"Francia nemzet, te nem azért vagy, hogy példát kövess,
hanem hogy példát mutass. Hazám szabad, mutassa
meg tehát, hogy erre méltó is, azáltal, hogy összes
gyermekeit ugyanazon jogokban részesíti."
"Rabaud-Saint-Etienne, 1789. augusztusában[2]
A francia állam és az egyházak közötti kapcsolat radikális átalakításának indítékait sokan kutatták már. Okolták a gallikán szabadságokat, melyek következtében úgy a klérus egy része, mint a laikusok tömegei arra a véleményre jutottak, hogy a pápai hatalom az állami szuverenitással szemben csak korlátok között értelmezhető; az eretnekségnek ítélt[3] janzenista tanokat; az antiklerikalista felvilágosult irodalmat, mely a katolikus történetírás szerint a vallási meggyőződés halálát siettette; okolták a forradalmi időket, mikor a templomok évekig bezárva álltak és egy vallással szemben idegen nemzedék nőtt fel, de I. Napóleon "organikus cikkelyeit" is. Az állam és az egyházak közötti kapcsolat alakításának francia útja, mely - ha nem is követendő, de elgondolkodtató - példaként állt Európa haladó nézeteket képviselő gondolkodói és politikusai előtt, két nagyobb szakaszban valósult meg. Az első szakasz[4] kezdetét az 1789. évi forradalom jelentette, amikor az egyházi privilégiumok felszámolása, a vagyoni szekularizáció, a lelkiismereti és vallásszabadság deklarálása, az egyház szervezetének átalakítása és az izraeliták emancipációja teljes fordulatot jelentett az ancien régime egyházpolitikájához képest. A gyakori államforma-változások következtében 1815 után az egyházi viszonyok több tekintetben visszarendeződtek, ami leginkább a royalista erők legitimitás-keresésével magyarázható. A III. köztársaságban azonban a szabadságjogok előtérbe kerülésével ismét liberális egyházpolitika[5] érvényesült, így az állam és az egyház elválasztásának következetes megvalósításával a 20. század legelején pont kerülhetett a mondat végére.
E két szakasz történelmi előzményeit tekintve nem hagyható figyelmen kívül, hogy a szuverén hatalmi állam[6] tisztán világi karakterű volt - szemben a középkori hierarchikus-feudális rendszerrel. A pápai világuralom eszméjének megtörésével olyan új államegyházi rend bontakozott ki, amely a monarchikus abszolutizmus erős támaszát képezte. A főpapi székek betöltésére vonatkozó erőteljes uralkodói jogosítvány - az I. Ferenc és X. Leó által 1516-ban kötött konkordátum értelmében - garantálta a francia klérus királyhűségét. A katolicizmus nem csak államvallás, hanem kizárólagos vallás is volt 1598-ig, amikor navarrai Henrik Nantes-i Ediktuma elismerte a hugenották protestáns vallását és biztosította az alattvalók vallásszabadságát.[7] A 17. században Richelieu és Mazarin kormányzó első miniszterek ezeket a kedvezményeket fokozatosan felszámolták, majd 1685-ben XIV. Lajos Fontainebleau-i Ediktumával visszavonta IV. Henrik rendelkezését. A kilenc évtizednyi vallási türelem után ismét vészterhes idők következtek, mikor a francia protestánsok egy része katolizált, mások külföldre menekültek, sőt volt aki (les camisards)[8] a fegyveres ellenállást választotta. A lelkiismereti szabadság megmaradt ugyan, de a vallásgyakorlás szabadsága erősen korlátozott volt. Csak a katolikus egyház tulajdonában lehettek egyházi épületek, és a francia protestánsok érvényes házasságot csak katolikus pap előtt köthettek. Az izraeliták különleges adót fizettek, szigorú rendőri felügyelet alatt álltak és nem rendelkeztek a nyilvános közösségi vallásgyakorlás jogával.
A papság az országrendek között és a tartományi rendi gyűléseken is az első helyet foglalta el. Rendszerint két képviselője volt a kormányban, katonai szolgálattal nem tartozott. A király által - 1606 után tízévenként - összehívott papi rendi gyűlések, illetve az ötévente összehívott tartományi papi gyűlések működési köre a pénzügyi és számviteli kérdésekre szorítkozott, így szavaztak az állam irányába fizetett "önkéntes adományról". A papi rend birtokai a hűbéri birtokokat jellemző teljes vagy részleges adómentesség alatt álltak, és csak a fent említett önkéntes adományt fizették, melyet általában a régebbi adósságok törlesztésére fordítottak. A kolostorokat és a kongregációkat az állami főhatalom érdekeinek megfelelően szervezte. A szentszékek kiterjedt bíráskodási joga, valamint az oktatásügy kézben tartása következtében a francia nemzet gondolkodásmódját - Magony szavaival élve - "a bölcsőtől a koporsóig" a gallikán nemzeti egyház határozta meg.[9]
A gallikanizmus, az önálló nemzeti egyház és az abszolút uralom világi jellegének követelménye többek között a francia klérus 1682. évi nyilatkozatában öltött testet. Míg a középkorban Aquinói Szent Tamás Isten országáról ("De Civitate Dei") szóló tanításában az egyház azon jogát hirdette, hogy a világi uralom felett erkölcsi értékítéletet alkothat, és ha annak céljai
- 59/60 -
az egyházi elvárásoknak nem felelnek meg, a királyt uralkodói méltóságától megfoszthatja, addig a nyilatkozat szerint a fejedelem világi dolgokban nem áll az egyház tekintélye alatt. A XIV. Lajos által Párizsba összehívott nemzeti zsinat Jacques Bénigne Bossuet püspök vezetésével 4 cikkelyben fogalmazta meg és hirdette ki az ecclesia gallicana "szabadságait", melyek röviden összefoglalva a következők: 1. az egyház csak szellemi dolgokban rendelkezik hatalommal és a fejedelmek világi ügyekben függetlenek ettől; 2. szellemi dolgokban is korlátozza a pápai hatalmat az egyetemes zsinat tekintélye; 3. a francia király törvényei és a szokások az eddigi gyakorlatnak megfelelően továbbra is érvényben maradnak és 4. hitbeli kérdésekben a pápai döntéseket az egyetemes egyháznak meg kell erősítenie.[10]
