A. A világban két nagy jogi koncepció él együtt (és konfrontálódik):
1. Az "angolszász" rendszer
E rendszer jogforrásai között kevés kodifikált szöveget találunk, a jogalkalmazás főleg a "szokásjog" és a "precedensek" alkalmazását igényli.
E rendszert jellemzi továbbá a szerződéses szabadság alapelve és a hatékonyságra való törekvés messzemenő érvényesülése, ezért a bizonyítási eszközök körében elsőbbséget és tág teret kapott a tanúbizonyítás és az eskü.
A szerződés megkötése során az egymással szemben átló feleket külön-külön jogi tanácsadók támogatják.
A konfliktusok rendezése, vagy a szerződések végrehajtása során jelentkező nehézségek megoldása a bíróság hatáskörébe tartozik.
2. "Az írott jog római-német rendszere"
E rendszer közvetlenül a római jogból táplálkozik és a bírósági peres eljárás elkerülése, vagy egyszerűsítése érdekében az okirati-bizonyítás elsődlegességének elvén alapul.
E rendszerben az írott jogszabályok (törvénykönyvek) rögzítik a szerződéses viszonyok kezelésének jogi kereteit.
Az állam "felülről" kívánja biztosítani az egyén védelmét és a szerződéses ügyletek biztonságát, ezért az általa kinevezett és ellenőrzött, megfelelő képesítéssel rendelkező szakemberre ruházza e védelem és e biztonság megvalósítását a kötelező közokirati forma révén. Ez a szakember a közjegyző, aki az "írott jog" országai jogrendjének az egyik jellemzője. Közreműködésének eredményeként a bírósági út kivételessé válik, mivel a közjegyző feladata, hogy a lehető legnagyobb elővigyázatossággal járjon el a szerződés előkészítése során, annak érdekében, hogy az szabályos, kiegyensúlyozott és tartós legyen. Ily módon a közjegyző a jogi béke biztosításának egyik alapeleme, végső soron az igazságszolgáltatást kiegészíti, mint "önként felkért bíró", akinek az a feladata, hogy megelőzze a jogviták kialakulását.
Földrajzilag, az "írott jog" rendszerét az európai államok többsége (Nagy-Britannia, Dánia és a skandináv országok kivételével), az afrikai, a közép- és dél-amerikai országok nagyobb és az ázsiai országok jelentős része, valamint Észak-Amerikában Québec és Louisiana alkalmazza.
Ugyanakkor azonban az "angolszász" típusú rendszer is igen jelentős szerepet játszik a világban, az Egyesült Államok jelentős súlya és a nemzetközi csere egészében betöltött döntő szerepe következtében.
B. Mindkét jogi koncepciót hagyományok, gondolkodásmód és kultúra támasztja alá
Míg az írott jog rendszerét sokan formalistának, s ebből kifolyólag lassúnak és bonyolultnak tartják, addig az angolszász rendszert rugalmasabbnak tekintik, amely jobban meg tud felelni a társadalom törekvéseinek és fejlődésének.
Evvel szemben az írott jog rendszere nagymértékben leegyszerűsíti a jogalkalmazást, mert az adott jogi helyzetre alkalmazandó szabály ismeretéhez elegendő a szövegre hivatkozni, nem szükséges a gyakran nem egyértelmű, bizonytalan és bonyolult szokásokat és precedenseket felkutatni és összehasonlítani. A szerződés az alkalmazandó törvényszövegre való hivatkozással tömören megfogalmazható, szemben az angolszász szerződéssel, amely hihetetlenül terjedelmes, mert megpróbál minden eshetőséget előre látni, hogy ne adjon teret a feledékenységnek, vagy a rosszhiszeműségnek.
Az évek során azonban megmutatkoztak az angolszász rendszer torzulásai is:
A tiszta és kemény liberális doktrínából táplálkozó és a módszeres profitszerzésre törekvéstől vezetett környezetben a jogi foglalkozások által nyújtott szolgáltatásokat is úgy fogják fel, mint egy igazi terméket, amelynek a piac gazdasági szabályai szerint
- piaci részesedés szerzésére kell törekednie,
- ügyfélszerzésre és reklámra alkalmasnak kell lennie,
- ki kell zárnia a kötelező díjszabás fogalmát, teret engedve az ellenszolgáltatásról az ügyféllel szabadon kötendő megállapodásnak.
