása szempontjából létfontosságú körülményeket. Emellett a nemváltoztatás keretében elvégzett melleltávolítást követően az I. rendű kérelmezőnek a férjével fennálló házassága veszélybe került az azonos neműek
- 44/45 -
közötti házasságra vonatkozó tilalom miatt. Az, hogy az I. rendű kérelmező férfiként azonosítja magát és a férfinemre jellemző társadalmi szerepet kíván betölteni, ellentmond a családjogi szabályok elveinek, a hagyományoknak és az orosz társadalmi mentalitásnak.
Az EJEB mindenekelőtt rögzítette: az ügyben nem volt vitatott, hogy a kérelmezők között családi kapcsolat áll fenn. Ez megfelel az EJEB gyakorlatának is, hiszen esetjogában már több ízben kimondta, hogy a nevelőszülő családja és a több hónapig velük élő nevelt gyermekek közötti kapcsolat - a szoros, a szülő-gyermek kapcsolathoz hasonló érzelmi kapcsolatra, valamint arra tekintettel, hogy a nevelőszülő minden tekintetben a gyermek szülőjeként lép fel - az EJEE 8. cikke szerinti családi életnek minősül.[2] Nem volt vitatott az sem, hogy az I. rendű kérelmező nevelőszülői jogviszonyának megszüntetése e kapcsolat megszakadásához vezetett, és így korlátozta a kérelmezőnek a családi élete tiszteletben tartásához való jogát. Az ilyen korlátozás pedig a 8. cikk megsértésének minősül, hacsak nem áll "összhangban a joggal", nem szolgál valamilyen, a 8. cikk 2. bekezdése szerinti törvényes célt és nem tekinthető egy demokratikus társadalomban szükségesnek.
Az EJEB megállapította, hogy a nemzeti hatóságok az I. rendű kérelmezőt elsősorban - a nevelt gyermekek fizikai, lelki és erkölcsi fejlődésére állítólag kihatással levő - transzneműsége, nemváltoztatása és - a nemzeti jog által egy férfi és egy nő közötti egységként definiált - "hagyományos családjának" ebből eredő felbomlása miatt fosztották meg a két nevelt gyermeke feletti gyámságtól.[3] Kimondta: bár nem tiszte - a nemzeti hatóságok szerepét átvéve - megvizsgálni, hogy az I. rendű kérelmező a gyámi tisztsége gyakorlása során veszélyt jelentett-e a gyermekek pszichés egészségére és fejlődésére, arról meg kell győződnie, hogy a hazai bíróságok e döntés meghozatalakor alaposan vizsgálták a teljes családi helyzetet és más releváns tényezőket, továbbá kiegyensúlyozottan és észszerűen értékelték minden érintett érdekeit, szüntelenül szem előtt tartva, hogy mi lenne a legjobb megoldás a gyermek számára.[4]
E körben pedig megállapította, hogy a döntés egy négy- és egy ötéves gyermeket érintett, akik súlyos betegségekben szenvedtek, akiket születésükkor elhagytak, és akik állami intézményekben éltek, mielőtt őket - egy-, illetve hároméves korukban - az I. rendű kérelmező családjában elhelyezték volna. Emellett a döntést nem támasztotta alá az I. rendű kérelmező és a gyermekek egyéniesített szakértői vizsgálata vagy a nemi identitás megváltoztatásának a gyermekek pszichés egészségére és fejlődésére gyakorolt hatásaival kapcsolatos tudományos vizsgálat. A nemzeti bíróságok érvelése elsősorban azon alapult, hogy a jog nem engedi meg az azonos neműek nevelőszülőkként való elfogadását. Nem vették figyelembe sem a nyomozó hatóságok azon megállapítását, hogy az életkörülmények egészségügyi szempontból megfelelőek, és a kérelmező és házastársa a szülői kötelezettségeinek a jogszabályoknak megfelelően eleget tett, sem pedig a szakértői jelentést, amely szerint az I. rendű kérelmező "nem szenved olyan rendellenességben, amely veszélyeztetné a gyermekek életét, egészségét és fejlődését". Emellett nem vették figyelembe azt sem, hogy a gyermekek ragaszkodhatnak hozzá vagy családjának más tagjaihoz.