Fordította, a jegyzeteket és a bevezetést írta Nótári Tamás*
"Marcus Tullius Cicero összes perbeszédei" hatalmas munka. Már a kötet súlya, nagysága is impozáns. És mint ilyen impozáns rész is tulajdonképpen csak része annak a nagy œuvre-nek, annak a nagy életműnek, amit az antik világ egyik legjellegzetesebb képviselője modern világunkra hagyott. Azon államközösségnél, amelybe tartozni szerencsénk van, az európai államok közösségének esetében, kultúrközösségről, műveltségi közösségről van szó, és ennek a közös európai kultúrának három pillére van. (Nem lehet eleget hangoztatni, mert sokszor megfeledkeznek róla.) Ez a három pillér: a görög filozófia, a keresztény erkölcsi rend és a római jog. Ha úgy vesszük, akkor ebből a három pillérből a cicerói oeuvre kettőt közvetít felénk, a görög filozófiának a rómaiak világába átültetett jelentős részét és a római jog világát. Ezt bizonyos korlátokkal, hiszen Cicero nem tartotta magát jogásznak. Ez őnála nem szerénység: ő többnek tartotta magát, mint csak jogásznak. A jogi tudománnyal való foglalkozást a köz szempontjából hátrább sorolta, mint ahogy önmagát a köz szolgálatában elhelyezte.
Amikor ezt a kötet kézbe vesszük, és Cicero perbeszédeivel szembesülünk - kivált ügyvédi pályát megfutott jogászként -, akkor azt mondjuk, hogy egy antik ügyvéd hagyatékát tartjuk a kezünkben: ha nem is a teljes hagyatékot, mert nyilván elvesztek belőle beszédek, de egy igen jelentős részét. S ha fellapozzuk, ha olvassuk, ha foglalkozunk vele, akkor az élő jog, a törvényszékeken élő, az emberek vitáiban élő, az értéket hordozó jog a maga valóságában bontakozik ki, és mutatkozik meg előttünk. Mi ez, ha nem egy jogász hagyatéka?
Ám elsősorban nyilván azt kell megnéznünk, hogy ő minek tartja azt, amit elénk tett, amit ránk hagyott. Itt nagyon érdekes számomra a jog világában megmutatkozó kettősség. Cicero egyrészt feltétlenül igen komoly súlyt fektetett arra, hogy a gondolatai szóban hogy jelennek meg, hogy szépen legyenek elmondva, a hangzással, a beszéd felépítésével, ritmusával, dallamával és mondanivalójával egyaránt hassanak - mert valójában a jog szóban él. Mondani kell, hangoztatni kell, kimondani kell: a jog viva vox, a közösség élő hangja. Cicero számára egész biztosan rendkívül fontos volt a jogi tételek, gondolatok, parancsoló elvek e szépen, elegánsan, jól megfogalmazott rendje.
Amikor annak idején mi még - hál’ istennek - főtárgyként és hosszú ideig tanultuk azt a nyelvet, amelyen ezek a gondolatok megfogalmazódtak, tanáraink kifejezett súlyt fektettek arra, úgy tanuljuk meg annak az olvasását, hogy annak a hangzása érvényesüljön, a belső ritmusa kellőn kibontakozzék: szinte zeneművek ezek a beszédek. 1990-ben, amikor Brósz Róbert kollégánk tiszteletére gyűltünk össze egy évfordulóját ünnepelve, utaltam arra a közös nyelvi és gondolati világra, amibe - az antik kultúrába - minket azonos fokon bevezettek. Közös nyelven tudtunk érintkezni, közös értékvilágot tudtunk tanulni, félszavakból meg tudtuk egymást érteni akkor is, ha nem ugyanazokból a padokból jöttünk. Bizonyos nosztalgiával említettem, hogy nem kell sok idő arra, hogy elvesszen ez a közös nyelv a hivatásunkat művelők között, mert nem kapják meg azt az alapot, amelyet a latin nyelv ismerete és a ránk hagyományozott antik kultúra művei jelentettek gondolkodásmódjukban, szabályaikban, az általuk hordozott értékekben. Úgy fogalmaztam meg akkor a római joggal foglalkozók feladatát, hogy ebben a megváltozott körben nem lehet másképp: le kell fordítanunk azt, amit mi még értünk, azoknak a nyelvére, akikkel meg akarjuk ismertetni a jog világát, akik érdeklődnek azon értékrend iránt, amelyet ez az európai kultúra és az antik kultúra hordoz. Ahhoz azonban, hogy értékeit valóban ki tudják bontani, meg tudjanak vele ismerkedni, ahhoz olyan nyelven kell közvetíteni feléjük, amelyet értenek. S míg nálunk Magyarországon régen természetes volt a cicerói életműnek eredetiben való megértése, ez ma már nem természetes, sőt, csak sűrűn elő sem forduló. Ha azt akarjuk, hogy a szavak mögött rejtőző gondolat értékei kibontakozzanak, akkor ki kell őket bontani a nyelv zárai közül.
Cicero maga nemcsak arra fektetett súlyt, hogy jól mondja el azt, ami a jogról, közügyekről, egy-egy ügyben a helyesen megítélendő oldalról szólt, hanem súlyt helyezett arra, hogy annak írásban is maradjon nyoma. A római jog világának alaptétele, hogy az ítéletet a bíróságnak szóban ki kell hirdetnie, majd írásban is meg kell fogalmaznia: egyidejűleg és egyszerre kell megszületnie a jognak maradandó formában, de el is kell hangoznia érthető módon. A törvényt meghozták, és egyúttal kiírták a falra, felírták a táblára. Kétféleképpen közvetített érték volt az, ami egyrészt visszamenőleg is megközelíthetővé tette mindenki számára a szükséges igazságokat, és ugyanakkor közvetlenül is hallhatóvá tette. Ha nem lett volna ott Cicero mögött nagyra becsült gyorsírója, akkor ma nem lennének ilyen kötetek az asztalainkon, de ha csak az a gyorsírás lenne az asztalainkon, vagy akár csak annak a latinból való áttétele, akkor ugyancsak nehezen bonthatnánk ki a szavakból az értelmezhető lényeget. Márpedig a megfogalmazónak az volt a szándéka, hogy egyrészt a nyelv zenéjével és közvetlenségével, másrészt az írás maradandóságával is hasson azokra, akikhez szól.
Nincs más útja ennek ma, mint hogy az eredetileg a mindenki - legalábbis a tudomány - által értett nyelven megfogalmazott tételeket áttegyük arra a nyelvre, ame-
-380/381-
lyeken a hivatás gyakorlói megértik. Ez a munka nem könnyű munka: Magyarországon sokáig nem is volt rá szükség, mert az emberek értették az eredetit is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
