2007. szeptember 27-28.-án a dániai Aarhusban megtartotta első ülését a Paul Krüger és Theodor Baums1 kezdeményezésére létrejött bizottság, hogy megvitassa a bizottság fő célját, az Európai Társasági Modelltörvény (European Model Company Act - EMCA) megalkotásának tervét. Az alábbiakban felvázolandó programnak sem az nem célja, hogy kikényszerítse a nemzeti társasági jogi jogalkotás kötelező harmonizációját, sem pedig az, hogy egy újabb európai társasági formát hozzon létre. A cél sokkal inkább olyan társasági jogi szabályok kidolgozása, amelyeket a nemzeti jogalkotók akár egészben, akár bizonyos részeiben átvehetnek. Ilyen formán a projektet az Európai Unió társasági jogok közelítését célzó eszközrendszerének alternatívájaként, illetve kiegészítéseként foghatjuk föl. A már létező uniós eszközöket, azok előfeltételeit és korlátait alább, a jelen tanulmány II. részében fogjuk részletesebben áttekinteni. A III. részben az Egyesült Államoknak a hasonló "modelltörvények" társasági jog terén való alkalmazásával kapcsolatban nyert tapasztalatait vizsgáljuk, míg a IV. rész az elkészítendő Európai Modelltörvény néhány tartalmi eleméről, szól, bemutatjuk továbbá az EMCA Munkacsoport tagjait, és ismertetjük a projekt ideiglenes munkatervét. Az V. részben azt fogjuk megvizsgálni, hogy mi lehet a magyar társasági jogi jogalkotás viszonya a kidolgozandó modelltörvényhez.
Mostanáig az Európai Unió három eszközt vetett be annak érdekében, hogy a társasági jogi szabályoknak a működőképes belső piaccal való kompatibilitását biztosítsa. Az első a nemzeti társasági jogoknak irányelvek útján való harmonizációja, ami az irányelvben megfogalmazott követelményeknek megfelelő tagállami jogalkotás útján valósul meg. Ennek alapját az Európai Közösséget létrehozó Egyezmény (EK Egyezmény) 44(2)(g) cikkelye teremti meg. A második eszköz olyan új, szupranacionális szervezeti formák létrehozatala az EK Egyezmény 308. cikkelye alapján, amelyek e társasági formák tagállami megfelelői mellett, azok alternatív párjaként választhatók társaságok formájaként. A harmadik eszközcsoport pedig a nemzeti társasági jogoknak az Európai Bíróság által történő értelmezése és alkalmazása a szabad letelepedés jogára (EK Egyezmény 43. és 48. cikkely) alapozva. Az Európai Bíróság 1999 óta egy sor jelentős döntésével - köztük a jól ismert Centros, Überseering és Inspire Art ügyek2 - kiiktatott a nemzeti társasági jogokból bizonyos megszorításokat, s ezzel megindította a tagállami társasági jogok között a "szabályozási versenyt", aminek az eredménye ma még beláthatatlan.
Az itt felsorolt módszerek mindegyikének megvannak a saját alkalmazási feltételei és korlátai - amelyeket csak általánosságban fogunk érinteni3 -, amelyek miatt az eszköztárnak egy egységes, ugyanakkor nem kötelezően alkalmazandó Európai Társasági Modelltörvénnyel való kiegészítése egyszerre kívánatos és lehetséges is.
Az irányelvekkel való jogharmonizáció olyan technika, amelyen keresztül teljesen egységes jog nem érhető el, s alkalmazására az EK Egyezmény értelmében csak azzal a feltétellel és olyan mértékig kerülhet sor, amennyiben erre a közös piac céljának eléréséhez szükség van [EK Egyezmény 3(1)(h) és 44(2)(g) cikkely]. A jogközelítésnek ez a módszere a különálló nemzeti jogrendszerek további létezését és a lehetséges jogi megoldások különbözőségét feltételezi. Olyan gyenge jogharmonizációs eszköz, amely csupán annak biztosítására törekszik, hogy a tagállamok jogalkotása ne zavarja a belső piac működését. Ezen a szinten túl azonban minden tagállam megőrzi azt a szabadságát, hogy választásának megfelelően alakítsa társasági jogát, feltéve, hogy az eredmény kielégíti az Unió minimum-követelményeit. Bár ez a megoldás hatékony lehet abban az értelemben, hogy az államokat mint "laboratóriumokat" használjuk egymással versenyző társasági modellek kidolgozásához,4 és ez segíthet elkerülni azt, hogy egy központi szabályozással létrehozott status quo megmerevedjen,5 mégis, a minimális harmonizációval érintett területeken kívül feszültséget okoznak az európai szinten működő társaságok azon elvárásai, amelyek inkább egységesített működési szabályokat, egységes befektetővédelmi előírásokat, nyilvánossági követelményeket igényelnének annak érdekében, hogy redukálni lehessen az információs és tranzakciós költségeiket.
