A magyar polgári jognak mindig kiemelt témaköre volt a kártérítési jog. Az 1945 előtti irodalomból hivatkozhatnék Marton Géza nemzetközileg is elismert kártérítési munkáira. Az első magyar Ptk. az 1959. évi IV. törvény előkészítése során is látványosan összecsaptak a vétkességi és az objektív felelősség hívei, majd a Ptk.-t követő évtizedben a monográfiák sora foglalkozott a polgári jogi felelősség kérdéseivel. Így elsősorban Eörsi Gyula hatalmas munkájára, vagy Mádl Ferenc, illetve Asztalos László monográfiáira hivatkozhatok[1] - ezeknek a tanulmányoknak jelentős továbbhatása volt más jogágakra is.[2]
De a polgári jogi gyakorlatnak is központi témája volt ez, jogásznemzedékek fújták - némileg leegyszerűsítve - a Ptk. híres 339. §-át (aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni, kivéve, ha bizonyítja, hogy a kár elhárítása érdekében úgy járt el, ahogy adott helyzetben általában elvárható). A bírói gyakorlatban is központi téma volt a kártérítés mint a jogi felelősség reparatív intézményi formája.
Az 1959-es Ptk. egyébként igen leegyszerűsítette a kártérítési felelősség szabályozását az akkori társadalmi-gazdasági viszonyokhoz alkalmazkodva. Alapformája a deliktuális kártérítési felelősség volt, amelyet a szerződésszegéssel okozott kár megtérítésére is alkalmazni kell (egy kivétellel: a teljes kár megtérítése alól méltányosság címén nem lehet mentesülni). Egyszerű, világos szabályok álltak viszonylag csekély számban rendelkezésre a kártérítési jog egyes területeire nézve - többek károkozása, veszélyes üzem felelőssége, felelősség vétőképtelen személy károkozásért stb., amelyek bőségesen adtak lehetőséget a bírói jogfejlesztésre. Jelentős változás a tételesjog szintjén egyébként a Ptk. kártérítési fejezetében az elmúlt több mint 50 év alatt - a nem vagyoni kártérítésre vonatkozó meglehetősen flexibilis szabályozás kivételével - nem történt. A bírói gyakorlat pedig - főleg a gazdálkodó szervezetek közötti kereskedelmi jogi jogviszonyokban - részben meglehetősen az objektív felelősség felé mozdította el a Ptk. elvileg vétkességi alapállását, részben egyre jobban relativizálta a Ptk.-ban megfogalmazott teljes kártérítés alapelvét.
Az új Ptk. gyökeres fordulatot hozott a magyar kártérítési jogban, részben a bírói gyakorlat honorálásával, részben a nemzetközi fejlemények, főleg a angol-amerikai jogfelfogás Európába való behatolása eredményeként.[3]
A változások lényegében négy alapvető területet érintenek:
a) kísérlet a felelősségi és a nem felelősségi tényállások elválasztására,
b) a kár vagyoni kárra való korlátozása,
c) a deliktuális és a szerződésszegésért való felelősség egymástól való elválasztása,
d) a jogi személyek egységes vagyoni felelősségének fellazítása és a vezető tisztségviselők önálló felelősségének kiépítése.
A következőkben e négy témakörrel foglalkozom.
Az új Ptk. egyik - szerintem igen helyes törekvése - a jogellenesen okozott kárért való kártérítési jellegű tényállások elválasztása azoktól a tényállásoktól, amelyek alapján valamely jogi vagy természetes személynek ki kell elégítenie valamely követelést, helyt kell állnia valamely tartozásért. Ez ellentétben áll ugyan főleg a társasági jogi tradíciókkal, de elvileg helyes törekvés. Épp a tradíciók miatt nem is sikerült mindenütt az új Ptk.-nak ezt a koncepciót következetesen érvényesítenie: voltaképp a korlátolt felelősségű társaságot mégsem lehet a jövőben olyan társaságnak hívni, ahol a tagok nem kötelesek mögöttesen helytállni a társaság tartozásaiért. De hogy a szerződések köréből is mondjak példát, a bizományos del credere felelősségét sem lehet a jövőben helytállási kötelezettségnek nevezni. Sok helyen azonban a Ptk. már a felelősség helyett a helytállás terminológiát használja a nem felelőségi jellegű tényállásoknál.
