Az állampolgársági joggal kapcsolatos vizsgálataink során arra a következtetésre jutottunk, hogy az állampolgársági jog fejlődését meghatározták olyan alapmodellek, amelyek egy-egy ország állampolgársági jogában testet öltve mintául szolgáltak más államok számára. Európában nézetünk szerint a történelmileg kialakult meghatározó állampolgársági modellek - a francia, a német és a brit.[1]
A középkorban jogilag az állam "polgárainak" csupán a kiváltságos rendű személyek számítottak, s csak a francia forradalom jogalkotása teremtette meg a társadalom, mint minden ember kategóriáját, s alkotta meg a modern állampolgárság jogi kereteit is - elvi egyenlőséget téve az országlakosok közt. A felvilágosodás eszmevilágában kiérlelt koncepciót - miszerint a közös nyelvben, szokásokban, intézményekben, történeti hagyományokban körvonalazott történeti képlet, a nemzet egyfajta "politikai test" - a francia forradalom jogi deklarációkba foglalva jelenítette meg, melynek egyik első alkotmányos dokumentumában, az 1789. augusztus 26-i "Deklaráció az Ember és a Polgár jogairól" elnevezésű írásban kijelentik: a szuverenitás a nemzettől származik, másfajta hatalom, amely nem ebből ered, nem létezik.
Ennek alapján a nemzet a történeti keretek közt összefüggő polgároknak a nemzetgyűlésben képviselt újszerű politikai társulása, a szuverenitás egyedüli letéteményese, a "nemzeti állam" elvi forrása. Ezzel egy horizontális kapcsolataiban már létező történeti képződmény, a "nemzetiség" vertikális képletté, modern "politikai nemzetté" vált. A polgár tehát a politikai
- 537/538 -
közeg kulcsszereplőjévé lett. Az állampolgár szó ettől kezdve a nemzet tagjára vonatkozott; a tagok alkotják a nemzetet.
A francia mintában megszülető állampolgárság modern felfogása, illetve a politikai nemzet koncepciója - csakúgy, mint a forradalom többi új vívmánya - zsinórmértékül szolgáltak és alapvető viszonyítási pontként hatottak Európa-, majd világszerte.
A német állampolgárság koncepciójának "szíve" a német etnikum, amelynek meglétéhez köti a törvényalkotó az állampolgárság megadását. Mivel a németek a XIX. század harmadik harmadáig nem egy egységes állam területén éltek, ezért államiságuk fejlődésének sajátosságai következtében német területen a kultúrnemzeti koncepció fejlődött ki. Ez a "kultúrnemzet" azonban nem volt több mint egy - andersoni értelemben vett - "képzelt közösség", melynek állampolgársági leképeződése a ius sanguinis, a vérségi elv szinte korlátlan alkalmazása.
A német minta véleményünk szerint alapvető fontosságúnak számít főként a kelet- és közép-európai állampolgársági megoldások értelmezésénél. A német modell fejlődési ívéről összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a ius sanguinist, a leszármazási elvet a lehető legtisztább formában igyekszik megvalósítani, ami alapján a "ki a német?" kérdésére a törvényalkotó az "az, aki németnek született" választ adta az állampolgársági jogszabályok területén. Ezen a merev felfogáson csak a legutóbbi időben történt változtatás úgy, hogy az alapkoncepció továbbra is ugyanaz maradt.
Az állampolgárság koncepciója nem olyan határozottan jelenik meg az angol történelemben, mint német vagy francia területen. A brit megoldás emellett sok tekintetben eltér nemcsak a kontinentális országok megoldásaitól, hanem a világ többi részén alkalmazott eljárásoktól is.
Viszont mindenképpen be kell vonni a vizsgálódás célkeresztjébe, mivel a ius soli, a területi elv legfontosabb mintaadó országa Nagy-Britannia, emellett kiváló példája, hogy egy soknemzetiségű birodalomnak milyen bonyolult kérdésekkel kell megbirkóznia, amennyiben állampolgársági kérdéseire kíván megoldást/okat találni.
A jelenlegi brit modell kialakulását több tényező befolyásolta. A legelső és talán a legfontosabb a sajátos brit jogi és politikai hagyományokban rejlik. Mindezt érzékletesen mutatja be Arthur B. Allen "Citizenship" című műve előszavában: Allen és vendége, egy amerikai őrnagy, a kandalló mellett
- 538/539 -
ülve beszélgettek arról, hogy miképpen lehetne az ifjúságot a helyes állampolgári viselkedésre megtanítani és mitől lesz valaki jó állampolgár, nemcsak társadalmi, hanem nemzeti értelemben is. Abban megegyeztek, hogy valószínűleg nem a tudományos képzés, hanem valami mélyebben gyökeredző ok miatt. Végül az amerikai vendég felvetette, hogy a jog - amit tág értelemben hagyománynak is neveznek - az angol élet gerince, ami áthatja az angolok egész életét. Allen konklúziója szerint tehát a jog, a hagyomány az állampolgárság és a jó állampolgárrá válás alapja.[2]
Ugyanezt a gondolatot erősíti R. G. Neumann amerikai alkotmányjogász véleménye, aki szerint ha egy külföldi látogató betér a British Museumba és az "Alkotmányt" kívánja megtekinteni, akkor két könyvet kell a látogató kezébe adni: egyiket Anglia történetéről, a másikat az angolok jelleméről.[3]
A jogi és politikai hagyományokon túl a brit (angol) történelem folytonossága kiemelkedő tényező, amely együtt járt a legfontosabb politikai és jogi intézmények egyfajta szerves fejlődésével. Ennek következtében az állampolgárság változásait is a precedens alapú angol common law koordináta-rendszerében, valamint a jogoknak és kötelességeknek absztrakt elvek formájában történő megfogalmazásával szembeni hagyományos angol elutasító magatartás tükrében ildomos szemlélni.[4]
Az angol jog már a középkortól kezdve számos speciális vonást mutat a kontinentális joggal szemben. Három nagy forrásból táplálkozott a középkori angol jog: az előbbiekben már említett, a ius commune eszméjén alapuló common law[5] ("közös" vagy "közönséges" szokásjog), az equity law
- 539/540 -
(a Lord Kancellár bíróságának ítélkezési gyakorlatát tükröző "méltányossági" jog) és a statue law (az írott, "törvényi" jog).[6]
A legjelentősebb s legmaradandóbb ezek közül a common law, amely tágabb értelemben magába foglalta az angol jog egészét, amelyet így angolszász jogcsaládként azonosít a jogtudomány. Szűkebb értelmezése csak a bírói ítéletekből létrejövő, szokásjogi módon továbbgyűrűző esetjog.[7]
Ez az esetjog azonban nem az általános társadalmi szokást jelentette, hanem az angol királyi bíróságok precedens-értékű ítélkezési gyakorlatán alapult. A királyi bíróságok - a király felhatalmazása alapján - beleavatkoztak az úriszékek előtt folyó jogvitákba, ezzel megtörték a földbirtokosok ítélkezési fórumainak tekintélyét s növelték az uralkodói jogszolgáltatás hatókörét. Létrejött egy többszintű fellebbezési rendszer is, melynek csúcsán a királyi bírák testülete állt. Már I. Henrik[8] idején kialakultak a királyi vándorbíróságok ("intinerant justice"), amelyek évente két alkalommal minden county-ban nagyszabású tárgyalásokat rendeztek. Az utazóbírákat az uralkodó jól megfizette és gyakran cserélte őket, így erősítve a Koronához való személyes függőségüket. A common law bíráskodás a kora újkorig megőrizte elsőbbségét a római joggal és a kánonjoggal szemben, viszont - rugalmasságának bizonyítékaként - szükség esetén minden gond nélkül adoptálta azok elveit és konkrét megoldásait. A jogviták szakszerű és gyors elintézése s a jogszolgáltatásnak a királyi bíróságok által az angol uralkodó kezében központosított rendszere színvonalában messze felülmúlta a kortárs kontinentális feudális országok jogrendszerét. Az angol társadalom így igen korán egy saját ügyeit kézben tartó, öntudatos közösséggé alakulhatott, amelyben az egyéniség jogi védelme nemcsak üres frázis, hanem átélhető, kitapasztalható élmény volt.[9]
A királyi bíróságok az ítélkezési gyakorlat ismertetett szilárd kézben tartásával elérték, hogy Anglia nem süllyedt jogi partikularizmusba, hanem sikerült egy közös joggyakorlatot kialakítani. A "király joga" így oly mértékben vált "közös joggá", azaz "common law"-vá, hogy az angol jogtörténet uralkodó felfogása szerint az angol common law rendszere II. Henrik ural-
- 540/541 -
kodása idejére[10] lényegében már kialakultnak tekinthető. A common law hagyományban gyökerező jelentőségét mutatja az a tény, hogy az ítélkező fórumok a későbbiekben csak akkor ismerhették el az adott precedens értékű döntést, ha annak fennállása ellen II. Henrik király halálának napja, azaz 1189. szeptember 3-ig[11] visszamenőleg nem volt bizonyíték.[12]
Az angol jog specifikumai mellett nem lehet megfeledkezni arról a szempontról sem, hogy Nagy Britannia vált a nagy földrajzi felfedezések legnagyobb haszonélvezőjévé, amelynek következtében kiépült az Egyesült Királyság világbirodalmi rendszere. A brit Korona ebben a folyamatban bármely európai nagyhatalomnál vegyesebb egységet alakított ki, mind etnikailag, mind vallásilag, mind földrajzilag. Ennek következtében az állampolgárság hosszú időn keresztül nem volt frekventált fogalom a helyi diskurzusban. A brit közjogi és politikai filozófiai vitákban sokkal inkább olyan kérdésekre koncentráltak, mint a szabadság, a szuverenitás, a hasznosság, a tulajdonjogok stb.. A XIX. század végén, amikor a közjogi és politikai diskurzusban egyre inkább előtérbe került ez a fogalom, inkább a "jó polgár" meghatározásáról folyt a vita, mintsem arról, hogy ki is igazából az a bizonyos jó polgár ("good citizen, virtuous, public-spirited citizenship"). Éppen ezért a brit állampolgársági fejlődés csak részben ragadható meg és értékelhető közjogi és politikai dokumentumok alapján. Az állampolgársági státushoz köthető sok jog és kötelesség a brit szigeteken inkább a társadalmi és a jogi gyakorlatban alakult ki, a common law rendszerének keretein belül.[13]
A középkori angol állam több egyedi sajátossággal is rendelkezik. A teljesség igénye nélkül itt a témánk szempontjából fontos erős, centralizált királyi hatalmat említjük. Az 1066-os hastingsi csatát követően a szigetország új urai, Hódító Vilmos és utódai a kontinens Normandia hercegségének centralizált rendszerét honosították meg Angliában. Ennek részét képezi, hogy a király marad tartósan a legnagyobb földbirtokos, a birtokadományozás csupán ideiglenes jellegű. Az angol uralkodó sokáig megőrzi ka-
- 541/542 -
tonai hatalmát: a kialakuló hűbéri láncban csorbítatlanul megmarad a király közvetlen katonai utasítási joga, melyet az 1086-os Salisbury gyűlés rögzített. A jogszolgáltatás koncentrálását mutatja a korán kialakuló udvari bíráskodás - melynek hatásköre folyamatosan bővült[14] -, valamint a vidéki jogszolgáltatást végző békebírák[15] és utazóbírák kinevezési jogának királyi kézben tartása. Mindez - ahogy az előzőekben bemutattauk - hozzájárult a common law egységesítéséhez. Végül, de nem utolsósorban a pénzügyek központosított kézben tartását és az uralkodói jövedelmek kezelését a királyi udvarban működő "Exchequer" hivatala végezte. Az e jövedelmekkel kapcsolatos perekre létrehozák a "Court of Exchequer" bíróságot, amely az általános udvari bírósággal, a "Court of Common Please"-el, és a királyi táblával, a "Court of King's Bench"-el együtt alkotta a három nagy udvari common law bíróságot.[16]
- 542/543 -
A királyi hatalom ereje ugyan a XIII. században átmenetileg meggyengült (1215: Magna Charta Libertatum; 1295: az első rendi országgyűlés összeülése), de a rendi parlamentet - az angol rendiség sajátosságai miatt - az uralkodók elég jól kézben tartották. A kontinentális európai monarchiákban (Franciaország, Német-Római Birodalom) a hűbéri rendszer feudális anarchiába és jogi partikularizmusba torkollott, de Anglia ezt elkerülte.[17] Az uralkodói hatalom tekintélye - kisebb-nagyobb megingásoktól eltekintve - végig folyamatosan fennállt.