A szupranacionális társasági formák, mint az európai részvénytársaság (Societas Europaea - SE), az európai szövetkezet (European Cooperative Society - ECS) vagy az európai gazdasági egyesülés (European Economic Interest Grouping - EEIG) ezeket a feszültségeket csak akkor képesek oldani, ha az adott társasági formákra vonatkozó tagállami szabályok lényegileg hasonlóak. Ez a feltétel azonban jelenleg nem teljesül, mivel a szupranacionális társasági formákat megalkotó jogforrások egy sor esetben a nemzeti jog szabályainak alkalmazását írják elő hézagpótló jelleggel. Ebből következően a szóban forgó társasági formák semmiképpen sem egységes szabályok szerint működnek, hanem minden tagállam a szupranacionális és nemzeti szabályok különböző mozaikköveivel járul hozzá a piachoz. Az SE esetében az EU jog csak egy társasági torzót hozott létre. Vannak vitathatatlan előnyei ennek a társasági formának (pl. a társasági struktúra szabad megválasztásának kombinálása az "Európai Védjeggyel"), ugyanakkor a valóban egységes szabályozás előnyeit nem sikerült elérni. Az csak a későbbiekben fog eldőlni, hogy a tervezett európai korlátolt felelősségű társaság (European Private Limited Company - EPC) esetén sikerül-e létrehozni egy valóban egységes európai társasági formát.
A szabad letelepedés elvét szolgáló bírósági gyakorlat a nemzeti társasági jogok terén végső soron csak esetjogi alapon tudja a korlátozásokat megszüntetni, de nem alkalmas működőképes társasági formák megalkotására. A szabad letelepedés elvének érvényesülését akadályozó szabályokat a bírósági gyakorlat kiiktathatja ugyan, de nem képes azokat a belső piacot szolgáló rendelkezésekkel helyettesíteni. Sőt az Európai Bíróság 1999 óta hozott társasági jogi döntései versenyt indítottak el, amelyben a tagállamok a bíróság által engedett mozgástéren belül igyekeznek más országokétól eltérő intézkedésekkel társaságokat magukhoz vonzani. Ezzel összefüggésben ismeretes olyan érvelés, amely szerint a társaságokért folyó verseny nem szükségképpen vezet szabályozási versenyhez, mert a kínálati oldalon (azaz a tagállamoknál) nem mutatkozik elegendő ösztönzés a társaságokért való versengésre.6 Az EMCA Munkacsoport tevékenysége javíthat ezen a helyzeten, hiszen a nemzeti társasági jogokról összegyűjtött részletes információk javítják a transzparenciát, ami nélkülözhetetlen előfeltétele a versenynek.
Annak ellenére, hogy az EU társasági jogi jogalkotásának az EK Egyezmény 44(3)(g) cikkelyében lefektetett alapjai nem változtak, e jogalkotás céljai az idők folyamán változásokon mentek keresztül. A témába vágó cikkében Jan Wouters elemezte az 1960-as évektől (a társasági jogi irányelvek első sorozatának elfogadásától) 2000-ig terjedő időszak fejlődését.7 A hatvanas években a társasági jog minden területére kiterjedő, a társaság alapításától a befektetésekig, osztalékig, egyesülésig és megszűnésig mindent magában foglaló harmonizációja volt az ambiciózus cél. A harmonizációs célú irányelvek első sorozatának elfogadását követően azonban ez a fejlődés fokozatosan megállt. Kiderült, hogy különböző területeken teljes harmonizáció nem érhető el, s kétségessé vált maga a harmonizációs cél is. Az EU-nak az ezredforduló idején a társasági jog terén kifejtett tevékenységét Wouters négy összetevőre visszavezethető válságként jellemezte: koncepcionális válság (pl. dolgozói részvétel vagy konzultáció), kompetencia válság (a szubszidiaritás elvének hangsúlyozása), legitimációs válság (a decentralizált jogfejlődés előnyben részesítése) és a nemzeti értékek iránti lojalitásból adódó válság (a tagállamok ellenállása az EU normák belső jogrendszerükbe való átültetésével szemben).8 Úgy érvelt, hogy az Európai Bizottságnak még csak koherens víziója vagy cselekvési terve sem volt a társasági jog területén. 2001. szeptember 4-én, azaz nem sokkal e cikk megjelenése után a Bizottság egy Társasági Jogi Szakértői Csoportot hozott létre, amelynek az volt a feladata, hogy ajánlásokat dolgozzon ki a modern európai társasági jogi szabályozás kereteire. A bizottság zárójelentése9 alapján a Bizottság 2003-ban elkészítette Cselekvési Tervét.10 Ezzel - Rolf Skog szavaival élve11 - az EU társasági jogi munkája friss szelet fogott a vitorlájába. Bár az eredeti, 2003-as Cselekvési Terv időközben módosult és fejlődött,12 az a három "fő politikai kritérium", amelyet az európai szintű jogalkotás során figyelembe kell venni, megőrizte jelentőségét a Modelltörvény Projektben is.13 Ezek a kritériumok a következők: (1) az EK Egyezmény szubszidiaritási és arányossági alapelve, (2) a szabályozási válasznak az elvek szintjén szilárdnak, alkalmazásában viszont rugalmasnak kell lennie, és (3) a nemzetközi szabályozási fejlődést kell szolgálnia.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
