https://doi.org/10.59851/mjny.9.2.1
A szociolektusok egyik válfaját képező szaknyelvek egy szakma vagy hivatás képviselőinek egymás közti kommunikációjának világosságát hivatottak biztosítani. Ezt szolgálja mindenekelőtt egy specifikus terminológia, valamint az adott természetes nyelven belüli olyan regiszter, amely a preferált nyelvtani szerkezetek és stílus rögzítésével normatív mintát állít a beszédközösség tagjai elé. Természetesen ahogy a szakmák és hivatások különböznek egymástól, úgy a nyelvhasználatuk is egyedi sajátosságot mutat. A tanulmány a jogi nyelv jegyeit elemzi, abból a feltevésből kiindulva, hogy ennek megkülönböztető sajátossága az aluldetermináltságban ragadható meg.
Kulcsszavak: természetes nyelv, szaknyelv, determinálatlanság, ontológiai determinálatlanság, episztemiológiai determinálatlanság, nyelvi homályosság, jogi homályosság, funkcionalitás
Technical language, which is a type of sociolect, is intended to provide clarity for the communication between the representatives of a profession. This is primarily served by a specific terminology and a register within the given natural language that sets a normative pattern for the members of the speech community by recording the preferred grammatical structures and style. Of course, just as professions differ from each other, their language use also shows unique characteristics. The study analyses the features of legal language, starting from the assumption that its distinctive feature can be grasped in underdetermination.
Keywords: natural language, technical language, indeterminacy, ontological indeterminacy, epistemological indeterminacy, linguistic ambiguity, legal ambiguity, functionality
Amikor szaknyelvekről beszélünk, hajlamosak vagyunk ezek összességét olyan halmaznak tekinteni, amelynek elemei közös tulajdonságokkal rendelkeznek. Ennek hátterében az rejlik, hogy mindegyikük egy szakma vagy hivatás művelőinek szolgálatában áll, mégpedig abból az elsődleges célból, hogy biztosítsa a szaktársak torzulásmentes kommunikációját a jóldefiniáltság kritériumainak rögzítésével.[2] Ez igaz a jogi nyelvre mint szaknyelvre is - de csak részben. (Természetesen ugyanez áll a többi szaknyelvre is, mindegyikre a maga módján, hiszen elvileg ahány szakma, annyi szaknyelv.[3]) A jogi szaknyelv tekintetében a homályosság, vagy talán pontosabban nem is a meghatározatlanság, hanem az "alulhatározottság" vagyis determinálatlanság tulajdonsága mutatkozik jellegadóként.
Induljunk ki abból, hogy "nincs itt semmi látnivaló": a jog nyelvi kifejezések tömegeként szerveződik meg, vagyis osztozik a (természetes) nyelvek sajátosságaiban. Tehát amint anyanyelvi beszélőként egyszerűen, különösebb felkészülés és rákészülés nélkül értjük egymást, ez a jogi nyelv - amely a természetes nyelv része - "alapállapota" is.[4] E feltételezésre támaszkodik az értelmezés aranyszabálya vagy hüvelykujjszabálya: a jogi szövegek befogadásakor is a szavak szokásos jelentéséből és az adott nyelv szabályaiból kell kiindulni. Ehhez képest a spontán, reflektálatlan megértés minden megakadása aberrációnak tűnik.
Ugyanakkor a "szó szerinti értelem" mint aktuális jelentés megkülönböztetendő a szótári jelentéstől, amely a mondat kontextusát is nélkülözi,[5] s még tovább menve a jogi (szaknyelvi) jelentéstől és az előírt jelentéstől (mint
- 1/2 -
az ún. "fogalommeghatározó rendelkezések").[6] Mindegyik esetben egy nyelvi közösség konvenciójáról van szó, melynek megfelelően a természetes nyelv is "mesterséges" (egy mesterségé), illetve a szaknyelv is "természetes" az azt beszélők számára. Hasznosabb ezért, ha a - szavakat és mondatokat tartalmazó - szövegekre, s kizárólag azokra támaszkodó megértést és magyarázatot tekintjük a szavak szokásos jelentésére hivatkozó megértésnek. Ezt az egyesült államokbeli alkotmányértelmezési vitákban kibontakozó textualizmusként azonosíthatjuk. A szöveg értelmezésénél a szigorú textualizmus is csak a szó szerinti jelentést tartja elfogadhatónak kiindulásként: "...[a bíró] a törvény értelmezésekor köteles a szó szerinti (literal) - vagy szokásos (straightforward) - jelentéshez ragaszkodva olvasni a vonatkozó kanonikus szöveget, kivéve, ha a szöveg ilyen olvasata homályos, vagy ez az olvasat »abszurd« vagy »bizarr« eredményre vezetne." (Thayer 428-429)[7] Ha tehát kiindulópontként választhatjuk is a szavak szokásos jelentését, elégséges vagy alkalmas eljárásként semmiképpen, s különösen nem várhatjuk tőle a nyelvi tisztaságot. A jogi szaknyelv alapállapota nem a világosság, hanem a homályosság.
