A belső piac fejlődésének az elmúlt két évtizedben az egyik legfontosabb mozgatórugója a digitalizáció és az elektronikus kereskedelem térhódítása volt, azonban a belső piacban rejlő lehetőségeket még mindig nem használjuk ki teljes mértékben. A szerződések hibás teljesítésének, az ahhoz kapcsolódó szavatosság és jótállás tagállami szabályainak az alapját a 99/44/EK irányelv minimális jogharmonizációt előíró szabályai adják. Ezt a minimum harmonizáción alapuló, pontszerű fogyasztóvédelmi jogalkotást és jogharmonizációt tekinthetjük a mai aktuális jogalkotási trendet is megalapozó fragmentáció okának, ugyanúgy ahogyan a korábban is ezzel magyarázták a jogalkotás szükségességét.[1] Habár a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló Róma I. rendelet[2] szerint a fogyasztók határon átnyúló vásárlásaik esetén, a fogyasztó tartózkodási helye szerinti jog fogyasztókat védő szabályait alkalmazni kell, a gyakorlatban ez nem jelent gyógyírt a belső piacba vetett bizalom hiányára, és a kereskedőket sem ösztönzi arra, hogy az országhatárokon átlépve végezzék tevékenységüket, más országba irányuló módon.
Az Európai Unió a 2000-es évektől kezdve tett erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a kereskedelem útjában álló, a tagállamok jogrendszereinek különbözőségéből eredő akadályokat, a fogyasztók egységesen magas védelmének érvényesülése mellett az unió egész területén elhárítsa. A jogalkotási törekvések számos területen eredményre vezettek, mára a kereskedelmi kommunikáció, az üzleten kívüli és távollevők közötti kereskedelem, a fogyasztói hiteljog, és az utazási csomagról, valamint a bíróságon kívüli jogérvényesítésről szóló szabályok a maximális jogharmonizáció mentén minden tagállamban egységesen rendelkezéseket kínálnak a fogyasztóknak és a kereskedőknek is határokon belül és azokon átnyúló ügyleteikhez. A 99/44/EK irányelv által, minimális harmonizáció mentén szabályozott szavatossági és jótállási jogokra ugyanakkor tagállamonként eltérő szabályok érvényesek, amivel kapcsolatban a tagállamoknak több jelentős reformkísérletnek sikerült ellenállniuk az elmúlt tíz évben.
A vásárlási szokásaink, a kínálati oldal, a vásárlás színtereinek megváltozását és a digitális forradalmat követően a fogyasztók legfontosabb érdeke továbbra is a szerződéses szolgáltatások hibátlan teljesítése maradt. Az Európai Unió jogalkotóira és a tagállamokra nehezedő világgazdasági nyomás elkerülhetetlenné tette, hogy a kontinens globális versenypozíciójának megtartása és a belső piac tartalékainak hatékonyabb kihasználása érdekében, a tagállami magánjogok tradicionális részét képező szavatossági és jótállási jogokat is egységesen szabályozzák.
A tanulmányban az áruk adásvételére vonatkozó szerződések teljesítésére, a szavatossági és jótállási szabályok reformjára irányuló múltbéli kísérleteket elevenítem föl, valamint az implementálásra váró európai uniós irányelvet és a legújabb hazai szabályozás alapvető rendelkezéseit mutatom be.