Taine szavaival élve "a király parancsoló hangja és a papság alázatos viselkedése mit sem változtat a dolgon, közöttük megtörtént az alku; az egyik ád, hogy a másik is adjon (...)".[11] Míg tehát a dinasztia és a francia klérus a kölcsönös érdekek jegyében együttműködött, a 18. századi közvélemény felvilágosult formálói a dogmatikai kritikán túl az egyházat társadalmi szempontból is megítélték: hatalmas és költséges intézményt láttak benne. Számos írás foglalkozott az egyházi vagyon és a tizedfizetés eredetével, illetve a szerzetesi élet haszontalan voltával és a papság erkölcsi félresiklásaival, sőt a főpapi kar jelentős részének hitetlenségével. "Alig hiszem, írja a pfalzi grófnő 1772-ben, hogy Párizsban akár az egyháziak, akár a világiak között lehetne még száz embert találni, kinek igaz hite volna, sőt aki hinne a mi Urunk és Megváltónkban.[12] A közvélemény haragját leginkább az egyházi javak megadóztatása elleni tiltakozás váltotta ki. Az ellenszenv olyan mértékű volt, hogy a papság és a kereszténység ellen állást foglaló legsilányabb ponyva is viharos tetszést aratott. A reformok sürgetése és a régi kiváltságos pozíció megtartásának igénye két ellenséges táborra osztotta az alsó- és a főpapságot, ami nem csak egyházi területen, hanem a társadalmi életben is megmutatkozott, amikor a legfinomabb világfi-főpap karakterével szemben a 19. századi történetírás a nyomorgó vidéki pap képét hangsúlyozta.[13]
A papi rend szabadelvűsége[14] a vallásszabadság kérdésében - ellentétben az általuk is követelt politikai jogokkal - mereven elutasító volt, azaz nem terjedt ki a lelkiismereti szabadság elismeréséig sem. E tekintetben különösen nagy volt az eltérés a harmadik rend programjától. Az 1789. augusztus 26-án elfogadott, egy későbbi alkotmány bevezetőjének szánt Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat X. cikkelye deklarálta, hogy senkit sem szabad meggyőződése, illetve vallási meggyőződése miatt zaklatni, "feltéve, hogy (...) e nézetek megnyilvánulása a törvényes rendet nem sérti".[15] A vallás szabad gyakorlásának ügye a felvilágosult irodalmon felnövekvő új nemzedék programjában első helyen állt, említésre méltó azonban, hogy a hivatkozott elődök, Montesquieu[16] és Rousseau[17] korlátok között értelmezték ezt a szabadságot. Az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat megfogalmazása során - Rousseau nyomán - a közrend védelme és a személyes szabadság elvéből indultak ki. A javaslat a papi rend nagy örömére "a jó társadalmi rend érdekében" fenntartotta az "elismert vallást", mely természetesen a katolikus vallás volt, de más felekezeteknek törvényes elismerést nem biztosított; csupán azt deklarálta, hogy akik a nemzeti vallást nem zavarják, ne háborgattassanak (16-18. cikkely). Mirabeau, az egyházpolitikai vita vezető személyisége hangsúlyozta, hogy ez a javaslat a vallásszabadságnak kétes garanciát nyújt csak: "egy oly hatalom létezése, amely tűrni tud, már magában véve nyilatkozat a hitszabadság ellen, mert hisz az is lehetséges, hogy nem fog tűrni."[18] Indítványozta a javaslat módosítását és a vallásszabadság általános jogának biztosítását minden polgár számára. Az új megfogalmazásból már hiányzott az "elismert vallás" kifejezés, sőt elég kétértelmű volt ahhoz, hogy senki véleményét ne sértse. A vallásszabadság egyedüli korlátjaként tehát "a törvényes rendet" adták meg.[19]
Az egyházi előjogok eltörlését és az egyházi tized megszüntetését az alkotmányozó nemzetgyűlés 1789. augusztus 4-én éjjelén (Joglemondó Nyilatkozat) Noailles vicomte javaslatára mondta ki, a decima kérdése azonban már jóval korábban felmerült. Mirabeau gróf azt május 10-i beszédében az uralkodó által bármikor visszavonható évjáradéknak nevezte, tagadta a klérus tulajdonjogát felette, és "az erkölcsiség és nevelésügy hivatalnokainak" (a papságnak) állami fizetését sürgette.[20] Bár az egyházi tulajdon védelmében másnap Sieyès abbé röpirat (Observations sommaires) útján is kikelt,[21] ugyanezen a napon, május 11-én a papság egy része a tizedről minden feltétel nélkül lemondott.
Az egyházi vagyon szekularizációjának igénye 1789 előtt kétízben is felvetődött Franciaországban. Az 1560. évi általános rendi gyűlésen a nemesség és a harmadik rend megbízói utasításaiban (cahiers) már határozottan megvolt a terv: míg a nemesség azt ajánlotta, hogy az államadósság törlesztésének kétharmad részét a papság vagyonából finanszírozzák, hiszen azt a király és a nemesség adományozta, a harmadik rend két javaslatban is követelte az egyházi javak lefoglalását. A francia katolikus egyház
- 60/61 -
a fenyegető veszélyt ekkor 12 milliónyi "önkéntes adománnyal" hárította el. Mintegy nyolcvan évvel később, 1639-ben - a papság által az "ateisták pátriárkájának" nevezett - Richelieu bíboros jelentette ki, hogy az egyházi javak holtkézi javak lévén a király tulajdonát képezik, melyekkel szabadon rendelkezhet. Ilyen előzmények után 1789 szeptemberében a pénzügyi nehézségek csökkentése céljából vetődött fel a hírlapokat több héten át foglalkoztató szekularizáció kérdése, melyet ezt követően Talleyrand-Perigord gróf, autuni püspök indítványozott a nemzetgyűlésben október 10-én. Elképzelése szerint az egyházi javak tulajdonjoga a nemzetet illeti, amely köteles gondoskodni az egyházi szükségletekről, beleértve a lelkészek fizetését is. A katolikus egyház vagyonát a kortársak eltérően becsülték fel; Talleyrand - szerényen - a földbirtokok jövedelmét 70 millió, a birtokok értékét pedig 2000 millió frankra tette, de a legtöbben 130 és 224 millió közötti jövedelmet és 2-4 milliárd frank vagyonértéket említettek.[22] Az egyházi vagyon eredetéről és jellegéről folytatott vita során a szekularizáció hívei azt hangsúlyozták, hogy az állam az egyház felett áll, korlátlan hatalommal rendelkezik irányába, és adományait, melyeknek az egyház csak kezelője, bármikor visszavonhatja. Mirabeau indítványának[23] megfelelően 1789. november 2-án 568 szavazattal 346 ellenében a nemzetgyűlés kimondta, hogy az egyházi javakat a nemzet rendelkezésére bocsátják, de az gondoskodik az istentisztelet költségeiről, a klérus dotálásáról (lakást és a hozzá tartozó kertet nem számítva minimum 1200 frank értékben) és a szegények segélyezéséről.
