A demokratikus Németországban közismerten gazdag az emberi jogok irodalma. Ennek egyik fontos oka alighanem az, hogy a náci múlttal rendelkező, de ma már demokratikus Németország demonstrálni kívánja azt a gyökeres különbséget, amely a jelenlegi politikai rendszert a múltbélitől elválasztja. Mivel a német és a magyar történelemben a számtalan eltérés mellett sok a közös vonás, számunkra sem érdektelen, milyen gyakorlati és elméleti kérdések foglalkoztatják Németországban az emberi jogok iránt érdeklődőket. A németországi helyzet érzékeltetésére egy gyakorlati és egy elméleti tárgyú munkát választottunk. Az első annak az évkönyvsorozatnak a legújabb kötete, amelyet 1999 óta évente jelentetnek meg a legaktuálisabb emberi jogi problémákról. Az ismertetendő elméleti mű egy 1998-ban kiadott többszerzős munka, amely az emberi jogok legfontosabb filozófiai problémáival foglalkozik. (A gyakorlati és elméleti jelzők megszorítással értendők, mert a gyakorlattal foglalkozó írások is tartalmaznak elméleti problémákat és fordítva: az elméletiek is gyakorlatiakat.)
A szerkesztők bevezetőjükben úgy határozzák meg a Jahrbuch tematikáját, hogy az előző évi kiadással szemben, amely a globalizmus és az emberi jogok (egyébként ma is aktuális) kérdésével foglalkozott, a 2002. évit annak a témának szentelik, hogyan lehet eredményesen megvédeni az embereket globális és regionális szinten is emberi jogaik tömeges és durva megsértésétől (a következő szlogent hangoztatják: "Háború az emberi jogokért"). A kötet szerzőinek jelentős része azzal foglalkozik, hol fordultak elő 2001 folyamán a legelfogadhatatlanabb emberjogsértések. Egyrészről ott, ahol háború folyik, nem egyszer ex lex állapotok uralkodnak, másrészt ott, ahol szélsőséges diktatúrák regnálnak, s ezért folyamatosan megsértik az emberi jogokat. A szerzők egy része arról értekezik, elfogadható-e az erőszak mint a politika eszköze, vagy másként kifejezve: szabad-e az emberi jogok védelme érdekében háborút indítani az elnyomó rezsimek ellen. A kétféle lehetséges megközelítés érvrendszerét elemezve az egyiket bellicistának, a másikat pacifistának nevezik. Az első igent mond a háborús eszközök alkalmazására - például Irakkal szemben -, míg a másik - és a szerzők túlnyomó része ezt az álláspontot vallja - megkérdőjelezi, hogy plauzibilis az erőszak mint a politika eszköze.
Karl Kaiser is behatóan foglalkozik tanulmányában az erőszak szerepével. Ő is vitatja, hogy szabad volna az emberi jogok védelmében erőszakot alkalmazni, és szükségesnek tartja az erőszak filozófiájának megcáfolását. Hangsúlyozza, hogy nem maradhatunk tétlen szemlélők, ha erőszakot alkalmaznak. Horst Fischer a koszovói háború körüli NATO-vitát elemezve rámutat arra, hogy noha a NATO beavatkozásának megvolt az erkölcsi és jogi alapja, a végrehajtás formái jogilag vitathatók. Koszovó kapcsán több helyütt említik a tanulmányok a nemzetállam emberi jogi veszélyeit, s Hannah Arendtre hivatkozva kiemelik, hogy a nemzetállam megvalósítása érdekében az országban élő nemzetiségek emberi jogait tartósan és durván megsértik.
Más szerzőket (Katja Wiesbrock, Andreas Mehler, Erhard Eppler) az foglalkoztatja, milyen az a feltételrendszer, amely lehetővé teszi az emberi jogok bizonyos értelemben soha nem tapasztalt méretű megsértését. Ez utóbbi elemzések tárgyául elsősorban afrikai államok szolgálnak (például a hutuk ellen elkövetett tömegvérengzés). A szerzők behatóan foglalkoznak azzal az emberi jogi irodalomban kevésbé érintett veszéllyel, amelyet egyes afrikai államok szétesése idéz elő, ahogy az Szomáliában, illetve Ugandában történt. Ott olyan típusú polgárháború alakult ki, ami Mehler szerint - némi túlzással - a "mindenki harca mindenki ellen" elvét példázta. Ahol az emberi jogok sérelme esetén nem volt kihez fordulni, ahol az anarchikus közállapotok miatt nem-
- 170/171 -
csak hogy megszűnt a civil társadalom, hanem a korlátlan erőszak dominált, ahol megszűntek a világos frontok, ahol semmiféle törvény vagy erkölcs nem érvényesült. Összehasonlítva az első és második világháborút a jelenlegi háborús eseményekkel, Eppler rámutat arra, hogy míg az első világháborúban tíz katonára jutott egy civil halott, a második világháborúban kettőre, addig a jelenlegi harcokban egy katonával öt civil áldozat helyezhető szembe. Mindebből azt a jogos következtetést vonja el, hogy a háborús események során a civil lakosság veszélyeztetettsége mérhetetlenül megnőtt. A szerzők arra a konklúzióra jutnak, hogy a nemzetközi szervezeteknek - beleértve elsősorban az ENSZ-t - mindent meg kell tenniük, hogy ilyen állapotok ne jöjjenek létre, ezért bírálják is az ENSZ előző tevékenységét.