[5] Az EJEB aggodalommal állapította meg továbbá, hogy az II. és a III. rendű kérelmezőt kiemelték az őket nevelő családból, és a Kiskorúak Szociális Rehabilitációs Intézetében helyezték el, ahol egyikük másfél, míg másikuk csaknem két és fél évig élt, míg 2019 márciusában, illetve 2020 februárjában el nem helyezték őket egy másik családnál.[6]
Mindezek alapján az EJEB megállapította, hogy a nemzeti hatóságok nem tettek eleget azon kötelezettségüknek, hogy alapos vizsgálatot folytassanak a teljes családi helyzet feltárása érdekében, és az egyes érintettek érdekeit megfelelően mérlegeljék.[7] Ilyen körülmények között pedig az I. rendű kérelmező - vérségi és jogi kapcsolat híján is - jogosult volt arra, hogy az eljárást a II. rendű és a III. rendű kérelmező nevében is megindítsa, mivel azt jelentené, hogy a kiskorúak 8. cikk szerinti jogainak tiszteletben tartásával kapcsolatos súlyos problémák nemzetközi szinten kivizsgálatlanul maradnának. Ez esetben ugyanis ugyanaz a gyámhatóság lenne jogosult a kiskorú II. és III. rendű kérelmező nevében eljárást indítani, amely az I. rendű kérelmező nevelőszülői jogviszonyát önkényesen megszüntette.[8]
Mindezek alapján az EJEB Oroszországot az EJEE 8. cikk megsértése miatt elmarasztalta,[9] és kártérítés fizetésére kötelezte.[10]
Az Európai Unió Bíróságának 2024. november 7-én hozott előzetes döntése az L. S. kontra P. L. ügyben (C-291/23., ECLI:EU:C:2024:938)
Kulcsszavak: előzetes döntéshozatal - joghatóság polgári ügyekben - 650/2012/EU rendelet - a 10. cikk (1) bekezdése - az öröklési ügyekre irányadó kiegészítő joghatóság - az örökhagyónak az elhalálozása időpontjában harmadik államban található szokásos tartózkodási helye - a hagyatéki vagyontárgyak valamely tagállam-
- 45/46 -
ban való fellelhetőségére vonatkozó kritérium - meghatározó időpont - az elhalálozás időpontjában való értékelés
Az örökhagyó Egyiptomban született, de több éven keresztül Németországban élt és dolgozott, ahol családot is alapított. Nyugdíjba vonulása után azonban főként Egyiptomban tartózkodott. Német egészségbiztosítással és öregségi nyugdíjjal rendelkezett; ez utóbbit egy németországi banknál kizárólag ebből a célból vezetett számlán keresztül, rendszeres átutalási megbízás útján átutalta az egyiptomi számlájára. Mivel pedig nyugdíját a német orvosi kamarai nyugdíjfolyósítótól kapta, az Németországban is adóköteles volt. Az örökhagyó 2017. március 18-án Egyiptomban hunyt el; ekkor német-egyiptomi kettős állampolgársággal rendelkezett.
Az alapügy felei mindketten az örökhagyó leszármazói; az alperes az egyetlen végrendeleti örökös. A felperes keresetében bizonyos információk közlésére, valamint kötelesrész címén egy adott pénzösszeg megfizetésére kérte kötelezni az alperest. A felperes szerint az ügyben eljáró bíróság (a továbbiakban: a kérdést előterjesztő bíróság) joghatósággal rendelkezik a kereset elbírálására, mivel az örökhagyónak az öröklés megnyílásakor a németországi számlán lévő pénzösszegen kívül - az adóhatósággal és egy magán egészségbiztosító-társasággal szembeni követelés formájában - más hagyatéki vagyona is volt Németországban. Az alperes azonban vitatta az ügyben eljáró bíróság joghatóságát.
