Bár az antik emptio venditio fogalma jóval szélesebb volt, sokkal több tényállást ölelt fel,[1] mint a modern adásvételi szerződés,[2] a 2014. március 15-én hatályba lépett új Ptk.[3] ugyanúgy a tulajdonátruházó ügyletek modelltípusaként, sőt bizonyos szempontból az általános szerződési szabályok forrásaként tekint rá, miképp azt a római juristák tették. Az új magánjogi kódex ugyanis e megállapodást - mint a forgalmi élet alapkontraktusát - a legtipikusabb tulajdonszerzési jogcímként, azaz olyan általános szerződéstípusként szabályozza, amely az árutulajdon valamennyi tárgyának visszterhes átruházására irányuló kötelem létrehozására alkalmas.[4] Így a korábbiaknál is nagyobb jelentőséget kaphat a hatályos jogszabályi rendelkezéseknek a mindennapi szerződési praxis nyomán kikristályosodó ókori római vételi joggal való összevetése.
A római jog a tradicionális (tradíciós) tulajdonátruházás elvét követve, a felek megállapodásán túl az áru traditióját[5] - tipikusan a dolog tulajdonjogának megszerzését elbirtoklás útján lehetővé tevő tényleges birtokbaadást[6] - is a tulajdonátszállás feltételéül tűzte.[7] A traditio tranzlatív hatályához a dolog átadása mellett azonban a klasszikus római jog - az irodalomban uralkodó álláspont szerint a kauzális tulajdonátruházás elvének megfelelően[8] - egy jogszerű szerzéscímet (iusta causa traditionis)[9] is megkövetelt.[10]
Paulus D. 41, 1, 31 pr. (libro 31 ad edictum): Numquam nuda traditio transfert dominium, sed ita, si venditio aut aliqua iusta causa praecesserit, propter quam traditio sequeretur.
A remekjogász Paulustól származó töredékből világosan látszik, hogy a római jogi szabályozás elválasztotta ugyan a kötelmi ügyletet annak teljesítésétől - esetünkben az adásvételt a traditiótól -, a tulajdonátszállás annyiban mégsem tekinthető függetlennek a felek megállapodásától, hogy a szerződés érvényes létrejöttére a tulajdonszerzés igazolásához megkívánt jogcímként feltétlenül szükség volt.[11]
A római jogi hagyományoknak[12] megfelelően a hatályos Ptk. a tulajdonátruházást olyan jogcímhez kötött származékos szerzésmódként határozza meg, amelynek iusta causája tipikusan a tulajdonátruházásra irányuló szerződés.[13] Az adásvétel tehát az a kötelmi jogi ügylet, amelynek eredményeképpen - a tulajdonátruházás dologi mozzanatainak megvalósulása esetén - dologi jogi joghatás, a tulajdonos személyének megváltozása következik be. A kontraktus önmagában nem elegendő a vevő tulajdonszerzéséhez, de mint jogcím, nélkülözhetetlen eleme lehet az átruházásnak.[14] A kötelmi és dologi ügylet szétválasztásából következően a tulajdonátszálláshoz azonban az elkötelező kötelmi szerződés mellett a dolognak a vevő birtokába bocsátása is szükséges.[15]
A tulajdonjog átruházása során - a római joghoz hasonlóan - így a magyar polgári jogban is két fázis különíthető el. Kötelmi ügyletként az adásvétel, amely kötelezettséget teremt a tulajdonjog átruházására, valamint a szerződéses kötelezettségvállalás teljesítésével megvalósuló, a tulajdonjog átszállását eredményező dologi jogi mozzanat.[16] Ingó dolgok esetében ez a dologi rendelkező ügylet az 1959-es Ptk. rendszerében az "átadás" volt, amit a jogalkotó az új törvényben következetesen birtokátruházásra cserélt mind a dologi jogi, mind pedig a kötelmi jogi szabályok terén.[17] Az ugyanis - ügyleti természetű jogi tényként[18] - a dologi jogon kívül is számos helyen szerepet kap: így egyebek mellett a birtok átruházásával történik meg a dolog átadásának kötelezettségével járó szerződések teljesítése. A felek által elérni kívánt vagyoni tranzakció jogi célját - mint jogcímet[19] - nem a birtokátruházás, azaz nem az abban foglalt rendelkező ügylet, hanem az annak alapját képező kötelmi szerződés hordozza. Ez a kötelmi ügylet dönti el, hogy a birtokátruházással együtt a tulajdon átszállására is sor kerül-e.[20]
Az eladó a szerződésből eredő főkötelezettségének nem pusztán a dolog fizikai átadásával tehet eleget, hanem bármely más módon, ami a birtokátruházás fogalmi körébe tartozik.[21] Akárcsak az antik Rómában, ahol traditio a dolog testi átadásán kívül végbemehetett minden egyéb olyan formában is - így (ingatlanoknál szükségszerűen) a kézből kézbe adást helyettesítő, az utókor által longa manu traditióként jelölt módon, pusztán "oculis et affectu",[22] a birtokjogokat eredményező brevi manu traditióval vagy constitutum possessorium útján,[23]
- 74/75 -
valamint a traditio clavium[24] eseteiben -, ami alapján a vevő megszerezte a dolog feletti jogi uralmat.[25]
A párhuzamot némiképp torzítja, hogy az új Ptk. - szemben a korábbi szabályozással[26] - elhagyja az adásvétel fogalmából a birtokba bocsátásra való utalást,[27] és látszólag eltérően szabályozza az eladó kötelezettségeit attól függően, hogy az adásvétel tárgya ingó vagy ingatlan dolog, expressis verbis csak utóbbinál előírva a birtokátruházás követelményét. Az ellentét feloldását a dologi jogi normák között, jelesül a már hivatkozott, az átruházással való tulajdonszerzés szabályait megadó 5:38. § (1) bekezdésében kell keresnünk a kódexben, amely ingók esetén már maga megköveteli a birtokátruházást: értelmetlen és felesleges lenne ezért a VI. Könyvben, az egyes szerződésekre vonatkozó rendelkezések között megismételni azt. A iusta causa és a rendelkező ügylet világos elválasztása érdekében az utóbbi részét képező birtokátruházást a jogcím körében kétségtelenül szükségtelen szabályozni. A szabályozás eltéréséből fakad az a további következmény, hogy míg ingók esetén a birtokátruházás elmaradása esetén a tulajdon nem száll át a vevőre, addig ingatlan értékesítésekor a tulajdonjogot nyomban a bejegyzéssel megszerzi, a birtokátruházás elmulasztása csak szerződésszegést eredményez. Főszabály szerint tehát ingatlanok tulajdonának átszállásához sincs szükség birtokátruházásra, ez a kötelezettség pusztán az adásvételi szerződésen nyugszik, annak teljesítéséhez tartozik. Vagyis ez esetben a birtokátruházás végrehajtásának csak kötelmi jogi hatása van, a dologi jogi jogkövetkezmény kiváltása szempontjából nem jön figyelembe.[28]
Amint az a fentebb már idézett Paulus-fragmentumból[29] világosan kitűnt, a causa emptionis - készvételként és konszenzuális szerződésként egyaránt[30] - a tulajdonátszálláshoz elismert jogcím volt már az ókori Rómában is. A vevő tehát megszerezte a dolog tulajdonát, ha az árut neki adásvétel jogcímén, az adásvételi szerződés teljesítéseként adták át. Feltételezve természetesen, hogy az eladó tulajdonos volt; ha nem - ahogy minden származékos úton szerző - az emptor is elbirtoklásra szorult, és az adásvétel traditiós szerzéscímként egyben elbirtoklási jogcím (iustus titulus usucapionis) is lett.[31]
A szerződő partnerek által egymásnak kölcsönösen teljesítendő szolgáltatások tényleges teljesítését biztosítandó, az adásvétel bonae fidei jellegéből következő, Bechmann óta funkcionális synallagmának nevezett[32] szabályból következően azonban - legalábbis a justinianusi jogban[33] - az eladó addig nem is volt köteles átadni a dolgot, amíg a vevő a vételár teljes összegét ki nem egyenlítette.