A sokféle etnikumot tömörítő Anglia a normann-típusú hűbériség bevezetésével tette meg az első lépést az egységes állammá válás felé, mégpedig az "egy király-egy hűség" elv kimondásával,[18] hiszen a középkor idején az államhoz tartozás az alattvalói státuszban nyilvánult meg, vagyis az Angliában születettek alattvalói hűséggel tartoztak az angol királynak. A hűség az angol állampolgári jogban még az állampolgárság törvényi szabályozása után is igen fontos szerepet tölt be.
A korai angol common law összegzését Sir William Blackstone bírónak köszönhetjük.[19] Híres műve, a Kommentárok ("Commentaries on the Laws of England"), mérföldkőnek, zsinórmértéknek számít az angol jogban. Blackstone művéből tudjuk, hogy az angol jog már a kezdetektől megkülönböztette a király alattvalóit és az idegeneket. Az alattvalók - ebből a státuszukból fakadóan - hűséggel tartoztak királyuk felé, akár a király birtokain születtek ("natural-born subjects"), akár később váltak alattvalóvá ("naturalised subjects or denizens").[20]
- 543/544 -
Mivel Anglia tengeri hatalom is volt, így a nagy földrajzi felfedezések dinamizálták a Koronát, hogy új területek hódítson meg. A többi tengeri nagyhatalmat - Spanyolország, Portugália, Hollandia, Franciaország - különböző háborúkban legyőzték, így kiépült az 1707-ben megalakult Nagy-Britannia[21] világbirodalmi rendszere.[22] A Brit Birodalom ("British Empire") létrejöttével a Korona birtokai a gyarmatokkal és a domíniumokkal jelentősen megnövekedtek. Nemcsak az 1801-től, Írországot az "Act of Union"-nal[23] Nagy-Britanniával egyesített, immáron Egyesült Királyság határain belül élő emberek számítottak ezt követően brit alattvalónak, hanem mindenki, aki a Brit Birodalmon belül élt, így a különféle kolóniák és a fokozatosan fél-önkormányzatiságot szerző domíniumok, például Ausztrália,[24] Új-Zéland,[25] Dél-Afrika,[26] Kanada[27] és Új-Fundland[28] lakossága is.
- 544/545 -
A domíniumokon született egyének a ius soli alapján, - tekintet nélkül a szüleik státusára - állampolgárok lettek. Ezen elv alapján váltak állampolgárokká az e területre látogatók és a külföldiek ott született gyermekei is. A magyarázat a "natural-born" fogalmában keresendő: azért szerezik meg az állampolgárságot a fent említett személyek, mert a brit területen született alattvalók természetes állampolgári hűséggel tartoznak a korona felé. Ez "a hála adóssága" amiért a korona megvédelmezte őket gyermekkoruk időtartama alatt. Ennél fogva a születési hely által keletkező állampolgárság egész életre szól, és a common law szerint nem vehető el, nem vonható vissza - tekintet nélkül a lakhelyre.[29]
- 545/546 -
Hasonló megfontolásból az idegenre vagy a külföldön született helybeli lakosra úgy tekintettek, mint aki képtelen megválni a születési helyhez fűződő kötődésétől. Ezért az angol common law szerint a középkor idején a külföldi születésű egyének semmilyen eljárás vagy ceremónia révén nem válhattak brit alattvalóvá, azaz állampolgárokká. Néhány kivétel létezett e generális szabály alól, felismerve és orvosolva azt a helyzetet, amikor brit alattvalóknak idegen földön született gyermeke. Itt érhetjük tetten a ius sanguinis első beszüremkedését az addig zárt szilárdságú, kizárólag a ius solit alkalmazó brit felfogásba. A legkorábbi ilyen kivétel a király követeinek gyermekeire vonatkozott, akik akkor is elnyerték az alattvalói státuszt, ha nem az Egyesült Királyság területén születtek. Egy későbbi, az előbbinél tágabb kivételt iktatott törvénybe a parlament III. Edward idején 1350-ben.[30] Ennek alapján angolnak ismerték el két angol külföldön született gyermekét. Egy későbbi rendelet ("statute"), melyet 1772-ben iktattak törvénybe, általános rendelkezésként megengedte a "natural born allegiance" feltételezését, ha egyedül az apa volt brit.[31]
Az esetjog legalizálta az angolok skóciai tulajdonjogát, valamint fordítva a skótok angliai tulajdonszerzését. A parlament számos kisebb és rejtett határozata lehetővé tette a külföldön született protestánsok, valamint később a bevándorló zsidók honosítását és jogokkal való felruházását is. Hasonlóan "rejtett" módon lehetővé tették, hogy a tengerentúli brit gyarmatosítók és kereskedők már külföldön született gyermekei megőrizzék szüleik anyaországi státusát.[32] Sőt, néhány gyarmat maga kezdte szabályozni ezeket a kérdéseket, amely szabályozás egyes elemei a common law sajátosságainak köszönhetően beépültek a brit jogba.
Általánosságban elmondható, hogy a kezdeti időkben nem volt olyan eljárás, melynek keretében teljes jogú brit alattvalóvá, s így állampolgárrá válhatott volna a külföldön született s brit szülőkkel sem rendelkező idegen. Kialakult azonban két honosítási mód, amelynek keretében az illető brit alattvalóvá válhatott és így bírhatta az állampolgárok némely jogát.
- 546/547 -
Az első honosítási lehetőség a "naturalisation", mely engedélyezte az összes törvényes állampolgári jog használatát, kivéve a politikai jogokét (pl. hivatalviselés joga). A "naturalisation"-hoz szükség volt a parlament jóváhagyásra is törvény formájában.[33] Ez az eljárás megfelelt a kontinentális Európa számos országa szabályozásának, így pl. a Magyar Korona területén is az országgyűlés cikkelyezte be a honosított "indigenát".
A másik honosítási alkalom a "naturalisation"-nal megegyező állampolgári jogokat adó, a királynak fenntartott "denization", ami lehetővé tette a honosított személynek pl. angol föld birtoklását. A honosítás királyi kiváltságlevél ("letters patent") adásával történt, így Nagy-Britanniában is az államfő különleges jogosítványai közé került a "Koronához tartozás" megadása.[34]
Az egyedi törvénnyel ("naturalization act") történő honosításra kiváló példa az angol állampolgárság megadása "Electress Sophia of Hanovernek", az 1701-es "Act of Settlement" alapján. A honosítás maga az 1705-ös "Sophia Naturalization Act" elfogadásával történt meg.[35] E törvény megadta az angol állampolgárságot a választófejedelem-nőnek - és amennyiben protestánsok -, "teste ivadékainak". Ennek alapján minden jövőbeli leszármazottjának lehetővé vált, hogy igényt támasszon az angol állampolgárságra.[36]
A "denization" egészen az általános honosítási törvények elfogadásáig megmaradt a brit alattvalói státusz megszerzésének szokásos formájaként. A "denization" eljárásának keretében a külföldi születésű személyek egy bizonyos összeget, quasi honosítási díjat fizettek a kincstárnak, majd a Koronának szóló hűségeskü letétele után megkapták a kiváltságlevelüket. A "denizen" nem volt teljes jogú brit állampolgár, mivel nem voltak politikai jogai: nem lehetett a parlament tagja és nem viselhetett semmilyen polgári, vagy katonai hivatalt. Ugyanakkor nem volt idegen sem, mivel angol
- 547/548 -
földbirtokkal bírhatott. Blackstone szerint a "denizen" az idegen és a természetes születésű alattvaló közt elhelyezkedő köztes státuszú egyén, aki mindkét kategória jellemzői magán viseli.[37] A "denization" által brit alattvalóvá vált személyek nem örökíthették át státuszukat az utódaikra. Néha azonban előfordultak olyan állampolgársági kérelmek, amelyeket a kérelmező honosított személytől való származására alapoztak. Az ilyen kérelmet formálisan nem lehet elismerni, a múltban mégis előfordult, hogy a belügyminisztérium, a Home Office ezt megtette.[38] Az általános honosítási törvények elfogadásával a "denization" jogintézménye szinte feleslegessé vált. Az 1870-es Honosítási törvény ("Naturalization Act") mégis fenntartotta, kikötve, hogy az e törvényben szereplő rendelkezések nem érintik Őfelsége azon jogát, hogy kiváltságlevelével honosítson valakit. Hasonló rendelkezést tartalmazott az 1914-es "Brit állampolgárságról és az idegenek jogállásáról" szóló törvény ("British Nationality and Status of Aliens Act") is. Az 1948-as törvény ("British Nationality Act"), amely hatálytalanította az 1914-es törvény vonatkozó részét, már tartalmazott kikötést az uralkodó honosítási kiváltságának fenntartására nézve. Ezek alapján megállapítható, hogy a honosítás királyi előjoga az 1948-as törvény hatálybalépésével, tehát 1949. január 1-jén megszűnt.[39]
A XVII. században az Isten kegyelméből uralkodó monarchának való alattvalói hűség feudális eszméjét számos politikai gondolkodó megkérdőjelezte és egy önkéntes, szerződéses kapcsolatot javasoltak a terület által meghatározott közösség tagjai: az uralkodó és a nép közt. Az angol polgári forradalom idején a király és a Parlament közötti harcban a szerződéses idea állt szemben a középkori modellel. A Parlament győzelme a király felett a szuverenitásnak a Parlamentre szállását eredményezte, amely - alkotmányos elvként rögzülve - az angol polgári átalakulás legfontosabb, máig ható hozadékának tartunk. Mivel a Korona és a Parlament alkották
- 548/549 -
a nemzet szimbolikus magját, az állampolgárság egy korlátozott és passzív koncepciója vésődött a nemzeti identitásba.
