A Bíróság ítélete a C-16/19. számú VL kontra Szpital Kliniczny im. dra J. Babińskiego Samodzielny Publiczny Zakład Opieki Zdrowotnej w Krakowie ügyében (Összefoglalta: Bedő Renáta)
Az alapeljárásban felperesként résztvevő személyt pszichológusként foglalkoztatták 2011. október 3. és 2016. szeptember 30. között egy krakkói kórházban. A felperes számára az állam 2011. december 8-án tartós, közepes fokú fogyatékosságot megállapító igazolást állított ki, amelyet a felperes 2011. december 21-én be is nyújtott munkáltatójának. A kórház igazgatója 2013 második félévében úgy határozott, hogy bérkiegészítést nyújt mindazon munkavállalók részére, akik a jövőben fogyatékosságot megállapító igazolást nyújtanak be. Ennek következtében az a tizenhat munkavállaló, aki már korábban benyújtotta fogyatékossági igazolását a munkáltatónak, beleértve a felperest is, nem részesült bérkiegészítésben. A bérkiegészítés célja az volt, hogy csökkenthető legyen a kórház által a fogyatékossággal élő személyek rehabilitációját szolgáló állami alapba fizetendő járulékok összege.
A felperes keresete alapján a krakkói kerületi bíróság előtt indult per a kórházzal mint a felperes munkáltatójával szemben, arra hivatkozva, hogy a felperest hátrányos megkülönböztetés érte díjazásának feltételei tekintetében. Az elsőfokú bíróság elutasította a felperes keresetét arra hivatkozva, hogy a munkáltató nem alkalmazott megkülönböztetést a vele szemben a fogyatékossága alapján, mivel a különbségtétel a nem fogyatékossággal élő munkavállalókkal való összehasonlítást feltételezné. Az első fokú ítélet ellen a pszichológus fellebbezést nyújtott be a krakkói regionális bíróság előtt, amely 2018. november 27-én előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjesztett elő az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) elé. A krakkói regionális bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló, 2000. november 27-i 2000/78/EK tanácsi irányelv (a továbbiakban: irányelv) 2. cikkének értelmezését kérte, és az alábbi kérdést terjesztette elő:
"Úgy kell-e értelmezni az irányelv 2. cikkét, hogy az egyenlő bánásmód elve megsértése egyik formájának minősül a valamely védett tulajdonság (fogyatékosság) alapján meghatározott csoporthoz tartozó egyes személyek helyzete közötti különbségtétel, ha a csoporton belül a munkáltató általi különbségtételre látszólag semleges szempont alapján került sor, e szempont azonban jogszerű cél által objektíve nem igazolható, és a cél elérésére irányuló eszközök nem megfelelők és szükségesek?"
Giovanni Pitruzzella főtanácsnok 2020. június 18-án ismertette indítványát, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy az irányelv 2. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az alábbi feltételek teljesülése esetén közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősülhet az adott intézkedés, ha (i) a munkáltató a csoporton belül látszólag semleges szempont alapján tesz különbséget; (ii) a fent említett, látszólag semleges szempont elválaszthatatlanul kapcsolódik a védett tulajdonsághoz; valamint (iii) e szempont alkalmazása jogszerű cél által objektíve nem igazolható, és a cél elérésére irányuló eszközök nem megfelelők és nem szükségesek.
A Bíróság a fenti kérdés megválaszolásához először azt vizsgálta meg, hogy a fogyatékossággal élő személyek csoportján belül megvalósuló eltérő bánásmód tartozhat-e az irányelv "hátrányos megkülönböztetés fogalma" alá.
A Bíróság az irányelv 2. cikk szó szerinti értelmezésével összefüggésben a következőket állapította meg. Az irányelv az egyenlő bánásmód fogalmát úgy határozza meg, hogy az irányelv alkalmazásában nem szabad semmiféle közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetést tenni az 1. cikkben szereplő védett tulajdonságok alapján, így fogyatékosság alapján sem. Továbbá, mind a közvetlen hátrányos megkülönböztetés, mind a közvetett hátrányos megkü-
- 113/114 -
lönböztetés meghatározásánál az irányelv "a másik személy", valamint "más személyek" kifejezéseket használja. Mindezek alapján a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a fogyatékosságon alapuló hátrányos megkülönböztetés nem korlátozódik az eltérő bánásmódok azon eseteire, amikor fogyatékossággal élő személyek és nem fogyatékossággal élő személyek között tesznek különbséget.