A kérdést előterjesztő bíróság megállapította, hogy az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye Egyiptomban volt; lehetségesnek tartotta ugyanakkor, hogy az Öröklési Rendelet[11] 10. cikk (1) bekezdés a) pontjában foglalt kiegészítő joghatósági szabály alapján, a hagyatéki vagyontárgyak németországi fellelhetőségére tekintettel mégis rendelkezik joghatósággal a jogvita elbírálására. De kétségei támadtak e rendelkezés értelmezését illetően, mivel a német jogirodalomban két ellentétes álláspont létezik arra vonatkozóan, hogy a hagyatéki vagyontárgyaknak mely időpontban kell fellelhetőnek lenniük az eljáró bíróság szerinti tagállamban: az egyik szerint a halál időpontja, míg a másik szerint a bírósági eljárás kezdő időpontja az irányadó. A szóban forgó ügyben pedig a kérdés döntő jelentőséggel bírt, mivel az örökhagyó német banknál vezetett számlája - mint Németországban található hagyatéki vagyontárgy - az örökhagyó elhalálozásának időpontjában pozitív egyenleget mutatott, míg a kereset előterjesztésének időpontjában ezt a bankszámlát már megszüntették. Mindezekre figyelemmel az eljárását felfüggesztette, és kérdéssel fordult az Európai Unió Bíróságához (a továbbiakban: EUB).
A kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra várt választ: az Öröklési Rendelet 10. cikk (1) bekezdését úgy kell-e értelmezni, hogy annak megállapítása során, hogy az eljáró bíróság tagállamában találhatók-e hagyatéki vagyontárgyak, az örökhagyó elhalálozásának időpontja vagy pedig a bírósági eljárás kezdő időpontja lesz-e az irányadó.
Az EUB - korábbi esetjogára hivatkozással - mindenekelőtt emlékeztetett: valamely uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak annak kifejezéseit, hanem szövegkörnyezetét, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek az részét képezi.[12]
Ami a szóban forgó rendelkezés szövegét illeti, az előírja, hogy amennyiben az örökhagyó elhalálozásának időpontjában az örökhagyó szokásos tartózkodási helye nem valamely tagállamban található, a hagyatéki vagyontárgyak helye szerinti tagállam bíróságai mégis joghatósággal rendelkeznek a határozathozatalra, éspedig az öröklés egésze tekintetében, ha az örökhagyó az elhalálozásának időpontjában rendelkezett e tagállam állampolgárságával, vagy pedig - állampolgárság hiányában - az előző szokásos tartózkodási helye e tagállamban volt.[13] Bár e rendelkezés valóban nem pontosítja azt, hogy a hagyatéki vagyontárgyak hollétének vizsgálatakor mely időpontot kell figyelembe venni, a 10. cikk (1) bekezdés a) és b) pontja kifejezetten akként rendelkezik, hogy mind az örökhagyó szokásos tartózkodási helyének meghatározása, mind pedig az állampolgárság értékelése szempontjából az elhalálozás időpontja a releváns.[14] A hagyatéki vagyontárgyak fellelhetősége szerinti tagállam kiegészítő joghatósága tehát akkor állapítható meg, ha a feltételek legkésőbb az örökhagyó elhalálozásának időpontjában fennállnak.[15]