Az Európai Bizottság a fogyasztóvédelmi joganyag teljes átvilágítását kezdeményezte 2004-ben, amelynek egyik konklúziója az volt, hogy a korábbi minimum harmonizáció a fogyasztók magas szintű védelmét már nem tudja biztosítani. A széttöredezettség a 2000-es években nemcsak a szektorok között volt érezhető többek között a reklámjog, az eljárási szabályok, vagy a termékbiztonság terén, hanem ugyanazon szektoron belül is. Ez utóbbira példa a fogyasztói szerződések joga, ahol rengeteg irányelv létezik. Erre figyelemmel többoldalú eseti konzultációk kezdődtek a kijelölendő prioritásokról, előbb fogyasztóvédelmi szervezetekkel, majd 2005. év elejétől kezdve tagállami szinten is. A konzultációk eredményeit figyelembe véve az Európai Bizottság 2007. február 8-án elfogadta az átvilágítandó irányelvek főbb általános kérdéseit összegző fogyasztóvédelmi joganyag átvilágításáról szóló Zöld Könyvet,[3] amiben deklaráltan jelenik meg a fogyasztóvédelmi joganyag felülvizsgálatát követő potenciális jogalkotói intézkedések között az az elképzelés, hogy harmonizálja, vagy egy általánosabb keretjellegű irányelvvel helyettesítse a már létező fogyasztóvédelmi irányelveket.
A fogyasztói jogokról szóló irányelv javaslata (a továbbiakban CRD javaslat)[4] az addigi nehezen átlátható, minimum harmonizációra épülő irányelvi rendelkezéseket felváltva a szabályozás tárgyi hatályát kiterjesztette volna a termékek és szolgáltatások értékesítésére egyaránt - szemben a 99/44/EK irányelvvel, amely csak a fogyasztási cikkek adásvételére vonatkozott -, valamint előírásai vonatkoztak volna a hagyományos, üzletben történő értékesítésre, a távollevők között kötött és a fogyasztóval üzlethelyiségen kívül kötött szerződésekre egyaránt.[5]
A CRD javaslattal szemben éles kritikák fogalmazódtak meg akadémiai körökben és tagállami oldalon is. A bírálatok célpontja az volt, hogy az irányelvjavaslatban
- 6/7 -
követett megoldás a teljes harmonizáció elvét követné, igazodva ahhoz a jogpolitikai szemléletváltáshoz, melyet a 2000-es évek közepétől tapasztalhatunk a fogyasztóvédelmi jog területén folytatott jogharmonizáció megközelítésében. A minimum harmonizációs fogyasztóvédelmi irányelv esetében - a közös piac működésének kötelező figyelembevétele mellett - elsősorban egy minimális fogyasztóvédelmi szint megteremtését célozták meg, amely mindezek mellett a fogyasztók határon átnyúló tevékenységét is befolyásolhatta és biztosíthatta. A fogyasztók részére történő magasabb szintű védelem biztosításának céljából a tagállamok gyakran éltek a minimum harmonizáció adta lehetőséggel.
Ugyanakkor az egységes belső piac zavartalan és teljes kihasználtságú működése érdekében élni kell a teljes harmonizáció nyújtotta előnyökkel, mint a fogyasztók egységesen magas szintű védelme, a tranzakciós költségek volumenének csökkenése, és a fogyasztóknak a tagállami határokon átívelő kereskedelembe vetett bizalmának növekedése. A teljes harmonizáció viszont azt is jelenti, hogy az implementálást megelőzően létező nemzeti szabályozást teljes egészében felülírná az új európai jogszabály, és a jövőre nézve is elvenné a tagállami jogalkotástól a terület rendezésének lehetőségét.
A CRD javaslattal szembeni kritikai megállapítások egy része jogpolitikai megközelítésű volt. Wulf-Henning Roth szerint a teljes jogharmonizáció röghöz köti és egységesíti a fogyasztói szerződések jogát tagállam-szerte, ami egy olyan optimális megoldás decentralizált keresésének költségeit emeli, amelyet a gazdasági körülmények és technológiai adottságok folyamatos változása miatt minduntalan módosítani kellene. Ezzel párhuzamosan véget vetne az "egymástól tanulás" jogi kultúrájának, valamint a jogrendszerek versengésének is. Továbbá azt is hozzá kell tenni, hogy egy teljes harmonizáción alapuló jogközelítési politika a fogyasztói szerződések jogának területén állandó súrlódásokhoz és konfliktusokhoz vezetne a nem harmonizált általános szerződési joggal.[6] A német Bundesrat véleménye szerint a javasolt szabályozás összeegyeztethetetlen az arányosság és a szubszidiaritás elvével is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
