A magyar jogi romanisztikában az elmúlt évtizedekben elsősorban pólay elemér és zlinszky jános professzorok tűntek ki azzal, hogy - a fiatal hazai romanisták "istápolása" céljából is - nemzetközi konferenciákat szerveztek. E nemes hagyományt folytatja minden tiszteletet és elismerést megérdemlő, áldozatos munkával - és tegyük hozzá: igen nagy sikerrel - jakab Éva professzor asszony, aki már több olyan hazai római jogi konferenciát szervezett, ahol tekintélyes külföldi romanisták egész sora tartott előadást. Hogy milyen sok és illusztris külföldi romanistát tud Jakab professzor asszony az ilyen konferenciákon való aktív szereplésre "mozgósítani", ami nézve ékes bizonyságul szolgálhat a most ismertetésre kerülő kötet, amelyben a 2003. évi " Vertragspraxis und römisches Recht" címmel megrendezett nagycenki konferencia anyagából hét német, valamint egy-egy szlovén, román, szlovák és izraeli kutató cikke, Jakab professzor asszony tanulmányával együtt összesen 12 dolgozat jelent meg.
A különböző szerzők cikkeit tartalmazó tanulmányköteteknél nem könnyű a tematikus egységet biztosítani, hiszen még a konkrét témák feldolgozását célzó konferenciákon is gyakran megtörténik, hogy a résztvevők egy része eltér a megadott témától. így történt ez a nagycenki konferencia esetében is, amelynek témájától ("A szerződési gyakorlat és a római jog") néhány résztvevő kisebb-nagyobb mértékben eltért. Erre tekintettel a konferenciakötet latin nyelvű címe már a római jog ókori gyakorlatára - tehát nemcsak a szerződési praxisra - utal, a német alcím pedig arra, hogy a kötetben a római jog mellett más antik jogrendszerekről is szó esik. Ezt természetesen éppúgy nem lehet kifogásolni, mint ahogy azt sem, hogy a kötetben akad olyan cikk is, amely a mégoly tágan koncipiált tematikus keretek közé sem illeszthető be.
A tematikus heterogenitáshoz képest a kötet egységes arculatát biztosítja, hogy minden tanulmány német nyelvű, mindegyiket a szerkesztők által formailag egységesített lábjegyzet-apparátus egészíti ki, és ami talán a legfáradságo-sabb munkát jelentette a szerkesztőknek, de annál hasznosabb az olvasó számára: a kötetet részletes forrásmutató zárja (Quellenregister, 225-241. old.), ami
- 265/266 -
a római jogi konferencia-köteteknél még külföldön is sajnos ritkaságnak számít.
A kötet tetszetős kivitele az igen tekintélyes, Berlin-Heidelberg-New York székhellyel működő Springer Verlagra tekintettel nem meglepő, annál meglepőbb viszont az a tény, hogy a jelek szerint a Springer Verlagnak nem állt módjában, hogy egy alapos kiadói korrektorral átnézesse a kéziratot, a kötetben ugyanis a szokásosnál sajnos több, helyenként feltűnően sok hiba maradt.
A kötetben a tanulmányok a szerzők nevének alfabetikus sorrendjében követik egymást, a jelen ismertetésben azonban egyfajta tematikus rendet érvényesítve először a központi témához, a szerződési joghoz kapcsolódó cikkeket ismertetem dióhéjban, majd röviden az egyéb témákat tárgyaló dolgozatokról adok rövid összegzést.
A kötelmi jog általános részéhez sorolható JAN DIRK HARKE würzburgi professzor Die "interpellatio" als Synonym für den Tatbestand des Schuldnerverzugs - Spuren der Rechtspraxis in den Digesten (77-85. old.) c. dolgozata. A szerző a Digesta vonatkozó szövegeinek elemzése alapján arra a - tulajdonképpen nem meglepő - következtetésre jut, hogy a római joggyakorlatban az adósi késedelem beállásához az esetek többségében nem volt szükséges a hitelezői felhívás, az ún. interpellatio, mert a teljesítési határidő, a dies eredménytelen letelte általában már önmagában is kiváltotta az adós késedelembe esését.