A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint valamely uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak annak kifejezéseit, hanem szövegkörnyezetét és a szabályozás célkitűzéseit is figyelembe kell venni. A Bíróság megállapította, hogy az irányelv 1. cikke, 3. cikk (4) bekezdése, valamint (11) és (12) preambulumbekezdése általánosságban utalnak a fogyatékosságon alapuló hátrányos megkülönböztetésre, és nem tartalmaznak pontosítást az összehasonlítási alapra vonatkozóan. A Bíróság rögzítette, hogy az irányelv célja részint az, hogy meghatározza a többek között fogyatékosságon alapuló, foglalkoztatás és munkavégzés során alkalmazott hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem általános kereteit, részint pedig az, hogy mindenki számára hatékony védelmet biztosítson a hátrányos megkülönböztetés ellen. Az irányelv 2. cikke szó szerinti értelmezéséből, szövegkörnyezetéből, valamint az irányelv rendeltetésének vizsgálatából arra a következtetésre jutott a Bíróság, hogy a fogyatékossággal élő személyek csoportján belül is megvalósulhat fogyatékosságon alapuló hátrányos megkülönböztetés.
Miután a Bíróság tisztázta a fenti kérdést, arra a kérdésre kereste a választ, hogy tartozhat-e a "hátrányos megkülönböztetés" fogalma alá egy munkáltató azon gyakorlata, hogy kizárja a bérkiegészítés alól azon fogyatékossággal élő munkavállalókat, akik a munkáltató által megjelölt időpontot megelőzően nyújtották be a fogyatékosságot megállapító igazolásukat.
A Bíróság először a közvetlen hátrányos megkülönböztetés fogalmának értelmezéséhez adott útmutatást. Az egyenlő bánásmód elvének megsértése esetében az összehasonlítás tárgyát képező helyzeteknek hasonlónak kell lenniük, a hasonlóságot pedig a tényezők összességében kell értékelni, továbbá a hasonló jelleg vizsgálatát az érintett ellátásra tekintettel egyedi és konkrét módon kell elvégezni. Emellett az eltérő bánásmódnak olyan kritériumon kell alapulnia, amely elválaszthatatlanul kapcsolódik a fogyatékossághoz.
A Bíróság számára nem volt kérdés az, hogy az alapügy tárgyát képező gyakorlat eltérő bánásmódhoz vezet, ugyanis azok a munkavállalók, akik a fogyatékosságot megállapító igazolást már korábban benyújtották, nem részesültek bérkiegészítésben.
A munkáltató nem adott lehetőséget számukra, hogy igazolásukat újból bemutathassák, vagy új igazolást nyújtsanak be, hogy az alapján bérkiegészítésben részesülhessenek. A bérkiegészítés célját illetően a Bíróság rámutatott arra is, hogy a különbözően kezelt fogyatékossággal élő munkavállalók helyzete abban is hasonló, hogy a bérkiegészítés bevezetésének időpontjában a kórház alkalmazásában álltak, valamint az igazolás benyújtásával valamennyien hozzájárultak a munkáltató által szándékolt megtakarításhoz.
Bíróság az ügy releváns körülményeinek értékelése során különös tekintettel volt a lengyel jogszabályokra. A Bíróság kiemelte, hogy a lengyel jogszabályok értelmében a fogyatékosságot megállapító igazolás a munkáltatónál érvényesíthető különleges jogosultságokat keletkeztet, amelyek közvetlenül a fogyatékossággal élő munkavállaló jogállásából erednek. Másrészt, a lengyel jogszabály nem írt elő olyan kritériumrendszert, amelynek értelmében lehetetlenné válna a bérkiegészítés azon fogyatékossággal élő munkavállalók részére, akik a fogyatékosságot megállapító igazolás benyújtásával már hivatalosan bejelentették állapotukat.