A nemzetgyűlés 1790. március 16-i határozata értelmében 400 millió frank értékű egyházi vagyont adtak át eladásra a párizsi, illetve más városi hatóságoknak. A kincstár fémpénzként funkcionáló, névleges értékkel bíró assignatákat bocsátott ki, amelyeknek az egyházi javak vásárlása során kellett volna az állampénztárba visszajutni és ilyen módon a forgalomból fokozatosan kikerülni. Emellett - a rendkívüli mértékű államadósság és a közszükségek fedezése érdekében - Chasset javaslatára tervbe vették a további vagyonelvonást is. Április 14-én a nemzetgyűlés az egyházi javak kezelésének jogát a közigazgatási szervek (departmentek és districtek) igazgatóságára bízta és döntött arról is, hogy 1791. január elsejétől a papság kézpénzben kap fizetést. Az egyházi javak szekularizációja a pénzügyi krízist azonban nem tudta orvosolni. 1792. szeptember 22-ig a kincstár 2500 millió, 1793 augusztusáig 4616 millió, 1796 elejéig 45,5 milliárd frank értékben bocsátottak ki assignátákat, amelyek a kereslet csökkenésével forgalomban maradtak és értéküket vesztették. A pénzügyi vezetés 1796 februárjában így arra kényszerült, hogy a forgalomban lévő assignátákat 24 milliárd frank értékre csökkentse, majd újabb hitelpapírokkal (mandats) beváltsa.
1790. május 27-én került a nemzetgyűlés elé a "papság polgári alkotmányáról" szóló törvényjavaslat.[24] Az alapkoncepció szerint az egyházak kormányzattal és szervezettel rendelkező társaságok, amelyek az államban annak alárendelve működnek. Megbízottjaik, a papok fizetett állami hivatalnokok, akik jogállását - a gallikán nemzeti zsinat vagy a pápa helyett - az állam nevében a nemzetgyűlés szabályozza. Az egyházi autonómiát, az öntörvényhozás és az önigazgatás jogát tagadó egyházalkotmány[25] vitája végletekig fokozta a szenvedélyeket. Hívei a filozófiai érvek mellett a római császárok és a francia királyok egyházszervezési és kegyúri jogait emlegették. Camus szerint a nemzetgyűlésnek akár a vallás megváltoztatására is joga lett volna, nem kevésbé az egyházszervezet meghatározására. Robespierre - Rousseau elveit hangoztatva - kitartott amellett, hogy az állam meghatározhatja a hasznos intézményeket, azaz megszüntetheti a fölöslegeseket, sőt az egyházi hivataloknak feltétlenül függniük kell a nép akaratától, azaz a nép akár meg is házasíthatja papjait, hogy reális kötelékkel kapcsolja őket a nemzethez.[26] Míg VI. Pius 1790. március 7-én titkos konzisztóriumi beszédében, illetve levelezésében a lelkiismereti szabadság deklarálását és a királyi hatalom méltatlan, erőszakos korlátozását ítélte el, szeptember 22-én már az új egyházalkotmány ellen tiltakozott az uralkodóhoz intézett levelében, majd a püspököket szólította fel ellenállásra.
Az egyházi mozgalmat mégis Voydel javaslata hevítette fel leginkább. A "kegyelmi rendszabálynak" (mesure d'indulgence) nevezett javaslat minden egyházi hivatalt viselőtől megkövetelte a hűségeskü letételét a nemzetre, a királyra és a papság polgári alkotmányára. A korlátlan vallásszabadság törvényi rögzítéséért egy évvel korábban síkra szálló Mirabeau most a papság ellenállásának megtörését kívánta, akár a legszigorúbb megtorlás eszközével is, míg Camus a királyi szentesítést sürgetve a pápai befolyás ellen érvelt. A javaslat vitája ismét heves indulatokat váltott ki.[27] A kedélyek megnyugtatása céljából Mirabeau - hangnemet váltva - 1791. január 26-i emlékiratában a papság polgári alkotmányát és az esküt a vallásszabadság elvével kívánta kibékíteni,[28] amikor Marat lapjában a népet a papok ellen ingerelte, Desmoulins pedig röpiratában (Révolutions de France et de Brabant) maró gúnnyal támadta a klérust. A király szökési kísérlete (1791. január 21.) után maga a nemzetgyűlés is radikalizálódott. A következmény nem maradhatott el. VI. Pius április 13-i ünnepélyes brévéjében eretneknek nevezte a papság polgári alkotmányát, tiltakozott a püspökválasztások ellen és 40 napot adott a letett eskük visszavonására.[29] Ez a pápai állásfoglalás a francia katolikus papságot és az egyháztagokat két szembenálló táborra osztotta.[30]
- 61/62 -
Ahogy a gallinkán egyház jogállásának újrarendezésére sor került, a következetesség jegyében két olyan területet is érintett a forradalmi jogalkotás, amely régi "adósságok" törlesztését jelentette. Az ancien régime bukásakor mintegy 40 ezer zsidó élt Franciaországban, nagyrészt Elzász és Lotaringia területén. A jogegyenlőség deklarálásának szükségszerű következményeként a nemzetgyűlés keresztény földön elsőként, ámbár hosszas vitát követően, 1791. szeptember 27-én megszavazta a francia zsidók egyenjogúsítását - anélkül, hogy ennek gyakorlati megvalósításához a kellő eszközöket biztosította volna.[31] Léon Halévy szerint tizenöt évvel később Napóleon a zsidók és nem zsidók közötti különbséget még épp akkorának látta, mint amekkora az az emancipációs törvény előtt volt.[32] Ha pedig a zsidók önszántukból nem akarnak kilépni örökölt jogállásukból, történjék ez hatalmi kezdeményezésre: az 1806. július 26-ra összehívott izraelita zsinat választ adott mindazokra a kérdésekre, amelyeket a császár képviseletében elé terjesztettek. A vallási törvény alapján elismerte a monogám házasságot és a házasság felbontásának lehetőségét, de kinyilvánította azt is, hogy a vegyes-házasságok csak polgári jogi jog szerint érvényesek, valamint az izraeliták, bár foglalkozásukat francia polgárként szabadon választják meg, a Talmud szerint kamatot csak idegenektől szedhetnek. Napóleon szándéka, hogy "ne legyen többé bocsánat arra, ha valaki más, mint a többi polgár",[33] ezen határozatok következtében már realizálódhatott. 1807. február 4-ére hívta össze azt a hetven, kétharmad részben rabbi tagokkal rendelkező ünnepélyes izraelita gyűlést, amely azonnal deklarálta, hogy a vallási és politikai előírásokat tartalmazó mózesi törvényben a vallásiak abszolút érvényűek, a politikaiak azonban joghatály nélküliek.[34] A zsidóság tehát nem nemzet többé, hanem vallás, egy a számos lehetőség közül. Az asszimilációnak tág kaput nyitó 1808. március 17-i dekrétum, amely egyébként protestáns mintára állami ellenőrzésnek alárendelt egyházszervezetet (hitközségek - Központi Konzisztórium) is életre hívott, jelentős hatást váltott ki. A francia zsidóság gyorsan bekapcsolódott az ország társadalmi, gazdasági és kulturális életébe. Bár ellenséges megnyilvánulások a későbbiekben is előfordultak, antiszemita politikai mozgalom csak az 1880-as években bukkant fel Franciaországban.