A "britség" nem etnikai-kulturális kategóriát jelentett, hisz etnikailag Nagy-Britannia az alapnépesség szempontjából a kezdetektől fogva kevert volt. Az "államalkotó" angol, skót és walesi népesség mellé felzárkózott az ír is, így az államnak más integratív elemet kellett keresnie. A közös platform az anglikán protestantizmus lett, illetve - a polgári forradalom után - a királynak való új minőségű hűség.
A kapcsolatot a brit nemzeti identitás és protestantizmus között élénken illusztrálta az az 1753-54-es történet, amikor népmozgalom bontakozott ki azon törvény ellen, amely engedélyezte a brit alattvalói státusz megszerzését külföldi születésű zsidóknak.[40] A nyugtalanság a "zsidó törvény" ellen napvilágra hozta a "britség" sztereotipizált fogalmát, vagyis hogy az bensőséges kapcsolatban áll a protestantizmussal, és hogy a szabadnak született "britonok" jogai ellentétesek az idegen zsidókkal. A britség fogalma így egy előkelő, zártkörű értelmezést nyert, amely a bevándorlók-
- 549/550 -
tól elzárkózók exkluzív minőségéből fakadt.[41] A "valamivel szemben" való önmeghatározás módszere így segítette elő a britség fogalmi tisztázását.
Az 1801-es unió Írországgal tarthatatlanná tette a katolikusok kizárását a teljes polgári jogokból és ez 1829-re elvezetett a katolikus emancipációhoz. E lépés előmozdította az anglikán egyház és a brit nemzet azonosítását, azonban felerősítette azt a népi meggyőződést is, hogy Britannia egy keresztény állam. Ha az anglikán szupremácia nem elegendő ahhoz, hogy egyesítse a nemzetet és erkölcsi megerősítést nyújtson az alkotmányának és törvényeinek, akkor ezt a funkciót a szélesen meghatározott kereszténységnek kell ellátnia. Következésképpen, a katolikus emancipáció a zsidó emancipációval szembeni ellenállást tovább fokozta. A mély aggodalom a britség természete és az állampolgárság és nemzetiség közötti kapcsolat vonatkozásában (vallási hűségben kifejezve) megmutatkozott az emancipációs vitákban az 1830-as évektől a '60-as évekig. A zsidó emancipáció ellenzői szerint Britannia egy keresztény ország volt, amelyet keresztény törvényhozó testület vezet. Elképzelhetetlennek tartották, hogy nem-keresztényeket felvegyenek a teljes állampolgári jogokkal rendelkezők közé. Vallás, állampolgárság és nemzetiség szorosan összekapcsolódott, de a folyamat végén a zsidók végül is beléphettek a politikai nemzetbe.[42]
A brit világbirodalom polgárait fűtő fennkölt önbizalom elősegítette a polgári egyenlőség terjedését, amelynek első "haszonélvezői" így az emancipált zsidók lettek s ez a magatartás hatotta át a későbbi bevándorlókkal kapcsolatos hozzáállást és politikát is.
Más oldalról vizsgálva a kérdést megállapítható, hogy a francia forradalom eszmei vívmányai alig hatottak a brit gyakorlatra, részben azért sem, mert az Egyesült Királyság volt Napóleon egyik legfőbb ellenfele. Ez is abba az irányba hatott, hogy a Brit-szigetek kimaradtak abból a fejlődésből, amelyet az állampolgársági státus területén a francia események és eszmék kiváltottak Európában. Ugyanakkor a XIX. századi Nagy-Britannia viszonylag pragmatikusan és nagyvonalúan kezelte ezeket a kérdé-
- 550/551 -
seket, de anélkül, hogy az állampolgárság területén valamifajta világosabb rendszert hozott volna létre.[43]
A XIX. század közepén, végén az Egyesült Királyság volt a "világ műhelye", a liberalizmus fáklyavivője politikai és gazdasági téren. A laissez-faire ideológia lehetővé tette az áruk és a munkaerő szabad áramlását, miközben az ennek következtében kialakuló felsőbbrendűségi tudat és biztonságérzés közömbösítette az idegenekkel szembeni félelemérzetet. A folyamatos menekülthullámok, politikai száműzöttek és gazdasági bevándorlók szabad belépése a Birodalom területére büszkeségi kérdés is volt. A század végére azonban e téren fordulat állt be. A tömeges bevándorlás 1882 és 1905 között egybevágott az időszaki gazdasági válsággal és a tömeges munkanélküliséggel. Ugyanebben az időben a szabad kereskedelmet protekcionista doktrínák nehezítették. Az olcsó áruk importját tiltó felhívások a munkások körében nagy támogatottságot váltottak ki, akik a munkanélküliség, az alacsony fizetések és rossz munkakörülmények kialakulását a szegény külföldiek beáramlásával magyarázták.
Ezzel egyidejűleg Britannia és más európai hatalmak között a gazdasági és diplomáciai konfliktusok gerjedése növelte a 'britség' exkluzív, felsőbbrendű érzését, amely hozzájárult rasszista gondolatok kialakulásához.[44]
A körülmények ismertetett alakulása kikényszerítette, hogy immáron törvényi szinten is rendet tegyenek az állampolgárság territóriumán. A korszak európai állampolgársági törvénykezési trendjéhez csatlakozva az 1870-es Honosítási törvény ("Naturalization Act") az első átfogó szabályozás Nagy-Britanniában. A törvény elsőként tette lehetővé, hogy külföldi születésű személyek is az angol parlament tagjai lehessenek.[45] E jogszabály vezette be az állampolgárságról való lemondás ("renunciation of British nationality") fogalmát, és először állapította meg, hogy az a brit nő, aki külföldihez megy feleségül, elveszíti brit állampolgárságát. Ez radikálisan eltért a common law azon jogelvétől, mely szerint a brit állampolgárságot nem lehet elvenni, visszavonni, illetve arról nem lehet lemondani, így az állampolgárságról való lemondást lehetővé tevő passzus a hagyománytisztelő - és sokszor abba belemerevülő - angol jogfelfogás forradalmi-értékű változásaként üdvözölhető. A korszak európai jogalkotásában is általános intézmény, a külföldi személlyel kötött házasság esetén történő állampolgár-
- 551/552 -
ság-vesztés majd az 1914-es "Brit állampolgárságról és az idegenek jogállásáról" szóló törvény elfogadásával változott meg.[46]
A tágabb jogterület tekintetében az idegenekre vonatkozóan 1905-ben megjelent az első törvény, amely korlátozta a bevándorlást Britanniába. Az "Idegenjogi törvény" felállított egy bevándorlási hivatalt kizárólagos hatalommal, hogy a "nem kívánatos idegeneket" deportálja. Emellett az önkormányzathoz jutott angol domíniumokon, majd a gyarmatokon egyre jobban elszaporodtak a saját helyi "állampolgársági" szabályok, amik az anyaországi megoldásoknál restriktívebb, szelektívebb és néha rasszistább jelleggel bírtak.[47]
Ebben a jogi környezetben érkezett el a brit állampolgársági jogfejlődés következő, kiemelkedő állomásához, az 1914-es "Brit állampolgárságról és az idegenek jogállásáról" szóló törvény megalkotásához. A jogszabály előírása alapján brit alattvalónak minősült az a személy, aki a Korona fennhatósága alatt lévő területen született vagy honosíttatott, illetve ezen személyek férfiági törvényes leszármazottainak első generációja. A parlament a későbbiekben, 1922-ben engedélyezte, hogy többgenerációs külföldön született gyermeket is lehessen brit állampolgárként regisztrálni a születésétől számított egy éven belül. Állampolgárrá vált még az a külföldi nő, aki brit állampolgárhoz ment feleségül, illetve visszahonosítással azon korábbi brit állampolgárok, akik házasság, vagy a szüleik állampolgárság-vesztése miatt vesztették el állampolgárságukat.
A brit állampolgárság elvesztési jogcímei közé tartozott a más állam általi honosítás, brit nő külföldi férfival való házasságkötése, az állampolgárságról való lemondás. Ugyanígy járt annak az apának a gyermeke is, aki elveszítette brit állampolgárságát, feltéve, ha a gyermek megszerezte az apa új állampolgárságát.[48]
Az 1914-es törvény ezen felül megteremtette a kontrollt az idegenek mozgása felett és előírta rendőrségi regisztrálásukat. Ezeket az intézkedéseket aztán az 1919-es "Idegeneket Korlátozó törvény" állandósította, amely a
- 552/553 -
háború fűtötte sovinizmus és a bolsevik Oroszország keltette forradalmi félelem terméke volt. Ez hátrányos helyzetbe hozta a korábbi "idegen ellenségeket", akiknek megtiltották, hogy közszolgálatot vállaljanak még akkor is, ha már régóta megszerezték az állampolgárságot. A nem-honosított idegeneket kitelepíthették ipari vagy politikai megfontolásból. A háború utáni évek idegenekre vonatkozó törvényei továbbmentek és ideiglenesen háttérbe szorították a ius soli elvet. A külföldi szülőktől születő brit-születésű gyerekeket, még ha a szülők honosítva is voltak, kitiltották a közigazgatásból, az oktatásból és a lakásjogosultságból.[49]
A második világháborút követően - az említett okokon túl - két újabb szempont vezetett ahhoz, hogy egységesen szabályozzák az állampolgárság jogintézményét.
Az Egyesült Királyság kezdetben a gyarmatairól érkező, valamint a kelet-európai politikai menekültekkel kapcsolatban nyitott és aktivista politikát folytatott. Az országba viszonylag könnyen fogadtak be kelet-európai menekülteket, nem volt nehéz a szigetország és a fehér domíniumok közötti átjárás sem. A gyarmati világ öneszmélési és szuverenitási mozgalmainak terebélyesedésének fenyegető árnyékában, a Brit Birodalom erősebb kohézióját szem előtt tartva az Egyesült Királyság viszonylag nagyvonalúan kezelte a domíniumain és a függő területein, azaz a gyarmatain élők jogi helyzetét. A briteknek igazából nem volt koncepciója arra nézve, hogyan kell bánni azzal a ténnyel, hogy világszerte sok százmillió nem-brit területen lakó ember volt jogosult arra, hogy Nagy-Britanniába költözzön.[50]
Ezzel a helyzettel való szembesülés jelképes kezdetét jelenti az az eset, amikor 1948. június 22-én az Empire Windrush nevű volt hadihajó partra tett 492 jamaikai bevándorlót, akik a szigetországban akartak maradni. A brit szakirodalom és a sajtó rendszerint ehhez a dátumhoz köti a modernkori nem-európai migrációs hullám kezdetét.[51]
- 553/554 -
A fokozódó bevándorlás mellett az állampolgársági szabályozás reformjához vezető másik jelentős eseménysorozat a brit gyarmatbirodalom felbomlása volt. A XIX. század végén a Brit Birodalom egyes részei domíniumi[52] rangot kaptak, így szerezvén maguknak bizonyos önkormányzati jogokat, melynek keretében önálló törvényhozást és kormányzatot hoztak létre. Az első világháborút követően ezek a területek egyre inkább követelték tényleges politikai önállóságuk hivatalos jogi megerősítését. Az 1923-as Birodalmi Konferencián a domíniumok - kanadai kezdeményezésre - elismertették azon jogukat, hogy brit parlamenti jóváhagyás nélkül, saját nevükben kössenek nemzetközi szerződéseket, valamint kimondták, hogy a csak Nagy-Britannia által aláírt megállapodások a domíniumokat nem kötelezik semmire.