Ulpianus D. 19, 1, 13, 8 (libro 32 ad edictum):[34] Offeri pretium ab emptore debet, cum ex empto agitur, et ideo etsi pretii partem offerat, nondum est ex empto actio: venditor enim quasi pignus retinere potest eam rem quam vendidit.[35]
Az idézett Ulpianus-fragmentum alapján tehát a vevőnek fel kellett ajánlania a vételárat, ha az adásvételből kifolyólag perelni akart, és ezért, még ha a vételár felét felkínálta, akkor sem illette meg a vételi kereset (nondum est actio), ugyanis a venditor az eladott dolgot mintegy zálogként megőrizhette. Ezzel a teljesítés-visszatartási joggal, ahogy az a következő, a Digestába Iulianustól felvett szövegből is kitűnik, egyben a vevő is élhetett, azaz ő sem volt köteles a pretiumot szolgáltatni mindaddig, amíg az eladó nem állt készen a dolgot átadni.
Iulianus D. 19, 1, 25 (libro 54 digestoruwi):[36] Qui pendentem vindemiam emit, si uvam legere prohibentur a venditore, adversus eum petentem pretium exceptione uti poterit 'si ea pecunia, qua de agitur, non pro ea re petitur, quae venit neque tradita est'...
Az újkori jogtudomány által exceptio non (rite) adimpleti contractusként jelölt[37] - egyben az adásvételen túl valamennyi szinallagmatikus kötelemre kiterjesztett - jogelv értelmében tehát a szerződés megkötését követően bármelyik fél csak akkor követelhette a másiktól az ellenszolgáltatást, ha a maga részéről már teljesített, vagy kész volt annak egyidejű végrehajtására. Ily módon biztosították, hogy egyik fél se kerüljön hátrányosabb helyzetbe a teljesítés szempontjából, tehát ne legyen kénytelen akaratán kívül hitelezni a maga szolgáltatását a másiknak.[38] Úgyszintén az adásvétel synallagmatikus jellegéből következik - a szolgáltatás-ellenszolgáltatás értékegyensúlyának követelményét kifejező - azon szabály is, amely szerint az emptor visszakövetelhette az eladótól a vételárat, ha a szerződéskötést követően valamilyen causa alapján az áru tulajdonosa lett.[39] Ha viszont az eladó már a vételárfizetés előtt átadta a vevőnek a dolgot, a tulajdonszerzéshez - épp a causa emptionisból adódóan - a justinianusi Institutiók tanúsága szerint már a XII táblás törvény korába, a készvétel idejére visszanyúló előírás alapján egy további feltétel is társult adásvétel esetén.
I. 2, 1, 41: ...venditae vero et traditae non aliter emptori adquiruntur, quam si is venditori pretium solverit vel alio modo ei satisfecerit, veluti expromissore aut pignore dato. Quod cavetur quidem etiam lege duodecim tabularum: tamen recte dicitur et iure gentium, id est iure naturali, id effici. Sed si is qui vendidit fidem emptoris secutus fuerit dicendum est statim rem emptoris fieri.
- 75/76 -
Az idézett forráshely szerint az eladott és átadott dolgok tulajdonát a vevő csak akkor szerezte meg, ha az eladónak a vételárat megfizette, vagy őt más módon kielégítette, például maga helyett más adóst állítva vagy zálogot adva. Mindezt - a szöveg alapján - már a XII táblás törvény is elrendelte, de joggal lehet mondani, hogy a ius gentiumból és a természetes jogelvekből is következik. Ha azonban az eladó - bízva a vevőben - neki hitelt nyújtott, a dolog rögtön az övé lett.
Az adásvételi szerződésre - mint a tulajdonátruházás iusta causájára - magától értetődően a kötelmi jogi előírások vonatkoznak hatályos jogunkban is. A jogcím érvénytelensége azonban természetesen a birtokátruházást is érvénytelenné teszi, és így a tulajdon átszállását kizárja.[40] A vevő vételárfizetési kötelezettségének fogalmi szinten való rögzítésével[41] pedig félreérthetetlenné teszi az új Ptk., hogy csak az a megállapodás minősül érvényes adásvételi szerződésnek, amelyben a dolog tulajdonjogát átruházással megszerző fél ellenszolgáltatásként pénzszolgáltatásra köteles. Az adásvételi szerződés tehát fogalmilag visszterhes ügylet, és az áru ellenértéke csak pénzszolgáltatás lehet e szerződés keretében. A feleknek feltétlenül megegyezésre kell jutniuk a vételár összegében, hogy a tulajdonátszállás bekövetkezhessen. Az érvénytelen szerződés alapján hibátlan birtokátruházással kapott dolgon a vevő ugyanis tulajdont nem szerezhet, az átruházó azt tulajdoni - rei vindicatiós -igénnyel perelheti vissza.[42] Az ellenszolgáltatás tényleges megfizetése viszont - hasonlóképpen a modern magánjogi kodifikációk szabályozásához[43] - már nem jelentkezik többletkövetelményként. A tulajdon az érvényes adásvételi megállapodás mellett az áru birtokának átruházásával - ingatlanoknál az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzéssel -minden további feltétel nélkül átszáll a vevőre.
Mindazonáltal az eladó a tulajdonjogot - a korábbi szabályozástól[44] eltérően már nem csupán a szerződéskötéskor, hanem később is kiköthető módon - legfeljebb a vételár teljes kiegyenlítéséig az átadás ellenére írásban fenntarthatja.[45] A tulajdonjog-fenntartás intézménye így biztosítja, hogy az eladó tulajdonos maradjon akkor is, ha a vevő a neki - a tulajdonátruházásra vonatkozó szabályoknak megfelelően - átadott dolog ellenértékét mégsem fizetné meg. Különösen fontos lehet ez ingó dolgok adásvétele esetén, ahol a dologi jogi előírások érelmében - amint arra már utaltunk - a birtokátruházás önmagában, minden további feltétel nélkül megfosztja az eladót a tulajdonjogától. Ingatlanoknál mindez kevésbé jelentős, tekintettel arra, hogy az eladó a bejegyzés késleltetésével[46] biztosíthatja a tulajdonjogot a vételár megfizetésééig.[47]
A római jogban viszont a justinianusi Institutiókban szereplő, a fent idézett szöveg alapján tehát már a XII táblás törvény[48] is úgy rendelkezett, hogy az emptor tulajdonszerzéséhez - a traditión túl - a vételár megfizetése is szükségeltetett. Látjuk azonban azt is, hogy ez a követelmény a tulajdonátruházás feltételeként már az antik Rómában sem volt abszolútnak tekinthető: az vevő a pretium szolgáltatása nélkül is megszerezte az áru tulajdonjogát, amennyiben az eladónak biztosítékot, így - zálogot vagy kezest[49] - adott. Sőt, a forráshely zárómondatában - a vételárfizetés követelményét tulajdonképpen minden gyakorlati jelentőségétől megfosztva - Justinianus elrendelte, hogy az áru tulajdonjoga akkor is nyomban átszálljon az emptorra, ha az eladó - bízva a vevőben (fidem emptoris sequi), annak hitelképességében és ügylethűségében - biztosítékadás nélkül is haladékot enged a számára, azaz meghitelezi számára az ellenszolgáltatást.
Amennyire magától értetődő volt a vételárfizetés, mint a tulajdonszerzés feltételének az érvényesítése a XII táblás törvény idején az ún. készvételnél,[50] olyannyira indokolatlan annak megtartása - a kölcsönös szolgáltatások közül elsőként épp a pretium meghitelezhetőségével lehetővé váló - konszenzuális adásvétel kialakulásával. Mégha ismerte is a klasszikus római jog e követelményt, az a gyakorlati jelentőségét teljesen elvesztette azáltal, hogy a tényleges szolgáltatás helyett megelégedett a pretium - megfelelő biztosíték adása mellett történő, vagy akár anélküli - meghitelezésével. Gaiusnak a provinciai edictumhoz írt kommentárjából felvett alábbi Digesta-fragmentumból világosan kitűnik: az átadott áru tulajdonjoga vételárfizetés nélkül is nyomban átszállt a vevőre, ha az eladónak arra biztosítékot adott.
Gaius D. 18, 1, 53 (libro 28 ad edictum provinciale): Ut res emptoris fiat, nihil interest, utrum solutum sit pretium an eo nomine fideiussor datus sit. Quod autem de fideiussore diximus, plenius acceptum est, qualibet ratione si venditori de pretio satisfactum est, veluti expromissore aut pignore dato, proinde sit, ac si pretium solutum esset.
