A közelmúltban több eseti döntés is napvilágot látott, amelyek egy, a bánatpénz melletti elállás jogával kapcsolatos értelmezési problémát vetettek fel.1
A szóban forgó esetekben a felperes ügynökhálózatán keresztül edényeket értékesített. Az eladó és a vevő közötti megállapodások a vevő számára bánatpénz fizetése ellenében indokolás nélküli elállási jogot biztosítottak. A felperes azokban az esetekben, amikor a vevő élt e jogával, a bánatpénzt beszedte (illetve megtartotta), ám - a korábbi adóhatósági gyakorlatot is alapul véve - a bánatpénz összege után általános forgalmi adót nem számított fel, nem vallott be és nem is fizetett meg. Az állami adóhatóság a felperesnek ezt az eljárását jogszabályba ütközőnek minősítette és a társasággal szemben adójogi jogkövetkezményeket alkalmazott.
A jogerős ítéletekben rögzített - és a Bírósági határozatok hasábjain a széles közvéleménnyel megismertetett - bírósági döntések e tanulmány szempontjából lényeges jogi okfejtése a következő2:
- amikor az eladó a szerződésben elállási jogot biztosított a vevő számára, szerződéses kötelezettséget vállalt arra, hogy nem követeli a másik féltől a szerződés teljesítését, az elállást eltűri és tartózkodik a bánatpénz összegét meghaladó esetleges kárigényének érvényesítésétől,
- ez a szerződéses magatartás az eladó részéről szolgáltatásnak minősül, amelynek ellenértéke éppen a kikötött bánatpénz,
- az általános forgalmi adóról szóló törvény szerint a termékértékesítés mellett a szolgáltatásnyújtás is adófizetési kötelezettséggel jár, hiszen szolgáltatásnak minősül különösen valamilyen cselekménytől való tartózkodás, valamely helyzet, állapot tűrése [Áfa tv. 8. § (2) bekezdés b) pontja], ez a szolgáltatásnyújtás pedig - az ítéleti indokolások szerint - kétségtelenül megvalósult,
- végül további érvként szolgált, hogy ellenérték alatt bármilyen vagyoni értéket érteni kell, az Áfa törvény hatálya kizárólag a kártérítésre nem terjed ki. A bánatpénz azonban jogszerű elállás következtében fizetendő, ezért kártalanításnak kell tekinteni [a kártalanítás pedig nem került kivételként szabályozásra, vö. Áfa tv. 13. § (1) bekezdés 1. pont, vagyis adóalapul szolgál].
A közzétett döntésekben említett, szóban forgó ügyletek forgalmiadó-fizetési kötelezettség szempontjából való megítélése elsősorban - miként az a döntések indokolásából is kiviláglik - polgári anyagi jogi kérdés. A határozatokban olvasható fenti okfejtések arra késztettek, hogy a bánatpénz melletti elállás jogi természetének részletesebb vizsgálata útján megkíséreljük a jogintézmény "finomabb" részleteinek feltárását, és választ keressünk arra a kérdésre, hogy helytálló-e a bánatpénzt az elállás tűrése ellenértékeként kezelni.
A bánatpénz melletti elállás lehetősége jogi értelemben véve nem más, mint a kötelem egyik alanyát - jelen esetben a szükséglethordozó vevőt - megillető egyoldalú alakító jog, hatalmasság. A hatalmasság Szászy megközelítésében "az az aktív jogi alaphelyzet, amelynek értelmében valaki maga tanúsíthat pozitív vagy negatív magatartást s ezzel jogváltozást idézhet elő, követelési jogot vagy hatalmasságot vagy egész tágabb értelemben vett jogviszonyt létesíthet, módosíthat vagy megszüntethet."3 Lábady úgy fogalmaz, hogy "az alakító jog az alanyi jogok egy sajátos fajtája, amelynél fogva a jogosultnak hatalmában áll, hogy egyoldalú cselekvésével jogváltozást idézzen elő saját magának, vagy másnak jogában vagy egyéb jogi helyzetében."4
A magánjogi hatalmasságoknak számos formáját ismerjük, előfordulási lehetőségeik és gyakorlásuk módja végtelenségig sorolható és elemezhető lenne. A tanulmány témájához kapcsolódóan ehelyütt annyit kell rögzítenünk, hogy az elállási lehetőség biztosítása minden esetben hatalmasságnak tekintendő, mégpedig függetlenül attól, hogy jogszabály létesíti, vagy a felek szerződésén alapszik (ez utóbbi esetben bánatpénz fizetése mellett vagy anélkül gyakorolható).
