A technológia mára összefonódott az életünkkel, ami korábban csak a sci-fiben létezett - a mobiltelefon feltalálóját, Martin Coopert például a Star Trek című tévésorozat inspirálta a találmány megalkotásakor[1] -, ma már mindennapjaink szerves részévé vált. A digitális technológia nem csak a sci-fi-rajongók, technofilok és mérnökök terrénuma, hanem olyan jelenség, ami lenyomatot hagy a társadalmon az újításokat a társadalomtudományok látómezejébe emelve. Nyilvánvalónak tűnik, hogy ha egy jelenség ilyen mértékben befolyásolja az életviszonyokat, egymással és a világgal való kapcsolatunkat, továbbá a gazdaságot, akkor az előbb-utóbb a társadalomtudományok radarján is megjelenik. A technológia és a társadalom egyes viszonyaival élénken foglalkoznak szociológusok, filozófusok, gazdaságtudományi szakemberek, újabban pedig a jogászok is. Szerencsére egyre szaporodnak azok a munkák, amelyek a jogtudomány szemszögéből keresik a választ gép és ember, gép és gép viszonyrendszerének egyes kérdéseire. Kimondottan örvendetes, hogy ezek a munkák nemcsak a globális tudományos diskurzust domináló nemzetközi környezet termékei, hanem magyar szakemberek is egyre sűrűbben járulnak hozzá értékes gondolatokkal a technológiaszabályozási trendek fejlődéséhez. Noha Magyarország kis országnak számít, a technológiai fejlődés vívmányai hazánkat sem kerülik el, így hiszem, hogy a magyar jogtudósoknak is lehet szavuk az emberközpontú technológia szabályozási környezetének kialakításában. Ezt támasztja alá Ambrus István 2021-ben megjelent "Digitalizáció és büntetőjog" címet viselő monográfiája,[2] amely a digitalizáció büntetőjogra gyakorolt hatásait tárja fel, sőt tovább menve olyan de lege ferenda javaslatokat is megfogalmaz, amelyek nemcsak a magyar, hanem az európai uniós jogalkotó figyelmébe is jó szívvel ajánlhatók. A kötet összesen nyolc fejezetben tárgyalja a digitális bűncselekményekkel kapcsolatos jogi dilemmákat: a bevezető részt követően az első két fejezet a Btk. általános, míg a többi fejezete a különös rész egyes elemeivel kapcsolatos, digitalizáció okozta kihívásokról szól.
Látszólag messziről indít a kötet, a bűncselekménytani fejezet egészen a Csemegi-kódex bűncselekmény-fogalmáig nyúl vissza, majd végigveszi azokat a dogmatikai stációkat, amelyeken a bűncselekmény-fogalom fejlődése keresztülment. A Pauler Tivadar, Angyal Pál, Finkey Ferenc, Irk Albert vagy éppen Kádár Miklós és Kálmán György alkotta bűncselekményfogalmak elemzése azonban korántsem céltalan múltba révedés, a szerző a Btk. dogmatikai részét tárgyaló fejezet több pontján felhívja a figyelmet arra, hogy a büntetőjog a digitalizáció következtében megérett a modernizációra. A dogmatikai tisztánlátás különösen fontos amiatt, hogy a 21. század kriminális cselekményei között több olyan létezik, amelyeknek a társadalomra veszélyességét elsőként külföldön - sőt tipikusan angolszász területeken, az Egyesült Államokban - ismerték fel, majd nemzetközi szabályozási trendek hatására váltak a magyar jogrendszer részeivé. Tipikus példák erre az Európa Tanács által megalkotott Cybercrime Egyezmény tényállásai. Ezek a külföldről importált tényállások amellett, hogy beépülnek az organikusan fejlődő jogba, részben új irányba terelik a fejlődés folyamát és ha nem is erodálják a hazánkban évtizedek alatt kidogozott dogmatikai rendszert, több ponton szükségessé teszik annak frissítését. Ambrus, utalva Gellér Balázzsal korábban folytatott közös munkájára,[3] javaslatot tesz az absztrakt tényállás új komplex modelljére, amelyben a bűncselekmény törvényi fogalmi elemei a tényállás alanyi és tárgyi oldalán elhelyezhetőek, valamint bevezeti az elkövetési tárgy friss fogalmát. Utóbbira nagy szüksége van a magyar büntetőjognak, mivel olyan új elkövetési tárgyak jelentek meg, amelyek nem sorolhatók sem a dolog, sem a személy fogalmai alá - mint az elektronikus adat, vagy akár a wifijel.[4] Ambrus rámutat, hogy a digitális térben egyre gyakrabban fordulnak elő olyan immateriális - tehát eredményt nem tartalmazó - deliktumok, amelyek cselekvéssel és mulasztással egyaránt megvalósíthatók, így e fejezetben szorgalmazza a kvázi nyitott törvényi tényállás fogalmának bevezetését.