A forrásszöveg alapján tehát a megvásárolt dolog tulajdonának a vevőre történő átszállása szempontjából nincs különbség aközött, hogy a pretiumot ténylegesen megfizették-e, vagy csupán egy kezest állítottak a vételárkövetelés biztosítására. A pretium megfizetésével ezen felül úgyszintén egyenértékű volt minden más módja a vételár szolgáltatásához fűződő eladói érdek biztosításának, így például tartozásátvállalás vagy zálogadás esetén is ugyanúgy tekintendő, mintha megfizették volna az ellenszolgáltatást.
Meg kell jegyezni azt is, hogy Gaius a szövegben pusztán megvásárolt dologról (res emptoris) beszél, és nem jelöli meg közelebbről az adásvétel végrehajtására szolgáló szerzésmódot. Ekképpen a frag-
- 76/77 -
mentum éppúgy utalhat formátlan (traditio) vagy formaszerű (mancipatio) tulajdonátruházásra, továbbá res mancipi vagy res nec mancipi adásvételére.[51] Véleményem szerint nincs ok az idézett töredékben megfogalmazott, a biztosítékadás lehetőségével tulajdonképpen teljesen kiüresített vételárfizetési szabályt akár a mancipatiós vételre,[52] így az abból eredő auctoritas-felelősségre,[53] akár res nec mancipi traditiójára korlátozni.[54] A forrásszöveg szűkszavúsága arra az egyszerű tényre is visszavezethető ugyanis, hogy Gaius korában, jóllehet alkalmazták még a mancipatiót a res mancipi tulajdonának átruházására, annak jelentősége - a formahibás szerzőt védő actio Publicianára és a bonitártulajdon intézményére tekintettel - erőteljesen lecsökkent.
A gaiusi szövegben megfogalmazottakhoz képest még tovább megy, és a vételárfizetés követelményét tulajdonképpen minden gyakorlati jelentőségétől megfosztja az alábbi Pomponius-töredék. Abban ugyanis - a vevő tulajdonszerzése szempontjából - a pretium szolgáltatásával teljesen egyenrangú már nem csupán az arra irányuló biztosítékadás, hanem az eladói érdek zálogadással vagy kezes állításával való biztosítása nélküli hitelnyújtás is.
Pomponius D. 18, 1, 19 (libro 31 ad Quintum Mucium): Quod vendidit non aliter fit accipientis, quam si aut pretium nobis solutum sit aut satis eo nomine factum vel etiam fidem habuerimus emptori sine ulla satisfactione.[55] A remekjogász szerint az eladott dolog tulajdonjogát az (át)vevő csak akkor szerzi meg, ha megfizeti a vételárat, vagy biztosítékot ad arra, úgyszintén akkor is, ha a vevőben bízva (fidem habuerimus emptoris), azt bármilyen biztosítékadás nélkül is meghitelezték számára.
Hasonlóan a korábbi Gaius szöveghez, Pomponius sem differenciál a formátlan, illetve formaszerű tulajdonátruházás, valamint res mancipi és res nec mancipi közt. Az új elemet - a justininanusi Institutiókban rögzített szabállyal tulajdonképpen megegyező módon - az eladói érdek bármiféle biztosítása nélküli (sine ulla satisfactione) hitelnyújtás, s az annak nyomán megvalósuló, az ellenszolgáltatás teljesítésétől ekképpen független, azonnali tulajdonátszállás jelenti. A feltűnő hasonlóság a justinianusi szabályozással természetesen felveti az interpoláció lehetőségét is,[56] de ebben az esetben felmerül az a további kérdés, hogy vajon a kompilátorok miért csak a pomponiusi szövegbe vezették át a fidem sequi-klauzulát. A romanista szakirodalomban van olyan álláspont, mely szerint ennek oka a kodifikációs bizottság - a Digesta szövegének többszöri átdolgozásával, a rendelkezésre álló rövid idővel magyarázható - kapkodó munkatempójában keresendő.[57] Így a kompilátorok többször is megváltoztatták álláspontjukat a traditio tranzlatív hatályának feltételei, a vételárfizetésnek a tulajdonátszállásra gyakorolt hatását illetően, és a legutolsó, a hitelnyújtás lehetőségét is magába foglaló alternatívát már nem vezették végig következetesen a Corpus Iuris valamennyi szövegében.[58] Ennél sokkal plauzibilisebb magyarázat lehet, hogy a gaiusi szövegből pusztán azért maradt ki a kérdéses fidem sequi-klauzula, mert a jogtudós - vagy maguk a kompilátorok - egyszerűen csak nem tulajdonítottak neki akkora jelentőséget, hogy az egyébként is szűkszavú szövegben megemlítsék. A vizsgált töredékek - tartalmuk szerint - tulajdonképpen ugyanarra utalnak: ha az eladó megbízik a vevőjében, és ezt kifejezésre is juttatja akár a biztosíték elfogadásával, akár anélküli hitelnyújtással, valamint még a vételár szolgáltatása előtt átadja neki a dolgot, végrehajtja a traditiót, az ekképpen megszerzi az áru tulajdonjogát.
A hivatkozott fragmentumokon kívül mindenképp indokolt áttekinteni a gaiusi Institutióknak a traditio tranzlatív hatályára vonatkozó szöveghelyeit is. Annak ugyanis, hogy sokan kétségbe vonták a vételárfizetési szabály (pre)klasszikus eredetét,[59] és azt posztklasszikus fejleménynek tartották, vagy egyenesen Justinianus nevéhez kötötték, az egyik fő oka éppen a gaiusi alapmű hallgatása volt e tételt illetően. A klasszikus jogtudós a következőképpen ír a tulajdon-traditióról.
Gaius 2, 19-20: Nam res nec mancipi ipsa traditione pleno iure alterius fiunt, si modo corporales sunt et ob id recipiunt traditionem. Itaque si tibi uestem uel aurum uel argentum tradidero siue ex uenditionis causa siue ex donationis siue quauis alia ex causa, statim tua fit ea res, si modo ego eius dominus sim.
A szöveg szerint a res nec mancipi az átadás tényéből következően teljes joggal a másik félé lesznek, feltéve, hogy testi dolgokként alkalmasak a traditióra. Ha tehát adásvétel, ajándékozás vagy valamilyen egyéb causa alapján adnak át ruhát, aranyat vagy ezüstöt, az rögtön az átvevőé lesz, feltéve, hogy az átadó is tulajdonos volt.
Gaius a tulajdon-traditio feltételei kapcsán tehát annak ellenére, hogy a causa emptionist elsőként nevesíti a tulajdonátszállásra alkalmas jogcímek közül, a vételárfizetés követelményéről egy szót sem ejt.[60] Nem hagyható azonban figyelmen kívül az a fentebb már említett tényt, miszerint a vételárfizetés követelményét a klasszikus jog csupán nagyon szűk körben, szinte minden gyakorlati jelentőségétől megfosztva ismerte el a tulajdonátszállással összefüggésben. Erre tekintettel már nem is igazán meglepő, hogy Gaius elemi szintű tankönyvében mellőzte a szabály megemlítését. Hiszen a gyakorlatban pusztán arról volt szó, hogy az eladónak - ha az árut úgy adta át a vevőnek, hogy utóbbi sem a pretiumot nem szolgáltatta, sem biztosítékot nem adott számára annak kiegyenlítésére -
- 77/78 -
nem kellett kifejezetten kikötni a tulajdonjog fenntartását, az anélkül is fennmaradt a javára. Ha viszont már a vételárfizetés előtt át kívánta ruházni a tulajdont a vevőre, kifejezésre kellett juttatnia, hogy meghitelezi a vételárat az emptornak, azaz haladékot enged neki annak kiegyenlítésére.[61]
Sőt, függetlenül a vételárfizetési szabálytól, amennyiben az eladó a vevőnek átadott dolgon fenn kívánta tartani tulajdonjogát - legfeljebb a pretium teljes kiegyenlítéséig[62] -, ezt is megtehette, akár úgy, hogy a felek megállapodása szerint a vevő a dolgot a köztes időre bérbe vette,[63] akár úgy, hogy az árut a vevőnek a vételárfizetésig precariumként adta át.[64] A tulajdonjog fenntartásának e két, sajátosan római módja[65] ugyanis kellőképpen biztosította, hogy a megkötött, érvényes adásvétel ellenére se legyen a vevőé az átadott áru. A végrehajtott traditio ezekben az esetekben nyilvánvalóan pusztán a dolog átmeneti használatba adására irányult és nem a tulajdoni helyzet megváltoztatására.[66] Továbbá az eladó önálló pactum adiectummal, a lex commissoria (D. 18, 3) mellékmegállapodásával is biztosíthatta a vételár megfizetéséhez fűződő igényét. E mellékegyezmény - melyet a források többsége felbontó feltételnek (condicio resolutiva) tekint[67] - alapján ugyanis elállhatott a szerződéstől, ha a vevő a vételárat a kikötött időn belül nem fizette volna meg.[68] Megállapítható tehát, hogy a vételár megfizetésének a tulajdonátszállásra gyakorolt hatása a római jogban is alapvetően a mindennapokban dőlt el, azaz jelentős mértékben a felek megállapodásától függött.[69]
Fentiek összegzéseként mindenekelőtt azt rögzíthetjük, hogy az új Ptk. rendszerében a tulajdonátruházás a jogcímes-tradíciós rendszeren alapul, amely a tulajdon átszállásához a jogcímen felül ingóknál a birtokátruházást, ingatlanok esetében pedig az ingatlan-nyilvántartási bejegyzést is megköveteli. Az átruházás rendszerében így az új kódex nem hoz érdemi változást, az továbbra is követi a római jogi hagyományokat. A korábbi szabályozáshoz képest azonban jobban törekszik arra, hogy következetesen és egyértelműen határolja el egymástól a tulajdon átszállásának jogcímét és magát a rendelkező ügyletet.
