A büntető felelősségre vonás privatizációja - amelyről újabban elég sokat olvashatunk a nyugat-európai jogi szakirodalomban - olyan jelenség a jogéletben, amelyet a büntető eljárás minden fokán, a büntető felelősségre vonás egész folyamatában a magánszereplők megerősödése, valamint az egyéni vagy kollektív érdekeket az általános érdeknél jobban védő eljárás szabályainak az előretörése jellemez. A privatizáció a büntető eljárás célzatosságára zavarólag hat és a szabályok parancsoló jellegét háttérbe szoríthatja. Több kiváló szakembert elgondolkodtató jelenségről van szó, amellyel abból a megközelítésből is foglalkozni szükséges, hogy a felek jogainak az egyensúlya és az igazságszolgáltatás hatékonysága megmaradjon.
A büntető eljárásokon először az alapjogokat garantáló alkotmányos és nemzetközi normák szerinti forrásmegújulás éreztette hatását. Ez a büntető eljárás tervezetének az átalakulását vonta maga után, amit az állam hatalmi és represszív szerepének a meggyengülése jelez egy védő jellegű peres folyamat javára, mely közelebb áll az angolszász "due process modell"-hez, amelyben a magánfelek lényeges szerepet játszanak. Ahhoz, hogy eljusson az igazságos eljárás egyetemes modelljéig,[1] több kérdést szükséges sokoldalú megfontolás tárgyává tenni.
A "privatizáció"[2] témája szimptomatikus erővel bír minden állami jogfosztás tekintetében. Az utóbbi években, a nyugati társadalmakban valóban egy igazi "biztonsági piac"[3] kialakulásának voltunk a tanúi: a bűnözéssel szembesülő magánemberek védelmi felszereléseket (zárakat, riasztókat, videó-ellenőrző berendezéseket, fegyvereket) szereztek be és úgy tűnik mindinkább magán biztonsági szolgálatok (őrök, magánőrség) biztonságához és szolgáltatásaihoz folyamodnak. A privatizáció néha a részvételre alapozó büntető politikának[4] azt a megnyilvánulását jelzi, amely a bűnmegelőző és szabályozó hatalom egy részét az állampolgároknak és társaságoknak adja át (polgárőrség, áldozatsegítő társaságok).[5] A jelenség azért is figyelmet érdemel, mert a büntetőperre is átterjedt. Bár a büntetőper még igen széles mértékben hatósági eszköz maradt; ahhoz, hogy meggyőződhessünk az állami befolyás meggyengüléséről a megtorló eljárás keretében, elég, ha észrevesszük[6]
- 417/418 -
a magánfelek mind nagyobb szerepét, illetve a törvényhozó konstans gondját érdekeik védelmében.
E mozgalom kétségtelenül akkor született, amikor a perbe fogott személy[7] jogai mind inkább előtérbe kerültek, illetve a védelem joga megerősítést nyert az eljárás minden szakaszában.[8] Akkor kezdett igazán jelentőssé válni, amikor a büntető politikai értekezések[9] középpontjába az áldozatot helyezték, a büntetőper igazi részévé téve őt. Ma már valóban megszokottá vált, hogy a büntető igazságszolgáltatás egy részét "részvételi igazságszolgáltatás"-nak,[10] vagy "konszenzusos igazságszolgáltatás"-nak,[11] sőt, "egyezkedő igazságszolgáltatás-nak[12] nevezzék, egyébként e fogalmakat gyakran összetévesztik.[13] A francia büntetőper továbbra is szembeszegül a plea bargaining típusú igazán egyezkedő eljárások gyakorlatának bevezetésével; elfogadják viszont azt a gondolatot, hogy a per valóban átalakult: többé nem az igazságkeresés lényegében állami instrumentuma a megtorlás kizárólagos célzatával. A represszív cél maradt, de megduplázódott a magánérdek védelmével (magánszemélyek követelik a megtorlást), sőt, az áldozat és a bűnelkövető közötti viszony restaurációjával,[14] márpedig ez közelebb áll a jóvátételhez, mint a büntetéshez. Ami az igazság feltárását illeti, ez továbbra is lényegi cél maradt, de az eszközök megváltoztak: az impérium elhalványult, míg a bíróság illetékessége alá tartozó személyek (justiciables), bizonyos mértékben, igazi hatalomhoz jutottak olyan értelemben is, hogy igazgatják, sőt modellálják az eljárást egy szubjektívebb igazság keresésében. A büntetőper tehát egy kicsit az ő perük, ami az angolszász modellhez áll közelebb. A jelenség egyébként a kontinentális Európa számtalan országában megfigyelhető.