Rendszerváltásunk, demokratikus átmenetünk egyik kulcskérdése az alkotmányos jogállamiságnak megfelelő jogi kultúra kialakulása és megszilárdulása.
Tekintsük át tehát az elmúlt 12 esztendő ezirányú fejleményeit.
A kultúra és a jog között állandó kölcsönhatás, sokrétű összefüggés áll fenn,[1] amelyet két alapvető tételben lehet összefoglalni: egyfelől a jog egyik összetevője az adott társadalom kultúrájának, másfelől pedig nincsen olyan jog vagy jogrendszer sem, amelyet ne hatna át a társadalom kultúrája. A jogi kultúra éppen úgy történetileg alakult ki, mint a politikai kultúra, s ez utóbbi befolyásolja, sőt alakíthatja előbbi jellemzőit és megvalósulását.[2] A jogi kultúra mindig a tradíció és az innováció között áll. A jogi kultúra fejlődése hosszú távú folyamat, amelynek során nemcsak a szerves növekedésről, hanem a meglevő kultúra ápolására irányuló feladatról is szó van. A jogi kultúra tehát nem csupán ragaszkodás a kialakulthoz, de nem is csak változtatás pusztán a változtatás kedvéért.[3]
A jogi kultúra komponensei az alábbiak:
a) az írott jog és az élő jog;
b) az intézményi infrastruktúra (bírósági rendszer, jogászi hivatás);
c) a jogilag releváns magatartás modelljei (pl. pereskedés), valamint
d) a jogtudat.[4]
A jogi kultúra bizonyos szempontból kettéválasztható "külső" (laikus) és "belső" (jogászi) jogi kultúrára.[5]
Egy másik felfogás egyenesen jogi "szubkultúrákról" beszél. Példaként említi, hogy a bíróságok a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadókat elítélik Észak- és Dél-Norvégiában, míg Nyugat- és Közép-Norvégiában felmentik őket.[6]
Világméretekben a regulatív és az orientatív jogi kultúrák különböztethetők meg.[7]
A tipikusan az "euro-atlanti" kultúra társadalmaira jellemző regulatív jogi kultúrában a jog elfogadása a magatartást valóban, normatív értelemben irányító szabályként történik, de távolról sem azonos mértékben. A common law rendszerekben pl. a bíróság tekintélye jóval nagyobb, mint más országokban. De az ún. kontinentális jogi kultúrák sem egyöntetűek. Hogy csak két példát említsek: a jogot tradicionálisan nagyra értékelő és a polgári pereskedésben Európában élenjáró német jogi kultúrával szemben a holland jogi kultúrát a beleid kifejezéssel szokás jellemezni, mely egyfelől jelenti az előnyös törvények követését, másfelől a hátrányos jogszabályok kikerülését (kijátszását). Ezt kitűnően illusztrálja az a tény, hogy az 1993. évi euthanázia törvény megszületéséig - melynek értelmében kivételes esetekben engedélyezett és nem büntetendő az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segédlet -
- 245/246 -
a Btk. tiltotta, de az orvosi gyakorlat alkalmazta a halálba segítést. A hollandok emellett konfliktusaik bíróságon kívüli megoldására törekednek.
A közép-kelet-európai régió rendszerváltások előtti jogi kultúrája azzal a történelmileg kialakult jogszemlélettel jellemezhető, amelynek lényege a jogi szabályozásba vetett hit, a jogi szabályozás iránti túlzott bizalom. Ezzel együtt járt és jár a társadalmi problémák bizonyos jogászi, azaz jogi keretek közötti szemlélete. A jog hatékonyságát továbbá befolyásolta az is, hogy a követhetetlen jogi szabályozás folytán a reálfolyamatok által kialakított viselkedési normáknak mind nagyobb jelentősége lett. A jog tekintélye, a jogászi foglalkozás presztízse, valamint a jogi szabályozás normatív ereje ezáltal csökkent.
A továbbiakban 5 dimenzióban vizsgálom jogi kultúránkat, melyek közül az első négyet a komponensei, míg az ötödiket uniós csatlakozásunk képezi.
1. A jogállami forradalom útján, a legalitás és kontinuitás talaján végbement jogrendszerváltozás nagy tömegű jogalkotást igényelt.