Az adásvételi szerződés mint a legtipikusabb tulajdonátruházó jogcím alapján az eladó főkötelezettségeként rögzíti a tulajdonátruházást, elhagyja ugyanakkor a birtokba bocsátásra való utalást, hiszen a dologi jog szabályai egyértelművé teszik, hogy az átruházással történő tulajdonszerzéshez a jogcímen felül rendelkező ügylet szükséges. Az adásvétel fogalmának a szerződésből eredő főkötelezettségeken keresztül történő meghatározásából félreérthetetlenül következik továbbá, hogy az áru tulajdonjogát adásvételi jogcímen csak ellenszolgáltatásként pénzszolgáltatásra köteles fél szerezheti meg.
A vételárfizetés és a tulajdonszerzés összefüggésével kapcsolatban tett vázlatos római jogi vizsgálatok elsősorban azt kívánták igazolni, hogy amint a pretium meghatározása, úgy annak megfizetése már az antik Rómában is fontos fordulópontját jelent(h)ette az adásvételi kontraktusnak. A témakört érintő főbb primer források elemzése után megállapítható, hogy a tulajdonátszállást a vételár megfizetéséhez kötő előírás - vizsgáljuk azt a római jogfejlődés bármelyik szakaszában - sokkal inkább tekinthető a felek megállapodásától függő, a mindennapi praxis által meghatározott rendelkezésnek, mintsem általánosan érvényesülő (fő)szabálynak. Míg a korai mancipatiós készvétel aktusa - a tulajdonszerzés konstitutív feltétele helyett - csupán a kéz-közön lezajló, azonnal teljesedésbe menő ügylet nélkülözhetetlen elemeként vonta magával a vételárfizetés követelményét, a konszenzuális adásvétel kialakulásával már korántsem tűnik észszerűtlennek, hogy az áru átadása ellenére a vevő ne szerezze meg annak tulajdonjogát a pretium szolgáltatása nélkül, így ha az emptor a későbbiekben sem teljesítene, akkor a venditor legalább a dolgot visszakövetelhesse. Ezen eladói érdek biztosításának - a tulajdonjog fenntartását célzó kifejezett kikötés hiányában - a legkézenfekvőbb módja a tulajdonátruházást a pretium megfizetésétől függővé tevő szabály érvényesítése. Természetesen mindez csak addig igaz, amíg egyedül a vevő szolgáltatásának elhalasztására vagy részletekben történő teljesítésére van lehetőség. Amint eladói oldalon is adott ugyanez, már korántsem akkora a jelentősége a vizsgált - voltaképp a kötelem tárgyát képező szolgáltatások egyensúlyát biztosító - előírásnak.
Így a klasszikus korra - midőn elismerést nyert, hogy a feleknek az elhalasztott szolgáltatásokra irányuló puszta megállapodása elegendő az adásvételi kötelem megalapításához, és az emptio venditio csupán szerzéscímként funkcionál az annak teljesítését szolgáló átruházó ügyletnél - teljesen érthető módon, jóval kisebb intenzitással jelentkezett az előírás. A vételárfizetés követelménye - a biztosítékadás (kezesség, zálog) vagy akár pusztán a vevőbe vetett bizalomra alapozott hitelnyújtás lehetőségével (fidem emptoris sequi) - egy a korábbinál sokkal kevésbé szigorú formában, voltaképpen teljesen kiüresítve, minden gyakorlati jelentőségétől megfosztva marad csak fent a későbbiekben, és ugyanilyen értelemben veszik át azt a justinianusi kompilátorok is. Az mindenesetre bizonyos, hogy a vételárfizetési szabály - különböző intenzitással és eltérő okokra visszavezethetően ugyan, de - már a XII táblás törvény korától mindvégig jelen volt a római jog fejlődésének különböző szakaszaiban, és
- 78/79 -
így kapott helyet a justinianusi kodifikáció törvényműveiben is.
Hatályos polgári jogunkban a vételárban való megállapodáson túl, annak tényleges szolgáltatása már egyértelműen nem jelentkezik többletfeltételként a vevő tulajdonszerzése szempontjából. Az ellenszolgáltatás teljes kiegyenlítésének annyiban van csak jelentősége, hogy az eladó, amennyiben az átadás ellenére fenn kívánja magának tartani a tulajdonjogot, azt legfeljebb a vételár teljes összegének megfizetéséig teheti meg. A szabályozás új eleme, hogy erre már nem csupán a szerződéskötéskor, hanem később is lehetősége nyílik. A római jogi megoldás kétségtelenül rugalmasabb volt abban a tekintetben, hogy - amennyiben a vételár megfizetése előtt, annak kifejezett meghitelezése nélkül megkapta a vevő az árut, s biztosítékot sem adott - az eladónak nem kellett külön kikötnie a tulajdonjog fenntartását, az minden további nélkül fennmaradt a javára. A forgalombiztonság követelményét - különösen a vevőtől jóhiszeműen, ellenérték fejében szerző harmadik személyek érdekeit - is figyelembe véve azonban már jóval megfelelőbb megoldás a tulajdonjog-fenntartás hagyományosan és nemzetközileg is általánosan elfogadott, kifejezett és írásba foglalt eladói nyilatkozattal érvényesíthető intézménye, melyet az új Ptk. egyrészt helyesen kivesz a fiduciárius hitelbiztosítékok tilalma alól, másrészt a publicitás követelményével is összhangba hoz az ingatlanok mellett ingókra is kiterjesztett nyilvántartásba vételi kötelezettség előírásával. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal - NKFIH által támogatott kutatási projekt (K-115720) keretében készült.
[1] Erről bővebben, további irodalommal ld. Jusztinger J.: A római adásvétel és bérlet határain: vételár vagy bérleti díj?, AUSz - PDJ 7 (2007), 113-132. o.
[2] Áttekintően a hazai irodalomból ld. Kisfaludi A.: Az adásvételi szerződés, Budapest 2003
[3] 2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről.
[4] Ld. Kisfaludi A.: A tulajdonátruházó szerződések, in: Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló V. törvényhez, II, szerk. Vékás L. - Gárdos P., Budapest 2014. 1695-1696. o. Vö. Miskolczi-Bodnár P.: A tulajdonátruházó szerződések, In: A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja, III, Budapest 2014 503-504. o.
[5] Res mancipi esetén a principátus kezdetéig természetesen az in iure cessiót, a klasszikus kor végéig pedig a mancipatiót. Miután mindkét formaszerű tulajdonátruházási mód fokozatosan kiment a gyakorlatból, Justinianus végképp eltörölte a megkülönböztetést: ekkortól tehát már bármely dolgon fennálló tulajdon átruházásának kizárólagos módja a traditio lett. Ld. C. 7, 31, 1, 5: Cum etiam res dividi mancipi et nec mancipi sane antiquum est et merito antiquari oportet, sit et rebus et locis omnibus similis ordo, inutilibus ambiguitatibus et differentiis sublatis. Vö. további irodalommal F. Sturm: Das Absterben der "mancipatio", in: Überlieferung, Bewahrung und Gestaltung in der rechtsgeschichtlichen Forschung, hrsg. S. Buchholz - P. Mikat - D. Werkmüller, Paderborn 1993, 347-356. o.