A helytállási kötelezettség lehet feltétlen és lehet kimentést engedő. Például az új Ptk. 3:48. § (3) bekezdése szerint a jogutód nélkül megszűnt társaság megszűnéskori tagjai a nekik juttatott vagyoni részesedés erejéig helytállni tartoznak az elévülési időn belül felbukkant hitelezőkkel szemben - ez feltétlen helytállás. Ugyanakkor a minősített többséggel (75%) rendelkező tag, illetve a vállalatcsoport uralkodó tagjának helytállása a társaság (ellenőrzött társaság) felszámolása esetén a ki nem elégített hitelezőkkel szemben a 3:324. §, illetve a 3:59. § szerint kimentést engedő, tudniillik mentesül a helytál-
- 535/536 -
lás alól, ha bizonyítja, hogy a társaság (ellenőrzött társaság) felszámolására nem az általa követett hátrányos üzletpolitika következtében került sor. (Célszerűbb lett volna egyébként az új Ptk. 3:324. §-t és a 3:59. §-t a kimentés szempontjából egyformán szövegezni.)
Megjegyzem ugyanakkor, hogy a helytállási kötelezettség alkalmazását az új Ptk. jogi személy könyve több esetben eltúlozza. Ez egyébként összefügg azzal, hogy a jogi személyek közös szabályai túlzottan a társasági jogból mechanikusan átvett szabályokat tartalmaznak, amelyek a társasági jogon kívül mesterkéltek. Így pl. a Ptk.-ban - a nemzetközi kitekintésben egyedülállóan - a jogi személyek közös szabályai közé került az "állandó könyvvizsgáló" vagy az egyetemes jogutódlással való átalakulás.
A helytállási kötelezettség eltúlzására az első - kevésbé hátrányos - példa az új Ptk. 3:2. § (2) bekezdése, amely szerint, ha a jogi személy tagja vagy alapítója korlátolt felelősségével visszaélt és emiatt a jogi személy jogutód nélküli megszűnésekor kielégítetlen hitelezői követelések maradtak fenn (nyilván alapvetően a felszámolásról van szó), a tartozásokért a tag vagy az alapító korlátlanul köteles helytállni. Ez az ún. felelősségátviteli szabály, amely kizárólag a társasági jogban bír jelentőséggel, mégpedig a kft. és az rt. esetében - a nyugati jogok többségében nincs is erre tételes jogi szabály, a bírói gyakorlat fejlesztette ki.[4] Ezt a joggal való visszaélést az alapító (ha nem tag) nem tudja elkövetni, csak a társaság vagyonának kiürítésére képes tag(ok), továbbá a felelősségátvitel eleve nem jön számba azoknál a társaságoknál sem, ahol van mögöttes tagi felelősség (kkt., bt., egyesülés). Meg kellett volna tehát hagyni ezt a szabályt - ahogy hatályos jogunkban, a Gt.-ben van - a tagok ún. korlátolt felelősségével működő társaságok, azaz az rt. és a kft. körében, nincs értelme az általánosításnak.
A másik - most már kifejezetten a gyakorlat szempontjából hátrányos - szabályt az új Ptk. 3:9. § (2) bekezdése tartalmazza, mely szerint, ha a jogi személy alapítója vagy tagja nem köteles a jogi személy részére vagyoni hozzájárulást teljesíteni, a jogi személy tagja, tagság nélküli jogi személy esetében az alapítói jogok gyakorlója köteles (ha többen vannak egyetemlegesen) helytállni a hitelezőkkel szemben. A szabály súlyos hibája mindenekelőtt, hogy ezt nem mögöttes helytállási kötelezettségként mondja ki, tehát elvileg a jogi személyt megelőzően, annak rendeltetésszerű működése során is van mód a hitelezői érdekérvényesítésre a taggal szemben. Másodszor tagság nélküli jogi személynél ilyen eset nem fordulhat elő, hiszen alapítvány nem létezhet vagyoni juttatás nélkül, a gazdasági társaságoknál pedig (az egyesülésnél és a szövetkezetnél is) mindig van tagi vagyoni hozzájárulás. Ahol a tagnak általában nincs vagyoni hozzájárulása az az egyesület. Az egyesület tagjainak ezen korlátlan és egyetemleges helytállási kötelezettsége pedig szerintem szükségtelenül és aránytalanul gátolja az egyesületben való részvételi hajlamot. Ez a jogi személy tartozásaiért való egységes "felelősségének" felesleges és túlzott áttörése, amely akadályozza a civil önkezdeményezésen alapuló egyesületek létrejöttét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
