Egy disszertáció méltatásának, értékelésének tárgya nem az, amiről a szerző nem írt, hanem az, amiről írt. Esetünkben a szerző munkája a TRUST nemzetközi szabályozásáról, főként jogfejlesztő praxisáról (EQUITY, COMMON LAW) szól. Mégis, előfordulhat, hogy egy jogintézmény kapcsán felmerülhet az is, hogy azon kívül, amit a szerző megírt; van-e a témához fűződően olyan kérdés, amiről írhatott volna, vagy "többet" kellett volna-e írnia, mondania, mint amennyit írt, mondott, közölt. Úgy gondolom, hogy annak ellenére, hogy a szerző témáját az angol TRUST-ra és a Commonwealth államaiban gyakorolt hatására szűkítette le, volna elegendő ok arra, hogy tágabb jogösszehasonlítási alapon, külön, ennek szentelt fejezetben taglalta volna az angol trusttal "rokon, de mégis más", klasszikus fiduciárius biztosítéki tulajdonátruházást és a kontinentális államokban hosszú jogfejlődés eredményeként elfogadott (római jog és a német jogban továbbfejlesztett) Treuhandgeschäft-et, beleértve az új magyar Ptk. vonatkozó rendelkezéseit. (Az újabb magyar jog, azaz a Ptk., előbb és eredetileg az általános fiduciatilalomról, majd a módosítás után, a részbeni engedélyezést, továbbá a vagyonkezelésre, másnak tulajdonába adott dolog, vagy jog átruházásáról szóló szerződés rendelkezéseiről szólt, szól).
Sándor István DSC-MTA disszertácójának témája (A vagyonvédelem jogi eszközeinek legújabb nemzetközi tendenciái, MTA doktori értekezés, Budapest, 2017, 256 oldal, a továbbiakban: Disszertáció), az angolszász jogban (COMMON LAW, EQUITY) alkalmazott hagyományos TRUST intézménye (bizalmi vagyonkezelés) a hatályos magyar jog szemszögéből is kiemelkedő jelentőséggel bír. Annál inkább, mert az új magyar Ptk. (2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről) a TRUST-hoz hasonlítható új, nevesített szerződést vezetett be, a bizalmi vagyonkezelési szerződést (Ptk. XLIII. Fejezetének 6:310-6:330 paragrafusaiban). Az új Ptk. törvényi fogalommeghatározása szerint: "Bizalmi vagyonkezelési szerződés alapján a vagyonkezelő a vagyonrendelő által tulajdonába adott dolgok, ráruházott jogok és követelések (a továbbiakban: kezelt vagyon) saját nevében a kedvezményezett javára történő kezelésére, a vagyonrendelő (pedig) díj fizetésére köteles."
A másik, a disszertáció témáját érintő, vagy vonatkoztatható tételes magyar jogszabály a hitelbiztosíték céljából történő bizalmi jellegű tulajdonátruházás kérdése és ennek tilalma, vagy jogszerűsége. Ennek a kontinentális és magyar, gyakorlatilag a római jogra visszavezethető (FIDUCIA CUM CREDITORE CONTRACTA, FIDUCIA CUM AMICO) szabályozási hagyománya, azaz gyakorlata szerint (ld. Földi András és Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Eszterházy Károly Egyetem, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, Budapest, 2018, fiducia cum creditore contracta, 1039, 1246, 1409, 1311, 1415, 1422, 1995. számú széljegyet) a bizalmi tulajdonátruházás esetében nem a vagyonkezelés a főcél, hanem egy főszerződés, pl. hitel, vagy kölcsön teljesítésének biztosítéka. Igaz, ennél is jelen van az új tulajdonos felelős őrzési kötelezettsége, továbbá ezenfelül, a bizalmi elven alapuló, tulajdonnal való szabad rendelkezési jogának (bona fides) korlátozása. A jogintézmény lényege abban áll, hogy a hitelezett a hitel visszafizetésének biztosítékaként valamely tulajdonában levő dolgát, jogát, követelését a hitelező tulajdonába adja, vagy átruházza, pl. követelés engedményezése (cessio) útján, azzal a bizalmi korlátozással, hogy a hitel visszafizetésének esedékességéig a hitelező, a neki biztosítékul átadott dologgal, azaz ezen létesített tulajdonával, szabadon nem rendelkezhet. Amennyiben a hitelezett határidőn belül visszaszolgáltatja a felvett hitelt, a hitelező köteles a fiduciált dolog tulajdonjogát visszaszolgáltatni az eredeti tulajdonosnak, azaz a hitelezettnek tulajdonába.
Az ilyen értelemben vett fiducia kapcsán a német elméletben és jogalkalmazásban felmerült ennek esetleges, vagy tényszerű törvénykerülő jellege (agere in fraudem partis, agere in fraudm legis, Gesetzesumgehung). A német jogfelfogás szerint a fiducia elvben nem tilos, de semmis, amennyiben ellentétben áll a másik fél joggal oltalmazott érdekeivel, vagy a kényszerítő jogszabályokkal, avagy a jószokásokkal (die gute Sitten). A német jogalkalmazás során a törvénykerülés tényszerűen (eseti döntésekben) a felmerülő fennforgása különösen azokban az esetekben jutott kifejezésre, amikor a fiduciált dolog értéke messze meghaladja a biztosított főszerződésbe foglalt, kölcsönbe vett összeg értékét (pl.