Ami a szóban forgó rendelkezés szövegkörnyezetét illeti, az Öröklési Rendeletnek mind a 4. és 10. cikkéből, mind pedig a (23) és (30) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy annak értékeléséhez, hogy teljesülnek-e az általános vagy valamely kiegészítő joghatóság alkalmazási feltételei, általános jelleggel az örökhagyó elhalálozásának időpontját kell figyelembe venni.[16] Eltérő rendelkezés hiányában tehát ezt az időpontot kell figyelembe venni annak értékelése során, hogy valamely joghatósági ok - köztük a hagyatéki vagyontárgyaknak az eljáró bíróság szerinti tagállamban való fellelhetősége - teljesül-e.[17] Emellett a joghatósági okok célja kapcsolatot teremteni az örökhagyó és a joghatósággal rendelkező tagállam között. Ezért észszerű azt figyelembe venni, hogy a hagyatéki vagyontárgyak korábbi tulajdonosuk, vagyis az örökhagyó halálának időpontjában hol találhatók.[18]
Ami pedig az Öröklési Rendelet célkitűzéseit illeti, azok - a (7) és (37) preambulumbekezdés alapján - többek kö-
- 46/47 -
zött egyrészt arra irányulnak, hogy a polgárok az öröklésüket kiszámítható módon előre megszervezhessék, másrészt pedig, hogy az örökösök és hagyományosok, az örökhagyóhoz közel álló más személyek és a hagyatéki hitelezők jogait hatékonyan biztosítsák.[19] E célok megvalósulását pedig veszélyeztetné, ha a joghatóság az örökhagyó halálát követően bekövetkező körülményektől - például a hagyatéki vagyontárgyak értékesítésétől vagy valamely másik tagállamba történő átszállítástól - függhetne.[20]
Mindezek alapján annak megállapítása során, hogy a hagyatéki vagyontárgyak az eljáró bíróság tagállamában találhatók-e, és így az eljáró bíróság a 650/2012 rendelet 10. cikk (1) bekezdés a) pontja alapján az öröklés egészére rendelkezik-e kiegészítő joghatósággal, nem az eljárás kezdő időpontját, hanem az örökhagyó elhalálozásának időpontját kell alapul venni.[21]
Az öröklési rendelet 10. cikk (1) bekezdését ekként kell értelmezni: annak meghatározása érdekében, hogy azon tagállam bíróságai, amelyben a hagyatéki vagyontárgyak találhatók, kiegészítő joghatósággal rendelkeznek az öröklés egészében történő határozathozatalra, azt kell megvizsgálni, hogy e vagyontárgyak a halál időpontjában - és nem a bírósági eljárás kezdő időpontjában - találhatók-e ebben a tagállamban.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának 2024. augusztus 24-én kelt, 2024. december 16-án véglegessé vált ítélete a Namikh Yüksel kontra Törökország ügyben (28791/10. sz. kérelem)
Kulcsszavak: 8. cikk - családi élet - a kérelmező és az anyával együtt büntetés-végrehajtási intézetben tartózkodó négyéves gyermeke közötti kapcsolattartás korlátozása - a hazai hatóságok az által, hogy a kérelmező számára gyermekével heti egy óra fizikai kontaktus nélküli kapcsolattartást, továbbá a gyermekével és házastársával heti egy óra fizikai kontaktussal megvalósuló kapcsolattartást biztosítottak, megtettek minden észszerűen elvárható szükséges lépést - az ügy egyedi körülményeire figyelemmel igazságos egyensúly jött létre a versengő érdekek között
A kérelmezőt és feleségét, akiknek egy közös kiskorú gyermeke született, terrorista szervezet pártolása miatt szabadságvesztésre ítélték. Büntetésük letöltését más-más büntetés-végrehajtási intézetben kezdték meg; a gyermeket - alacsony életkorára tekintettel - az anyával együtt helyezték el. Később azonban a kérelmezőt - a feleségével és gyermekével való rendszeres kapcsolattartás érdekében előterjesztett kérelemére - áthelyezték abba a büntetés-végrehajtási intézetbe, ahol házastársa és gyermeke tartózkodott.