Minthogy a homályosságot a jogi nyelv természetének jellegadójaként javasoljuk azonosítani, azt nem foghatjuk fel olyan egyszerű problémaként vagy hibaként, amely valamiféle nyelvtisztító buzgalommal meghaladható lenne. A gond (ha gond) több forrásból fakad, s több szinten nyilvánul meg.
A jogi nyelv tárgya, vagyis maga a jog létmódja és annak bizonytalansága egyfajta nyelvtől független, objektív bizonytalanság forrása. Ami Hart megfogalmazásában elénk tárul, az "...a jogi nyelv anomáliája - képtelenségünk arra, hogy a jog kulcsfontosságú szavait közönséges ténybeli megfelelőikkel határozzuk meg." (Hart 2014: 239) Alf Ross, a skandináv jogi realizmus ismert képviselője egy antropológiai "tanmesével" mutatja be a problémát. Ekként összegzi azt: "Az eddig elmondottak semmiképp sem döntik meg azt az állítást, hogy a 'tyu-tyu' értelmetlen szó. Csakis az »N. N. tyu-tyu« megállapítás az, amelyhez egészében véve szemantikai utalás hozzárendelhető. [Ui. aki megsért egy tabut, az tyu-tyuvá válik, s megtisztulási ceremóniának kell alávetni - Sz. M.] Ezen utaláson belül azonban nem különböztethető meg olyan valóság vagy minőség, amely hozzárendelhető lenne N. N.-hez és megfelelne a 'tyu-tyu' szónak. A megállapítás pontatlanul fejezi ki szemantikai utalását, és ez természetesen a törzs babonás hitének következménye." A jogi nyelvet - a 'jog', 'kötelezettség', 'igény' stb. kifejezéseket - ugyanez jellemzi: jelöltjük (a signifié) ugyanúgy "nem valóságos dolog, egyáltalán semmi, csupán egy üres szó", mint a tyu-tyu. "Mi is úgy fejezzük ki tehát magunkat, mintha valami tényleg létező kapcsolat jönne létre a feltételt tartalmazó tény (jogi tény) és a feltételezett jogi következmény között - nevezetesen egy igény, egy jogosultság, amely (mint közbenső eszköz vagy okozati kapcsolat) hatást vált ki vagy alapot teremt a jogi következmény levonásához. [...] Ekképpen el kell ismernünk, hogy terminológiánk és gondolkodásunk szerkezete nem kis mértékben hasonlatos a primitív-mágikus gondolkodáshoz, hiszen természetfölötti erőkre hivatkozik, s azokat valóságos hatásokká alakítja." (Ross 1957)[8]
Alf Ross arra figyelmeztet, hogy a jogi nyelv fogalmainak jelöltje nem empirikus létező, hanem tudati-gondolati-fogalmi képződmény. Jelöletük - a valóság azon szegmense, amelyre rámutatnak - nem létezik. A joggyakorlat, vagyis a jogviták sorozata két fő kérdéssel szembesül: a ténykérdéssel és a jogkérdéssel. A ténykérdés: a "Mi történt?" arra a múltra irányul, amely már nincs, nem lehet megtekinteni, csupán a múltra vonatkozó közleményekből következtetni. A jog válasza: tény az, amit a bíróság tényként jogerősen megállapított. A jogkérdés: "Milyen jogi következménye van annak, ami történt?" Vagyis minek kell lennie; s aminek lennie kell (előírás szerint) az a jelenben szintén nincs, csak ha majd a jövőben realizálódik.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
