Az egészség védelmének alaptörvényi elismerése a XX. században jelent meg, arról elsőként a weimari alkotmány rendelkezett. E védelem azóta - az utóbbi évtizedekben egészséghez való jogként - számtalan alkotmányban megfogalmazódott és újrafogalmazódott, továbbá több nemzetközi dokumentumba is bekerült.
Az egészség és annak alkotmányi oltalma különös értékrendbeli kettősséget hordoz. Az egészség a teljes élet alapeleme, melyet gyakran a legfőbb értéknek tekintenek. Jóllehet alkotmányosan is védett, az alkotmány értékrendjében nem foglal el ilyen kiemelt helyet. Mivel második generációs emberi jog, a jog garantálásában elsődlegesen a gazdasági és társadalmi biztosítékok játsszák a döntő szerepet, emiatt az állami kötelezettség-vállalás szintje relatív. Az egészséghez való jog gyakorlásának keretei a gazdaság teljesítőképességének, az ország anyagi lehetőségeinek állandó függvénye. Az alkotmányos jog tartalmának bizonyos mérvű módosulása a gazdasági környezet változásával szoros kapcsolatot mutat: a konjunktúra elősegíti, a recesszió nehezíti ezen emberi jog teljes körű érvényesülését. Emellett az egészséghez való jog megvalósításának feltételeiről, az államot e téren terhelő feladatokról való gondoskodás nem jelent társadalmi, politikai és egyéb körülményektől független, semmilyen esetben sem átalakítható viszonyokat. Az éppen aktuális helyzetre, főként a költségvetés kényszerítő körülményeire történő hivatkozás nem egy esetben a döntéshozó ultima ratioja, a tervezett átalakítás igazolásának, felelősségének mentsvára. A változtatás mértékének, a korlátozás módjának végső határait az alkotmány tételes szabályai vonják meg.
Az állam feladata, hogy a jogalkotás folyamatában éppúgy, ahogy a jogalkalmazás során az alapjog jogszabályokban meghatározott megvalósulását, az anyagi és szellemi erőforrások hatékony felhasználását, a szükséges feltételeket, mindezekkel az egészség hatékony védelmét mindenki számára biztosítsa.
1. A magyar Alkotmány az egészség védelméről az 1949. augusztus 20-i hatályba lépésétől kezdve tartalmazott rendelkezéseket: 47. §-a azt állami kötelességként rögzítette, ahol az egészség egyben a dolgozót megillető jogként szerepelt. A megvalósítás eszközeként az alaptörvény a társadalombiztosítás és az orvosi ellátás állami működtetését emelte ki.1
Az 1972. évi átfogó módosítást követően az egészségvédelem két helyen, a 17. §-ban és az 57. §-ban is megfogalmazásra került.2 Az Alkotmány az állam társadalmi rendjére vonatkozó részében az állami kötelezettség oldaláról állami feladatként, az állampolgárok alapvető jogai és kötelességei körében az állampolgári jogosultság aspektusából alapvető jogként ismerte el e jogot oly módon, hogy azt az élet, illetve a testi épség védelmével kapcsolta össze. A törvényhozó a jog biztosítékait a munkavédelemmel, az egészségügyi intézményekkel és a környezetvédelemmel bővítette, miközben a társadalombiztosítást az anyagi ellátáshoz való joggal összefüggésben átemelte az 58. § (2) bekezdésébe.
Az 1989-ben történt jelentős alkotmányreform eredményeképpen módosított alaptörvény az egészséghez való jogot az ember vele született jogának nyilvánította, a korábban egységesnek tekintett egészséget testi és lelki, a környezetet épített és természetes részekre tagolta. Végül 1990-ben a jogalkotó a rendszeres testedzés beiktatásával szélesítette a garanciák körét.
70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
(2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.
Az egészség védelme negyven év alatt sajátos változásokon ment keresztül. 1949 és 1972 között a dolgozó jogaként, 1972-től 1989-ig - mivel a módosítás koncepciójának megfelelően a dolgozó jogai helyébe az állampolgári jogok léptek - állampolgári jogként, 1989 óta az egészséghez való jog - több más, korábban kizárólag az állampolgárokat megillető joghoz hasonlóan -emberi jogként szerepel az Alkotmányban.
A 70/D. § (1) bekezdése az egészséghez való jogot és annak bizonyos mértékét fogalmazza meg. A (2) bekezdés a jog biztosításának állami kötelezettségét részletezi akként, hogy az alkotmányos feladathoz tartozó, szükségesnek vélt intézményi háttér összetevőit sorolja fel. A törvényalkotó - példának okáért a környezethez való jog vagy a szociális biztonsághoz való jog deklarálása mellett - ezen alkotmányi szabályokkal is az életvitel feltételeit, az életminőséget, végcélként az alaptörvény 54. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott élethez való jogot kívánja védeni.
2. Első látásra szembetűnő a megszövegezés abszurd és semmitmondó volta. Az (1) bekezdésben a "lehető" szó szerepeltetésének motivációja rejtély, a mondat tartalmát homályossá, sőt félreérthetővé teszi. A vox iurist vizsgálva megállapítható, hogy a "legmagasabb" szófajilag felsőfokú melléknév, mint mondatrész: jelző, és a jelzett szó (a "szint") tulajdonságát, minőségét jelöli. A "legmagasabb" nyomatékosítását szolgálja a "lehető", mely a mondatban jelző, szófaja melléknév. Tehát "a lehető legmagasabb szint" az elképzelhető legjobb, legtökéletesebb szintet jelenti. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ez nem lehetett az al-kotmányozó szándéka. Ilyen színvonal megvalósítására egyetlen állam sem képes, arra felelősen nem is vállalkozhat. További érvként említhetők az állami feladat kapcsán fentebb már kifejtettek, valamint olyan általános jogelvek, mint a nemo potest ad impossibile obli-gari, az impossibilis conditio pro non scripta habetur. Talány, hogy mi indokolt mégis ilyen szóhasználatot, szabályozási megoldást.3
Amint azt a következőkben látni fogjuk, az Alkotmánybíróság csak a minimálisan szükséges szint garantálását vezeti le a 70/D. § előírásaiból. Ezen mérték biztosításának alkotmányi követelménye azonban a "lehető legmagasabb szintű" szövegrész léte nélkül is igazolható lenne. Vagyis valójában e három szónak a mondatban nincs tartalmi rendeltetése. Ha alkotmányokban elő is fordulnak kissé fellengzős szavak, szóösszetételek, ez még nem lett volna ok szóvirágok alkotására, kiváltképpen nem azok értelemzavaró szerepeltetésére.
A (2) bekezdés teljesen felesleges. A környezetvédelem része a környezethez való jognak, amely az Alkotmány 18. §-ában alapjogként lett megfogalmazva, a rendszeres testedzés biztosítása értelmezhetetlen. A munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezése pedig az egészséghez való jog tényleges érvényesülésének csak egy része.
3. Az egészséghez való jog az Alkotmánybíróság szerint az alaptörvény rendelkezéseiből közvetlenül nem levezethető alapjog,4 hanem az államnak a megfelelő intézményi rendszer működtetésére vonatkozó alkotmányos feladatát jelenti.5 Másrészről a jogalkotónak azt a kötelességét is magában foglalja, hogy az egészségvédelem egyes területein alanyi jogokat fogalmazzon meg,6 hiszen az egészséghez való jognak alanyi jogi oldala is van.7
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
