Az új, ún. Kamatplafon törvény szerint a kölcsönszerződést kötő felek sok esetben már nem állapodhatnak meg olyan kamatlábban, amely meghaladja a 30,75%-ot. Ezzel a törvényhozó a magánszemélyeket és a fogyasztókat terhelő túlzott kölcsönkamatokat próbálta megfékezni. A törvény alapján a kamatplafon mértékét meghaladó kamatláb semmis. E joghatás azonban vetélkedik a feltűnő értékaránytalanság és az uzsorás szerződés jogkövetkezményeivel, amelyek a szerződések megtámadásához, illetve semmisségéhez vezethetnek. Az új jogszabály ezáltal olyan jogintézmények működését akadályozhatja meg, amelyek szintén a sérelmet szenvedő feleket kívánják védelemben részesíteni. Ezen kivül ilyen módon nem lehet a kamatlábat eredményesen korlátozni, mert a gyakorlat néhány elfogadott kibúvót ismer. Ezért a törvényhozó eredeti szándékait nem tudta megvalósítani Amennyiben a Kamatplafon törvény nem kerül hatályon kívül helyezésre, akkor az lenne a célszerű, hogy a törvénnyel együtt járó problémákat a bírói gyakorlat a szóban forgó jogszabályok koherens, teleologikus értelmezésével enyhítse.
A magyar törvényhozó rövid időn belül legalább kétszer meglehetősen drasztikus módon avatkozott be a magánjogba. A devizahitelesek megsegítéséről szóló 2011. évi LXXV. törvény megalkotása után, 2011 novemberében a parlament - egyetlen ellenszavazattal - elfogadta a kölcsönök kamatai és a teljes hiteldíjmutató korlátozásairól szóló 2011. évi CXLVIII. törvényt (továbbiakban: Kamatplafon tv.). Ez utóbbi törvénnyel a törvényhozó elsősorban a kölcsönkamatokat szándékozta magánjogi úton is megfékezni, amelyek Magyarországon - szemben más Közép- és Kelet Európai állammal (a továbbiakban: KKE államok) - kétségkívül (sokkal) magasabbak.[1] A következőkben azt kívánjuk bemutatni, hogy ez az új törvény az eredeti jogalkotói szándékot hogyan hibázta el, és mindez milyen jelentős (negatív) kihatásokkal járhat a kölcsönszerződések polgári jogi semmisségére és megtámadhatóságára (a továbbiakban együtt: érvénytelenségére) nézve.
A részletek kifejtése során a kapcsolódó büntetőjogi rendelkezésekre - különösen a Btk. 330/A. §-ára, amely az uzsorás bűncselekményekről szól - valamint a tartalmilag ezzel összefüggő Ptk. 237. § (4) bekezdésére nem térek ki. Kiindulópontnak emellett a forint alapú[2] kölcsönszerződéseket tekintem, amelyeket magánszemélyek kötöttek 2012. április 1-e után, és amelyek által az adós sérelmet szenvedett. A szerződéskötés utáni értékaránytalanságokra, amelyek a Ptk. 241. §-a szerint értékelendőek, nem térek ki.
Megállapításaim értelemszerűen a fogyasztói kölcsönszerződésekre is vonatkoznak, azzal, hogy figyelembe kell venni, hogy az általános kamatplafon (30,75 %)[3] és a különös kamatplafon (45,75 %)[4] alkalmazásának meg kell felelnie a fogyasztók védelmét
- 505/506 -
szolgáló bankjogi külön szabályoknak. Annak érdekében, hogy a Kamatplafon tv. által felvetett jogdogmatikai kérdéseket alaposabban be lehessen mutatni, el kell tekinteni eme leges speciales tartalmának bővebb kifejtésétől.
