1. A két, az 1868. évi LIV. törvénycikk által létesített marosvásárhelyi és budapesti székhelyű királyi ítélőtáblával a magyar bírósági szervezet felsőbírói fórumai a 19. század végére aránytalanul túlterheltté és lassúvá váltak, s a hazai és európai korszerű judikatúra elveinek többé nem felelhettek meg. A törvényhozás kompromisszumos előkészületek után a kérdés rendezésére végül megalkotta az 1890. évi XXV. törvénycikket a királyi ítélőtáblák és a királyi főügyészségek szervezésének tárgyában. Terjedelmi akadályok miatt jelen dolgozatban csupán a törvénycikk létrejöttének menetével foglalkozhatunk.[1]
2. Az ítélőtáblák decentralizációjáról szóló törvénytervezet megalkotása érdekében az igazságügyminiszter ankétot szervezett 1890. március 3-ára: az értekezletre meghívták Karap Ferenc főrendi házi tagot, Teleszky István, Czorda Bódog igazságügyi államtitkárokat, Szabó Miklós kúriai elnököt, Daruváry Alajos kúriai másodelnököt, Baross Kálmán és Manoilovich Emil kúriai tanácselnököket, Vajkay Károlyt, a budapesti királyi tábla elnökét, Sárkány József alelnököt, Kozma Sándor budapesti királyi főügyészt, Wlassich Gyula főügyészhelyettest, Karap Ferenc, Tóth Ferenc, Berczelly Jenő és Erdély Sándor budapesti királyi táblai tanácselnököket, Hodossy Imrét, a budapesti ügyvédi kamara elnökét és Chorin Ferenc országgyűlési képviselőt. A jegyző Balogh Jenő főügyészségi fogalmazó volt.[2]
Az értekezlet érdemi munkáját március 6-án kezdte meg, vita nélkül elfogadták általánosságban a tervezetet és nyomban a részletes vitához kezdtek; a 8. §-ig haladtak előre. Március 8-án folytatták a munkát a 18. §-ig. A szaktanácskozmány a harmadik ülésen fejezte be a tárgyalást március 13-án. "Az anket nagy többsége helyeselte az Igazságügyminisztériumban kidolgozott tervezet érdemleges rendelkezéseit, és így, ha az új kabinet a székhelyeket véglegesen megállapítja, mi sem áll útjában annak, hogy a tervezet őfelségéhez és azután a törvényhozás elé terjesztessék."[3]
Igyekeztek titokban tartani a tanácskozmányon elhangzottakat,[4] az Ügyvédek Lapja azonban mégis megszerezte a tervezet szövegét és rendkívüli számban adta azt közre.[5] Ez a kormányzati oldalon többeket felháborított, a Pesti Napló írta is, hogy "az Ügyvédek Lapja tegnap indiskrécziót követett el, midőn a királyi táblák és főügyészségek szervezéséről az ankét-tagokkal csak bizalmasan közölt előadói tervezetet nyilvánosságra hozta. [...] a közölt tervezet kormányjavaslatnak éppen nem tekinthető."[6] Az utókor számára mégis szerencsés e tett, mivel innen ismerhetjük meg az országgyűlési bizottságok elé terjesztett eredeti szövegezést.
3. Végül a törvénycikket - az alapelveket és a költségvetést, valamint 11 székhelyet rögzítő 1890. április 3-i kormányülés után[7] - az igazságügy-miniszter az osztályok mellőzésével 1890. április 17-én a 359. ülésen nyújtotta be az országgyűlésnek és kérte, hogy azt az igazságügyi és a pénzügyi bizottságok elé utalják.[8] Mindez meg is történt, április 21-én a bizottság tárgyalás alá vette az ügyrendi pontot; benne Chorin Ferenc előadó a bírák számát emelte volna, s akkor még túlzottnak találta a jogegységi hatáskört mondván, hogy az törvényhozási feladat. Fabinyi Teofilnak a nyugdíjazás körül voltak kételyei. Azonban a legtöbben, így Beksics Gusztáv, Horváth Lajos és Győri Elek elfogadták a javaslatot általánosságban. Szilágyi Dezső ígéretet tett az első bíróságok székhelyeire vonatkozó törvény beterjesztésére is.[9] A székhelyek tekintetében már a bizottságban is vita alakult ki, Bokros Elek, Matuska Péter és Varasdy Károly Szombathelyt, Fabinyi Teofil Győrt éltette, a Szabadelvő Párt pedig Arad mellőzésén háborodott fel és petíciót sürgetett.[10] A bírák számát 250-re javasolta emelni
- 432/433 -
Krajtsik képviselő, amivel Horváth Lajos mélyen egyetértett.