Az elméletben és a gyakorlatban arra vonatkozóan sincs vita, hogy a bánatpénz kikötése melletti elállás a jogalanyt megillető facultas alternativa (passiva) klasszikus esete. Görög Frigyes szerint "Bánatpénz útján az annak szolgáltatására kötelezett felet facultas alternativa illeti meg, amelynek alapján ha az eredeti kötelezettségét teljesíteni nem kívánja, úgy az alól magát a bánatpénz fizetésével mentesítheti. Az ügylettől történő elállás kijelentése előtt tehát az adós a bánatpénz fizetésére kötelezve nincs, és a hitelező a bánatpénz megfizetését nem igényelheti, hanem csupán a szerződés teljesítését követelheti. Másrészt viszont ha a bánatpénz alapján elállási jogosultsággal bíró fél elállási nyilatkozatával a jogviszonyt felbontja, úgy teljesítés tőle nem követelhető, de a bánatpénz a hitelezőt illeti."5 Ugyanígy foglalt állást Szászy is: a bánatpénz "vagylagos felhatalmazottság (facultas alternativa) az adós részére a szerződéstől való szabadulásra: a kötelem tárgya a kikötött szolgáltatás, de az adós a bánatpénzzel megválthatja magát a szolgáltatás teljesítése alól."6
Nem igényel különösebb magyarázatot, ezért csak röviden utalunk rá, hogy a facultas alternativának ez utóbbi esete is alapvetően különbözik az alternativ obligatiótól (vagylagos szolgáltatás). A vagylagos szolgáltatás körében ugyanis a választásra - ebben az értelemben a jogviszony alakítására - jogosult fél az előre meghatározott két vagy több szolgáltatás közül választhat, melyikkel teljesít (vagy a több lehetséges szolgáltatás közül melyiket igényli). Kétségtelen, hogy a bánatpénz-fizetési kötelezettség is a szerződő felek közötti összetett kötelemszövedék eleme, ebben az értelemben (feltéve, hogy a vevő a szerződéstől eláll) kötelmi szolgáltatásnak minősül. A nagy különbség azonban a vagylagos kötelmekhez képest éppen az, hogy a bánatpénz fizetésének kötelezettségét kizárólag a jogviszony visszaható hatályú felszámolását célzó elállás (a vevői hatalmasság gyakorlása) vonja be a kötelembe, vagyis olyan szolgáltatásról van szó, mely a szerződéses kötelem életében a hitelező által nem követelhető, s kizárólag akkor lép a színre, ha a szerződés megszűnik.7
A facultas alternativa gyakran használatos elnevezései a felváltó szolgáltatás illetve vagylagos felhatalmazottság (vagylagos hatalmasság).8 A két elnevezés már hangzásában és "hangulatában" is egymástól eltérő jogi jellegre enged következtetni: az első az eredetileg meghatározott szolgáltatás kicserélésre (felváltására) utal, a második inkább a facultas alternativa gyakorlására jogosult személyt megillető alakító jogot hangsúlyozza. Ez önmagában nem hibás, mert a facultas alternativanak, mint általában a hatalmasságoknak számos előfordulási formája ismert. Két, egyszerű példával meg tudjuk világítani a különbséget.
A Ptk. 306. § (1) bekezdés a) pontjának rendelkezése pl. a szavatossági igények érvényesítése terén a jogosultat megillető választási joggal szemben (ti. hibás teljesítés esetén kijavítást vagy kicserélést kérhet) a kötelezett kezébe olyan facultas alternativa passivat ad, amely valóban felfogható felváltó szolgáltatásként: a kötelmi kötelezett egy a jogosult által szabályosan igényelt szolgáltatást jogszerűen "cserélhet ki" egy másikkal. A jogosultat megillető ez a választási jog - még ha jogszabály által előírt bizonyítási kötelezettség mellett is - mindenképpen alakító jog, amelyet a szavatossági igényjogosult tudomásul venni (ebben az értelemben tűrni) köteles. Az sem vonható kétségbe, hogy a facultas alternativának ez az esete olyan hatalmasság mely jogviszonyt módosító jogi tény, hiszen az alakító jog gyakorlására jogosult fél (legyen az a kötelmi jogviszony jogosultja vagy más esetben kötelezettje) a szerződéses kötelem tartalmát, a teljesítés lefolyását, mint lényeges elemet változtatja meg egyoldalú nyilatkozatával. A "vagylagos felhatalmazottság felváltó szolgáltatásra" kifejezést Szladits is használja, méghozzá - igen helyesen - a jogviszonymódosító hatalmasságok egyik lehetséges megjelenési formájára.9
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