Pár nappal később a kérelmező panaszt nyújtott be amiatt, hogy bár áthelyezésére a gyakoribb kapcsolattartás érdekében került sor, házastársával és gyermekével jobbára csak fizikai kontaktus nélkül, míg fizikai kontaktussal csak havi egy alkalommal találkozhat. Sérelmezte, hogy gyermeke a hatályos jogszabályok alapján az anyával együtt a női szárnyban került elhelyezésre, míg arra vonatkozó rendelkezés nincs, hogy a gyermek az apával is időt tölthessen, ezért álláspontja szerint a jogalkotói hozzáállás szexista, logikátlan és nincs figyelemmel a gyermek lelki jóllétére. Előadta továbbá: az, hogy a szülők nem tölthetnek mindketten, egy közös térben időt a gyermekkel, negatív hatással van a gyermekre. Mindezekre figyelemmel kérte: a büntetés-végrehajtási bíró utasítsa a börtönigazgatóságot, hogy teremtsen megfelelő környezetet a kérelmező és gyermeke közötti napközbeni találkozáshoz, valamint szervezze meg, hogy a gyermek egyszerre mindkét szülőjével rendszeresen időt tölthessen.
A panasz tárgyában a börtönigazgatóság által felállított vizsgálóbizottság még aznap határozatot hozott. Azon jogszabályi rendelkezésre figyelemmel, amely szerint a hat év alatti, gondozásra szoruló gyermek az anyával együtt lakhat a büntetés-végrehajtási intézetben, azt nem engedélyezte, hogy a gyermek a kérelmező cellájában lakjon, ugyanakkor - emberiességi okokra hivatkozással - elrendelte, hogy a kérelmező heti egy órát tölthessen gyermekével a látogatók fogadására szolgáló helyiségben, továbbá, hogy a havi fizikai kontaktussal megvalósuló látogatás alkalmával az egész család további egy órát tölthessen együtt. Következésképp, bár a hatályos jogszabályok szerint a fogvatartottak csak havi egy alkalommal jogosultak családtagjaikat fizikai kontaktussal megvalósuló látogatás keretében fogadni, erre a kérelmező a gyermekével - a vizsgálóbizottság határozata alapján - havi négy alkalommal vált jogosulttá. A kérelmező a határozattal szemben jogorvoslati kérelmet terjesztett elő, azt azonban a büntetés-végrehajtási bíró elutasította.
A büntetés-végrehajtási bíró határozata ellen a kérelmező kifogással élt, amelyben előadta: nem azt kérte, hogy a gyermek az ő gondozásában maradjon, illetve a cellájában vele lakhasson, csak azt, hogy napközben bizonyos időpontokban valamely megfelelő - például a látogatók fogadására szolgáló vagy rekreációs - helyiségben találkozhasson a gyermekkel. Előadta: álláspontja szerint az a jogszabályi rendelkezés, amely szerint a gyermekek a büntetés-végrehajtási intézetben az anyával maradhatnak, nem tiltja meg kifejezetten, hogy az apával maradjanak; a jogszabály tehát a kérelmező javára, akként is értelmezhető, hogy több időt tölthessen a gyermekével. Kijelentette: elítéltként jogosult heti tíz
- 47/48 -
órát más elítéltekkel kötetlenül együtt tölteni, mivel azonban e jogát a rá vonatkozó rezsimszabályok miatt nem gyakorolhatja, ezt az időt akár a gyermekével is eltölthetné. Kérte továbbá, hogy kérelmét ne csak az ő helyzetét, hanem a gyermek jogait is szem előtt tartva bírálják el. A bíróság azonban a kérelmező kérelmét elutasította.
