A jog átpolitizálódásának és politika eljogiasodásának korát éljük. Az alkotmányos vitákban az általános tendenciánál karakteresebben fedezhetjük fel a jog és a politika konvergenciáját. Drinóczi Tímea[1] könyve az alkotmányos párbeszéd koncepciójába ágyazva színes, szélesvásznú filmet vetít elénk a globális térben zajló alkotmányos identitással, nemzeti szuverenitással és az alkotmánymódosítások alkotmányosságával kapcsolatos vitákról. Hogy mennyire fundamentális változások zajlanak, arra jó példa egy néhány éve, az ELTE Jogi Karán tartott könyvbemutató. A Tóth Gábor Attila által szerkesztett Constitution for a Disunited Nation kötetben, amely kapcsán Sólyom László és Kis János beszélgetett a szerkesztővel, még egyetlen szó sem esett az alkotmányos identitás vagy az alkotmánymódosítások alkotmányosságának kérdéséről. Ma pedig kevés olyan elemzést találunk, amelyik ne érintené az alkotmányos identitás vagy politikai és jogi konstitucionalizmus kérdését.
Valóban nagyot változott a világ, és az MTA Jogtudományi Intézete elektronikus monográfiasorozatának első kiadványa ezekre a változásokra vitára ingerlő módon keresi a válaszokat. A könyv fókuszában az állami szuverenitás és az alkotmányos identitás mellett a hatalommegosztás és az alkotmányellenes alkotmánymódosítások problémája áll. A szerző nem rejti véka alá, hogy elkerülhetetlennek látja a globális alkotmányosság, valamint a szupranacionális alkotmányos szabályozás kidolgozásának szükségességét. A globális, liberális, föderalista versus lokális, konzervatív, szuverenista táborok küzdelmében az előbbiek pártján áll. Az öt fejezetre tagolódó, több mint háromszáz oldalas könyv hihetetlen mennyiségű szakirodalmat (közel hatszáz tétel) és több, mint másfél ezer lábjegyzetet használ, amely különösen a digitálisan olvasók munkáját nehezíti meg.
A szerző eltökélt szándéka, hogy megoldásokat keressen a 21. századi alkotmányos kihívásokra. Kísérletet tesz az alkotmányos párbeszéd dogmatikai alapjainak lerakására és a fogalom értelmezési keretként való használatára. Tetszetős elméleti megoldási kísérlet, hiszen mindent be lehet vonni a témakörbe, de a túlságosan kiterjesztő értelmezés miatt éppen a fogalom magyarázó ereje gyengül. Ahogyan Drinóczi írja is, az alkotmányos párbeszéd hol prizma vagy görbe tükör, hol módszer az empirikus folyamatok normatív kezelésére, hol pedig egyfajta "alkotmányos követelmény" a hatalommegosztás alkotmányos szereplői közötti kommunikáció megteremtésére. Az olvasónak lehet olyan érzése, hogy az alkotmányos párbeszéd egy olyan többsávos autópálya, amelyen kényelmesen eljuthatunk a szerző kedvenc triumvirátusának, a szuverenitás, az alkotmányos identitás és az alkotmányellenes alkotmánymódosítás problémáihoz. Az alkotmányos párbeszéd megjelenési formáinál a könyv részletesen foglalkozik a különböző, jórészt liberális, progresszív értékelvű civil szervezetek, nemzetek feletti testületek szerepével. Szívesen olvastam volna nemcsak a liberális, alapjogvédő szervezetek filozófiájáról és aktivitásáról, hanem például az amerikai konzervatív Federalist Society vagy Heritage Foundation szerepéről a transzatlanti alkotmányos párbeszéd elmélyítésében és a jogállamiság értékeinek közép-kelet-európai terjesztésében. Bár kétségtelen, hogy a szerző beavat minket a grúziai és a kirgiz alkotmánymódosítás során lezajlott alkotmányos párbeszéd rejtelmeibe, de az olvasó is érzékeli, hogy a szerteágazó párbeszéd-elméleteket nehéz rendszerbe foglalni. A közjog, a közhatalom gyakorlása hatáskörök, döntési kompetenciák világos elosztását jelenti, amelyek jellemzésekor elég jól kiderül a párbeszéd-elméletek kézzelfogható gyengesége. A szerző kiemelten fontosnak