A domíniumok státuszának alkotmányjogi rendezése végül az 1926-os londoni Birodalmi Konferencián következett be. Az itt előterjesztett ún. Balfour-jelentés[53] alapján született megállapodás értelmében az Egyesült Királyság elismerte domíniumai nemzetközi értelemben vett önállóságát, egyenjogúságát, nemzetközi szerződéskötési képességét és számukra az önálló diplomáciai kapcsolattartás lehetőségét. A tagállamok tehát önálló
- 554/555 -
nemzetközi jogi jogalanyok lettek, őket csupán "a Koronához való közös hűség egyesíti" (e formulát sem használják már 1950-től). Eltörölték azt a jogszabályt is ("Colonial Laws Validity Act"), amely alapján Nagy-Britannia megkérdőjelezhette a domíniumokon elfogadott törvények érvényességét.[54] Ezt követően a domíniumok már mint önálló jogalanyok léptek be a Népszövetségbe. Az 1926-os, majd az 1930-as Birodalmi Konferenciák határozatait foglalta egységes szerkezetbe az 1931-es Westminster Statútum, amely létrehozta a Brit Nemzetközösségeket ("British Commonwealth of Nations", amelynek neve 1947-től csupán "Commonwealth", azaz Nemzetközösség).[55]
A Brit Nemzetközösségek 1931-es megalakulása után a domíniumokon fokozatosan egyre erőteljesebbé váltak a teljes függetlenedést zászlajukra tűző mozgalmak, melynek következtében a Brit Birodalom a végleges felbomlás felé haladt. A brit nemzetiség és brit állampolgárság újragondolását szükségessé tette egyrészt Kanada elszántsága hogy létrehozza saját állampolgárságát, másrészt India elkülönülése. Amikor 1946-ban Kanada bejelentette, hogy területén önálló állampolgárságot vezet be, a Brit Nemzetközösségek úgy határozott, hogy minden önálló domínium[56] megalkotja saját állampolgárságát. Egészen eddig a Nemzetközösség összes államában - leszámítva Írországot - egyetlen állampolgári státus volt: a brit alattvalóké. A konferencián úgy határoztak, hogy az Egyesült Királyság és a többi önkormányzó birtok ("self-governing dominions") használjon különálló nemzeti állampolgárságokat, de tartsák meg a brit állampolgárok közös birodalmi státuszát ("common Imperial status").
Ennélfogva Nagy-Britannia arra kényszerült, hogy az addig egységes állampolgársági rendszerét megváltoztatva - a brit alattvalói státuszt ugyan egyfajta tiszteletbeli jogi kategóriaként továbbra is fenntartva a nemzetközösség lakói számára - 1948-ban megalkossa a "Brit állampolgársági törvényt".
A jogszabály létrehozta az "Egyesült Királyság és gyarmatai állampolgára" ("Citizen of the United Kingdom and its Colonies", továbbiakban: CUKC) kategóriáját, mely tartalmazza az összes brit állampolgárt, akinek szoros kötődése van - a születési hely vagy leszármazás által - az Egyesült Királysághoz és a megmaradó gyarmataihoz. Az összes többi nemzetközösségi állam hason-
- 555/556 -
lóképpen járt el, és bevezették a saját állampolgárságukat (Új-Fundland kivételével, ami 1949. április 1-jén Kanada része lett és az új-fundlandiak kanadai állampolgárok lettek). A törvény azt is tartalmazta, hogy a Brit Nemzetközösségekhez tartozó brit alattvalók egy alternatív jogcímen még nemzetközösségi állampolgárok is ("Commonwealth citizen"), így - az egyszerűsödés helyett - megkezdődött a Nagy-Britanniához tartozást jelentő státuszok többrétegűvé válása.
Eredetileg úgy tervezték, hogy a törvény értelmében minden brit alattvaló kap egy (vagy több) nemzeti állampolgárságot, és a maradéknak a brit kormányzat CUKC állampolgárságot adott volna. Amíg nem nyerik el a nemzeti állampolgárságot, addig ezek az egyének állampolgárság nélküli brit alattvalók ("British subjects without citizenship") lettek volna. Ám néhány brit alattvaló sohasem vált egyik nemzetközösségi állam állampolgárává sem. Többek közt azért, mert az indiai és a pakisztáni állampolgársági jog nem adott mindenkinek állampolgárságot, aki az ország területén született (nem alkalmazták olyan széles körben a ius soli elvét, mint a britek). A brit kormányzat viszont nem ismerte el az indiai és a pakisztáni állampolgárságot, mivel ellentétesnek nyilvánították a British Nationality Act céljával. Ezért az indiai vagy pakisztáni állampolgárságot el nem nyert brit alattvalók továbbra is állampolgárság nélküli alattvalók maradtak. 1983-ig az állampolgárság nélküli brit alattvalók státusát - a brit állampolgársági jog szempontjából - nem befolyásolta egy nem nemzetközösségi állam állampolgárságának megszerzése.
Írország 1949. április 18-án kilépett a Brit Nemzetközösségből, ezért - mivel ez egy hosszú folyamat eredménye volt - a törvény már előre rendelkezett erről oly módon, hogy lehetővé tette Írország brit alattvalóinak, hogy megtartsák a brit alattvalói státuszt - függetlenül akármelyik nemzetközösségi állam állampolgárságától.[57]
Visszatérve a CUKC állampolgárságra, azt a fentebb megjelölt területen való születéssel, honosítással vagy regisztrációval, illetve nyilatkozattétellel és házasságkötéssel lehetett megszerezni. A CUKC státuszt még megkapták az ezen kategóriába tartozó személyek külföldön született első generációs, férfiági törvényes leszármazottai is. A második és a további generációk csak akkor, ha a Nemzetközösségen (vagy Írországon) kívül születtek és a születéstől számított 12 hónapon belül nyilvántartásba vették őket, vagy ha az apa a Korona szolgálatában állt. Speciális - és a gyarmatbirodalmi gondolkodás továbbélését mutatja - az a szabály, amely CUKC-státuszt adott
- 556/557 -
volna területek egyesítése esetén is, viszont a gyakorlatban 1949 óta senki sem szerzett így CUKC állampolgárságot.
A nemzetközösségi államok állampolgárai, a brit alattvalók és az ír állampolgárok jogosultak voltak, hogy magukat nyilvántartásba vetessék, mint CUKC állampolgárok, ha 1 évet az Egyesült Királyság és Gyarmatai ("UK&Colonies") területén tartózkodtak/laktak. (1962-ben ezt az időt 5 évre emelték.) A többi személynek honosításért kellett folyamodnia 5 év tartózkodási időt követően.[58]
1949 és 1982 között sok korábbi gyarmat vált függetlenné. Az Egyesült Királyság ilyen irányú törvényei (independence legislation) értelmében egy bizonyos gyarmathoz kötődő személy általában elveszítette a CUKC-státuszt a gyarmat függetlenségének napján, amennyiben megszerezte a függetlenné vált állam állampolgárságát és nem voltak speciális kötődései sem az Egyesült Királysághoz, sem más területhez, ami Nagy-Britannia gyarmata maradt.
Az 1958-as novella Rhodesia és Ghána függetlenségével foglalkozott és időlegesen visszahelyezett néhány elévült átmeneti regisztrációs jogosultságot.
Az első 1964-es British Nationality Act-et a CUKC újrakezdése miatt adták ki, azokban az esetekben, ahol lemondtak róla, hogy megszerezzenek másik nemzetközösségi állampolgárságot. Ettől kezdve nem volt lehetséges lemondani a CUKC-ről, ha az illetőnek nem volt másik állampolgársága.
A második 1964-es állampolgársági novellát azért adták ki, hogy a CUKC anyák átadhassák "overseas born" gyermeküknek a CUKC státust, ha azok egyébként hontalanok lennének.
Az 1965-ös British Nationality Act rendelkezett arról, hogy ha egy asszony állampolgárság nélküli brit alattvalóhoz ("British subject without citizenship") megy feleségül, regisztrációval elnyerhesse a brit alattvalói státust ("British subject status").[59]
- 557/558 -
A bevándorlással kapcsolatos fokozódó problémák és az állampolgárság kérdése az 1950-es évektől kezdve egyre intenzívebben foglalkoztatta a szigetország közvéleményét, politikusait és kutatóit. A brit állampolgárságot egyre inkább próbálták kiemelni, illetve elhatárolni a nemzetközösségi, alattvalói kategóriáktól, főleg a konkrét jogosítványok tekintetében.[60]
Az 1960-as években az egykori birodalom gyarmatairól nagyarányú bevándorlási hullám indult el a brit szigetekre, mivel az 1962-es "Nemzetközösségi bevándorlási törvény" ("Commonwealth Immigrants Act") hatályba lépéséig a nemzetközösség valamennyi polgára korlátozások nélkül beléphetett és tartózkodhatott az Egyesült Királyság területén. A "Commonwealth Immigrants Act" értelmében a nem közvetlenül a brit kormányzat - például a gyarmat kormányzója, vagy a protektorátus parancsnoka - által kiadott útlevéllel rendelkező CUKC állampolgárokat bevándorlási kontrollnak vetették alá. Azok viszont, akiknek az útlevelét egy független nemzetközösségi államban a British High Commission-ben, vagy egy brit konzulátuson adták ki, továbbra is mentesültek a bevándorlási ellenőrzés alól. A törvény megnövelte továbbá a nemzetközösségi ország állampolgárainak (valamint a brit alattvalóknak és az ír állampolgároknak) a CUKC-státusz elnyeréséhez szükséges tartózkodási idejét egyről öt évre.
Az 1968-as újabb bevándorlási törvény tovább mélyítette az Egyesült Királysághoz szoros szálakkal kötődő CUKC-k (akiknek szabad volt az országba való belépés) és az ilyen erős kötődéssel nem rendelkező állampolgárok (akiket bevándorlási kontrollnak vetettek alá) közti megkülönböztetést. Mindennek az lett az eredménye - kiváltképpen a Nemzetközösség nem olyan rég függetlenné vált kelet-afrikai országaiban -, hogy voltak olyan CUKC állampolgárok, akiknek sehol sem volt joguk letelepedni.
Ezek az okok aztán megalapozták egy új jogszabály szükségességét, így 1971-ben napvilágot látott a "Bevándorlási törvény" ("Immigration Act"). Ez a szabályozás bevezette a honosság és a letelepedési jog kategóriáját, mely szerint a CUKC státuszúak és más nemzetközösségi polgárok csak abban az esetben kaptak letelepedési jogot az Egyesült Királyságban, amennyiben szüleik és nagyszüleik itt születtek.[61] Tehát a törvényalkotó az addigi
- 558/559 -
domináns ius soli alapján álló szabályozásba már jelentősebb arányban belekeverte a ius sanguinis elvét.