A kérelmező az EJEE 8. cikkének sérelmére hivatkozással előadta: álláspontja szerint a nemzeti hatóságok nem tették meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy több időt tölthessen a gyermekével. Ugyanis, bár a börtönigazgatóság valóban engedélyezte, hogy a heti rendszerességű, fizikai kontaktussal megvalósuló látogatások alkalmával időt töltsön a gyermekkel, ezzel a lehetőséggel valójában csak egyszer tudott élni, mivel az e találkozások során alkalmazott eljárás (az anyától való elválasztás, az átvizsgálás és a vasajtókon való áthaladás) a gyermekben félelmet keltett. Megjegyezte: fogvatartottként eleve jogosult arra, hogy a családját havi egy alkalommal, fizikai kontaktussal megvalósuló látogatás keretében fogadja, ezért a börtönigazgatóság azon döntése, hogy a kérelmező a havonkénti, fizikai kontaktussal megvalósuló látogatások alkalmával találkozhat a feleségével és gyermekével, nem tekinthető a kapcsolattartás bővítésének. Hivatkozott továbbá arra, hogy a gyermekével együtt tölthető idő korlátozása további büntetésnek minősül, emellett a gyermek testi, szellemi és érzelmi fejlődése ellen hat. A nemzeti hatóságok tehát nem voltak figyelemmel arra, hogy mi szolgálja leginkább a gyermek érdekét; e körbe pedig beletartozik az is, hogy a gyermek több időt tölthessen az apjával.
A kormány álláspontja szerint a kérelmezőnek a magán- és családi élete tiszteletben tartásához való joga nem sérült, mivel a börtönigazgatóság lehetővé tette számára, hogy a gyermekével hetente személyesen találkozhasson, valamint gyermekével és feleségével, a fizikai kontaktussal megvalósuló havi látogatások alkalmával időt tölthessen. Arra az esetre azonban, ha az EJEB másként ítélné meg, előadta, hogy a börtönigazgatóság döntésének jogi alapját a fogvatartottak látogatására vonatkozó jogszabályok képezik; míg a szóban forgó korlátozások mások jogainak - különösen a gyermek érdeke - védelme, valamint a büntetés-végrehajtási intézetben a rend és a fegyelem fenntartásának törvényes célját szolgálták. A hatóságok pedig megtették azokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek a családi egység, valamint a kérelmező és a gyermek közötti kapcsolattartás biztosításához és fenntartásához. A kérelmezőt ugyanis kérelmére áthelyezték abba a büntetés-végrehajtási intézetbe, ahol felesége és gyermeke is tartózkodott, emellett - a gyermek érdekére figyelemmel - a hetenkénti fizikai kontaktus nélküli látogatást fizikai kontaktussal megvalósuló látogatásra módosították, ez által lehetővé téve a kérelmező számára, hogy a látogatók fogadására szolgáló helyiségben töltsön időt a gyermekével. Következésképp, bár a hatályos jogszabályok alapján a kérelmező havi egy alkalommal lehetne jogosult látogató fogadására, a börtönigazgatóság döntése havi négy alkalommal tette lehetővé számára a gyermekével való találkozást. A börtönigazgatóság tehát a kérelmező kérelmeinek helyt adott, és figyelembe vette a gyermek érdekét. A kérelmező kapcsolattartásának bármilyen további bővítése azonban a többi elítélttel szembeni kivételezésnek minősülne, valamint túlzott terhet róna a börtönigazgatásra, amely negatív hatást gyakorolna a büntetés-végrehajtási intézet rendjére. A hatóságok döntése tehát nem volt aránytalan az elérni kívánt törvényes célokkal, és azt releváns és kellő indokok igazolták.