Tekintve, hogy az első számú emberi jog, az élethez való jog veszélyeztetése döntően fegyveres erőszak formájában valósul meg - és nem csak Afrikában -, több szerző alapvető kérdésnek tartja a diktatúrák, illetve az anarchikus állapotok közé került országok felfegyverzésének megakadályozását. Camilla Waszink tanulmányában kiemeli: az egyik legalapvetőbb probléma, hogy miközben a demokratikus nyugati államok elvileg és gyakorlatilag emberjogbarát politikát folytatnak, addig éppen közülük kerülnek ki - kezdve az Egyesült Államoktól - a legjelentősebb fegyverexportőrök is. Ezért érvényesíteni kellene azt az alapelvet - amellyel kapcsolatban egyébként mostanában egyezményeket dolgoznak ki -, hogy olyan politikai rendszernek, ahol az emberi jogokat tömegméretekben rendszeresen megsértik, nem szabad fegyvert eladni, hanem fegyverembargót kell érvényesíteni. Ugyanakkor egyes szerzők megállapítják azt is, hogy ahol ilyen fegyverembargót vezettek be - például Angolára vonatkozóan -, az sajnos nem bizonyult hatékonynak, és ez jelentős mértékben hozzájárult az ottani polgárháború évtizedekre való elhúzódásához. Felhívják a figyelmet arra is, hogy az emberi jogok veszélyeztetésének egyik forrása a nagymértékű illegális fegyvercsempészet, amely számos kontinensen igen eredményesen működik. Waszink egy másik, az emberi jogi irodalomban ritkán vagy egyáltalán nem szereplő jelenségre is felhívja a figyelmet, nevezetesen arra, hogy az afrikai háborúkban (de nemcsak ott, hanem például Jugoszláviában is) jelentős szerepet játszottak az úgynevezett kis fegyverek, amelyeknek különösen a gerillaharcokban van jelentőségük. Ezek viszonylag olcsók, könnyen elrejthetők, különösebb képzettség sem kell hozzájuk, egy-két ember elég a használatukhoz. A ruandai vérengzésekben többnyire szintén ilyen kis fegyvereket használtak.
Az emberi jogok másik területe, amellyel az évkönyv több szerzője foglalkozik, az idegengyűlölet és a rasszizmus. Beate Winkler a rasszizmus és idegengyűlölet elleni harcnak az Európai Unión belül jelentkező formáit elemzi, s megállapítja, hogy összehangolt tevékenység folyik az Európa Tanáccsal, amely már 1997-ben létrehozott egy intézményt, a Monitoring Center on Racism and Xenophobiát, amelynek feladatköréhez tartozik a nemkívánatos jelenségekkel kapcsolatos tények és okok vizsgálata, a lehetséges intézkedések elemzése és stratégiák kidolgozása. Ez a központ együttműködik a RAXEN és a RAREN elnevezésű, elsősorban monitorizálással és gyors válaszokkal foglalkozó intézményekkel, amelyeknek helyi szervezeteik is vannak (úgynevezett naturalfocal pointsok), és együttműködnek a ECRI-vel (Europäische Comission gegen Rassismus und Intoleranz). Ennek kapcsán kidolgoztak egy tervezetet a média közreműködéséről ebben a küzdelemben - Európai uniós pártok kartája egy nem rasszista társadalomért -, amit tizenöt állam és számos politikai párt is aláírt. Érdeklődésre tarthat számot Klaus Ahlheim tanulmánya, amely szociológiai alapon elemzi, hogy Németország különböző részein, nyugaton és keleten, különböző társadalmi rétegekben milyen arányú az idegengyűlölet.