Ez abba a ritka szituációba hozta az Egyesült Királyságot, hogy bizonyos állampolgárai esetében megtagadhatta, hogy azok az állampolgárságuk országának területére lépjenek. Ennek a furcsa helyzetnek az egyik következménye lett, hogy az Egyesült Királyság nem ratifikálta az Emberi Jogok Európai Egyezményének negyedik pontját, amely garantálja az állampolgárok számára a letelepedéshez való jogot, melyet a nemzetközi jog széles körben elismer.[62]
Ám miután felismerték, hogy a "right of adobe" fogalmának bevezetése csak időleges megoldás lehet, a brit kormányzat megkezdte az állampolgársági jog nagy átfogó reformját, melynek eredménye az 1981-ben megalkotott British Nationality Act.
Ez a jogszabály szakított az addigi szabályozás, gyakorlat és az angol common law által képviselt hagyománnyal. Az állampolgársági kérdésekben a ius soli mint addig hagyományosan a fő állampolgárság-keletkeztető elv átadta domináns pozícióját a ius sanguinis elvének, de a ius solit továbbra is alkalmazta az új törvény. A meghatározó szempont az állampolgárság megállapításánál az lett, hogy valaki Nagy-Britanniában szülessen ott állandó lakos szülőktől (legalább egy legyen közülük, akinek brit állampolgársága vagy letelepedési engedélye van), vagy külföldön szülessen brit állampolgárságú szülőktől. Mindkét feltétel gyakorlatilag kizárta az addigi brit alattvalók többségét abból, hogy külön úton a szigetország állampolgárságához jussanak.[63]
A konkrét szabályozásra áttérve: az 1981-es "Brit állampolgársági törvény" tovább bonyolította az addig sem túl egyszerű képet. Megszüntette a CUKC-státuszt, de a helyébe háromféle új minősítést hozott létre 1983. január elsejétől:
1) A teljes jogú állampolgár kategóriája a "brit állampolgár" ("British Citizenship", továbbiakban: BC) lett. Ide azok tartoztak, akik a korábbi CUKC-státuszú személyek közül rendelkeztek letelepedési joggal.
- 559/560 -
2) Nagy-Britanniától függő területek állampolgársága ("British Dependent Territories citizenship", továbbiakban: BDTC). Azok a korábbi CUKC-státuszúak tartoztak ide, akik a megmaradt gyarmatok - az új terminológia szerint függő területek - egyikén éltek (pl. Hong Kong lakosainak státusza, amíg 1997-ben a terület nem csatlakozott Kínához).
3) Tengerentúli brit állampolgárság (British Overseas Citizenship, továbbiakban: BOC). Azokat az egykori CUKC-státuszú személyeket sorolták ide, akik sem a BC, sem a BDTC csoportjába nem tartoztak (az egykori brit gyarmatok; pl. Jamaica lakosai).
A törvény különbséget tesz a BC-k vagy a BDTC-k között aszerint, hogy leszármazás által ("by descent") vagy a másképp, mint leszármazással ("otherwise than by descent") szerezték meg ezt a státusukat. A leszármazás általi állampolgárok nem tudják automatikusan átadni az Egyesült Királyságon vagy Tengerentúli Területein kívül született gyermeküknek az állampolgárságot. A BOC-k sem tudják általában továbbadni a BOC státust, kivéve bizonyos eseteket, amikor a hontalanságot vagy más nehézségeket előznek meg vele.
Egy nemzetközösségi ország állampolgára - aki egyben brit alattvaló is - ha már jogosult a "right of abode"-ra az 1971-es Bevándorlási törvény értelmében, megtarthatta ezt a státust, feltéve ha nem szünteti meg nemzetközösségi állampolgárságát, vagy a brit alattvalói minőségét 1983 után. A Nemzetközösséghez 1983 után csatlakozó országok (Dél-Afrika, Pakisztán, Namíbia, Kamerun és Mozambik) mentesek e szabály alól. Azok, akik közülük Nagy Britanniába jönnek, a törvény alapján állami juttatásokat igényelhetnek, ha be tudják bizonyítani, hogy tartósan az Egyesült Királyságban szeretnének lakni. Nemzetközösségi állam állampolgárának ("Commonwealth citizen", továbbiakban: CC), ha rendelkezik "right of abode"-dal, egy jogosultság igazolásáért kell folyamodnia, amennyiben az Egyesült Királyság területére akar lépni. Az igazolás tulajdonképpen egy címke, melyet a nem-brit útlevélbe ragasztanak be. Az a személy, aki 5 évet meghaladóan tartózkodott az Egyesült Királyság területén, és a "right of abode" értelmében lépett be az országba, kérvényezheti a honosítást, és így a brit útlevél kiadását.[64]
- 560/561 -
A brit alattvalói-státusz két jelentésváltozáson ment keresztül. Az 1948-as állampolgársági törvényig a brit állampolgári státusz megegyezett a brit alattvalói minőséggel. 1948-tól az 1981-es jogszabályig terjedő időben a Brit Birodalomhoz tartozó összes személy egyben a Korona alattvalójának is számított. Az 1981-es törvény megtartotta ugyan a brit alattvaló ("British subject") fogalmát, de immáron csak azokat értették alatta, akik nem voltak brit állampolgárok. Az 1948-1981 közti jelentéstartalmat ezt követően a nemzetközösség polgára ("Commonwealth Citizen") státusz vitte tovább.[65]
Bár ez a státus sok tekintetben szimbolikus volt,[66] mégis néhány fontos jogosítvány fűződött hozzá és fűződik most is. Például amennyiben birtokosa megszerzi az állandó lakhelyet Nagy-Britanniában, ezzel egyidejűleg választójoghoz is jut. Továbbá megalkotása pillanatában ez a státus lehetőséget adott a majdnem 800 millió birtokosának, hogy az európai szigetországban telepedjen le. Az akkor kilépett és köztársasággá alakult Írország polgárainak pedig megadták azt a lehetőséget, hogy párhuzamosan ír állampolgárnak és brit alattvalónak deklarálják magukat. A mai napig egyébként ezen "technikai" probléma miatt a jogszabályok nemzetközösségi és ír állampolgárokról beszélnek.[67]
Visszatérve a brit alattvalói státuszra, arról le lehet mondani, de utána semmilyen indokkal nem lehet újra felvenni. A brit alattvalók (kivéve az Írországhoz kötődőeket) elveszítik ezt a státuszukat, ha megszerzik egy másik ország állampolgárságát - kivéve ha nemzetközösségi állampolgárságról volt szó.
Az 1981-es törvény értelmében a brit alattvalói státust nem lehet továbbadni a gyermekeknek, bár a Home Secretary-nak diszkréciós joga, hogy regisztrálja a gyermeket, mint brit alattvalót. Ezt a jogkört azonban nagyon ritkán alkalmazzák. Napjainkban a brit alattvalók főként az indiai szubkontinensről és Írországból származnak.
Okulva az 1948-as törvény következtében keletkezett számtalan hontalan esetéből, a törvény létrehozta még a "brit védelem alatt álló személy" ("British Protected Person", továbbiakban: BPP) kategóriáját, ami nem az
- 561/562 -
állampolgárság egy fajtája - lévén a BPP-k sosem voltak brit alattvalók - hanem egy olyan státus, ahová az egykori brit protektorátusok (pl.: Egyiptom) lakói tartoztak.
A BBP-k azok a személyek, akiknek kapcsolata volt korábbi brit protektorátussal, brit védnökség alatt álló állammal, népszövetségi mandátumterülettel, vagy ENSZ gyámsági területtel. Ezek a területek főleg Afrikában és Ázsiában találhatóak. A BBP-ket nem szabad összetéveszteni a BOC-okkal, akiknek hasonló kötődésük volt a korábbi brit gyarmatokhoz. A fent említett területek ugyanis jogilag sohasem minősültek gyarmatnak. A BBP-ket nem tekintik hontalannak, mert van valamilyen állampolgárságuk. Ők akkor vesztik el ezt a státuszukat, ha megszerzik valamely állam állampolgárságát.[68]
A felsorolt csoportok (BDTC, BOC, BPP) tartalmukat tekintve csupán tiszteleti kategóriát jelentenek, hiszen az Egyesült Királyságba való szabad belépést és az ottani letelepedés jogát csak a brit állampolgár (BC) kategóriájába tartozó személyek kapták meg.[69]
Hong Kong 1997-es átadása Kínának újabb speciális státusz létrejöttét eredményezte: A (Tengerentúli) Brit Nemzetiségű Polgárok ["British National (Overseas)" továbbiakban: BN(O)] kategóriájának megszületését. Körülbelül három és fél millió Hong kong-i lakos birtokolta a Brit függő területek állampolgára (BDTC) státuszt, ezen kívül még közel két millió pedig arra várt, hogy megkapja. A városállam átadása következtében ők mind elveszítették volna ezt a státuszt, és kínai állampolgárokká váltak volna. A Hong Kong átadását követő bizonytalanság kiküszöbölésére az Egyesült Királyság egy új állampolgársági kategóriát /BN(O)/ hozott létre, melyet a hong kong-i BTDC-k nyerhettek el. Bármely hong kong-i BDTC megkaphatta - kérelemre - a tovább nem adható BN(O) státuszt. Amennyiben a kérelmet pozitívan bírálták el, úgy az illetőnek brit útlevelet adtak, de nem nyerte el az európai szigetországban való letelepedés jogát. Teljes jogú brit állampolgárságot (BC) csak az a hong-kongi lakos kapott, aki legalább öt évig élt Nagy-Britanniában, vagy brit nagyszülei voltak,
- 562/563 -
esetleg brit katonafeleségek, hadiözvegyek, és még néhány igen speciális esetben. [70]
2002-ben a törvényhozás megváltoztatta a "Brit függő területek" elnevezést "Brit tengerentúli területek"-re (British Dependent Territories-t British Overseas Territories-ra, továbbiakban: BOT), és a brit függő területek állampolgárságát brit tengerentúli területek állampolgárságára (British Dependent Territories Citizenshipet British Overseas Territories Citizenship-re, továbbiakban: BOTC). Ez a változtatás rá akart világítani, hogy ezek többé nem függő státusú területek, de ugyanakkor némi kavarodást is okozott az újonnan bevezetett "British Overseas Territories Citizen" (BOTC) és a "British Overseas Citizen" (BOC) fogalmak közti eligazodásban. Miután többnyire nagyon kicsi és gyéren lakott szigetekről volt szó,[71] amelyek a migráció szempontjából nem voltak jelentősek, a brit kormány a helyzet egyszerűsítése jegyében 2002. július 4-ével teljes jogú brit állampolgárságot (BC) adományozott az összes BOTC-nek, akiknek joguk van regisztráltatni magukat s akiknek sehol másutt nem volt letelepedési joguk vagy más állampolgárságuk. Ők elnyerik a "right of abode"-t is, kivéve azokat, akiknek kizárólag a katonai támaszpontokkal van kapcsolata.[72]
A Falkland-szigetek lakóinál alkalmazott megoldás szolgált mintájául a fentiekben említett nagyvonalú állampolgárság-adományozásnak. A Falkland-szigetek lakosságának 1983 előtt született tagjai brit állampolgárságot (BC) kaptak. Aki 1983 után született, az akkor lett brit állampolgár (BC), ha egyik szülője brit állampolgár volt, vagy a szigetek letelepedett lakosa.[73]
- 563/564 -
Ez a törvény sok vonatkozásban nagy változásokat hozott az állampolgársági jogba.