Korábbi esetjogára hivatkozással az EJEB mindenekelőtt emlékeztetett: a szabadságvesztés mint a személyi szabadság elvonásával járó bármilyen intézkedés, szükségszerűen korlátozásokkal jár az érintett magán- és családi életére nézve. Ugyanakkor a fogvatartott családi életének tiszteletben tartásához való jogának lényeges része, hogy a hatóságok lehetővé tegyék számára a közeli családtagjaival való kapcsolattartást.[23] Ami pedig a gyermekek családi életét illeti, széles körben, többek közt a nemzetközi jogban is egyetértés van abban, hogy a gyermek érdeke a gyermekkel kapcsolatos valamennyi döntés esetében elsődleges fontossággal bír és elsőbbséget élvez minden más megfontolással szemben.[24] Az EJEE 8. cikke megköveteli, hogy a hazai hatóságok teremtsenek igazságos egyensúlyt a gyermek és a szülők érdekei között; ennek során pedig különös figyelmet kell fordítani a gyermek érdekeire, amelyek - jellegüktől és komolyságuktól függően - felülírhatják a szülők érdekeit. Az egyes egyedi ügyekben az EJEB nem helyettesítheti a hazai bíróságok értékelését a sajátjával, hanem egyrészt arról kell meggyőződnie, hogy a sérelmezett intézkedésekhez vezető döntéshozatali folyamat igazságos volt-e és lehetővé tette-e, hogy az érintettek az álláspontjukat teljes terjedelmében előadják, másrészt pedig arról, hogy a gyermek érdekét megóvták-e.[25] Az állam tevőleges kötelezettsége az intézkedésre nem eredménykötelem; a fő szempont az, hogy a hatóságok megtettek-e az adott ügy egyedi körülményeire figyelemmel észszerűen elvárható minden intézkedést.[26]
Az EJEB megítélése szerint az adott ügyben a kérelmező és gyermeke közötti kapcsolattartás korlátozása a kérelmezőt az EJEE 8. cikke szerint megillető családi élet tiszteletben tartásához való jog korlátozásának minősül.[27] Az a felek között nem volt vitás, hogy a korlátozás a jogszabályokkal összhangban állt, valamint mások jogai védelmének és a zavargás megelőzésének törvényes célját szolgálta. Az EJEB-nek tehát kizárólag azt kellett vizsgálnia, hogy a sérelmezett korlátozás egy demokra-
- 48/49 -
tikus társadalomban szükséges volt-e.[28] E körben elsőként azt vizsgálta, hogy a hazai hatóságok megtettek-e minden szükséges intézkedést a kérelmező és gyermeke közötti kapcsolattartás előmozdítása érdekében. Ezt követően pedig a hazai bíróságokat a kérdéses határozat meghozatalához vezető döntéshozatali folyamatot, valamint a hazai bíróságok által felhozott indokokat elemezte.[29]
Ami a döntéshozatali folyamatot illeti, az EJEB megállapította: a vizsgálóbizottságnak tagja volt a börtönorvos, a börtönpedagógus és a börtönpszichológus is, akik a legalkalmasabbak voltak arra, hogy a gyermek érdekét értékeljék, mivel közvetlen kapcsolatban álltak vele és ismerték a szóban forgó büntetés-végrehajtási intézetben uralkodó körülményeket. A vizsgálóbizottság - figyelemmel a hatályos jogszabályokra és arra, hogy a gyermek a női szárnyban tartózkodott az anyával - intézkedéseket tett annak érdekében, hogy a kérelmező a gyermekével minden héten időt tölthessen, az egész család pedig fizikai kontaktus nélküli látogatás keretében minden hónapban találkozhasson. Emellett a kérelmezőnek lehetősége volt arra, hogy a börtönigazgatóság döntésével szemben kifogást, illetve a kapcsolattartás bővítése érdekében kérelmet terjesszen a büntetés-végrehajtási bíró és a fellebbviteli bíróság elé, amelyek a vizsgálóbizottság által kialakított kapcsolattartási rendet megfelelőnek találták.