[15] Így például Németországban[16] is, ahol a szerzők nem haboznak a per "re-privatizációjá"-ról,[17] vagy az áldozat "reneszánszá"-ról[18] beszélni. Csábítóak ezek a megnevezések, ugyanis a mozgalom történeti szempontból valóban bizonyos fajta visszatérést jelent:[19] elég, ha a bűnügyi mediáció eljárásaira gondolunk, amelyek elkerülhetetlenül a büntetés eredetéhez, a pénzbeli alkukhoz[20] vezetnek. A visszatérés ennek ellenére csak látszólagos, ugyanis a múltbeli jelenségek indítéka sohasem azonos a jelen hasonló jelenségeiével és az ezeket jelölő szavak rit-
- 418/419 -
kán jelentik ugyanazt.[21] Így a büntetőper privatizálása sem a valamikori magánítélkezéshez való visszatérést jelenti, hanem csak azt, hogy az állami igazságszolgáltatás nagyobb teret enged a magánszereplőknek és érdekeik védelmének. Akár az individualizmus és az emberi jogok előretörésének újabb megtestesülését is láthatjuk a privatizációban, amelyhez a tisztán állami megtorló rendszerek kudarca vagy legalábbis önkorlátozása társul.
Bárhogy is legyen, a büntető eljárás manapság már nem monolitikus. Ez különösen a "bíróságtalanítás" első mozzanatából fakad, a konfliktusintézés alternatív módjai javára.[22] Ha bizonyos eljárások lényegében tényleg bíróságiak és kötelező jellegűek, mások békítőek és fakultatívak, kisebb bűncselekmények számára fenntartott bűnügyi mediáció mintája szerintiek.[23] Ám ez a diverziós jelenség is, amely kétségtelenül a de minimis non curat praetor szabályának alkalmazása (szabad fordításban: nem viszünk minden csekélységet a bíró elé), maga után vonta a bírósági büntető eljárás lényegi módosulását. A büntetőper egyrészt csakugyan megváltozott, ami represszív célzatát illeti: az általános érdek védelme a magán, az egyéni vagy kollektív érdekek védelmével került versenybe, másrészt ami a módozatait illeti: az eljárási szabályok elveszítvén parancsoló jellegüket, az igazságszolgáltatási magánjoghoz közeledtek.
A múlt század második felében Nyugat-Európa legtöbb országában a büntető eljárási törvények szerint a büntetőpert, mint az általános érdek védelmének az állami instrumentumát fogták fel. Sematikusan ábrázolva: a vádemelést egy közvádlóra bízták, a vizsgálatot egy erős nyomozói hatalommal felruházott bíróra vagy ügyészre és a konfliktust bíróságilag döntötték el. Ha a bíró megmaradt is,[24] e séma már nem érvényes, ugyanis az eljárás felderítő karaktere határozottan visszaszorulóban van, de különösen a felek közötti egyensúly nem ugyanaz már. A vádat az egyéni érdek nevében gyakran egy polgári fél tartja fenn (A), illetve a kollektív érdek nevében egy magáncsoportosulás (B).
A mindinkább viktimológiai befolyás alá kerülő büntető politika hatására[25] az áldozat visszatérése a büntető eljárásba rányomta a bélyegét a kortársi jogra.[26]
Pontosabban; a büntető eljárás elé két új célt állítottak annak érdekében, hogy a magukat bűncselekményben sértettnek érző egyének érdekeit kielégítsék. Az első cél direkt módon versenyzik a megtorlással és visszautal a polgári, illetve büntető felelősség eredeti, egymást keresztező összevisszaságára: a kártalanítás (kompenzáció) céljára. A második cél modernebb. Az emberi méltóság fogalmának a fejlődéséhez kötődik: az áldozat iránti kímélet (konszideráció) célja ez.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