A másik régi adósság az a katolikusok vonatkozásában, a házassági köteléki jog területén állt fenn. A tolerancia bármiféle jele nélkül eltelt idők után az ancien régime végnapjához közeledve az 1787. novemberében kibocsátott ediktum bevezette a fakultatív polgári házasságkötést, azaz a protestánsoknak lehetőséget adott arra, hogy katolikus pap helyett állami tisztviselő előtt házasodjanak. A forradalom győzelmének másnapján proklamálták a házasság szabadságát, és a "keresztény felsőbbség" eszméje helyett a családjogi jogalkotás területén - Morelly és Diderot szemléletének megfelelően - a személyes szabadság elve jutott érvényre.[35] Az 1791. évi alkotmány (1. cím 7. szakasz) a házasságot polgári szerződésnek nyilvánította, valamint rendelkezett a születések, házasságkötések és halálozások polgári anyakönyvezéséről. A jakobinusok sürgetésére megalkotott 1792. szeptember 20-i dekrétum vallási hovatartozástól függetlenül kötelező polgári házasságkötést vezetett be, és - a kánonjogi felbonthatatlanság elvének képviselői és a liberális felvilágosult irányvonal hívei közötti lázas vitát követően - tág teret biztosított a bontásra olyan módon, hogy az egyoldalú bontás mellett az ún. közös megegyezés is helyt kapott a dekrétumban.[36]
A forradalmi jogalkotás eredményeit, amelyeket a konszolidáció időszakában már csak a természetjogi lángolás, a filozófiai szellem szüleményének és átmenetinek bélyegeztek, az I. császárság idején az egyházpolitika területén is több tekintetben a múlthoz való visszafordulás váltotta fel. Napóleon és VII. Pius 1801. évi konkordátuma, melyet 1802. április 18-án hirdettek ki, garantálta az egyház ellátását, de nem fizetés, hanem kárpótlás gyanánt. Ezzel a Szentszék elállt az elvesztett javak visszakövetelésétől. A konkordátum a katolikus vallást a többség vallásaként az "elismert egyház" státusába helyezte. Újra felállították a püspökségeket, a püspökök kinevezése azonban állami jogosítvány volt. A konkordátumot a kormány még 1802-ben az ún. 77 "articles organiques"-kel egészítette ki, melyet a katolikus egyház - azokban szabadságuk megvonását látva - sosem ismert el. Az organikus cikkelyek értelmében az érsekek 15 ezer, a püspökök 10 ezer, a lelkészek 7 ezer 500-10 ezer franknyi járulékban részesültek. Ezek az értékek a későbbiekben jelentősen módosultak, azonban az állami költségvetésből egyházi szükségletre előirányzott összeg az évek során összeadódva jóval meghaladta azt az értéket, amelyet az 1790-ben elvont egyházi vagyon képviselt. Egy évvel a konkordátum megkötését követően az egyházmegyéket és a plébániákat megfosztották önálló jogi személyiségüktől és a katolikus egyház intézkedéseit polgárjogi vonatkozásban semmisnek nyilvánították. A konkordátum és az articles organiques a forradalom idején megvalósított szeparációt felszámolva a katolikus egyházat úgy emelte közjogi személyiséggé, hatósággá, hogy ugyanakkor az államhatalomnak szorosan alá is rendelte. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a gallikanizmus eszméinek újjáéledéséről volt szó.[37]
- 62/63 -
Miután Franciaország a radikális egyházpolitika korszakát, az "ész istennőjének" trónra ültetését (1793. november 10.), majd napóleoni "álbéke" idejét túlélte, 1815 és 1870 között némi ingadozással ugyan, de a francia állam és a katolikus egyház kapcsolata jelentős mértékben visszarendeződött, hiszen egyházi támaszra szüksége volt úgy a restaurált Bourbon uralkodóknak (1815-1830), mint III. Napóleonnak (1852-1870). Az újabb radikális hullám "előszelei" azután jelentkeztek, hogy III. Napóleon 1859-ben az olasz egységtörekvések élharcosa, Piemont mellé állt. A következő évben Rouland kultuszminiszter memorandumában már az articles organiques visszaállítását kezdeményezte. Nem sokkal később, 1864. december 8-án IX. Pius a Quanta Cura enciklikához csatolt listában elítélte azt a kormányzási formát, melyből az egyház tanításait kizárják, illetve ahol az állam az egyháztól elválasztva működik.[38]
A szabadelvű egyházpolitika 1879-et követően bontakozott ki újult erővel.[39] A radikális felfogás szerint - Pillon szavaival élve - "a republikanizálódás akadálya a katolicizmus" volt, azaz "ha Franciaország meg akarja menteni a köztársaságot, szakítania kell Rómával",[40] és az államot a laicitás politikai koncepciója[41] szerint kell berendeznie. A III. köztársaság (1871-1946) liberális egyházpolitikája feltételezte úgy az 1789-1804 közötti változásokat, mint azt, hogy az - egyházi írók által szabadkőműves befolyással magyarázott - "egyházellenes"[42] szemlélet 1815 és 1870 között is népszerű maradt annak ellenére, hogy a katolikus nemzeti egyház védelmében számos neves gondolkodó, többek között Montalembert,[43] de Regnon és de la Mennais is fellépett.
A radikális párti Jules Ferry oktatásügyi miniszter törvényjavaslatai az egyházi befolyás megszüntetését célozták úgy az elemi, mint a felsőoktatás területén. Az állami egyetemeken ingyenes lett a beiratkozás és csak ezek az intézmények adhattak akadémiai címet. Míg a külföldi sajtó az egyházi egyetemek "jogfosztását" általában "hivatalos had-üzenetként"[44] értékelte a francia katolikus egyház irányába, az 1880. július 9-i szavazás Ferry programjához szabad utat adott. A vallási szempontból semleges oktatási rendszer megteremtése érdekében az elemi iskolák tanárait kötelezték arra, hogy állami bizottság előtt vizsgát tegyenek. Az állami iskolákban eltörölték a tandíjat és a vallásoktatást, majd a radikálisok követelésére 1886-ban az állami iskolákból elbocsátották az egyházi rendbe tartozó tanárokat is.