Az idegengyűlölettel szoros és sokrétű kapcsolatban áll a menekültprobléma, amelynek tárgyalása aktualitása miatt nem maradhatott ki e kötetből. Heribert Prantl, a Nemzetközi menekültügyi egyezmény ötvenedik évfordulója alkalmából azt elemzi, milyen hiányosságok vannak a menekültvédelem területén Németországban, utalva más országok helyzetére is. Ennek kapcsán helyesen állapítja meg, hogy az emberi jogok kiteljesedése aligha valósulhat meg addig, amíg az egyes országok nem kötelesek befogadni a menekülteket, ami egyben a szabad mozgáshoz való jog egyik legalapvetőbb korlátja. Jellegzetesen tükröződik ez a probléma Stefan Keßler cikkében, amelynek már a címe is igen kifejező: Az üldözötteknek joguk van védelemre.
Néhány tanulmány foglalkozik a Németországban tartósan akut emberi jogi problémákkal. Rolf Künnemann megállapítja, hogy az elmúlt évtizedben az ECOSOC-jogok felébredtek Csipkerózsika-álmukból, és ez különösen az egészséghez és a képzéshez való jog területén realizálódott. Részletesen vizsgálja a jogok megvalósítása szempontjából lényeges nemzetközi és német intézkedéseket. Kifejező e témakörben Ute Hausmann tanulmánya, melynek címe Az európai alapjogi karta - szociális emberi jogok kereszttűzben. A szerző főleg a munkához való jog és a teljes foglalkoztatottság problémájáról ír, de kitér arra is, hogy újabban vita van a család fogalma körül.
- 171/172 -
A Philosophie der Menschenrechte címet viselő kötet elsődlegesen elméleti, filozófiai kérdéseket érint. Ha megpróbáljuk a zömmel német, nemegyszer egymással is vitatkozó csaknem húsz szerző mondanivalóját közös nevezőre hozni, azt talán Robert Alexy gondolata fejezi ki, aki szerint "az emberi jogok megalapozása az emberi jogi vita legfontosabb és legnehezebb problémája". Ezt a gondolatot azért lehet mottónak tekinteni, mert a tanulmányok közvetlenül vagy közvetve ezt a funkciót kívánják betölteni. Aligha kétséges ugyanis, hogy a kötetben leggyakrabban szereplő probléma, nevezetesen hogy az emberi jogok elsődlegesen erkölcsi és/vagy jogi jellegűek, nyilvánvalóan kihatással van arra, hogy az emberi jogok megalapozása erkölcsi értékekre, elvekre épül-e, vagy a jogba való beemelésük leginkább alapjogok formájában biztosítja megalapozásukat. Hasonló a szerepük az emberi jogok és a demokrácia kölcsönös viszonyát firtató írásoknak, amelyek nemcsak azzal foglalkoznak, hogy létezhetnek-e ezek egymás nélkül, hanem azzal is, mennyiben legitimizálják az emberi jogok a demokráciát, illetve mennyiben tükrözik az emberi jogok a demokrácia alapszükségleteit.
Más tanulmányok az emberi jogok legáltalánosabb tartalmi jegyeit, illetve sajátosságait elemzik, rámutatva arra, hogy ezek mennyiben teszik indokolttá az emberi jogok minél szélesebb körű érvényesülését. Ennek kapcsán óhatatlanul - többször is - felmerül az emberi jogok univerzalitásának és az állampolgári jogok partikularitásának problémája. Az univerzalitás mellett érvelők természetszerűen kitérnek arra, hogy az egyetemességet az emberi jogok feltétlen és egyetemes szükségessége alapozhatja meg.
Ami az emberi jogok erkölcsi, illetve jogi jellege közötti vitát illeti, az a tanulmánykötetben a probléma habermasi, illetve tugendhati értelmezése körül folyik. (A Habermasszal lényegében egykorú Ernst Tugendhat Magyarországon kevéssé ismert, de Németországban igen nagyra becsült filozófus.) A két álláspont között az az alapvető különbség, hogy Habermas az emberi jogok lényegét jogi mivoltukban látja, habár nem tagadja, hogy van erkölcsi tartalmuk is, arra hivatkozva, hogy korábban a jog alá volt rendelve az erkölcsnek, jelenleg azonban már lényegileg független attól. Ennek kapcsán Habermas rámutat a népszuverenitás és az emberi jogok kölcsönös feltételezettségére, valamint arra, hogy a nélkülözhetetlen diskurzus elve óhatatlanul erkölcsi mozzanatokat is tartalmaz.