Véleményünk szerint a legiszlációs folyamatnak és tevékenységnek ahhoz, hogy hatékony legyen, azokból a társadalmi relációkból, helyzetekből, szituációkból, azokból a társadalmi magatartásokból kell kiindulnia, amelynek rendezését célozza.
1990-2001 között a Parlament több mint 2000 törvényt és határozatot fogadott el.
Felmerül a kérdés, hogy milyen minőségi szintet képvisel és mennyire hatékony ez a mennyiségileg számottevő joganyag, figyelemmel a korrekciókra, illetőleg rekodifikációkra.
A jogalkotás minősége tartalmi oldalról azt jelenti, hogy milyen sikerrel tudta megoldani a jogalkotó a rendezendő társadalmi relációk, helyzetek, szituációk olyan sajátos, különös, tipikus vonásainak, mozzanatainak a kiemelését, megragadását - állandó figyelemmel azokra a társadalmi tendenciákra, amelyek a társadalmi viszonyok körében érvényesülnek, valamint azokra a politikai és jogpolitikai célokra, értékekre, amelyek elérését és biztosítását a jogalkotó a maga számára kitűzte. A jogalkotónak a jogi tartalom kimunkálása során állandó tekintettel kell lennie a jogalkalmazó tevékenységre, arra, hogy a jogalkotói produktum társadalmi-jogi tartalma a jogalkalmazó számára lehetővé teszi-e az általános érvényű jogi normának az adott egyedire való közvetlen vonatkoztatását. Formai értelemben pedig a jogalkotás minősége döntően attól függ, hogy mennyiben sikerült a jogalkotó tevékenységben az új társadalmi-jogi tartalomnak megfelelő sajátos egynemű közeget, jogi formákat kidolgozni.[8]
A jogalkotónak ügyelnie kell az adekvát szabályozási módszerek, jogforrási forma, definíciók, fogalmak, kategóriák, szankciók megválasztására is.
2. Persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy a jogi definícióknak, fogalmaknak is csupán korlátozott a "teljesítőképességük".[9] Vannak azonban esetek, amikor a torz (túl szűk vagy túl tág) jogi fogalmak használata kifejezetten a jogalkotás számlájára írható. Ugyanakkor a társadalmi-gazdasági fejlődés is hozzájárul a jogi fogalmak "avulásához".
Speciális helyzetben vannak a különféle jogforrásokban, főleg kódexekben tételezett ún. "értékelő" fogalmak (pl. "különösen nagy érték", "nem vagyoni kár", stb.). Ezek magas fokon generalizáltak, relatíve meghatározottak, így tartalmuk csak a vizsgálandó eset szituációjának és körülményeinek figyelembevételével válik nyilvánvalóvá, ami lényegében két okra vezethető vissza. Egyrészt azzal magyarázható létük, hogy a jogalkotó a jogszabály megalkotásakor még nem láthatta előre, hogy a vonatkozó fogalmak konkretizálást igényelnek. Másrészt, előfordulhat, hogy a jogalkotó tisztában volt konkretizálásuk szükségességével, csak annak formája tekintetében nem határozott. Nos, ezek a kvantitatív és kvalitatív értékelő fogalmak lehetővé teszik, hogy a bírói gyakorlat anélkül reagáljon a jogilag szabályozott társadalmi viszonyok keretében zajló változásokra, hogy a jogi normákat módosítani kellene.[10]
Ami a szankciókat illeti, a jogállamnak igen csekély a választási lehetősége azok között az eszközök között, amelyekkel az állami normák hatékonyságát garantálni lehet. Itt jogszabályilag definiálható és az egyenlőség elve alapján kvantifikálható szankciókról lehet csak szó. Azért is nem véletlen, hogy az időben kvantifikálható szabadságvesztés-büntetések és a financiálisan kvantifikálható pénzbüntetések lényegében az állami szankciómechanizmus tartalmát határozzák meg. A leginkább jogállamban szokásos és szigorú normahatárokhoz kötött büntetőjogra vonatkoztatva is felismerhető a szankcióvariánsok megsokszorozására irányuló tendencia (pl.: irányelvek a büntetések
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