A jogszabály a BOTC, BOC, BS, BPP státuszú személyek számára kérvényre lehetővé tette a teljes jogú brit állampolgárság (BC) megszerzését és a Nagy-Britanniában történő letelepedést, ha nem volt másik állampolgárságuk, és 2002. július 4-e után nem mondtak le, önként nem hagytak el, és valamely cselekvés vagy mulasztás miatt nem veszítettek el bármely állampolgárságot. Továbbá nem rendelkezhettek egy országban sem letelepedési joggal és de facto hontalannak kellett lenniük.[74]
Kivételt képeztek a két ciprusi önálló katonai terület ("Soverign Base Area") BOTC-státuszú lakosai, illetve - egészen 2004-ig, az ügyben a teljes jogú brit állampolgárság adományozását hozó brit legfelsőbb bírósági döntésig - az Indiai-óceánon fekvő Diego Garcia és Ascension brit szigeteken őslakos, de a területen lévő USA katonai támaszpont miatt kitelepített iloi nép tagjai.[75]
A törvény megadta továbbá a leszármazás általi brit állampolgárként való regisztráció jogát azoknak az 1961. február 8. és 1982. december 31. között született személyeknek, akik azért nem szerezték meg az állampolgárságot, mivel az anyjuk (ebben az időben) nem tudta átadni azt, de az 1981-es British Nationality Act után automatikusan megszerezték volna.
A törvény bevezette a brit állampogárságtól való megfosztás ("Deprivation of British nationality") kategóriáját is. Ennek értelmében a brit állampolgárokat meg lehet fosztani állampolgárságuktól, ha a Secretary of State meggyőződött arról, hogy az érintettek felelősek olyan cselekményekért, melyek komoly hátrányt okoztak az Egyesült Királyság vagy egy Tengerentúli terület alapvető érdekeinek. Ez az intézkedés csakis kettős (vagy többes) állampolgárok esetén alkalmazható, mivel a törvényalkotó célja szerint nem okozhat hontalanságot.[76]
- 564/565 -
E törvényt megelőzően azok a brit állampolgárok, akik állampolgárságukat brit területen való születés vagy leszármazás útján szerezték, szemben a honosított vagy regisztrált állampolgárokkal, nem voltak megfoszthatóak állampolgárságuktól, így ezt jelentős változásként értékelhetjük.
A jogszabály a kérelmezők számára különböző, az európai országokban megszokott feltételeket szabott meg - valamelyik helyi nyelv ismeretét (angol, skót vagy walesi gael), társadalom- és országismeretet ("Life in the United Kingdom Test"), büntetlen előéletet stb.[77] Erősödik tehát a brit állampolgárság egyfajta kulturális, nyelvi, etnikai jellege. Az utóbbi szabályozás további szembetűnő érdekessége, hogy a feltételeknél már számol az 1999-ben végrehajtott devolúciós folyamat következményeivel, azaz a belső önkormányzati politikai entitások (Skócia és Wales) létrejöttével és azok nyelvi jogaival.[78]
A legújabb novella által eszközölt módosítások közül ki kell emelni, hogy megengedi a Secretary of State-nek, hogy brit állampolgárt megfosszon az állampolgárságától, azon az alapon, hogy ez elősegíti a közjót ("conducive to the public good"). Ez egy jóval kevésbé szigorú és egyértelmű követelmény, mint amit a 2002-es törvény megfogalmazott, és 2006. június 16-ától lépett hatályba. A törvény értelmében a "right of abode" is visszavonható ugyanezen az alapon.
A törvény bevezeti a "derék személyiség" ("good character") elvárásokat minden brit állampolgárság megszerzése esetén. Ez alól kivétel a hontalanság alapján történő regisztráció és a 10 éven alattiak esetén történő regisztráció esete, mely rendelkezés 2006. december 4-én lépett hatályba.[79]
Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a brit modell alapvetően a ius soli talaján áll mind a mai napig. Ius soli alapján szerez brit állampolgárságot minden az Egyesült Királyság területén született személy, de a ius sanguinis fennállása is szükséges a státusz keletkezéséhez, hiszen a területen
- 565/566 -
való születésen kívül legalább az egyik szülőnek brit állampolgárnak vagy állandó lakosnak kell lennie. A ius soli további fontosságát mutatja, hogy a ius sanguinis megléte esetén is feltűnik a területi elv: brit anya gyermekeként, vagy brit apa törvényes gyermekeként lehet megszerezni az állampolgárságot, amennyiben az illető szülő nem leszármazás útján lett brit állampolgár.[80] A ius sanguinis egyrészt az idegen eredetű bevándorlókkal szemben, másrészt a brit birodalom felbomlása utáni időkben jelent meg stabilan a szabályozásban anélkül, hogy a ius soli főszabályi mivolta megkérdőjeleződött volna.
A szerzési jogcímek közt a ius soli kiemelt helye a hagyományból fakadhat, ami az egész szigetországi jogrendszer és létforma szövetét képezi. Ez a hagyománytisztelet járult hozzá a monarchia fennmaradásához is, amelynek közjogi alapja a hosszú, szerves fejlődéssel kialakuló viszonyrendszer a Korona és a Parlament közt. Az angol polgári forradalom idején a király és a Parlament közötti küzdelem a Parlament győzelmét hozta, s ez a szuverenitásnak a Koronáról Parlamentre szállását eredményezte, amelyet - alkotmányos elvként rögzülve - az angol polgári átalakulás legfontosabb, máig ható hozadékának tartunk. De a monarchiát mégsem hagyták el a britek, a köztársasági államforma bevezetése csak múló kísérlet maradt csupán (1649-1660).
A köztársasági intermezzót követő időszak két uralomváltásának (II. Károly visszahívása, illetve Orániai Vilmos és Mária trónra kerülése) legalizálása parlamenti határozattal ment végbe, ami egyrészről erősítette a parlament szimbolikus erejét és politikai szupremáciáját, de másrészről magába foglalta a "King in Parliament"-elv továbbvitelének igényét - azazhogy a törvényalkotás három ősi pillére a lordok háza, az alsóház és az uralkodó.[81] Az angol történeti alkotmány két fontos jogszabálya, a Bill of Rights és az Act of Settlement ugyan korlátozza a korban megszokott lehetőségekhez képest a leendő brit uralkodó jogosítványait, de a monarchiát nem szünteti meg. A monarchia léte tette lehetővé a Brit Birodalomhoz tartozás hosszú ideig egyetlen személyi státuszának, a brit alattvalói jogcímnek az alkalmazását is, ami az államot megszemélyesítő uralkodóhoz fűződő hűségen alapult. Ez volt "a hála adóssága" amiért a Korona megvédelmezte őket gyermekkoruk időtartama alatt. Ennél fogva a születési hely által keletkező állampolgárság egész életre szólt, és a common law szerint nem volt eltávolítható, visszavonható - tekintet nélkül a lakhelyre.
- 566/567 -
A common law tehát - a britekre oly jellemző pragmatizmussal - a ius solit összekapcsolta a monarchiával, de a területi elv alkalmazása a kialakuló Brit Birodalom sok meghódított területének összefogására is alkalmas eszközként szolgált. Ezért a brit állampolgársági jog fejlődése arra is kiváló példa, hogy egy rendkívül tarka etnikumú világbirodalom milyen módon próbál egységes identitást adni polgárainak.
A Birodalom felbomlásának története az állampolgársági jogviszony prizmáján keresztül viszont azt mutatja meg, hogy minden, a jogterületen foganatosított egyszerűsítési és egységesítési törekvése ellenére Nagy-Britannia nem tudott (és valószínűleg nem is akart) szakítani a különböző státusok gyakorlatával. A hagyománytiszteletet jogi köntösbe bújtatva így próbálja meg a szigetország átmenteni az egykori nagyság emlékét - táplálva ezzel az új nemzedékek állampolgári öntudatát.
* * *
by Károly Kisteleki
The British citizenship model examined in detail in the study lies fundamentally on ius soli (birthright citizenship). This means that the individuals born on the territory of the given state receive citizenship automatically, by virtue of being born on that territory, independent from the citizenship of their ancestors. Ius sanguinis appeared firmly in regulations without questioning ius soli as the main rule on the one hand against foreign immigrants, on the other hand following the breakup of the British Empire. At present all individuals born on the territory of the United Kingdom gain British citizenship on the ground of ius soli, but ius sanguinis, that is the existence of the descent theory is also necessary for the recognition of this state, since besides being born on the given territory at least one of the parents is to have British citizenship or a permanent address. The development of the British citizenship law is also a great example of how a world empire consisting of such great diversity of ethnicities tries to offer a unified identity to its citizens.■
- 567 -
JEGYZETEK
[1] A német és a francia modell kifejtését lásd: KISTELEKI K.: Az állampolgárság jogintézményének két európai alapformája: a német és a francia modell. 83-128. In: Kormányzás és kodifikáció. Tanulmányok az Újkori Európa jogfejlődéséből (szerk.: Rácz L.). ELTE ÁJK Egyetemes Állam- és Jogtörténet tanszék-Új Ember Kiadó, Budapest, 2006.
[2] Allen, A. B.-HUDSON, O. R. S.: Citizenship. London, 1949. (Introduction).
[3] NEUMANN, R. G.: European and comparative Government. New York, 1955. 22., id. Nyugat-Európa alkotmányai (szerk.: Kovács, I.). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1988. 85.
[4] HARRIS, J.: Nationality, Rights and Virtue: Some Approaches to Citizenship in Great Britain. In: Lineages of European Citizenship. Rights, Belonging and Participation in Eleven Nation-States. Houndmills, Hampshire-New York, 2004. 73.
[5] A common law a normann hódítást követően alakult ki, s alapja a törvény és a jog azon felfogása, amelynek hivatása az alattvaló személye, státusa és tulajdona (mindhárom fogalmat magába foglalja a property tág jelentése) biztonságának megóvása. Más szokásjogi rendszerekkel ellentétben érvénye az egész királyságra kiterjedt (ezt mutatja a common egyik lehetséges értelmezése: közös, azaz országos). KONTLER L.: Királyság, rendiség és alkotmányosság: korona, tanácsok, bíróságok, parlamentek Angliában és Nagy-Britanniában. In: A kora újkor története (szerk.: Poór J.). Osiris Kiadó, Budapest, 2009. 212-213.
[6] Nyugat-Európa alkotmányai. i. m. 86.
[7] Jogi lexikon (szerk.: Lamm V.-Peschka V.). Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1999. 113.
[8] I. Henrik (1100-1135), a Normann uralkodóházhoz tartozó király.