[6] A justinianusi jog a traditióhoz már nem követelte meg feltétlenül a tényleges átadást-átvételt, helyette megelégedett a feleknek a tulajdon átruházására és megszerzésére irányuló akarat-megegyezésével. Az animus transferendi et accipiendi dominii fennállása, azt háttérbe szorítva, magánál a traditiós causánál is sokkal hangsúlyosabb lesz. Vö. Benedek F.: A iusta causa traditionis a római jogban, SUP 8 (1959), 5. o.; Földi A. - Hamza G.: A római jog története és institúciói, Budapest 2015[20], 332. o.
[7] A traditio szükségességét hangsúlyozza: Diocl. et Maxim. C. 2, 3, 20: Traditionibus et usucapionibus dominia rerum, non nudis pactis transferuntur. Ulp. D. 19, 1, 1 pr.: Si res vendita non tradatur, in id quod interest agitur, hoc est quod rem habere interest emptoris: hoc autem interdum pretium egreditur, si pluris interest, quam res valet vel empta est. Vö. G. Pugliese: Vendita e trasferimento della proprietà in diritto romano, in: Vendita e trasferimento della proprietà nella prospettiva storico-comparatistica, I, cur. L. Vacca, Milano 1991, 25-70. o.
[8] Vö. M. Kaser: Das Römische Privatrecht, I, München 1971[2], 416-418. o.; R. Zimmermann: The Law of Obligations. Roman Foundations of the Civilian Tradition. Oxford 1996[3], 271-272. o.
[9] A romanista szakirodalomból ld. Benedek F.: A iusta causa traditionis a római jogban (id.), 1-46. o.; M. Kaser: Zur "iusta causa traditionis", BIDR 64 (1961), 61-97. o.; J. Miquel: La doctrina de la causa de la tradición en los juristas bizantinos, AHDE 31 (1961), 515-529. o.; O. Behrends: 'Iusta causa traditionis'. La trasmissione della proprietà secondo il 'ius gentium' del diritto classico, Sem. Compl. 9-10 (1997-1998), 133-169. o. Jogtörténeti és összehasonlító jogi elemzésben ld. L. P. W. Van Vliet: Iusta Causa Traditionis and its History in European Private Law, ERPL 3 (2003), 342-378. o. Az újabb hazai irodalomban a traditio és a iusta causa traditionis kérdésköréről a iactus missiliummal összefüggésben ld. Erdődy J.: Qui missilia iactant in vulgus. A nép közé történő pénzszórás a római jogban, Budapest 2014, 99-111. o.
[10] Úgyszintén elmaradt a traditio tranzlatív hatálya, ha a felek között lényeges és alapvető félreértés volt a causa tekintetében (dissensus in causis). Amint azt Ulpianus megjegyzi a következő fragmentumban, ha a felek ugyan jogszerű, de eltérő jogcímre - pl. a tradens ajándékozásra, az accipiens kölcsönre - gondoltak, szerződéses konszenzusuk hiányában egyik ügylet sem jöhet létre, következésképpen a tulajdon sem szállhat át. Ulp. D. 12, 1, 18 pr.: Si ego pecuniam tibi quasi donaturus dedero, tu quasi mutuam accipias, Iulianus scribit donationem non esse: sed an mutua sit, videndum. Et puto nec mutuam esse magisque nummos accipientis non fieri, cum alia opinione acceperit. Quare si eos consumpserit, licet condictione teneatur, tamen doli exceptione uti poterit, quia secundum voluntatem dantis nummi sunt consumpti. Ezzel az elvvel nincs ellentétben - és főként nem lehet bizonyítéka annak, hogy a római jogtudósok az absztrakt tulajdonátruházás elméletét követték volna - Iulianus sokat vitatott, nevezetes döntése sem. Iul. D. 41, 1, 36: Cum in corpus quidem quod traditur consentiamus, in causis vero dissentiamus, non animadverto, cur inefficax sit traditio, veluti si ego credam me ex testamento tibi obligatum esse, ut fundum tradam, tu existimes ex stipulatu tibi eum deberi. Nam et si pecuniam numeratam tibi tradam donandi gratia, tu eam quasi creditam accipias, constat proprietatem ad te transire nec impedimento esse, quod circa causam dandi atque accipiendi dissenserimus. A klasszikus jurisperitus által említett első esetben (az átadó kötelmi hagyományra, az átvevő stipulatióra gondol) ugyanis csak látszólagos a dissensus in causis a felek között, hiszen a causa solutionis (solvendi) a valóságos jogcím, míg a második esetben (az átadó ajándékként juttatja a dolgot, a másik fél viszont kölcsönnek hiszi) ugyan tényleg nincs egyetértés a megfelelő jogcímben a szerződő partnerek között, de ehelyütt a traditio tárgya pénz, melynek tulajdona a causától függetlenül átszáll az átvevőre. Így Benedek F.: A iusta causa traditionis a római
- 79/80 -
jogban (id.), 21-26. o.; Uő: Római magánjog. Dologi és kötelmi jog, Pécs 1995[2], 58-59. o. Bessenyő A.: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében, Budapest - Pécs 2010[4], 260. o. is hangsúlyozza, hogy Ulpianus és Iulianus előbb idézett, eltérő döntései mögött korántsem az absztrakt és a kauzális elmélet szembenállását kell látnunk, hanem sokkal inkább a klasszikus jogtudósok árnyalt, kazuisztikus gondolkodásmódja tükröződik bennük. A két hivatkozott fragmentumhoz a szakirodalomból ld. még J. C. Van Oven: Die Antinomie D. 41. 10. 36-12. 1. 18 pr., TR 20 (1952), 441-455. o.; R. Cuignet: De la iusta causa traditionis et des fragments 36 D. de adq. rer. dom. 41. 1 et 18 (18,1) D. de. reb. cred. 12.1, RIDA 6 (1959), 293-312. o.; K. Rebro: Die Kontroverse zwischen Julian und Ulpian bei der Eigentumsübertragung durch traditio im römischen Recht, in: Gesellschaft und Recht im griechisch-römischen Altertum, I, hrsg. M. N. Andreev - E. Pólay, Berlin 1968, 193-225. o.; E. Kunze: Iusta causa traditionis oder das Abstraktionsprinzip im römischen Recht. Exegese zu D. 41. 1. 36 nebst der Antinomie zu D. 12. 1. 18 pr., Norderstedt 2009; Siklósi I.: A nemlétező, érvénytelen és hatálytalan jogügyletek elméleti és dogmatikai kérdései a római jogban és a modern jogokban, Budapest 2014, 96-101. o. Dogmatörténeti áttekintéssel a kérdéskörhöz újabban ld. M. Laborenz: Solutio als causa. Die Frage des Abstraktionsprinzips im römischen Recht, Wien - Köln - Weimar 2014.
[11] Bár a hivatkozott fragmentum hitelességének, az esetleges interpolációgyanúsításoknak a kérdése (főként P. De Francisci: Il trasferimento della proprietà, storia e critica di una dottrina, Padova 1924, 153-154. o. és P. Bonfante: Corso di diritto romano, II/2, La proprietà, Milano 1968, 242-243. o.) a vizsgált témakör szempontjából tulajdonképpen irreleváns, így az nem is képezi az elemzés tárgyát, az egymással ütköző nézetek közül mégiscsak indokolt kiemelni F. Pringsheim: Der Kauf mit fremdem Geld, Leipzig 1916, 61. o. álláspontját, aki éppen azzal érvel a forráshely klasszicitása mellett, hogy abban a jogtudós, jóllehet külön nevesíti az adásvételt tulajdonszerzésre alkalmas jogcímként, egy szót sem ejt a - szerző által a justinianusi kompilátorok újításának tekintett - vételárfizetési követelményről.