- 180/181 -
Fuchs). Amennyiben a hitelezett időben nem teljesít, a fiduciált dolgon megszűnik a bizalmi korlát és ezen a hitelező, más rendelkezés hiányában, megszerzi immáron bizalmi korláttól mentes tulajdonjogát. Ily módon a hitelező akár szembetűnően nagyobb értékre is szert tehet, mint amennyi a hitelszerződésbe foglalt biztosított érték. Ám a fraus partis elvben tényszerűen kizárt, ha a fiduciált, biztosítékul szolgáló dolog értéke egyenlő, vagy közel azonos a biztosított hitel értékével.
Az európai, általánosan elfogadott doktrína a kerülő szerződés alatt (mely egyik alfaja a joggal való visszaélésnek) érti azt, hogy a) a kerülés tárgya egy kényszerítő jogszabály az érdekelt számára kedvezőtlen szankciója (pl. kedvezőtlen adókamatláb); b) a kerülés az ún. kerülő magatartással (ami lehet fiktív szerződés, fiduciárius szerződés, vagy más tényszerű, nem jogügyleti jellegű magatartás) valósul meg, azzal a céllal, hogy az érdekelt kedvezőbb normát és szankciót "érjen el." A törvénykerülés sajátos jogi szankciója a megkerült jogszabály jogkövetkezményeinek alkalmazása. A kerülő magatartás a kerülő szerződéseknél legtöbbször tényszerű és nem "jogi" természetű (pl. jórészt nem jogügyéleti) magatartás, de előfordulhat, hogy a kerülés valamely kerülő jelleget öltő jogügylet megkötése útján történik. A kerülő szerződésekről szóló szubjektív elmélet a szankció alkalmazásának egy további feltételt szab meg - a törvénykerülési szándékot. Az objektív elmélet ezt a szubjektív feltételt nem követeli meg, elegendő az objektív értelemben vett tényszerű törvénykerülés. (Pl. Máday Denis, svájci szerző szerint). Az is jellemző a kerülő szerződésekre, hogy a kerülő, azaz a joggal visszaélő magatartás összhangban áll a törvény szavával, nyelvi jelentéstartalmával, de ellentétes a törvény céljával, rendeltetésével, szellemével.
Ennek értelmében a német BGB (2001-2006 évi) reformja során (nota bene: eközben kb. 400 paragrafus változott), sem a fiduciárius hitel-biztosítéki jellegű tulajdonátruházásról szóló szerződés, sem a vagyonrendelő által vagyonkezelés céljából vagyonkezelőnek átadott tulajdonról szóló szerződés nem nyert külön nevesítést. A német jogelméletben és a legfelsőbb bírósági praxisban e szerződések (Treuhandgeschäfte) bizalmi eleven alapuló szerződések néven ismeretesek és érvényük általában elismert, kivéve, ha a megbízott vagyonkezelő visszaél megbízotti jogaival. Az ilyen szerződések a német BGB 164. paragrafusának (képviselet és megbízás) és 117 paragrafusának (színlelt és palástolt szerződések) fényében merültek fel. A ´Treuhand-nak több megjelenési formája van. Főbb alakjai ennek (1) a vagyon igazgatása céljából létrehozott bizalmi vagyonkezelési szerződés (Verwaltungstreuhand), valamint a (2) biztosítéki jellegű tulajdonátruházásról szóló szerződés (Sicherungstreuhand). Az első esetben a vagyonátruházás célja a megbízó, vagyonrendelő érdekében történik. A második esetben az átruházás a megbízott, azaz a vagyonkezelő érdekében valósul meg. A valóságos bizalmi szerződés (echte Treuhand) lényege abban áll, hogy ez, mintegy közvetett megbízási szerződésen alapuló meghatalmazásnak minősül, amelynek értelmében a megbízott idegen érdek oltalma céljából, saját nevében léphet fel. A közvetett képviseleti bizalmi szerződést az jellemzi, hogy a megbízott csak ideiglenes kezelője a rábízott vagyonnak, míg a valóságos, közvetlen bizalmi szerződés esetében a vagyonkezelés tartós (Karl Larenz). A megbízási jellegű bizalmi szerződésnél (Vollmachtstreuhand) a képviselet, mint eszköz csak kivételes és arra szolgál, hogy a kitűzött bizalmi cél megvalósulhasson. A felhatalmazási jellegű bizalmi szerződés (Ermächtigungstreuhand) esetében is a vagyonkezelő teljes jogú tulajdonos. Mint ilyen jogában áll, hogy a meghatalmazó javára, de a saját nevében lépjen fel. Ennek értelmében a felhatalmazott, közvetlen, harmadik személy irányában érvényesülő hatállyal, a rá bízott vagyonnal rendelkezhet. De ez a rendelkezés a vagyonrendelőt, megbízót, közvetlenül nem kötelezi. A teljes jogú bizalmi szerződés (Vollrechtstreuhand, fiduziarische Treuhand) esetében, a megbízott, azaz a vagyonkezelő, a rábízott vagyonon fennálló jogosultságokat átruházhatja, de ezt nem teheti meg kizárólagosan a saját érdekében. A fiduciárius bizalmi szerződésre az a jellemző, hogy a vagyonkezelőnek, külsőleg szemlélve, több joga van a kezelt vagyon tekintetében, mint amennyivel valójában rendelkezik a belső kötelmi jogi megállapodás alapján. (Vö.: Prütting, Wegen, Weinreich, BGB Kommentar, Luchterhand, 2007, 216-217. oldal).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