Ily módon ebben a rendszerben a szerződéses megállapodások megkötése és teljesítése nem annyira az egyensúlyi, egyenlőségi és igazságossági megfontolásokon nyugszik, mint inkább a szakemberek közötti erőviszonyokon, akik annál felkészültebbek és motiváltabbak, minél magasabb juttatásokat kapnak. Ez a helyzet a jogászokat arra ösztönzi, hogy a kevéssé jövedelmező ügyekkel ne foglalkozzanak, ami kétfokozatú jogszolgáltatás kialakulásához vezet, egyik a tehetős emberek, a másik a kevésbé szerencsések számára.
Még lényegesebb, hogy valóságos kártérítés utáni hajszát vált ki, aminek eredményeként e rendszer a pergyártás valóságos "pokoli gépezetévé" vált, ami az ország gazdaságát kolosszális költségekkel terheli (különösen, ha ideszámítjuk a biztosítási költségeket is, amelyeket a kártérítések utáni hajsza elleni védelem igényel).
1989-ben a Bírák Nemzetközi Uniója makaói kongresszusa alkalmával, riadóztatta a világközvéleményt e veszélyes tendencia miatt és ajánlást fogadott el a közjegyzőség, mint a szerződésekkel kapcsolatos viták peres útra terelése megelőzésének eszköze fejlesztésére.
1991-ben az UINL-nek az amerikai kontinensről választott elnöke egy jelentésében általa ijesztőnek ítélt adatokat közölt:
- 1984 és 1989 között az Egyesült Államokban a szerződésekkel kapcsolatos perek száma 26,7%-kal, az ingatlanokkal kapcsolatos perek száma pedig 44,2%-kal nőtt.
- 1997 és 1989 között az amerikai ügyvédek ügyeinek száma 382%-kal nőtt, vagyis tízszer gyorsabban, mint az autóipar ugyanebben az időszakban.
- 1990-ben 320 lakosra esett egy ügyvéd. A jelentés szerint a rendszer költsége (a felelősségbiztosítási díjak terheit is beleértve) a magánszemélyektől, a vállalatoktól és a közhatalmi szervektől évi 300 milliárd dollár kiadást igényelt.[2]
Ezek a számok különösen akkor meghökkentőek, ha összevetjük a perben megtámadott közjegyzői okiratok számával. Ez az európai közjegyzőségek esetében 100 000 okiratból átlagosan 6 esetben fordul elő.
Ezen torzulásokból végső soron az következik, hogy egyrészt a per kockázatától való kínzó félelem a kezdeményezések gátjává válik, másrészt a költségek hatványozott növekedése valósággal kizsarolja az Egyesült Államok gazdaságát. Mindez azt bizonyítja, hogy a peres ügyek korlátok között tartása érdekében a közjegyzőkre bízott megelőző szerep a "római-német" rendszer kétségbevonhatatlan előnyét mutatja az "angolszász" rendszerrel szemben.
1. A római jog koncepciója szerint a közjegyző mindenek előtt köztisztviselő, akire az állam ráruházta azt a hatáskört, hogy közhiteles jelleget adjon az általa készített okiratoknak.
A közjegyzői okirat elkészítése nem más, mint hivatalosan megállapítani a felek egyetértését, meggyőződni a megállapodás törvényességéről és védelmet nyújtani mind a szerződő felek, mind a harmadik személyek általi megtámadhatósággal szemben.
A közjegyző közreműködésével, nevezetesen az általa készített okiratokon aláírása és hivatali bélyegzőlenyomata elhelyezésével tanúsítja:
- az okirat készítése helyének és idejének, a szerződő felek személyének valódiságát,
- az okirat bizonyító erejét,
- az okirat végrehajthatóságát.
Az okiratokhoz fűzött közhitelesség megköveteli a közjegyzőtől a közjegyzői okiratok megőrzését, ezekről ezért köteles hivatali bélyegzővel ellátott "hiteles kiadmányokat" kibocsátani, amelyek ugyanolyan bizonyító erővel bírnak, mint az eredeti.