Tugendhat viszont azt hangsúlyozza, hogy az emberi jogok történelmi eredetüket tekintve, de későbbi történetüket is magukban foglalva alapvetően és lényegileg erkölcsi jellegűek, erkölcsi jogok, és akkor is ilyenek maradnak, ha bekerülnek a jogrendszerekbe, esetleg alapjogokká válnak.[1] Tugendhat koncepciója szerint alapvető jogpolitikai kérdés, hogy azokban az államokban, amelyek gyakorlatilag nem ismerik el az emberi jogokat, az emberi jogok továbbra is megillessék a lakosságot (ezen az alapon lehet számon kérni az emberi jogok ottani megsértését a kormányon, s ez arról tanúskodik, hogy az emberi jogok léte vagy nemléte nem függ attól, hogy az adott állam jogrendszere de facto és/vagy de iure elismeri azokat saját részeként). További érve Tugendhatnak az, hogy az emberi jogok legitimálják a modern demokráciákat, s a legitimáció - felfogása szerint - mindig erkölcsi jellegű.
Talán meglepőnek tűnik, hogy a kötet szerzői inkább Tugendhat-, mint Habermas-pártiak. Így például Peter Koller hangsúlyozza, hogy az emberi jogok elsődlegesen erkölcsi jellegűek, erkölcsi meggyőződésre épülnek. Hasonlóképpen vélekedik Andreas Wildt is: "Az emberi jogok a modern idők jogának és igazságosságának kemény magja, s egyik konklúziója, hogy az emberi jogok erős morális jogok." (A kötetben egyébként több szerző is különbséget tesz erős és gyenge emberi jogok között.)
Igaz, a kötetben találhatók olyan vélemények is, mint Georg Lohmanné, akinek nézeteit már tanulmánya címe is kifejezi: Emberi jogok az erkölcs és jog között. Ő közbülső álláspontot próbál elfoglalni, arra építve, hogy Habermasnál azért jelentős szerepet játszanak az erkölcsi tényezők az emberi jog felfogásában. Egyik alapérve az, hogy a jog és az erkölcs a modern demokratikus felfogásban komplementer jellegű. Előfordul persze a kötetben olyan vélekedés is, mint Schonecké, aki szerint Tugendhat moralizálja az emberi jogokat, ami nem elfogadható. Hivatkozik Rudolf von Jehringnek egy igen szellemes gondolatára, amely szerint "ha egy jog csupán erkölcsi, akkor a ki nem kényszeríthető szubjektív jog olyan, mint a fény, ami nem világít".
A kötet másik, az emberi jogok megalapozásával ugyancsak összefüggő problematikája az emberi jogok és a demokrácia kölcsönös viszonya. Itt az egyik kiindulópont Ronald Dworkin tanulmánya, mely azt elemzi, van-e olyan emberi jog, amely azt tartalmazza, hogy az embereknek joguk van a demokráciához. Ennek kapcsán kifejti, hogy többféle demokráciafelfogás lehetséges. Úgy véli, hogy az a demokráciakoncepció, amely a demokrácia lényegét a többség uralmában látja, ugyancsak megkérdőjelezhető emberi jogi szempontból, tekintettel arra, hogy a többség néha igencsak kisebbségellenes jogszabályokat hoz, s ezzel alapvetően sérti a kisebbségek emberi jogait. Ugyanakkor kiemeli, hogy a demokráciának vannak
- 172/173 -
igen pozitív, az emberi jogok számára nélkülözhetetlen elemei is. Ernst-Wolfgang Böckenförde természetjogi alapon úgy véli, hogy nem a demokrácia az egyetlen államforma, amelyben az emberi jogok megvalósulhatnak, de bizonyos feltételeket nélkülözhetetlennek tart az emberi jogok szempontjából, így a hatalommegosztást, a hatalom ellenőrzését és a független jogszolgáltatást. Robert Alexy azt vizsgálja, hogy a formális jogállamot, a demokratikus jogállamot és a demokratikus alkotmányos államot összehasonlítva melyik az emberi jogok számára a legalkalmasabb forma, és erre az utóbbit találja megfelelőnek.
Az emberi jogok megalapozásával kapcsolatban azonban nem csak a demokráciához fűződő kölcsönös viszony problémái merülnek föl. Több szerző kísérletet tesz arra, hogy a megalapozást az emberi jogok néhány alapvető sajátosságán keresztül próbálja elvégezni. Ennek jegyében állapítja meg Alexy, hogy nem minden jog emberi jog, mivel csak az emberi jogokat jellemzik a következő jellegzetességek: az univerzalitás, a morális érvény, a fundamentalitás, a prioritás és az absztraktság. Ezzel szemben Lohmann az emberi jogok három alapvető sajátosságáról ír: az univerzalitásról, az egalitariánus jellegről és a kategorikusságról.