tartja az 1990 januárjában, az Európa Tanács keretei között létrehozott Velencei Bizottságot az alkotmányos párbeszéd kultúrájának elterjesztésében. A Velencei Bizottság tevékenységének három pillére, a demokrácia, az emberi jogok és a jogállamiság predesztinálta az intézményt az Európai Unió új jogállami mechanizmusában betöltendő kitüntetett szerepére. Az új jogállamisági keretmechanizmus az alkotmányos párbeszéd hívei szerint feltételezi a párbeszédet a tagállami alkotmányos intézmények között és elkötelezett a többszintű alkotmányosság iránt. Sokan bírálják a Velencei Bizottság szerepvállalást, mondván, hogy az új jogállamiság keret sokkal inkább politikai, semmint jogi eszköznek tekinthető. Bertrand Mathieu, francia jogász professzor még élesebben fogalmazza meg a véleményét. Szerinte a Bizottság számos esetben túlterjeszkedik a hatáskörén, sőt egyenesen korlátozza a
- 46/47 -
nemzeti identitást, amikor kifogásolja bizonyos identitással összefüggő rendelkezések (például történelmi hagyományok) alkotmányba emelését, vagy amikor saját tipológiáját akarja ráerőltetni az adott államra.[2]
A szerző számos alkalommal ostorozza a könyvében a magyar Alkotmánybíróságot. Szerinte a magyar AB félreértelmezi az alkotmányos párbeszédet a 22/2016. (XII. 5.) AB határozatában. Folyamatosan hivatkozik ugyan az alkotmányos párbeszéd fontosságára, "egyfajta tiszteletben tartandó kötelezettségként, vagy olyan megalapozó erejű, és majdnem egyedüli jogi érvként fogná fel, amely önmagában indokolja az általa kidolgozott felülvizsgálati teszteket, és így elkerülheti, hogy megfelelő alkotmányjogi érvekkel támassza alá a véleményét". A szerző a határozat szóhasználatát is nehezményezi, mondván hogy az alkotmányos párbeszéd nem olyan követelmény, amelynek eleget kell tenni, nincs erre vonatkozó jogi kötelezettség, a párbeszéd módszer nem pedig kötelezettség. Az EUB sem azért tartja tiszteletben a tagállamok kompetenciáit, mert az európai alkotmányos párbeszédből ez következik, hanem azért, mert erre szerződések kötelezik. Drinóczi ugyanakkor maga emeli ki, hogy az európai alkotmányos párbeszéd fogalmát az európai szerződések nem ismerik.
A 2010-től Magyarországon folyó "alkotmányos párbeszédet" nagyon kritikusan mutatja be a könyv, felvezetve az alkotmányellenes alkotmánymódosítások problémáját. A szerzőnek az a véleménye, hogy az "Alaptörvény lényeges eljárási és tartalmi legitimitás hiányban szenved", az alkotmányozási folyamat nem felelt meg az alkotmányos párbeszéd követelményének, így megkérdőjelezhető az alkotmány demokratikus jogállami jellege. A kritikák mellett a szerző nem vitatja, hogy az alkotmányozó a normatív szabályok betartásával fogadta el az alkotmányt, de a "nép" (választópolgárok, a szakma, a politikai ellenfelek) érdemi bevonása nem, vagy csak részlegesen történt meg. Több liberális alkotmányjogászhoz hasonlóan az alkotmányozást kitüntetetten politikai tevékenységnek tartja, mégis azzal vádolja a kétharmados többséget, hogy politikai eszközként használja az alkotmányt. A magyar Alkotmánybíróság döntéseivel kapcsolatos kritikájában vannak megfontolandó elemek, ugyanakkor számos AB döntést egyoldalúan interpretál, vagy azt állítja, hogy a politikai döntéshozó hagyta meggyőzni magát (pl. a vallásszabadsággal, az előzetes választási regisztrációval, a 98%-os adóval kapcsolatos ügyekben, illetve az átmeneti rendelkezések alkotmányellenessége kapcsán). Ilyen előzmények után nem csodálkozhatunk azon, hogy a szerző elégedetlen a testület Alaptörvényből fakadó funkciójának végrehajtásával, az államhatalom alkotmányos korlátozásával, az alapjogvédelem színvonalával.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