[9] HOLSWORTH, W.: History of English Law. Sweet and Maxwell, London, 1972. 34-38.; MAITLAND, F. W.: The Constitutional History of England. Cambridge University Press, Cambridge, 1965. 46.; SZÁNTÓ Gy. T.: Anglia története. Maecenas Kiadó, Budapest, 2003. 53-55.
[10] II. Henrik (1154-1189), az Anjou-Plantagenet-ház uralkodója.
[11] II. Henrik valójában 1189. július 6-án halt meg s a szeptember 3-i dátum I. Richárd koronázása napja. MAITLAND: i. m. 48.; SZÁNTÓ: i. m. 55.
[12] Uo. 49.; uo. 55.
[13] HARRIS: i. m. 74-75.
[14] Az uralkodói hatalom gyorsan felismerte, hogyan lehet a Magna Charta formális betartásával érdekeit érvényesítenie. Az oklevélben fontos pozíciót kapott királyi Nagy Tanácsot már I. Edward (1272-1307) úgy irányította, hogy a testület a királyi hatalom érdekeinek megfelelő uralkodói rendeletek kiadásához járult hozzá. Ezek közül kiemelkedett az a rendelet, ami a bárókat arra kötelezte, hogy ismerjék el a királyi bírák joghatóságát az úriszék felett. A Magna Charta egyik rendelkezése alapján a királyi bírák csak olyan ügyekkel foglalkozhattak, amelyek 1215-ben már a hatáskörükbe tartoztak. I. Edward viszont 1285-ben elfogadtatta a Nagy Tanáccsal a "Hasonló ügyekben" ("In consimili casu") elnevezésű rendeletét, mely kiterjesztette a királyi bírák hatáskörét mindazon perekre, amelyek hasonlóságot mutattak bármely 1215 előtti jogesettel. Ugyancsak a királyi bíróságokat erősítette az 1164-es Clarendoni Constitutiók és az 1179-es Clarendoni Assizák azon rendelkezése, mely szerint az egyházi személyek világi birtokpereik és büntetőügyeik vonatkozásában az uralkodó, illetve a királyi bíróságok illetékességi körébe tartoztak. JENNINGS, S. I.: Magna Charta and its influence in the World today. Her Majesty's Stationery Office, London, 1965. 35-42.; TASWELL-LONGMEAD, T. P: English Constitutional History. London, 1929. 59-63.
[15] 1195-ben a kerületek választott, vagyonos és tekintélyes képviselőit felruházták bizonyos végrehajtó és perorvoslati jogosítványokkal. Ennek a folyamatnak a betetőzése a III. Edward (1327-1377) által 1363-ban kibocsátott rendelet a békebíróságok létrehozásáról. Az újonnan alapított alsószintű jogszolgáltatási intézmény illetékességi körébe sorolták mindazokat a peres ügyeket, amelyeket a királyi utazóbírák csekélyebb vétségnek ítéltek, és a helyszínen nem intéztek el. Békebíró többnyire a kerület valamely nemesura lehetett, de az intézmény mégsem az úriszék feltámasztása, hiszen ellátott közhatósági (pl. békeidőben az utak, közös iskolák, közkórházak rendben tartása, háborúban a körzet védelmének megszervezése stb.) feladatokat is. A terebélyesedő közhatalmi jogosítványlista elvezetett addig, hogy 1888-ig a békebíró vált a helyi önigazgatás egyetlen intézményesített hatalmi tényezőjévé. MAITLAND: i. m. 72-74.; HOLSWORTH: i. m. 56-57.
[16] MAITLAND: i. m. 78.; HOLSWORTH: i. m. 64-65. A common law kialakulására a legnagyobb hatást az általános udvari bíróság és a királyi tábla ítélkező tevékenysége tette. ERSKINE MAY, T.: The Constitutional History of England. Longmans, London-New York-Bombay, 1896. 123.
[17] Kivétel az 1455-1485 közt lezajlott "rózsák háborúja".
[18] PARRY, C.: British nationality law and the history of naturalisation. Milano, Giuffré, 1954. http://www.uniset.ca/naty/parry.htm
[19] A királyi bíróságok precedens jogának első jelentős összegyűjtését Ranulph de Glanwill főbíró végezte el 1180 körül, mely munkában a királyi bíróság döntéseihez anyagi és eljárás jogi megjegyzéseket is fűzött. A XIII. század közepén készült el a mintegy 2000 jogesetet feldolgozó korszakos mű, Henry Bracton könyve "Anglia törvényeiről és szokásairól". Jelentősnek számítottak még a feljegyzett jogeseteket közreadó ún. Évkönyvek ("Year Books"), melyeket kinyomtattak és - a könnyebb áttekinthetőség érdekében - később kivonatolt formában is megjelentették. TASWELL-LONGMEAD: i. m. 87-93.; MAITLAND: i. m. 112.; HOLSWORTH: i. m. 123.
[20] BLACKSTONE: Commentaries on the Laws of England, Book the First, Chapter the Tenth of People, Whether Aliens, Denizens or Natives 354. http://www.yale.edu/lawweb/avalon/blackstone/bk1ch10.htm
[21] 1707. május 1-jén adták ki az "Act of Union"-t, amellyel Anglia és Skócia formailag megszüntette szuverenitását és egy új politikai egységben, "Nagy-Britannia" elnevezés alatt egyesültek. Az egyesített törvényhozásban a 206 fős lordok házában 16 skót főrend, míg az 568 fős alsóházban 45 skót képviselő kapott helyet. KONTLER: i. m. 233.
[22] 1703-ban a Methuen-szerződéssel Portugália - egész gyarmatbirodalmával együtt - az angolok függőségébe került. A XVII. században a britek megszerezték Gibraltárt, Menorcát, Új-Fundlandot, Louisianát, (Brit) Hondurast és 1757-ben Bengália elfoglalásával megkezdődik India gyarmati alávetése is. SZÁNTÓ: i. m. 172.
[23] 1800. augusztus 1-jén az angol parlament megszavazta az ír Uniós törvényt ("Act of Union"), az ír parlament megszűnt és ezzel létrejött Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága. Uo., KONTLER: i. m. 232.
[24] Ausztráliának az 1850-ben kibocsátott "Australien Colonies Government Act" korlátozott parlamentáris önkormányzatot adományozott. Ezt Nyugat-Ausztráliára csak 1890-ben terjesztették ki. A folyamat végén az ausztrál kolóniákat 1901. január 1-jei hatállyal szuverén államokká nyilvánították, s megalakult az Ausztrál Államszövetség ("Commonwealth of Australia"), amelynek Nagy-Britannia önkormányzattal rendelkező domíniumi státuszt adott. Világtörténelmi Enciklopédia. i. m. I. kötet. 99.; EGEDY G.: Ausztrália története. Budapest, 2000. 78., 109., 142-143.
[25] 1642-ben Abel Tasman fedezte fel a szigeteket, amiket James Cook 1769-ben brit tulajdonná nyilvánított. Új-Zélandot 1832-től az ausztráliai Új-Dél-Walesből igazgatták, majd 1847-ben lett önálló brit gyarmat. A terület 1852-ben kapott belső önigazgatási jogot, majd 1907-ben vált önkormányzattal rendelkező brit domíniummá. Világtörténelmi Enciklopédia. i. m. II. kötet. 1036-1037.
[26] Nagy-Britannia 1795-ben elfoglalta, majd 1806-ban annektálta Fokföldet. Afrika déli részét a holland eredetű búrokkal versengve foglalták el fokozatosan. Az őslakos zulu törzsszövetséget a britek a búrokkal összefogva 1838-ban győzték le. Ezt követően a búrok megalapították Natal Köztársaságot, amit az ellenük forduló britek 1843-ban végleg megszálltak. A búrok Andries Pretorius vezetésével továbbvándoroltak a Vaal-folyón túli területekre, Transvaalba, ahol négy búr köztársaságot alapítottak (Potscheftsroom, Lydenburg, Zoutpansberg, Utrecht). Ezek a köztársaságok 1849-ben föderációt hoztak létre ("Vereenigden Bond"), majd ebből alakult meg 1852-53-ban a búr Dél-Afrikai Köztársaság ("Transvaal"). Emellett alakult meg 1854-ben a másik búr köztársaság, Oranje Szabadállam. A búrok mellett a britek sem tétlenkedtek és hosszú háborúskodás végén a fellázadt zulukat leverve 1887-ben megszállták Zuluföldet és azt protektorátussá nyilvánították. A britek és a búrok békés egymás mellett élése nem tartott sokáig, 1899-ben kirobbant a brit-búr háború, ami 1902-ben a búrok vereségével és területeik brit gyarmattá nyilvánításával ért véget. A háborút követően a szemben álló felek fokozatosan közeledtek egymáshoz, s ennek betetőzéseként 1910. május 31-én megalakult a Dél-Afrikai Unió brit domíniumi státuszban. 1961-ben - az ország függetlenségét kikiáltva - kiléptek a Brit Nemzetközösségekből s megalakult a Dél-Afrikai Köztársaság. Uo.I. kötet. 222-223.
[27] 1837-ben a két észak-amerikai tartomány, az angol Ontario és a francia Quebec fellázadt az angol Korona ellen. Az angolok viszont már tanultak a Függetlenségi Háborúban elszakadt egykori észak-amerikai gyarmataik példájából, ezért - a fegyverek helyett - a méltányosság jogi eszközét gyakorolva 1840-ben kiadták a "Canada Act"-et, ami belügyei tekintetében autonómiát adott az e törvény révén 1841-ben, "Canada" néven egyesített két tartománynak. 1867. július 1-jén a Brit Észak-Amerika Törvény ("British North America Act") elfogadásával a brit kormány három észak-amerikai gyarmatát (Canada, New Brunswick, Nova Scotia) föderációvá alakította és önálló kormányzattal látta el. A Canada elnevezésű gyarmatot két részre osztották, Québecre és Ontarióra, az egykori Alsó- és Felső-Canada határa mentén. Később más brit gyarmatokat és függő területeket is az államhoz csatoltak: 1880-ra - Új-Fundland és Labrador kivételével - az ország már elérte mai kiterjedését (a sziget és a félsziget egy államként 1949-ben csatlakozott) Az 1869-es törvénnyel Kanada gyarmatból brit domíniummá minősítődött át. Az 1960-as évekig a Kanada Domínium ("Dominion of Canada") kifejezés volt használatos az ország megnevezésére; ettől kezdve azonban a hivatalos iratokon is csak a Kanada kezdett szerepelni, ma egyaránt ez az ország rövid és hosszú elnevezése. A domínium 1931-ben jutott teljes önrendelkezéshez, a Westminster-statútum értelmében ("Statute of Westminster"), a kanadai alkotmányt pedig 1982-ben fogadták el. Uo. 498.
[28] Új-Fundlandot a britek a franciákkal folytatott győztes hétéves gyarmati háború (1756-63) eredményeképpen szerezték meg. A terület népszavazást követően 1949. március 10-én, tizedik tartományként csatlakozott Kanadához. Uo. 499.
[29] BLACKSTONE: i. m. 355. http://www.yale.edu/lawweb/avalon/blackstone/bk1ch10.htm
[30] 25 Edw III st 1, 1350 azaz Status of Children Born Abroad Act 1350.