A felsorolt szerzők ugyanakkor tisztában vannak azzal, hogy ezek a tulajdonságok egyes esetekben csak megközelítő jellegűek, gondoljunk például a kötetben is tárgyalt univerzalitásra, amely mellett több szerző úgy érvel, hogy azt nem szabad az adott nép kultúrája sajátos igazságfelfogásának függvényévé tenni, mert ebben az esetben az emberi jog elutasítása diktatórikus célokat szolgálhat. Ugyancsak az emberi jogok alaptulajdonságainak ellentmondásosságára mutat rá Andreas Wildt, amikor hangsúlyozza, hogy az emberi jogoknak kétféle alapértelmük van: egyszer az, hogy a legáltalánosabbak, ami éppen az univerzalitásban fejeződik ki, másodszor az, hogy lényegiek, ami viszont éppen ellenkezőleg: belső, nem a kiterjedtségre, hanem a tartalomra utaló sajátosság.
Albrecht Wellmer utal arra, hogy alapvető ellentmondás feszül az állampolgári jogok partikularitása és az emberi jogok kívánatos univerzalitása között, aminek egyik megoldása, hogy a partikuláris jogok csökkennek és emberi jogokká válnak. Peter Koller más megközelítésből is vizsgálja az emberi jogok alapvető jegyeit, amikor azok szerkezetére helyezi a hangsúlyt. Ebben az összefüggésben különbséget kell tenni az emberi jogok élvezői, címzettjei, illetve tárgyuk között. Úgy véli, hogy e jogosultságok csoportosítása még ma is a Hohfeld-féle 1919-es négyes csoportosításon alapszik,[2] az tehát az emberi jogok esetében is alkalmazható. Kapcsolódik ehhez Otfried Höffe értékelése, aki a legalapvetőbb emberi jogi tartalmi jegyek közül a jogok és kötelességek összhangját emeli ki, rámutatva arra, hogy az emberi jogok óhatatlanul együtt járnak más emberek jogainak tiszteletben tartási kötelezettségével, és így nem foghatók fel egyoldalú, érdem nélküli jogokként.
A emberi jogokra vonatkozó, e kötetbeli megalapozások egyik jellegzetessége, hogy nagy hangsúlyt kap az emberi jogok egysége, ezen belül több szerző is foglalkozik az emberi jogok egyik allergikus pontjával, az úgynevezett ECOSOC-jogokkal, és azok megalapozását is elsőrendű feladatnak tartják. Ebben az összefüggésben Gosepath, az egyik szerkesztő a szociális jogok három lehetséges megalapozását elemzi: a liberálist, a szükségletelvűséget, valamint a modern értelemben vett egyenlő elosztás egalitáriusságát, és a harmadik mellett tör lándzsát.
Mivel a szerzők nem elvont teoretikusai az emberi jogoknak, következetesen súlyt helyeznek arra is, hogy operacionalizálási problémákkal foglalkozzanak. Az itt jelentkező alapkérdések közül érdemes megemlíteni a globalizáció és az emberi jogok problémáját, az emberi jogok nemzetközi úton való érvényesítésének kérdését, ahol a szerzők még mindig nem tartják kielégítőnek az emberi jogokat védő nemzetközi szervezetek tevékenységét. Felhívják a figyelmet arra is, hogy az NGO-k sokkal sikeresebben működnek monitorizálásukkal, mint azok a szervek, amelyeknek feladata lenne a föltárt emberi jogi sérelmek orvoslása. Ilyen megoldandó feladatnak tartják például annak a különbségnek a csökkentését, amely az állampolgári jogok birtokosai és a nem állampolgárok jogai között áll fenn. ■
JEGYZETEK
* Jahrbuch Menschenrechte 2002, Hrsg. Gabriela von Arnim, Volkmar Deile, Franz-Joseph Hutter, Sabine Kurtenbach, Carsten Tessmer, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 2001; Philosophie der Menschenrechte, Hrsg. Stefan Gosepath, Georg Lohmann, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1998.
[1] Lásd erről a problémáról Földesi Tamás: Habermas ellenében, Fundamentum, 2001/3, 78-83.
[2] Wesley Newcomb Hohfeld, Fundamental legal conceptions as applied in judicial reasoning, and other legal essays, New Haven, Yale University Press, 1919.
Visszaugrás