[12] A római jogi hagyományokat folytatva, a tradicionális tulajdonszerzés elve alapján, hasonlóképpen megköveteli - az arra alkalmas szerzéscím mellett - a megfelelő szerzésmód (ingók átadása, ingatlanok telekkönyvi bejegyzése) foganatosítását is a tulajdonszerzéshez pl. az osztrák, a svájci és a holland polgári jogi szabályozás. A német Bürgerliches Gesetzbuch a traditiót absztrakt jogátruházó ügyletnek (Verfügungsgeschäft) tekintve a dolog átadását igen, de érvényes szerzéscímet már nem kíván a tulajdonszerzéshez (ún. absztrakciós elv). Ez utóbbiról az újabb irodalomból történeti-jogösszehasonlító megközelítésben ld. B. Rodríguez-Rosado: Abstraktionsprinzip und redlicher Erwerb als Mittel zum Schutze des Rechtsverkehrs, Frankfurt am Main 2009. A konszenzuális (konvencionális) rendszert követő - pl. francia és olasz - jogi szabályozás alapján viszont a tulajdon már a szerződéskötéssel átszáll. A tulajdonszerzés rendszereihez legújabban, további irodalommal ld. Földi A. (szerk.): Összehasonlító jogtörténet, Budapest 2014[2], 435-440. o. Általában a tulajdonátruházás kérdéséről az adásvételnél, történeti-jogösszehasonlító nézőpontból (számos tanulmánnyal) ld. L. Vacca (cur.): Vendita e trasferimento della proprietà nella prospettiva storico-comparatistica, I-II (id.). A tulajdonátszállás szabályozásáról a modern polgári törvénykönyvekben ld. P. Pichonnaz: Les fondements romains du droit privé, Genève - Zürich - Bâle 2008, 265-269. o.
[13] Ptk. 5:38. § (1) Ingó dolog tulajdonjogának átruházással való megszerzéséhez az átruházásra irányuló szerződés vagy más jogcím és erre tekintettel a dolog birtokának átruházása szükséges. (2) Ingatlan tulajdonjogának átruházással való megszerzéséhez az átruházásra irányuló szerződés vagy más jogcím és erre tekintettel a tulajdonjog átruházásának az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése szükséges.
[14] Vö. Kisfaludi A.: A tulajdonátruházó szerződések, in: Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló V. törvényhez, II, (id.), 1697. o.
[15] Ld. Menyhárd A.: A tulajdonjog megszerzése, in: Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló V. törvényhez, I, szerk. Vékás L. - Gárdos P., Budapest 2014, 981. o.
[16] Ld. Vékás L.: Az Új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései. A magánjogi dogmatika becsülete, Budapest 2001, 197. o
[17] Nem érintik a módosítások ellenben a dolog fogalmát, ami megmarad a régi Ptk. által meghatározott formában, vagyis csak birtokba vehető testi tárgy lehet [Ptk. 5:14. § (1) bek.]. Változtat viszont a szabályozás azon, hogy mi képezheti adásvétel tárgyát. Az új Ptk.-ban ugyanis - a római emptio venditióval azonosan - a dolgok mellett már kifejezetten megjelennek a jogok és követelések is, hiszen a törvény a dolog adásvételére vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni azokra a szerződésekre is, amelyekből jog vagy követelés visszterhes átruházásra vonatkozó kötelezettség fakad [Ptk. 6:215. § (3) bek.]. Így a jogok és követelések engedményezés illetve - új jogintézményként - jogátruházás útján történő átszállásának egyik expressis verbis nevesített jogcíme az új kódexben éppen az adásvétel. Az ókori római emptio venditio rendszerinti tárgya, a dolog mellett hasonlóképpen szerepelhettek áruként jogok (res incorporales), feltéve természetesen, hogy azok átruházhatók voltak: így például az idegen dologbeli jogok közül különösen az emphyteusis és a superficies, a servitutes praediorum, engedélyezésüket tekintve a servitutes personarum, továbbá kötelmi követelések, sőt egész vagyonösszesség - megnyílt hagyaték vagy csődvagyon - is. Az említett sajátos "áruknál" megkülönböztetett figyelmet érdemel az eladó szolgáltatási kötelezettségének vizsgálata, mely a dolgok adásvételétől eltérően, az egyes jogokra és követelésekre vonatkozó külön szabályok szerint alakul. Vö. Benedek F. -Pókecz Kovács A.: Római magánjog, Budapest - Pécs 2015[3], 296. o.
[18] Ptk. 5:3. § (1) A birtok átruházása a dolog feletti tényleges hatalomnak az erre irányuló megállapodás alapján való átengedésével valósul meg. A birtokátruházásra a szerződés létrejöttére és érvényességére vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni.
[19] Ld. Szladits K.: A magyar magánjog tankönyve, II, Dologi jog, Budapest 1930, 95. o.
[20] Menyhárd A.: A birtok és a birtokvédelem, in: Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló V. törvényhez, I, (id.), 904. o.
[21] Ptk. 5:3. § (2) A birtokátruházás a birtokos és a birtok megszerzőjének erre irányuló megállapodásával megvalósul, ha a) a birtokot megszerző fél a dolgot albirtokosként már birtokában tartja; vagy b) az átruházó fél a dolgot albirtokosként továbbra is birtokában tartja. (3) A birtokátruházás a birtokos dolog feletti tényleges hatalmának megszüntetésével megvalósul, ha ebben a birtokos és a birtok megszerzője megállapodnak. (4) Ha a dolog harmadik személy birtokában van, a birtokátruházás a dolog kiadása iránti igénynek a birtokot szerző félre való átruházásával megvalósul, ha ebben a birtokos és a birtokot szerző fél megállapodnak.
[22] Paul. D. 41, 2, 1, 21: ...Non est enim corpore et tactu necesse adprehendere possessionem, sed etiam oculis et affectu argumento esse eas res, quae propter magnitudinem ponderis moveri non possunt, ut columnas, nam pro traditis eas haberi, si in re praesenti consenserint. .
[23] Cels. D. 41, 2, 28 pr.: Quod meo nomine possideo, possum alieno nomine possidere. . Vö. W. Gordon: Studies in the Transfer of Property by Traditio, Aberdeen 1969, 12-35. o. A középkori constitutum possessorium intézménytörténetéhez ld. A. Wacke: Das Besitzkonstitut als Übergabesurrogat in Rechtsgeschichte und Rechtsdogmatik. Ursprung, Entwicklung
- 80/81 -
und Grenzen des Traditionsprinzips im Mobiliarsachenrecht, Köln 1974.
[24] Gai. D. 41, 1, 9, 6: Item si quis merces in horreo repositas vendiderit, simul atque claves horrei tradiderit emptori, transfert proprietatem mercium ad emptorem. Ld. még Pap. D. 18, 1, 74; Alex. C. 4, 48, 2, 1 és I. 2, 1, 45.
[25] A dolog tényleges helyváltoztatása nélkül lebonyolított traditio különböző eseteit a középkortól a traditio ficta elnevezéssel jelölték. A kérdéskörhöz további irodalommal, áttekintően ld. E. Schrage: Traditionibus et usucapionibus dominia rerum, non nudis pactis transferuntur, in: "Ins Wasser geworfen und Ozeane durchquert". Festschrift für Knut Wolfgang Nörr, hrsg. M. Ascheri, Köln 2003, 913-958. o.
[26] 1959-es Ptk. 365. § (1) Adásvételi szerződés alapján az eladó köteles a dolog tulajdonát a vevőre átruházni és a dolgot a vevő birtokába bocsátani, a vevő pedig köteles a vételárat megfizetni és a dolgot átvenni.
[27] Ptk. 6:215. § (1) Adásvételi szerződés alapján az eladó dolog tulajdonjogának átruházására, a vevő a vételár megfizetésére és a dolog átvételére köteles.
[28] Ld. Kisfaludi A.: A tulajdonátruházó szerződések, in: Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló V. törvényhez, II, (id.), 1697-1698. o.
[29] Paul. D. 41, 1, 31 pr.
[30] Magától értetődően a készvétellel szemben a konszenzuális emptio venditio mint a tulajdonátruházás jogcíme, önmagában csak kötelmi követelési jogot (causa obligandi) teremt a vevő részére. Ebből azonban - ahogy azt Benedek F.: A iusta causa traditionis a római jogban (id.), 15. o. is kiemeli - nem következik az, hogy emptionis causa traditióról csak készvétel esetén beszélhetünk és a konszenzuális vételnél az áru átadása a kötelmi ügylet teljesítéseképpen, causa solutionis menne végbe. Vö. Ulp. D. 18, 1, 25, 1.
[31] Ld. Benedek F.: Római magánjog. Dologi és kötelmi jog (id.), 40. o. A kérdéskörhöz a szakirodalomból ld. továbbá P. Voci: "Iusta causa traditionis" e "iusta causa usucapionis", SDHI 15 (1949), 141-185. o.; H. R. Hoetink: Justus titulus usucapionis et iusta causa tradendi, TR 29 (1961), 230-242. o.; F. Wubbe: Die Interessenlage bei traditio und usucapio, TR 32 (1964), 558-576. o.