[31] 12 Geo III c. 21 British Nationality Act.
[32] HARRIS: i. m. 76.
[33] PARRY. http://www.uniset.ca/naty/parry.htm
[34] http://www.ind.homeoffice.gov.uk/documents/nisec2gensec/denization?view=Binary
[35] A törvény teljes neve: Act for the Naturalisation of the Most Excellent Princess Sophia, Electress and Duchess Dowager of Hannover, and the issue of her body.
[36] 1957-ben például Prince Ernest Augustus of Hanover sikeresen igényelte a brit állampolgárságot e törvény értelmében. Bár az 1948-as British Nationality Act 1949. január elsejével hatálytalanította a törvényt, néhány leszármazott még igényelhet állampolgárságot a szüleik 1949 előtt fennálló törvényes jogára hivatkozva Ennek ellenére a Home Office állásfoglalása szerint az 1705-ös törvény nem adja meg a kérelmezőknek az Egyesült Királyságban való lakhatási jogot ("Right of abode in the UK"). A sikeres kérelmek normális esetben mindössze a "British Overseas Citizen" státus megadását jelentik, kivéve, ha a kérelmező nem jogosult az Egyesült Királyságban lakni az 1983-ig hatályban levő Immigration Act (1971) értelmében. http://www.ind.homeoffice.gov.uk/documents/nisec2gensec/hanover(electresssophiaof)?view=Binary
[37] BLACKSTONE: Book 1, Chapter X, 374. http://www.yale.edu/lawweb/avalon/blackstone/bk1ch10.htm
[38] British Home Office Article on Denization 2. pontja, http://www.ind.homeoffice.gov.uk/documents/nisec2gensec/denization?view=Binary
[39] British Home Office Article on Denization 4. pontja, http://www.ind.homeoffice.gov.uk/documents/nisec2gensec/denization?view=Binary
[40] A szigetországbéli zsidó közösségek helyzete - az 1190-es évek nagy antiszemita pogromjait követően - a XIII. században jogilag is egyre inkább ellehetetlenült. I. Edward király 1275-ös rendeletében törvénytelennek mondta ki az uzsorát, majd ezt követően káromlásnak nyilvánította azt. 1278-ban csoportostul zárták a zsidókat a Towerba, ahol közel háromszázat felakasztottak. Az 1280-as évek törvényeiben megtiltották a zsidóknak, hogy keresztény alkalmazottakat tartsanak, keresztényekkel egy asztalnál étkezzenek, illetve előírták számukra, hogy a nyilvánosság előtt ruhájukon csak megkülönböztető jelvényt viselve jelenhetnek meg. A folyamat végén az angol uralkodó 1290-ben - az uzsora elleni törvény tömeges megszegésére hivatkozva - kitiltotta a zsidókat Angliából. Erre az időre azonban a zsidó közösség korábbi legmagasabb létszámának felére zsugorodott, így mindössze kétezer-ötszáz főt toloncoltak ki a szigetországból. Az angol polgári forradalom ideje alatt tűnek fel a zsidók újra Angliában. 1655-ben kérvényt nyújtottak be Oliver Cromwell lordprotektorhoz, hogy vonják vissza a zsidók belépését tiltó törvényeket és engedjék be Angliába újfent őket. Cromwell tanácsa egy albizottságot állított fel, amelynek a feladata a témában a jogi szakvélemény kiállítása volt. A huszonöt jogászt is magába foglaló albizottság megállapította, hogy a zsidók angliai belépését semmilyen törvény nem tiltja, mivel I. Edward 1290-ben királyi felségjog alapján járt el és csak a megjelölt 2500 személyre vonatkozott a kitiltás. Az albizottság viszont nem tudott megegyezni a zsidók beengedését tartalmazó jogszabály feltételeiben, így Cromwell feloszlatta a testületet. A zsidók ezt követően mégis elkezdtek Angliába telepedni s a szigetország hatóságai többé nem akadályozták ebben őket, vagyis nem törvényi, hanem pragmatikus, "hallgatag" módon ért véget a zsidók az angol területekről való száműzetése. SZÁNTÓ: i. m. 76-77.; JOHNSON, P.: A zsidók története. Európa, Budapest, 2001. 261., 336-337.
[41] CESARINI, D.: The changing character of citizenship and nationality in Britain. In: Citizenship, Nationality and Migration in Europe (ed.: Cesarini, D.-Fulbrook, M.). Routledge, London, 1996. 60.
[42] A folyamat fontosabb állomásai a következők: egy 1732-es bírói ítélet törvényi védelmet biztosított a zsidóknak az élet veszélyeztetésére alkalmas, faji jellegű rágalmak ellen; 1826-tól kezdve a zsidók a világ bármely részéről akadálytalanul beléphettek az Egyesült Királyság területére; tagjai lehettek 1833-tól az angol ügyvédi kamarának, 1858-tól pedig a parlamentnek. SZÁNTÓ: i. m. 338., 377., 389.
[43] HARRIS: i. m. 7.
[44] CESARINI: i. m. 61-62.
[45] HARRIS: i. m. 77.
[46] CESARINI: i. m. 63.
[47] HARRIS: i. m. 78.
[48] Background to British nationality law from Britain USA. http://www.britainusa.com/consular/citizenship/background
[49] CESARINI: i. m. 63.
[50] HARRIS: i. m. 79.
[51] MCCARTHY, M.-HENDERSON, S.: This island's story. The Independent, 23 August 2006. 7. Természetesen ez csak szimbolikus dátum. Az idézett cikk lényege az, hogy a római idők óta sok hullámban érkeztek emberek és népek a brit szigetekre - kelták, rómaiak, angolszászok, normannok, európai protestáns menekültek, zsidók, olaszok stb. Utolsó nagy hullámként az EU 2004-ben bekövetkezett keleti bővítése nyomán a Nagy-Britanniába érkezett majdnem félmillió kelet-európai munkavállalót tekintik. Id.: HALÁSZ: i. m. 108.
[52] A "domínium" státuszt a kanadai területeknek címzett 1867-es brit "Észak-Amerika Törvény" hozta létre. Az anyaországhoz fűződő kapcsolatok a "közös hűség" ("common allegiance") elvén nyugodtak, amire alapozódva a domíniumok kormányzatai az oszthatatlan brit Koronától nyerik hatalmukat és legitimitásukat. A brit Korona a domíniumok viszonylatában fenntartotta magának - a brit szupremáciát tükröző "diplomáciai egység" ("diplomatic unity") elve alapján - a külpolitika és a hadsereg irányítását, valamint az alkotmány jóváhagyásának jogát. Belpolitikai tekintetben az önkormányzatiságot a Korona által kinevezett szenátus, választott alsóház és kormány igazgatása jelentette. Az államfő a mindenkori brit uralkodó volt, akit a domíniumon az általa kivezet főkormányzó képviselt. A Birodalmon belüli kapcsolatok módosulását jelezte, hogy 1907-től az anyaország és a domíniumok vezetőinek találkozóit Gyarmatügyi Konferencia helyett Birodalmi Konferenciának ("Imperial Conference") nevezték el. Itt megállapodtak, hogy lehetőleg négyévente ülést tartanak, amin a brit kormányfő (nem pedig a gyarmatügyi miniszter) elnököl és valamennyi domínium miniszterelnöke részt vesz a tanácskozásokon. Az új idők változásait mutatja az a tény is, hogy a Gyarmatügyi Minisztériumon belül külön részleget hoztak létre a domíniumokhoz fűződő kapcsolatok ápolására. EGEDY: i. m.143-145.
[53] Balfour a domíniumok jogállását a következőképpen határozta meg ("Balfour-formula"): "Autonóm közösségek a Brit Birodalmon belül, azonos státusúak, egyik a másiknak sem bel-, sem pedig külpolitikai téren nincs alárendelve, bár a Koronához való közös hűség egyesíti őket, és szabadon szövetkeznek, mint a Brit Nemzetközösségek tagjai." Uo. 210.
[54] Uo. 211.
[55] Nyugat-Európa alkotmányai. i. m. 93.
[56] Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika, Új-Fundland, India, Pakisztán, Dél-Rhodézia, Ceylon. PÉTERFI A.: Az állampolgárság problémakörének brit megközelítése. In: A kettős állampolgárság Európában (Esettanulmányok). Konferencia-kiadvány. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest, 2004. 42.
[57] PÉTERFI: i. m. 43.
[58] Background to British nationality law from BritainUSA. http://www.britainusa.com/consular/citizenship/background
[59] Uo.
[60] HARRIS: i. m. 80.
[61] PÉTERFI: i. m. 42-43.
[62] Uo. 43.
[63] Uo., HARRIS: i. m. 80.
[64] Az 1981. évi brit állampolgársági törvény. In: Állampolgársági törvények (Ausztria, Franciaország, Nagy-Britannia, NSZK, Olaszország, Svájc) (szerk.: Pintér K.). MTA Államtudományi Kutatások Programirodája, Budapest, 1990. 105-225.
[65] PÉTERFI: i. m. 44.
[66] A nemzetközösségen belül nem "rajong" mindenki ezért a szimbolikus kötődésért, elég például a radikális búrokra vagy a kanadai Quebec francia szeparatista lakóira gondolni. HALÁSZ: i. m. 109. 228. lj.
[67] Uo. 119.
[68] Állampolgársági törvények. i. m. 105-225.
[69] PÉTERFI: i. m. 45.
[70] Uo. 46.
[71] Anguilla, Bermuda, British Antarctic Territory, Chagos-szigetek, Cayman-szigetek, Falkland-szigetek, Gibraltár, Montserrat, Pitcairn-sziget, Szent Ilona és függő területei, Dél-Georgia és Déli-Sandwich-szigetek, Akrotiri és Dhekelia (független katonai területek Cipruson), Turk- és Caicos-szigetek, Virgin-szigetek.
[72] British Overseas Citizen - Current Status. http://www.gherson.com/news.php3?article=boc2
[73] PÉTERFI: i. m. 46.
[74] New bill on UK immigration, nationality and asylum. http://www.gherson.com/news.php3?article=new_bill
[75] Ezeken a szigeteken lévő amerikai támaszpontok személyzete leszármazottjainak állampolgársága érdekes, hiszen 1983-ig a brit területen való születés BDTC-státuszú brit állampolgárságot eredményezett. Így egy amerikai állampolgárságú támaszponti dolgozónak 1983 előtt született gyermeke brit állampolgár lett. British Nationality - Birth in a British Colony. http.//australianz.topcities.com/britishcitizenship5.htm
[76] Uo.
[77] PÉTERFI: i. m. 44-46.
[78] HALÁSZ: i. m. 111.
[79] http://www.ind.homeoffice.gov.uk/documents
[80] PÉTERFI: i. m. 49.
[81] DICEY, A. V.: Bevezetés az angol alkotmányjogba. MTA, Budapest, 1902. 223.
Lábjegyzetek:
[1] Kisteleki Károly, PhD, Tudományos titkár, Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1053 Nádor u. 7., E-mail: kisteleki.karoly@office.mta.hu
Visszaugrás