A Kamatplafon tv. magánjogi részének a Ptk. 232. § (3) bekezdésének, valamint a Ptk. 301. § (3) bekezdésének a módosítása, valamint a Ptk. 201. § (3) bekezdésének a hatályon kívül helyezése tekinthető. Az új rendelkezések a Kamatplafon tv. 9. §-a alapján a 2012. április 1-je után megkötött kölcsönszerződésekre alkalmazandók. A Ptk. új szabályai kizárólag a magánszemélyek közötti szerződések esetén alkalmazhatók, gazdálkodó szervezetek közötti ügyletekre vagy fogyasztói szerződésekre nem.[5] Továbbra is abból kell kiindulni, hogy kölcsönszerződéseknél kétség esetén visszterhesség áll fenn [Ptk. 201. § (1) bek.]. Ez a vélelem azonban nem vonatkozik magánszemélyek között megkötött kölcsönszerződésekre [Ptk. 232. § (1) bek. 2. mondat]. A szerződés attól lesz visszterhes, hogy az adósnak kamatot kell fizetnie a hitelezőnek. Ha a felek nem állapodtak meg kamatban, a kamat mértékét - a Ptk. 232. § (3) bekezdése szerint - a Magyar Nemzeti Bank (MNB) előző félévének utolsó napján érvényes alapkamatlába határozza meg.[6] Ezen referenciakamatláb jelenleg forint alapú kölcsönöknél 6,75%; euró alapú kölcsönöknél értelemszerűen az Európai Központi Bank alapkamatlába szerint 0,75%.[7] Ha a szerződő felek a kamatlábban szeretnének megállapodni [Ptk. 232. § (3) bekezdés a contrario], akkor korlátozza őket a Ptk. 232. § (4) bekezdése is, amelynek alapján a bíróság mérsékelheti a magas kamatlábat.[8]
Ebben az összefüggésben az új szabályozás alapján a következő új helyzet állt elő: ha magánszemélyek állapodtak meg egy kamatlábban, akkor az a 24 százalékponttal növelt alapkamatlábat, összesen tehát a 30,75%-ot nem lépheti túl. Az ezt meghaladó százalékkulcs semmis (részleges semmisség), ezért azt bíróságilag nem lehet érvényesíteni. Annak ellenére, hogy ezt a törvény nem mondja ki egyértelműen, ebben az esetben az MNB által megállapított éves kamatlábból kell kiindulnunk.
Késedelem esetén az adósnak késedelmi kamatot kell fizetnie. Ez a Ptk. 301. § (1) bekezdése szerint attól függetlenül terheli az adóst, hogy magánszemélyek közötti szerződésről, fogyasztói szerződésről vagy gazdálkodó szervezetek közötti szerződésről van-e szó, illetve attól függetlenül, hogy az alapügylet egyáltalán kamatfizetési kötelezettséget írt-e elő. Ez a szabályozás tehát valamennyi pénzkölcsönszerződést érint. Ha sem az alapügyletre, sem a késedelemre vonatkozóan nem állapodtak meg a felek egy meghatározott vagy meghatározható kamatszintben, akkor ebben az esetben a referencia-kamatlábat kell késedelmi kamatlábként alkalmazni; más esetben a Ptk. 301. § (3) bekezdését kell figyelembe venni.
A Ptk. módosított 301. § (3) bekezdése - annak megfogalmazása alapján de facto - csakis kölcsönszerződésekre vonatkozhat, mivel alkalmazása során megköveteli, hogy az adós már a késedelem bekövetkezte előtt kamatot fizessen. Ha a szerződés szerint a felek ügyleti kamatban megállapodtak ugyan, de késedelmi kamatban nem, akkor a késedelmi kamat az alapkamatláb egyharmadát teszi ki. Ez jelenleg 2,25%-os késedelmi kamatlábat jelent. (Ha az eredeti tartozást euróban kell rendezni: 0,25%.) Abban az esetben, ha az alapügyletre nézve alacsony kamatban állapodtak meg a felek, olyan mértékű késedelmi kamatláb alkalmazandó, amelynél az adós összterhelése legalább az alapkamatlábat eléri. A késedelmi kamat mértékében viszont szabadon meg lehet egyezni (argumentum Ptk. 301. § (4) bekezdés: "A felek által [...] megállapított késedelmi kamat mértéke"). A szóban forgó Ptk. 301. §-ban csak a (4) bekezdés vet gátat a kamat mértékének, miszerint a bíróság mérsékelheti a túlzott kamatlábakat. (Egyéb korlátokra alább térek ki.) Amennyiben magánszemélyek közötti kölcsönszerződések esetén a felek a késedelmi kamat mértékét is ki kívánják kötni, akkor a kamatláb nem haladhatja meg a 24 százalékponttal megnövelt alapkamatlábat, összesen tehát a 30,75%-ot. Az azon túlhaladó százalékkulcs semmis (részleges semmisség), ezért - bíróságilag - nem lehet érvényesíteni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