[32] Ld. A. Bechmann: Der Kauf nach gemeinem Recht, I, Erlangen 1876 - repr. Aalen 1965, 540-567. o.
[33] A szerződésből eredő kölcsönös szolgáltatási kötelezettségek teljesítése eredetileg nem függött attól, hogy a másik fél teljesített-e. E szabályt azonban már a prétori gyakorlat áttörte azzal, hogy árverés (auctio) esetén a vevőnek exceptio mercis non traditaet adott azon argentariusszal szemben, aki - mielőtt még kiszolgáltatta volna az árut - az emptor ellen a pretium iránt indított actio venditit. Ld. Gai. 4, 126a; Paul. D. 44, 4, 5, 4. Vö. M. Talamanca: Contributi allo studio delle vendite all'asta nel mondo classico, Roma 1954, 121-122. o.; A. Palermo: Studi sulla «exceptio» nel diritto classico, Milano 1956, 149-150. o.; G. Thielmann: Die römische Privatauktion, Berlin 1961, 96-104. o. és 141-146. o.; G. Wesener: Nichtediktale Einreden, ZSS 112 (1995), 115[40]. o. A későbbiekben ezt az exceptiót a vétel valamennyi esetére kiterjesztették, és az eladó is élhetett vele, ha a vevő a pretium szolgáltatása előtt indított actio emptit. A funkcionális synallagma kérdésköréhez, további irodalommal ld. W. Ernst: Die Vorgeschichte der exceptio non adimpleti contractus im römischen Recht bis Justinian, in: Festgabe für Werner Flume zum 90. Geburtstag, hg. H. H. Jakobs - E. Picker - J. Wilhelm, Berlin 1998, 1-57. o.; S. Viaro: Corrispettività e adempimento nel sistema contrattuale romano, Padua 2011.
[34] A fragmentumhoz ld. W. Ernst: Die Vorgeschichte der exceptio non adimpleti contractus im römischen Recht bis Justinian (id.), 21-22. o.
[35] Vö. még Ulp. D. 47, 2, 14, 1; Ulp.-Marc. D. 21, 1, 31, 8; Cerv. Scaev. D. 18, 4, 22.
[36] A forráshely exegézisét ld. J. E. Spruit: Schikanen anlässlich eines Traubenkaufes, in: Satura Roberto Feenstra sexagesimum quintum annum aetatis complenti ab alumnis collegis amicis oblata, ed. J. A. Ankum, Fribourg 1985, 157-171. o.
[37] Ehhez ld. R. Cassin: L'exception tirèe de l'inexecution dans les rapports synallagmatiques (exception non adimpleti contractus) et de ses relations avec le droit de rétention, la compensation et la résolution, Paris 1914, idézi: W. Ernst: Die Vorgeschichte der exceptio non adimpleti contractus im römischen Recht bis Justinian (id.), 2[4]. o. Újabban, további gazdag irodalommal, a vizsgált jogelv római jogi, kánonjogi, természetjogi és ius commune-beli intézménytörténetére is figyelemmel: F. Brandsma: De exceptio non adimpleti contractus en de condictio indebiti. Betaalt degene die een opschortingsrecht had kunnen inroepen, maar dat niet doet, onverschuldigd als de tegenprestatie uitblijft?, GOM 27 (2010), 147-162. o.
[38] Vö. Bessenyő A.: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében (id.), 380. o.
[39] Ld. PS 2, 17, 8: Fundum alienum mihi vendidisti; postea idem ex causa lucrativa meus factus est; competit mihi adversum te ad pretium recuperandum actio ex empto. Hasonlóképpen Ulp. D. 19, 1, 13, 15: Si fundum mihi alienum vendideris et hic ex causa lucrativa meus factus sit, nihilo minus ex empto mihi adversus te actio competit. Paul. D. 21, 2, 9: Si vendideris servum mihi Titii, deinde Titius heredem me reliquerit, Sabinus ait amissam actionem pro evictione, quoniam servus non potest evinci: sed in ex empto actione decurrendum est. E forráshelyekkel kapcsolatban további irodalommal ld. M. Wimmer: Fälle des Concursus Causarum von Vermächtnis und Kauf im Römischen Recht, TR 69 (2001), 214-215. o.
[40] Ld. Menyhárd A.: A tulajdonjog megszerzése, in: Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló V. törvényhez, I, (id.), 981. o.
[41] Ptk. 6:215. § (1).
[42] Ld. Menyhárd A.: A tulajdonjog megszerzése, in: Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló V. törvényhez, I, (id.), 981. o.
[43] Az egyes modern magánjogi kódexeket áttekintve megállapíthatjuk, hogy a tulajdonszerzéshez sem a konvencionális sem a tradicionális rendszert (ezen belül akár a kauzális, akár az absztrakt tulajdonátruházás elvét) követő törvénykönyvek nem követelik meg a vételárfizetést. Így az első csoportba tartozó olasz Codice civile (Art. 1376) és a francia Code civil (Art. 1138) alapján már a szerződéskötéssel átszáll a tulajdon a vevőre, függetlenül az ellenszolgáltatás megfizetésétől. Az absztrakciós elv alapján álló német polgári törvénykönyv (BGB § 929) is hangsúlyozza, hogy a vételárfizetés csupán a szerződés teljesítését szolgálja (BGB § 241), így nem feltétele a tulajdonszerzésnek. Ez utóbbihoz ld. K. Luig: Das Verhältnis von Kaufpreiszahlung und Eigentumsübergang nach Deutschem Recht, in: Vendita e trasferimento della proprietà nella prospettiva storico-comparatistica, I (id.), 225-258. o. Érdekességként megjegyzendő, hogy az angol jog nagyjából a 15. század közepéig a vételár tényleges szolgáltatását, vagy - konkrét teljesítési határidő tűzésével - annak meghitelezését is megkívánta a vevő tulajdonszerzéséhez. Az 1442-es Doige's Case (Shipton v. Dogge) során, John Fortescue bíró nevéhez fűződő obiter dictum mondta ki először, hogy a szerződő partnerek konszenzusa önmagában, a vételárfizetéstől függetlenül elegendő a tulajdonátszálláshoz. E döntéshez, illetve általában a vételárfizetés és a tulajdonátszállás összefüggéséről az angolszász jogfejlődésben, figyelemmel a ius commune hatására is ld. Th. Rüfner: Traditio und Kaufpreiszahlung in Ius Commune und Common Law, in: Kaufen nach Römischem Recht. Antikes Erbe, in den europäischen Kaufrechtordnungen, hrsg. E. Jakab - W. Ernst, Berlin - Heidelberg - New York 2008, 233-252. o.
- 81/82 -
[44] 1959-es Ptk. 368. § (1) Az eladó a tulajdonjogot csak a szerződés megkötésekor, írásban és legfeljebb a vételár teljes kiegyenlítéséig tarthatja fenn.
[45] Ptk. 6:216. § (1) Az eladó a tulajdonjogát a vételár kiegyenlítéséig fenntarthatja.
[46] A bejegyzési engedély ki nem adására ld. Inytv. 17. § (1) bek. 21. pont. Az eljárás - legfeljebb hat hónapos - függőben tartására ld. Inytv. 47/A. § (1) bek. b) pont.
[47] Vö. Kisfaludi A.: A tulajdonátruházó szerződések, in: Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló V. törvényhez, II, (id.), 1702. o.
[48] XII tab. 7, 11.
[49] A justinianusi szabályozásról a kezesség és a zálogjog találkozását illetően áttekintően az újabb hazai irodalomból ld. Újvári E.: A kezes megtérítési igényei a római jogban, Doktori értekezés, Debrecen 2014, 322-327. o. Általában a kérdéskörről ld. Uő: Versengő biztosítékok. Ugyanazon főkötelem záloggal és kezességgel történő biztosítása a római jogban, JÁP 7/3 (2015), 65-84. o.