[30] A kérelmező azon állításával kapcsolatban, hogy a bővített kapcsolattartáshoz való jogát csak egy alkalommal tudta gyakorolni, mivel a gyermekben az anyától az apához való eljuttatása érdekében kialakított eljárás félelmet keltett, az EJEB megállapította: a felek között nem volt vitás, hogy a kérelmező kapcsolattartási jogát bővítették, és e jog gyakorlását a nemzeti hatóságok nem korlátozták. De még ha feltételezzük is, hogy a kérelmező - ahogyan azt állította - a gyermek érzelmi reakciójára tekintettel valójában nem tudott élni a lehetőséggel, előállhat egy olyan szituáció, amelyben hiábavaló, ha nem egyenesen kontraproduktív és káros megpróbálni arra kényszeríteni a gyermeket, hogy egy olyan helyzethez alkalmazkodjon, amelynek - bármilyen okból - ellenáll. A gyermekekkel szembeni kényszerítő intézkedések ugyanis nemkívánatosak, és e szenzitív területen csak korlátozottan alkalmazhatók. A szülőt a 8. cikk nem jogosíthatja fel arra, hogy olyan intézkedések megtételét rendeltesse el, amelyek károsítanák a gyermek egészségét és fejlődését.[31]
Mindezekre figyelemmel az EJEB úgy ítélte meg: a konkrét ügy körülményei fényében a hazai hatóságok azáltal, hogy engedélyezték a kérelmező számára, hogy a heti fizikai kontaktus nélküli kapcsolattartás alkalmával a gyermekével, valamint a havi fizikai kontaktussal megvalósuló kapcsolattartások alkalmával a feleségével és a gyermekével egy órát tölthessen, megtettek minden olyan lépést, amely tőlük észszerűen elvárható volt. Büntetés-végrehajtási intézetről lévén szó, az EJEB figyelemmel volt arra is, hogy a kérelmező nem fejtette ki: milyen más módokon tölthetett volna több időt a gyermekével a mintegy nyolc hónap alatt, amíg ugyanazon büntetés-végrehajtási intézetben tartózkodtak.[32]
A fentiek fényében az EJEB úgy ítélte meg, hogy az adott ügy konkrét körülményeire tekintettel a nemzeti hatóságok igazságos egyensúlyt teremtettek a versengő érdekek között, amely jóindulatúan számottevő intézkedéseket foganatosított a gyermek érdekének megóvása és annak érdekében, hogy a kérelmező a gyermekével rendszeres kapcsolatot tarthasson fenn.[33]
Mindezek alapján tehát az EJEB megállapította, hogy a 8. cikk megsértésére nem került sor.[34] ■
JEGYZETEK
[1] Oroszország 2022. március 16. óta nem tagja az Európa Tanácsnak, 2022. szeptember 16. óta pedig nem részese az Emberi Jogok Európai Egyezményének. A 2022. szeptember 16. előtt elkövetett emberi jogi jogsértések tekintetében azonban az Emberi Jogok Európai Bírósága továbbra is jogosult eljárni.
[2] Az ítélet 68. pontja.
[3] Az ítélet 71. pontja.
[4] Az ítélet 72. pontja.
[5] Az ítélet 73. pontja.
[6] Az ítélet 75. pontja.
[7] Az ítélet 76. pontja.
[8] Az ítélet 77. pontja.
[9] Az ítélet 97. pontja.
[10] Az ítélet 75. pontja.
[11] Az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről szóló 2012. július 4-i, 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet.
[12] Az ítélet 17. pontja.
[13] Az ítélet 18. pontja.
[14] Az ítélet 19. pontja.
[15] Az ítélet 20. pontja.
[16] Az ítélet 21. pontja.
[17] Az ítélet 22. pontja.
[18] Az ítélet 23. pontja.
[19] Az ítélet 24. pontja.
[20] Az ítélet 25. pontja.
[21] Az ítélet 26. pontja.
[22] Az EJEB az ügyben a "contact" (kapcsolattartás) fogalmát nem a magyar jog szerinti szűkebb jelentéstartalommal, hanem annak köznapi értelmében használja.
[23] Az ítélet 47. pontja.
[24] Az ítélet 48. pontja.
[25] Az ítélet 49. pontja.
[26] Az ítélet 50. pontja.
[27] Az ítélet 52. pontja.
[28] Az ítélet 53. pontja.
[29] Az ítélet 56. pontja.
[30] Az ítélet 59. pontja.
[31] Az ítélet 60. pontja.
[32] Az ítélet 61. pontja.
[33] Az ítélet 62. pontja.
[34] Az ítélet 63. pontja.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bírósági titkár, Kúria.
Visszaugrás