A Bíróság felhívta a figyelmet arra, hogy amennyiben a nemzeti bíróság a közvetlen hátrányos megkülönböztetés fennállását állapítaná meg, az irányelv 2. cikk (5) bekezdésének értelmében az ilyen hátrányos megkülönböztetés kizárólag a közbiztonság és a közrend fenntartása, a bűncselekmények megakadályozása, az egészség védelme, valamint mások jogainak és szabadságának a védelme érdekében igazolható.
A közvetett hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatban a Bíróság a következő szempontokra hívta fel a nemzeti bíróság figyelmét. Amennyiben azt állapítaná meg, hogy az eltérő bánásmód egy látszólag semleges gyakorlatból ered, meg kell vizsgálnia, hogy ez a gyakorlat különösen hátrányos helyzetbe hoz-e bizonyos fogyatékossággal élő személyeket más fogyatékossággal élő személyekhez képest. Ennek következtében az a kérdés, hogy a bevezetett gyakorlat hátrányos helyzetbe hoz-e egy bizonyos fogyatékossággal élő munkavállalókat, például fogyatékosságuk feltűnő jellege miatt, vagy annak folytán, hogy a fogyatékosságuk észszerű alkalmazkodási intézkedéseket tesz szükségessé. A Bíróság kiemelte, hogy az irányelv szerinti "fogyatékosság" fogalom a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény Európa Unió általi végrehajtása következtében általános érvényű, valamennyi típusú fogyatékosságot magában foglalja. Továbbá, a Bíróság szerint előfordulhat az is, hogy a korábban már benyújtott igazolások arra szolgáltak, hogy a fogyatékossággal élő munkavállalók jelezzék igényüket észszerű alkalmaz-
- 114/115 -
kodási intézkedések iránt, míg a többi fogyatékossággal élő munkavállalónak fogyatékossága nem volt olyan súlyos, hogy észszerű alkalmazkodási intézkedést tett volna szükségessé a munkáltató részéről.
A közvetett hátrányos megkülönböztetés esetében még azt is vizsgálni szükséges, hogy van-e olyan jogszerű cél, amely alapján igazolható a hátrányos megkülönböztetés, és e cél elérésére irányuló eszközök megfelelőek és szükségesek-e. A Bíróság azt állapította meg, hogy a megtakarítás mint cél esetében a fenti feltételek nem teljesülnek.
A 2021. január 26-án meghozott ítéletében a Bíróság leszögezte, hogy az irányelv hatálya kiterjed a fogyatékossággal élő emberek csoportján belüli hátrányos megkülönböztetés tilalmára is. A Bíróság tisztázta, hogy az irányelv 2. cikkének értelmében milyen feltételek fennállása esetén állapítható meg közvetlen és a közvetett hátrányos megkülönböztetés. Közvetlen hátrányos megkülönböztetést abban az esetben valósít meg a munkáltató gyakorlata, amikor (i) kizárólag azon fogyatékossággal élő munkavállalók számára folyósít bérkiegészítést, akik fogyatékosságot megállapító igazolásukat a munkáltató által megválasztott időpontot követően nyújtották be, (ii) e gyakorlat a fogyatékossághoz elválaszthatatlanul kapcsolódó kritériumon alapul, valamint (iii) a munkáltató véglegesen lehetetlenné teheti ezen időbeli feltétel teljesítését munkavállalók egyértelműen meghatározott csoportja számára. Közvetett hátrányos megkülönböztetésnek akkor minősülhet a munkáltató gyakorlata, ha a látszólag semleges gyakorlat hátrányos helyzetbe hoz egyes fogyatékossággal élő munkavállalókat fogyatékosságuk jellege, illetve annak folytán, hogy fogyatékosságuk a munkafeltételeket illető észszerű alkalmazkodási intézkedéseket tesz szükségessé, valamint akkor, ha hátrányos megkülönböztetés jogszerű cél által objektíve nem igazolható, és az e cél elérésére irányuló eszközök nem megfelelőek és szükségesek. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató ELTE ÁJK.
Visszaugrás