Szintén a kötelmi jog általános részéhez kapcsolható GUIDO PFEIFER müncheni kutató Sanktionen gegen Umgehungsgeschäfte im Edikt des Königs Ammi-Saduqa von Babylon (173-190. old.) c. tanulmánya, amely Ammi-Sa-duka babiloni király ékírásos agyagtáblákon fennmaradt, a Kr e. 1640 körüli időkből származó rendeletével foglalkozik, amely a törvényi tilalmakat kijátszó, mondhatnánk: in fraudem legis szerződések szankcionálására irányul. A szerző problematikusnak látja az ediktum mai dogmatikai besorolását, mert az leginkább a magánszféra ügyleteibe történő magas szintű állami beavatkozásnak nevezhető. Feltűnő a rendelkezések szigora, amelyek az adósságok elengedésének színlelt szerződéssel való kijátszását hatszoros pénzbüntetéssel alternative konkurráló halálbüntetéssel fenyegetik. Meglepő, hogy az in fraudem legis eljárásnak mint örökké aktuális problémának milyen messzire vezetnek vissza a gyökerei, az pedig már önmagában véve is tiszteletet parancsol, hogy a fiatal müncheni romanista az akkád nyelvű szöveget eredetiben képes tanulmányozni.
Ugyancsak az általánosabb jellegű témákhoz sorolható a kötet társszerkesztőjének, WOLFGANG ERNST, korábban tübingeni, majd bonni, jelenleg pedig zürichi professzor Die "datio ob rem" als Austauschgeschäft - Ein Beitrag zu einseitig geregelten Geschäftsvorgängen im Verkehrsrecht (29-58. old.) c. tanulmánya, amely az egyoldalú jogügyleteknek a forgalmi jogban betöltött sze-
- 266/267 -
repét vizsgálja. A szerző abból indul ki, hogy helytelen a magánjogi forgalom jogát a szerződési joggal azonosítani, mert az ókori görög jogban (a H. J. Wolff által Zweckverfügungívdk nevezett ügylet') és a római jogban (pollicitatio, datio ab rem), valamint az angol jogban (unilateral contracT) is igen jelentős szerepet játszottak ill. játszanak a forgalmi életben az egyoldalú jogügyletek. A premisszák vázolása után a szerző a római jog forrásainak elemzése alapján részletesen bemutatja azokat az eseteket, amikor a condictio nem egy szemen a jogalap nélküli gazdagodás elvonását, hanem egyoldalú kötelezettségvállalások szankcionálását szolgálta. Az egyik idetartozó tipikus tényállás az volt, amikor valaki pénzt fizetett egy rabszolga tulajdonosának abból a célból, hogy utóbbi szabadítsa fel a rabszolgát. A szerző számos Digesta-szöveg alapján bemutatja az ilyen ügyletekkel kapcsolatos megbánási jognak (ius paenitentiae) a római jogtudósok által részletesen kimunkált szabályait.
JANEZ KRANJC ljubljanai professzor "ín factnm" und "in ius" konzipierte Klageformeln bei der Leihe und bei der Verwahrung (127-161. old.) c. tanulmánya azt a kérdést vizsgálja, hogy milyen viszonyban állt egymással a haszonkölcsön és a letét alapján indítható in factum és in ius actio, és hogy miért élhettek tovább a praetor által korábban kialakított, szűkebb hatókörrel rendelkező infactum actiók a megfelelő in ius actiók mellett klasszikus római jogban is. A szerző rámutat arra, hogy a történetileg előbb kialakult actio commodati/ depositi in factuin - eltérően a megfelelő in ius actióktól - nem annyira a szerződésre, hanem sokkal inkább a tényleges helyzetre utal. Ennek megfelelően az in factuin actio alapvetően csak a dolog vissza nem adása esetében volt megindítható. Ezzel, ill. a kontraktuális (objektív) bona fides hiányával[3] függ össze, hogy abban az esetben, amikor a haszonkölcsönbe vevő ill. a letéteményes a dolgot rosszabb állapotban adja vissza, az in factuin actiókníü szükség volt a res deterior reddita non est reddita fikció alkalmazására, míg az in ius actióval mint bonae fidei actióviú ilyen esetben - a szerződésspecifikus felróhatóság függvényében - e fikció nélkül is helye lehetett a kártérítési igény érvényesítésének. Az in ius actiókmik e szerződések körében történt létrehozása
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