Az 1880-as évhez köthető a nem elismert kongregációkkal szembeni fellépés is. A nemzetgyűlés március 29-én határozott a jezsuita rend feloszlatásáról és kolostoraik felszámolásáról, valamint a nem elismert kongregációkat kötelezték arra, hogy állami elismerést kérjenek. Bár a "Times" kommentárja szerint "csak véres forradalmak idején alacsonyul le egy nagy állam ilyen vállalkozásokra",[45] XIII. Leó tiltakozása sem akadályozta meg a rendelkezések következetes végrehajtását.[46] Miután 1884-ben megszüntették a kórházi lelkészi hivatalt és a házszabály eltörölte a parlamenti imát, ismét liberalizálták a házassági köteléki jogot is. Míg I. Napóleon bukása után, 1816. május 8-án a Code civil bontójogát hatályon kívül helyezték, azaz a házasság - a kánoni elvnek megfelelően - felbonthatatlan lett, 1884-ben a Naquet képviselő által beterjesztett, és ezért utólag róla elnevezett törvény a megegyezéses bontás ki vételével helyreállította a Code civil konstrukcióját.
Az 1890-es években több vallási vonatkozású ügy is felkavarta a francia közéletet. 1891-ben mintegy 20 ezer francia zarándok érkezett Rómába, akik a Rerum novarum enciklikát személyesen akarták a pápának megköszönni. Ügyük a nemzetgyűlésben egyházpolitikai vitára adott okot. A francia közvéleményt azonban elsősorban a Dreyfus-per[47] rázta meg, amelyet a klerikális szakirodalom nemes egyszerűséggel "Dreyfusrummel"-nek titulált: Alfred Dreyfus kapitány koncepciós pere kapcsán Goldschmitt a "befolyásos zsidók valóságos hadjáratát" emlegette, amelyet szerinte a "radikálisok jól fel is használtak" a reformok szükségességének igazolásához.[48] Nos, az 1898-as választások után a kormány valóban a megszakadt kultúrharc folytatása mellett foglalt állást. A következő évben elfogadott egyesületi törvény feljogosította a kormányt azon kongregációk felszámolására, amelyek tagjai nagyobbrészt külföldiek voltak, az új vallási kongregációk létrehozását pedig törvényi vagy államtanácsi engedélyhez kötötték.
A szétválás feltételei tehát egyre inkább érlelődtek. 1902-ben a miniszterelnöki széket a teológus végzettségű Louis Emil Combes foglalta el, aki 1885-től szenátor és hosszú időn át a radikálisok vezéregyénisége volt. A kormány 1903-ig elzárkózott a konkordátum felülvizsgálásától, ekkor azonban az üresen maradt püspökségek betöltése ügyében ellentét keletkezett a Combes vezette kormány és XIII. Leó között. Míg a pápa megtagadta a kormány jelöltjeinek kinevezését, Combes ragaszkodott választottjaihoz. Miután 1904. április 4-én a római Szentszék egy titkos tiltakozó jegyzéket küldött a katolikus királyi udvarokba, és azt a monacói fejedelem közzé tette, a francia követ elhagyta a Vatikánt. Április 30-án megszakították a diplomáciai kapcsolatot a pápai udvarral. A szétválasztásról szóló törvényjavaslat nemzetközi ér-
- 63/64 -
deklődéssel kísért vitája 1905 márciusában kezdődött meg anélkül, hogy a felekezeteket az előkészítésébe bevonták volna. A szeparációs törvényt, amelyet Combes a szabadság, a szociális béke és a morális felszabadulás törvényének nevezett, a képviselők 341 szavazattal 233 ellenében, a szenátus 179 szavazattal 103 ellenében fogadta el.[49]
Az állami semlegesség jegyében[50] biztosították a lelkiismereti szabadságot és a vallás szabad gyakorlását. Rögzítették, hogy az állam nem ismer el, és nem finanszíroz egy felekezetet sem, tehát a budgetből - a műemlékek fenntartására szolgáló támogatás kivételével - törölték az egyházi kiadásokat. A francia forradalmat túlélő gallikanizmus ezzel eltűnt, az állam ellenőrző hatásköre az egyházak felett megszűnt. A köztársaság biztosította a lelkiismeret és a vallás szabadságát, a vallás szabad gyakorlását, amely csak a közrend érdekében és törvényes módon korlátozható. Az egyházi vagyon azon része, mely az államtól származott, visszaszállt az államra. A jótékonysági vagy nem vallásgyakorlási célt szolgáló javak a hasonló célt szolgáló közhasznú intézmények tulajdonába, míg az egyházi célokat szolgáló épületek állami tulajdonba kerültek. Ezeket térítésmentesen az egyházak polgárjogi jogképességét biztosító önfenntartó vallási egyesületek (association cultuelle) használatába adták.[51] A katolikus egyház ezzel elveszítette közjogi személyiségét és közhatósági jellegét. A vallási egyesületek alakítását nyilvános vallásgyakorlás, a vallás fenntartása és az ezzel járó költségek előteremtése céljából tették lehetővé az 1901. július 1-jei egyesületi törvényben foglaltaknak megfelelően.[52] Vallási jelképeket nyilvános helyeken, középületeken nem lehet elhelyezni, kivéve a vallásgyakorlás céljára szolgáló épületeket, temetőket, múzeumokat. Az elismert és a nem elismert felekezetek közötti különbség tehát megszűnt, azaz egyenlő jogokat biztosítottak minden felekezetnek, amely az egyesületi formát elfogadta.
A római Szentszék határozottan visszautasította és megtiltotta a vallási egyesületek alakítását, ámbár a francia katolikus egyháznak ez több szempontból is hátrányos volt. Egyrészt a szeparációs törvény értelmében az egyházi vagyon bizonyos részei a vallási egyesületre szálltak volna, másrészt ilyen módon az autonóm egyházszervezet kiépítésének lehetőségétől is elestek. A törvény végrehajtása ismét konfliktusokra, sőt fegyveres összetűzésekre adott okot, a royalisták mégis nagyot tévedtek, amikor az 1906. évi választások előtt a köztársaság bukását jósolták. A katolikus egyház elutasító hozzáállása miatt az 1907. január 2-i törvény lehetővé tette azt is, hogy a nyilvános vallásgyakorlat az általános egyesülési törvény alapján szervezett formában történjen. Jogképességgel az ilyen egyesület is rendelkezett, belső szervezete tekintetében pedig nagyobb szabadság illette meg, mint a vallási egyesületeket. A laikusok egyházkormányzati jogát mereven elutasító katolikus egyház érdekeinek azonban ez a forma sem felelt meg. Kisegítő megoldásként a 4. cikkelyben rögzített lehetőséggel éltek: nyilvános vallásgyakorlásra a gyülekezési jog alapján, lelkészi meghívásra került sor. Amíg ugyanis az állam az egyházi épületek rendeltetését nem változtatta meg, azok a papság és a hívők rendelkezésére álltak. Ilyen módon a hierarchikus szerveződéstől idegen egyesülési alakzat felvétele elkerülhető volt és a katolikus egyház csak papjai útján lépett az állammal összeköttetésbe.