A 13. § és a jogegység kérdése már itt is jelentősebb vitát váltott ki; Szivák Imre, Matuska Péter és Rokonyi Gyula elfogadta volna, Gaál Jenő és Horváth Lajos viszont a szakasz kihagyása mellett érvelt.[11] A nyugdíj megvonásáról szóló 20. §-nál Fabinyi és Chorin javasolta, hogy az áthelyezést el nem fogadó bíró nyugdíjának csak felét veszítse el.
Április 28-ra az igazságügyi bizottság Kőrössi Sándor elnökletével el is készítette jelentését. Ebben kifejtették, hogy az 1868. évi szabályozásnál nem igazságügyi, hanem a széttagoltság megszüntetése érdekében politikai és nemzeti érdek volt a felsőbb bíróságok centralizációja, s a két királyi tábla létrehozása. Azonban a büntető és a civilis eljárásjog újabb kellető fejlődése annak részletesebb szabályozása előtt megkívánta az átalakítást.[12]
"Ha a bírói szervezet fokozatosan az új perjognak részletes megállapításától tétetnék függővé, s mindezen nagy horderejű törvényeket egyszerre szándékoznók életbe léptetni: az új bírói szervezet oly feladattal helyeztetne szembe, amellyel az megbirkózni teljesen képtelen volna"[13] - hangzott a megállapítás. A megalkotandó új eljárási törvényeket alkalmazni "begyakorolt" bírói szervezet nélkül nem volna lehetséges. Ezen jogalkotási programhoz tartozott továbbá a felügyeleti jog szabályozásának kérdése is.
A bizottság a székhelyek megállapításának bírálatánál kettős szempontot vett figyelembe: egyfelől a város fejlettségénél fogva legyen kiemelkedő jelentőségő mind társadalmi, mind gazdasági értelemben, másrészt a népesség aránylagosan legyen felosztva a székhelyek között. Megállapították, hogy 24 300. km[2]-re és 1 millió 250 ezer lakosra jusson egy tábla. A bizottság helyesen látta át, hogy azon szempont, "vajjon a tervezett beosztás egészében megbírálva, megfelel-e az ország érdekének" elsődleges fontosságú, "s ha a kérdés igennel döntetett el, a beosztást el kellett fogadni még akkor is, ha általa egyes vidékek s városok különben jogos érdekei kielégítésre nem találtak".[14]
Néhány ponton módosították a törvényjavaslat szövegét, egyébként egyetértőleg elfogadták azt. A stiláris javításokat nem számítva a lényegesebb módosítások a következők voltak: a 3. §-ban megalkották a külön ügybírósági hatóság és a külön ügybírósági terület fogalmakat a kivételes bírósági hatóság és kivételes bírósági terület helyett. A 7. §-ban a kinevezendő bírák számát az eredeti 233-ról 245-re emelték fel, mivel az akkori szervezetben 221 bíró működött, 12 a Kúriához volt beosztva, 16 pedig tanácselnökként funkcionált. A 8. §-ba beiktatták azt a mondatot, mely szerint a fordítói és tolmácsdíjakat az igazságügy-miniszter rendeletben állapítja meg. A 11. §-ban eltörölték a miniszter azon megkötését, hogy a magasabb fizetési fokozatba az első szervezésnél már eleve csak a magasabb javadalmú bírákat helyezhesse be. A 13. § akként módosult, hogy kimondták: a Kúria teljes ülési megállapodásai az 1881. évi LIX. tc. 4. §-ában meghatározott hatállyal bírnak, azaz az ügyek eldöntésére irányadók. A 20. §-ba a bizottság iktatta azt a később vitatott rendelkezést, mely szerint azon bíró, aki nem fogadja el az áthelyezését, hivataláról lemondottnak tekintendő (eredetileg kérelemre nyugdíjazhatták volna azzal, hogy a nyugdíj a legutóbbi fizetés felénél kevesebb nem lehetett). Végül a 25. §-t oda módosították, hogy a törvényileg biztosított 8 heti szabadság a szervezés évében is rendelkezésre álljon a bírák számára.[15]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