[50] Kézenfekvőnek látszik ugyanis, hogy a mancipatiós készvétel idején - főként a korai időszakban, amikor még a vételárként kifizetett ércrudak (aes rude) tényleges mérlegelése is a rítushoz tartozott - a vevő a dolog átadása ellenére sem szerzett tulajdont, amíg ki nem fizette a vételárat, illetve biztosítékot nem adott annak teljesítésére. Ugyanígy magától értetődő, hogy a res nec mancipi esetén alkalmazott - készvételt megvalósító, causa emptionis mellett végbemenő - traditiónál a tulajdonszerzéshez szükséges a másik fél általi teljesítés, a vételár megfizetése, hiszen nincs egyébről szó, mint a kölcsönös szolgáltatások egyidejű, formátlan átadásáról. Erről bővebben ld. Jusztinger J.: A vételár az ókori római adásvételnél, Budapest - Pécs 2016, 169-171. o.
[51] Vö. L. R. Alvarez: Notas en torno a D. XVIII, 1, 53, RIDA 26 (1979), 374. o.
[52] Így pl. E. Albertario: Il momento del trasferimento della proprietà nella compravendita romana, in: Studi di diritto Romano, III, Milano 1936, 440. o.
[53] Ezt javasolta V. Arangio-Ruiz: La compravendita in diritto romano, II, Napoli 1956[2], 300. o, vagy K.-H. Schindler: Die Bedeutung der Kaufpreiszahlung im nachklassischen römischen Recht, in: Festschrift für Konrad Duden zum 70. Geburtstag, hrsg. H.-M. Pawlovski - G. Wiese - G. Wüst, München 1977, 558. o.
[54] Ahogy azt pl. S. Romano: Pagamento del prezzo e trasferimento della proprietà nella compravendita romana, Perugia 1935, 51. o. vélte.
[55] Vö. továbbá Iul. D. 7, 1, 12, 5, Ulp. D. 7, 1, 25, 1; Ulp. D. 14, 4, 5, 18.
[56] További irodalommal áttekintően ld. J. A. C. Thomas: Institutes 2.1.41 and the Passage of Property on Sale, SALJ 90 (1973), 150-159. o. kül. 155-156. o.
[57] Ld. T. Honoré: Sale and the Transfer of Ownership. The Compilers' Point of View, in: Studies in Justinian's Institutes in memory of J. A. C. Thomas, ed. P. G. Stein, London 1983, 66-67. o: "At the final stage changes were made in great haste, often in a single isolated text. The last batch of constitutions dealing with points raised by the preparation of the Digest were enacted on October 18, 532; too early for the credit rule to be included.".
[58] E nézet szerint a szövegekben három különböző állásponttal is találkozhatunk a traditio tranzlatív hatályával kapcsolatban: így az átadással nyomban, minden egyéb feltételtől függetlenül átszálló tulajdon a Codexben, a vételárfizetéshez vagy a biztosítékadáshoz kötött tulajdonátruházás a Digesta-fragmentumok többségében és végül a justinianusi Institutiókban szereplő, a hitelnyújtás lehetőségét is magába foglaló megoldás a vizsgált Pomponius-szövegben. Vö. T. Honoré: Sale and the Transfer of Ownership. The Compilers' Point of View (id.), passim. kül. 59. o. Ezzel szemben ld. R. Feenstra: Eigentumsvorbehalt und die Regel von Inst. 2, 1, 41 über das Verhältnis von Kaufpreiszahlung und Eigentumsübergang, TR 58 (1990), 135136. o.
[59] A hivatkozott Institutio-helyen (I. 2, 1, 41) szereplő vételárfizetési szabály eredetére vonatkozó szakirodalmi álláspontokról ld. Jusztinger J.: A vételár az ókori római adásvételnél (id.), 162-169. o.
[60] Úgyszintén hallgat a vételárfizetés kérdéséről a jogtudós a következő fragmentumban. Gai. D. 41, 1, 43, 2: Cum servus, in quo alterius usus fructus est, hominem emit et ei traditus sit, antequam pretium solvat, in pendenti est, cui proprietatem adquisierit: et cum ex peculio, quod ad fructuarium pertinet, solverit, intellegitur fructuarii homo fuisse: cum vero ex eo peculio, quod proprietarium sequitur, solverit, proprietarii ex post facto fuisse videtur. Ld. továbbá Gai. D. 41, 1, 9, 3 és I. 2, 1, 40.
[61] Ugyanígy Bessenyő A.: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében (id.), 380. o.
[62] Lab. D. 18, 1, 80, 3: Nemo potest videri eam rem vendidisse, de cuius dominio idagitur, ne ad emptorem transeat... .
[63] Paul. D. 19, 2, 20, 2: Interdum locator non obligatur, conductor obligatur, veluti cum emptor fundum conducit, donec pretium ei solvat. Ld. továbbá Iav. D. 18, 6, 17, és D. 19, 2, 21 és Paul. eod. 22 pr.
[64] Ulp. D. 43, 26, 20: Ea, quae distracta sunt, ut precario penes emptorem essent, quoad pretium universum persolveretur: si per emptorem stetit, quo minus persolveretur, venditorem posse consequi. Ebben az esetben a traditio nyilván nem causa emptionis mellett megy végbe, különben a dolog átadásával együtt a tulajdont is automatikusan megszerezné a másik fél. Ugyanakkor A. Meinhart: Dogmengeschichtliches und Dogmatisches zum Eigentumsvorbehalt, ZSS 105 (1988), 735. o. megjegyzi, még ha az átadás-átvételre egy adásvételi szerződés alapján került is sor, a hivatkozott Ulpianus-fragmentum azt mutatja, hogy "Die Parteien können ohne Einschub eines separaten Verpflichtungsgeschäftes der Übergabe die Vollwirkung nehmen und diese auf die Kaufpreiszahlung übertragen.".
[65] A tulajdonjog fenntartását szolgáló mellékkikötés önálló pactum adiectumként történő elismerése már későbbi, a római jog továbbéléséhez kapcsolódó fejlemény. A pactum reservati dominii, az adásvételt - illetve a tulajdonjog vevőre történő átszállását - a vételár megfizetésének feltételével felfüggesztő mellékegyezmény intézménytörténetéhez a szakirodalomból ld. G. Schiemann: Über die Funktion des pactum reservati dominii während der Rezeptionen des römischen Rechts in Italien und Mitteleuropa, ZSS 93 (1976), 161-207. o.; R. Feenstra: Eigentumsvorbehalt und die Regel von Inst. 2, 1, 41 über das Verhältnis von Kaufpreiszahlung und Eigentumsübertragung (id.), 133-141. o.; M. J. Maaß: Die Geschichte des Eigentumsvorbehalts, insbesondere im 18. und 19. Jahrhundert, Frankfurt am Main 2000.
[66] Vö. K.-H. Schindler: Die Bedeutung der Kaufpreiszahlung im nachklassischen römischen Recht (id.), 556. o.
[67] Így pl. Ulp. 18, 3, 1: Si fundus commissoria lege venierit, magis est, ut sub condicione resolvi emptio quam sub condicione contrahi videatur. Ezzel szemben Paul. D. 41, 4, 2, 3. Vö. M. Kaser: Das römische Privatrecht, I (id.), 561[71]. o.
[68] A lex commissoria mellékegyezményéhez a szakirodalomból ld. F. Wieacker: Lex commissoria. Erfüllungszwang und Widerruf im römischen Kaufrecht, Berlin 1932; Éles Gy.: A lex commissoria a római adásvételnél, PTE Dolg. 9 (1978), 129-156. o.; Pókecz Kovács A.: A szerződéstől való elállás az adásvétel mellékegyezményeinél a római jogban és továbbélése során, Pécs 2012, 15-104. o.; Uő: Lex commissoria in Roman law and in modern civil law, in: Kúpna zmluva. História a súčasnos», I, zost. E. ©tenpien, Koąice 2013, 261-283. o.; E. Nicosia: 'In diem addictio' e 'lex commissoria', Catania 2013, 157-226. o.; Deli G.: A lex commissoria új fényben. Avagy
- 82/83 -
viselkedési közgazdaságtani kalandozások a klasszikus római jogban, in: Universitas "unius rei". Tanulmányok a római jog és továbbélése köréből, szerk. P. Szabó B. - Újvári E., Debrecen 2014, 73-105. o.; Uő: Salus rei publicae. A helyes döntés kritériuma a római magánjogban, Budapest 2014, 64-101. o.
[69] Erről részletesen, további irodalommal ld. Jusztinger J.: Tulajdonszerzés és vételárfizetés az ókori Róma szerződési praxisában, Jura 19/2 (2013), 67-73. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, tanszékvezető, PTE ÁJK Római Jogi Tanszék.
Visszaugrás