A kortárs katolikus egyházjogtudomány az 1905. évi törvényt egyházuk elnyomásaként, az egyházi ügyekbe való beavatkozásként értékelte. Nemzeti aposztáziáról, szabadkőműves befolyásról beszéltek, és a szerződési jog durva megsértésének minősítették azt, hogy a pápát a törvény előkészítéséről illetve elfogadásáról hivatalosan nem értesítették.[53] Bár a fent említett kisegítő megoldás a társadalmi feszültségeket csak részben enyhítette, az állam és az egyházak közötti viszonyt a vallástalan állam semlegessége jegyében rendező francia szabályozás - az amerikai denominacionalizmussal karöltve - figyelemre méltó példaként áll napjainkig a polgári jogegyenlőséget egyházi területen is hangsúlyozó erők előtt. Míg azonban az Amerikai Egyesült Államokban az állam és az egyház összefonódásának akadályozását célozta a Bill of Rights rendelkezése, Franciaországban ennek ellentettjéről volt szó. "Az egyház legidősebb leányként" számon tartott katolikus nemzeti egyház és az állam közötti összefonódás lebontását határozták el. Ebben a folyamatban a többi felekezet mellékszereplő volt, akik a jogegyenlősítés jegyében[54] léphettek ki forradalom előtti diszkriminált jogállásukból. ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.
[2] Rabaud-Saint Etienne, protestáns lelkésznek az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben a vallásszabadság törvényi rögzítése kapcsán elhangzott beszédét idézi Edmond Dehault de Pressensé: L'Église et la Révolution française. Histoire des relations de l'église et de l'état de 1789 a 1814, Paris 1864. 56. o.
[3] A Cornelius Jansen (Corneille Janssens) németalföldi teológusról elnevezett katolikus mozgalmat 1642-ben VIII. Orbán, majd 1654-ben X. Ince nyilvánította eretnekségnek. Lásd hozzá Monique Cottret: Jansénismes et Lumières. Pour un autre XVIIIè siècle, Albin Michel, Paris, 1998 és Léopold Willaert: Les origines du Jansénisme dans les Pays-Bas catholiques, Bruxelles 1948
[4] Az első szakaszhoz alapvetően lásd A. Briand: La séparation des églises et de l' état, Paris 1905; Bochkor Mihály: Francia egyházpolitika, Kolozsvár 1905; Bochkor Mihály: Az erdélyi katolikus autonómia, Kolozsvár 1911; Fraknói Vilmos: Az egyházi javak saecularisatiója Franczia-Spanyol- és Olaszországban, Pest 1872; Fr. Goldschmitt: Der Kulturkampf in Frankreich, Metz 1915; P. Grunebaum Ballin: La séparation des églises et de l' état, Paris, 1905; Jakab Attila: A laicitás. In:
- 64/65 -
Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Műhelytanulmányok 7., Budapest 2004. 55-62. o.; Julien de Narfon: La séparation des églises et de l' état. Origines - étapes - bilan, Paris 1912; Magony József: A francia egyház és az alkotmányozó nemzetgyűlés, Temesvár, 1907; Mézes Zsolt László: Állam és egyház viszonyának változásai Franciaországban. In: Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Műhelytanulmányok 7., Budapest 2004. 5-53. o.; H. Oltramare: La séparation de l'église et de l'état. Réponse a Monsieur le Comte de Gasparin, Genève, 1869; Pruzsinszky Pál: A francia egyház a forradalom alatt, Karcag, 1894; de Pressensé fent hivatkozott műve; Karl Thomas Richter: Staats- und Gesellschaftsrecht der französischen Revolution von 1789 bis 1804 I-II., Berlin 1865-1866; Hippolit Adolf Taine: A jelenkori Franciaország alakulása, I. köt., Budapest 1889; Johann Baptist von Weiss: Die Französische Revolution I-IV., átdolgozta: Ferdinand Vockenhuber, Graz 1911
[5] A második szakaszhoz alapvetően lásd Antalóczy Péter: Az állam és egyház kapcsolatrendszerének főbb típusai: Franciaország, Spanyolország, Itália, Németország. In: Antalóczy Péter - Homoki-Nagy Mária - Illés Géza - Kelemen Miklós - Kisteleki Károly - Nagyné Szegvári Katalin - Nótári Tamás - Rácz Lajos: Kormányzás és kodifikáció. Tanulmányok az Újkori Európa jogfejlődéséről, Budapest 2006. 131-169. o.; Caesar Badii: Ius canonicum comparatum cum edictis legum civilium de re ecclesiastica, Romae 1925; Lucien Crouzil: Associations cultuelles et associations diocésaines, Paris, 1924; Lucien Crouzil: Les syndicats ecclesiastiques, leur avenir et les associations diocésaines. Revue critique de législation et de jurisprudence XLIV, 1924, 26-42. o.; Lipicsi József: A világiak szerepe az egyházi vagyonkezelésben. A volt erdélyi római katholikus státus és a francia associations cultuelles kánonjogi rendezése, Budapest 1939; Hans Penzel: Rechtssubjektivität der katholischen Kirche und ihrer Institute in Frankreich seit Inkrafttreten des Trennungsgesetzes vom 9. Dezember 1905, Leipzig 1928; Karl Rothenbücher: Die Trennung von Staat und Kirche, München 1908; Johann Baptist Sägmüller: Die Trennung von Kirche und Staat, Mainz 1907
[6] Otto Hinze: Wesen und Wandlung des modernen Staats, in: Staat und Verfassung. Gesammelte Abhandlungen zur allgemeinen Verfassungsgeschichte, Göttingen 1962. 470-496. o.