A kötet 3. fejezete arra irányítja rá a figyelmet, hogy a digitalizáció a szankciórendszert, illetve a szankcióalkalmazást is új megoldások felé terelte, amelyekben helyet kaptak az angolszász jogrendszerekre jellemző jegyek is. Ambrus álláspontja szerint ez utóbbi nem kimondottan szerencsés, hiszen hazánkban például a jogfejlődés eredményeként eltűnt az abszolút határozott idejű szankció, átadva helyét a mérlegelésnek, az angolszász országokban egyre népszerűbb algoritmikus döntéshozatal viszont éppen ott tud működőképes lenni, ahol előre meghatározott szankciók vannak. A hazai büntető igazságszolgáltatásban Karsai Krisztina szerint sem hozhatnak elfogadható eredményeket az algoritmizált döntési megoldások.[5] Az algoritmikus döntéshozatallal kapcsolatban megfogalmazott kritikát alapvetően helyesnek gondolom, ám differenciáltabbnak látom a helyzetet. Fontos kiemelni, hogy az említett algoritmusok még viszonylag kezdetleges formái a mesterséges intelligencia alapú döntéshozatalnak. Ezek valóban akkor alkalmazhatók praktikusan, ha a mesterséges intelligencia által elbírált ügyek egyszerű megítélésűek és mérlegelést nem igényelnek. Az ilyen, pusztán rendelkezésre álló adatok alapján meghozható döntésekre jó példa egyes, a közlekedési szabálysértések esetében hozott döntés, ahol például a sebességtúllépés mértéke határozza meg a kiszabandó bírság összegét. Hazánkban is működik a VÉDA rendszer, amely automatikusan elkészíti a bírságról szóló határozatot és kézbesíti a csekket.[6] Komplexebb döntést igénylő területeken a hazai büntető jogalkalmazás egyelőre nem alkalmaz algoritmusokat, ám a nemzetközi tendenciákat tekintve, a jövőben elképzelhetőek olyan ügycsoportok, ahol ezek is el fognak terjedni. Prognosztizálható azonban, hogy ekkorra már a mesterséges intelligencia el fog érni egy olyan fejlettségi szintet, hogy képes lesz a bonyolultabb többváltozós összefüggések figyelembevételére, és az egyes szempontok súlyozása révén olyan differenciált döntéseket tud hozni, amelyek megközelítik az emberi mérlegeléssel hozott döntések minőségét. Végül röviden szükséges megemlíteni, hogy valóban vannak olyan helyzetek, ahol a mesterséges intelligencia alkalmatlan döntéshozatalra: ilyenek a méltányosság morális alapon nyugvó megnyilvánulásai (pl. a kegyelmi döntések vagy a bűnügyi költség elengedése), amelyeknél a döntés magja tulajdonképpen a csakis emberi kvalitásként értelmezhető empátia, egy másik ember helyzetének átérzése.
- 41/42 -
A digitalizáció folyamatosan formálja a Btk. különös részét is, részben a már meglévő tényállások módosulnak vagy egészülnek ki új elkövetési módokkal, részben pedig új tényállások kerülnek a törvényszövegbe a jogalkotó reflexiójaként az információs társadalom jogalkotói beavatkozást igénylő új, veszélyes cselekedeteire. Mivel a digitalizáció rendszerszinten készteti megújulásra a büntetőjogot, egy kötet keretein belül lehetetlen minden részletre kiterjedően ismertetni mindazokat a cselekményeket, amelyeknek büntetőjogi relevanciája lehet a digitális világban. Ezt felismervén, a szerző csak a fontosabb tényállások ismertetésére szűkíti a vizsgálat tárgyát. Az egyes különös részi tényállások mélyreható elemzése előtt azonban indokoltan tesz egy rövid terminológiai kitérőt, amikor ismerteti azokat a kifejezéseket, amelyek a szakirodalomban az informatika és a bűnözés kapcsolatainak leírására születtek. Mint azt Ambrus monográfiájában is látjuk, a szakirodalom e tekintetben korántsem egységes, előfordulnak ugyanis a számítógépes bűncselekmény, informatikai bűncselekmény fogalmak, míg más szerzők a kiberbűncselekmény[7] terminust preferálják. A meglévő fogalmi sokszínűséget növelve Ambrus István a digitális bűncselekmény fogalmat használja, amely alatt az összes digitális eszköz és technológia révén, illetve azok ellen elkövethető deliktumot érti. Ez a fogalom a cselekmények igen széles körét lefedi, lehetőséget biztosítva arra, hogy olyan újfajta büntetőjogilag releváns magatartások is a vizsgálat tárgyai lehessenek, mint az önvezető autókkal, elektromos rollerekkel vagy akár a drónokkal megvalósított jogsértések. A digitális bűncselekmények felosztására a szerző szintén újszerű csoportosítást használ. A nemzetközi szakirodalom többnyire szűk értelemben vett kiberbűncselekményeket, valamint tág értelemben vett kiberbűncselekményeket különböztet meg, a distinkció alapja pedig az, hogy a számítógép az elkövetés eszköze vagy elkövetési tárgy. Ambrus modelljében a csoportképző ismérv az, hogy a cselekmény elkövethető-e hagyományos - tehát digitális elemet nem tartalmazó - formában. Álláspontom szerint jelenleg még nem lehet ilyen egyértelműen elválasztani egymástól a digitális és nem digitális bűncselekményeket, egyelőre ugyanis vannak olyan élethelyzetek, ahol a sajátképi digitális bűncselekmények kategóriája átjárható marad. A készpénzhelyettesítő fizetési eszközzel való visszaélés egyik elkövetési magatartása például az eszköz elvétele (BH 2017.177.), illetve létezik még váltó és utazási csekk, de ahogyan a szerző később maga is említi, a tiltott adatszerzés is megvalósulhat más zárt küldeményének az elolvasásával. Ahogy növekszik a digitális eszközök penetrációja és társadalomban elfoglalt szerepe, prognosztizálható, hogy a papíralapú tárgyakat érintő magatartások idővel teljesen eltűnnek, addig azonban nem beszélhetünk teljesen digitális deliktumokról. A másik nagy kategória, a tágabb értelemben vett digitális bűncselekmények közül a szerző néhány fontosabbat emel ki, amelyek jellegüknél fogva tematizálják a közbeszédet és amelyekről élénk tudományos diskurzusok folynak. Ezek:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