[7] A hugenották számára közigazgatási területenként legalább két-két helyet jelöltek ki a vallásgyakorlatra, ahol egyébként a katolikusok egyenlő szabadsággal rendelkeztek. Mindkét felekezet tarthatott fent iskolákat és a párizsi és a tartományi parlamentekben hugenotta bírók is helyet kaptak, hogy az ítélkezés vallási szempontból pártatlan legyen. A hugenotta ágensek a királyi tanácsnak jelezhették jogaik sérelmét, és jóvátételt kérhettek. Az egyházi vagyonnal a katolikus egyház rendelkezett, de rendszeres államsegélyt biztosítottak a hugenották számára. Királyi engedéllyel és az uralkodó védelme alatt országos zsinatokat tarthattak, és az ún. hugenotta félhold területén védelem céljára átadták a hugenottáknak a fontosabb királyi erődítményeket. Lásd hozzá Chadwick Owen: A reformáció, Budapest 1998. 158-160. o. és Alister E. McGrath: Kálvin, Budapest 1996. 189-209. o.
[8] Lásd Chrystel Bernat (szerk.): Die Kamisarden. Eine Aufsatzsammlung zur Geschichte des Krieges in den Cevennen (1702-1710), Philippe Joutard előszavával, Bad Karlshafen 2003
[9] Magony: i. m. 7. o.
[10] A nyilatkozat szövegét közli Carl Mirbt: Quellen zur Geschichte des Papsttums und des römischen Katholizismus, Tübingen 1934. 389-390. o.
[11] Taine: i. m. I. köt. 102. o.
[12] Idézi Taine: i. m. I. köt. 451. o.
[13] Taine: i. m. I. köt., 122-190. o.
[14] A papság liberális követeléseit lásd Pressensé: i.m. 32. o.
[15] Hivatalos magyar fordítását (ford.: Mika Sándor) lásd a Magyar Elektronikus Könyvtárban, http://mek.oszk.hu/00000/00056/html/228.htm, letöltve 2009. december 4.
[16] Montesquieu fellépett a vallásüldözés ellen, de megvonta az új felekezetektől a hitterjesztés jogát: "Ha módunkban áll határozni afölött, hogy az államba egy új vallás befogadtassék-e vagy sem, úgy nem kell azt meghonosítani; de ha már megtelepedett, meg kell azt tűrni." A közrend védelme érdekében fontosnak tartotta, hogy a vallásoktól az állam követelje meg azt, hogy az államot illetve egymást ne zavarják. Tehát felfogása szerint a felekezetek az állam tetszésétől függően léteznek és annak felügyelete alatt állnak. Lásd Esprit des Lois liv. XXV. Ch IX., idézi Magony: i. m. 55. o.
[17] A deista szemléletű és az egyházak iránt teljesen közömbös Rousseau felemelte szavát úgy a pápa abszolút hatalma ellen, mint a - korlátolt - vallásszabadság érdekében: az istentagadókat nem kell megtűrni az államban, ahol egyébként minden polgár testvér, sőt a szuverénnek joga van arra is, hogy száműzze őket. Vallási nézeteihez lásd elsősorban Jean-Jacques Rousseau: Emil vagy a nevelésről, Budapest 1911 és Ludassy Mária: Az ész államáig és tovább: XVIII. századi francia utópisták, Budapest 1979
[18] Lásd Pressensé: i. m. 50. o., melynek magyar fordítását idézi Magony: i. m. 59. o.
[19] A törvényes rend mint korlát ellen Mirabeau a "Courrier du Provence" hasábjain a következőképp érvelt: "Vallási kérdésekben korlátokat állító törvények önmagukban abszurdumok, mert elrendelik, hogy különböző képzettségű és gondolkodású emberek evidenseknek találják ugyanazon dogmákat és igazaknak ugyanazon tanításokat. (...) Ezen törvények egyúttal gonoszak is. Micsoda kihívó gonoszság Isten és ember közé helyezkedni és azt mondani az embernek: megtiltjuk, hogy íly módon szolgálj Istennek, és azt mondani Istennek: megtiltjuk, hogy elfogadd azon tiszteletet, melyet a mienktől eltérő módon ajánlanak föl Neked!" Mirabeau cikkének magyar fordítását idézi Magony: i. m. 63. o.
[20] A beszédet idézi Fraknói: i. m. 3-4. o.
[21] "Kijelentheti a nemzetgyűlés, hogy az úgynevezett egyházi birtokok a nemzet tulajdonát képezik? Nem értem, hogy lehet valamit kijelenteni, ami nem igaz (...). Önök szabadok akarnak lenni, de igazságosak lenni nem tudnak!" Sieyès abbét idézi Magony: i. m. 51. o.
[22] Magony: i. m. 5-6. o.
[23] Mirabeau érvelése szerint a "közjó a főtörvény; ezelőtt visszavonulnia kell (.) azon aggodalomnak is, hogy bizonyos testületek jogai megsértetnek (.). A testületek sem önmaguk által, sem önmaguk végett nem léteznek; azok a társadalom javára alapíttattak és meg kell szűnniük létezni, mihelyt megszűntek hasznosak lenni!" A beszédet idézi Fraknói: i. m. 9-10. o.
[24] A törvényjavaslat részletes elemzését lásd Magony: i. m. 97-130. o.
[25] Az eddigi 116 püspökség és 18 érsekség helyett a departementok számának megfelelően 83 egyházmegyét hoztak létre, melyek az adott departement nevét viselték. Ezek felett 10 metropolita gyakorolt felügyeletet. A többi egyházi méltóságot eltörölték. A papneveldék számát a megyék számára csökkentették. Minden francia polgártól megvonták a jogot arra, hogy idegen hatalom területén lévő egyházi méltóságot, azaz a pápai hatalmat, illetve annak másutt tartózkodó delegátusait elismerjék. A megyéspüspökök mellé a törvény állandó tanácsot állított, melynek hozzájárulása nélkül a püspök joghatóságot nem gyakorolhatott. A plébániák számát ugyancsak csökkentették, azaz minden 6 ezer lakosú településen egy plébánia működhetett csak. A püspököket és a papokat a hívő és nem hívő, illetve más vallású polgárok együtt választották titkos szavazással és abszolút többséggel, melyet kánoni beiktatás követett. Az egyházi hivatallal felruházott személyek kötelesek voltak bizonyos időt irodájukban tölteni, székhelyüket két hétnél hosszabb időre csak hatósági
- 65/66 -
engedéllyel hagyhatták el, sőt a politikai hatóság ellenőrzése alatt álltak. A papok, mint fizetett alkalmazottak, felelősséggel tartoztak az államnak. A nemzetgyűlés 1790. június 17-én fogadta el az új egyházalkotmányt, de a királyi szentesítésre csak hosszas halogatás után került sor. Lásd bővebben Taine: i. m. II. köt. 287. o.
[26] Lásd bővebben Pressensé: i. m. 126-131. o. és 143. o.
[27] Az 1790. november 27-én elfogadott javaslatot XVI. Lajos végül ez év december 26-án szentesítette. A következő nap a reformpárt és a karzatok ujjongása közt először Grégoire tett esküt, majd 65 plébános, 3 hivatalban nem lévő pap és a karthauzi rendfőnök, Dom Gerle. A további 60 püspök és 200 plébános eskütételét a nemzetgyűlés 1791. január 4-re tűzte ki. A név szerint előszólított egyháziak azonban rendre megtagadták azt.
[28] Hosszan ecsetelte, hogy a nemzetgyűlés miért nem nyilvánította nemzeti vallássá a katolicizmust, hangsúlyozva, hogy a vallás "nem más, mint az ember szellemének érintkezése az isteni szellemmel, amiből önként következik, hogy ilyen vonatkozás mellett semmiféle szociális vagy törvényes formát nem vehet fel". Az emlékirat második részében azonban az eskütétel jelentőségét magyarázta, amely szerint a nemzetgyűlésnek a lelkiismeret felett semmiféle hatalma sincs, csak azt jelentette ki, hogy az egyházi hivatal eskütétellel jár. Mirabeau emlékiratát közli Pressensé: i. m. 169-173. o.
[29] A francia állam és a római szentszék közötti szakításhoz azonban az eddig pápai birtokban lévő avignoni grófság Franciaországgal való egyesítésének ügye is hozzájárult, bár arról a nemzetgyűlés csak 1791. szeptember 13-án határozott.
[30] Az eskükényszer következményeit lásd Richter: i. m. I. köt. 178-179. o.
[31] Lásd hozzá Jakob Katz: Kifelé a gettóból. A zsidó emancipáció évszázada 1770-1870, Budapest 1995 valamint Richter: i. m. II. köt. 597-601. o.
[32] Léon Halévy: Résumé de l'histoire des juifs modernes, Paris 1828. 302. o.
[33] Idézi Richter: i. m. II. köt. 599. o.
[34] A határozatot "Nagy Szanhedrin nyilatkozata" cím alatt illesztették be az 1808. március 17-i dekrétumba.
[35] Lásd bővebben Hans Conrad: Die Grundlegung der modernen Zivilehe durch die französische Revolution, ZRG, Germ. Abt., 67. köt. 1950. 336. és 355. o.
[36] Ez a felvilágosult, liberális házassági jogrend 1804-ben "szelídült meg". Napóleon polgári törvénykönyve, a Code civil egyoldalú bontás esetén elzárkózott az ún. objektív bontó okoktól, a közös megegyezéssel történő bontás intézményét azonban mégis megőrizte - tekintettel arra, hogy Napóleon eredménytelenül kérte Beauharnais Joséphine-nel kötött házassága érvénytelenítését VII. Piustól. Lásd hozzá Jacques Commaille: Le divorce en France. Notes et études documentaires, 1980. 16-17. o., valamint az első konzul személyes házassági jogi felfogásáról a Code civil előkészítése során lásd Eckhard Maria Theewen: Napoléons Anteil am Code civil, Berlin 1991. 113-114. o.
[37] A 1801-1802. évi változások értékelését bővebben lásd Bochkor: Az erdélyi ... i. m. 607-609. o.
[38] Az enciklika tételesen felsorolta a tévesnek ítélt 80 tant (Syllabus Errorum), ezek között a klerikusok liberális egyesületeit, a polgári társadalmat illetve annak az egyházhoz fűződő viszonyát, a házasság szentségének megkérdőjelezését és a liberalizmust. Az enciklika szövegét lásd: http://www.domus-ecclesiae.de/magisterium/syllabus-errorum.teutonice.html, letöltve: 2009. február 11.
[39] A sedani vereség (1870. szeptember 2.) után az egyházpolitikai kérdések egy időre háttérbe szorultak, sőt a III. köztársaság kezdetben egyházbarát arcát mutatta. Az ok egyszerű: a klerikális monarchisták (a bourbonisták illetve az orleanisták) mintegy 530 mandátummal rendelkeztek az ideiglenes nemzetgyűlésben, míg a republikánusok 200-zal, a bonapartisták pedig csak 30-cal.
[40] Idézi Goldschmitt: i. m. 10. o.
[41] A laikus állam fogalmához szűk és tág értelemben lásd Jakab: i. m. 55. o.
[42] Goldschmitt: i. m. 5. o.
[43] Lásd Bochkor: i. m. Francia ... 5-10. o., valamint Charles Montalembert: Szabad egyház szabad államban, Pest, 1864 és ugyanő: Der Kampf der Kirche mit dem falschen Liberalismus in der Italienischen Frage. Ein Sendschreiben an den Herrn Grafen von Cavour, Mainz 1861
[44] Idézi Goldschmitt: i. m. 11. o.
[45] Idézi Goldschmitt: i. m. 21. o.
[46] A kormány 1881. január 1-jei jelentése szerint ez ideig 261 kolostort zártak be és 5643 szerzetest űztek ki.
[47] Lásd hozzá Michael Burns: France and the Dreyfus Affair. A Documentary History, Bedford/St. Martin' s., 1999; Jacques Kayser: The Dreyfus Affair, New York 1931
[48] Goldschmitt: i. m. 44. o.
[49] Goldschmitt: i. m. 44. o.
[50] Ennek elemzését lásd Goldschmitt: i. m. 57-61. o. és Antalóczy: i. m. 131-169. o.
[51] A vallási egyesületek kánonjogi rendezésére vonatkozó szabályokat ismerteti Bochkor: Az erdélyi . i. m. 610-618. o. és Lipics: i. m. 98-138. o.
[52] Vallási egyesületet az eddigi plébániák helyett bárki létrehozhatott, ha bíróság előtt igazolta, hogy az adott kultuszhoz tartozik. Meghatározták a minimális egyesületi taglétszámot, szabad kilépést biztosítottak az egyesületből a tag folyó évi tartozásainak kifizetése után. Az egyesületi elöljárók vagyonkezelését évenként legalább egyszer felülvizsgálta illetve jóváhagyta a tagok közgyűlése. Az egyesület bevételei az évi tagdíjakból, a gyűjtésekből és az egyházi tevékenységért fizetett illetékekből álltak össze, az állam a vallási egyesületek felett pénzügyi felügyeletet gyakorolt, és a jogellenesen működőket feloszlathatta. A törvény szerint a vallási gyülekezések nyilvánosak, de évi egyszeri hatósági bejelentéshez kötöttek.
[53] Lásd Goldschmitt: i. m. 61. o. Az előkészítés szakaszait részletesen ismerteti, illetve a dokumentumokat közli de Narfon: i. m. 53-210. o.
[54] A protestáns egyházak vagyonának szekularizálása (1793. március 8-i dekrétum) illetve a napóleoni protestáns egyházszervezet vonatkozásában lásd Richter: i. m. II. köt. 594-596. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