A közhitelesség megköveteli a közjegyzőtől:
- a pártatlan tanácsadást a felek számára az általuk a szerződésben vállalt kötelezettségek horderejéről és következményeiről,
- továbbá az egyeztetést a felek között, valamint azt, hogy megkísérelje egymáshoz közelíteni eltérő álláspontjaikat, kiegyensúlyozott és a minden egyes aláíró jogos érdekeit tiszteletben tartó megállapodások elérése érdekében.
Ez alkotja a közjegyző tanácsadói, és békéltető szerepét, ami szorosan kapcsolódik a közjegyzői okirat által nyújtott biztonsághoz, és teljessé teszi a közhitelesség fogalmát. Nincs olyan közös mérce, amellyel a szilárd jogi kompetenciát nélkülöző amerikai "Notary Public" az adott személy ismertségének igazolásában, illetve tanúsításában kimerülő funkciója összemérhető lenne avval a küldetéssel, amely a közjegyzőt a társadalmi béke igazi munkásává teszi.
2. Annak érdekében, hogy a tevékenységéhez szükséges függetlenség biztosítva legyen számára, a közjegyző hivatását ún. "szabad foglalkozás" keretében gyakorolja. Ez a kettős, a köztisztviselői és a szabadfoglalkozású státusz alkalmas arra, hogy a jogkeresők számára biztosítsa az igényelt jogbiztonságot és hatékonyságot.
a) a köztisztviselői minőség, amely a közjegyzőt az állam jogkörének egy darabkájával ruházza fel, megköveteli:
- hogy a közjegyzőt az állam nevezze ki;
- hogy a közjegyzői irodák létesítéséről az állam döntsön, és meghatározza az irodák számát és helyét;
- hogy az állam ellenőrzést gyakoroljon a közjegyző kinevezése, hozzáértése[3] és tisztessége felett szakmai tevékenysége egész időtartama alatt[4];
- hogy az állam határozza meg a közjegyző okirat készítési hatáskörét;
- hogy a közjegyző köteles legyen az okirat elkészítésére, ha arra törvényesen felkérik,
- hogy a közjegyző betartsa a szigorú etikai normákat;
- hogy a közjegyző az állam által meghatározott díj ellenében dolgozzon, amelyet sem nem csökkenthet, sem nem léphet túl, annak érdekében, hogy mindenki ugyanolyan feltételek mellett vehesse igénybe a közjegyzői szolgáltatásokat.
A díjazás vezérelve a kompenzáció a jelentős értékekre vonatkozó okiratok költsége és a "nem jövedelmező"; vagyis csekély összegeket érintő okiratok költsége között[5].
A kötelező díjszabás fogalma elválaszthatatlan a köz-
szolgálati feladattól, mert a kötetlen közjegyzői díjak rendszere
- magában hordaná azt a lehetőséget, hogy a közjegyző visszautasítsa a "nem jövedelmező" feladatok ellátását;
- elfogadhatatlan "színlelésekre" csábítana.
A díjszabásnak figyelembe kell vennie a gazdasági
realitásokat, ugyanakkor lehetővé kell tennie a közjegyző számára hivatásának tejesen független módon történő gyakorlását, különösen a működésével kapcsolatos valamennyi költség viselését és azt, hogy munkájáért és befektetéseiért méltányos ellenszolgáltatást kapjon.
b) A szabad foglalkozású státusz a közjegyzőt vállalkozás-vezetővé teszi, forrásai az általa felvett honoráriumokból származnak, irodáját saját belátása szerint szervezi és működteti.[6] Bizalmi tényezőt. jelent az ügyfelek számára, akik nagyra becsülik és olyan független, pártatlan tanácsadót látnak benne, aki tiszteletben tartja a hivatali titkot.
A szabad közjegyzőválasztás lehetősége teret ad a verseny szabályain, a nyújtott szolgáltatás elérhetőségén és minőségén - és nem az egyes szolgáltatások egymáshoz viszonyított árán[7] - alapuló bizonyos konkurenciának.
A fenti elvek kialakításában és fejlesztésében a Latin Közjegyzőség Nemzetközi Uniója meghatározó szerepet játszott. Az Unió (UINL) ún. "nem kormányzati szervezet" státuszú nemzetközi egyesület és mint ilyen elismerést élvez az ENSZ, az UNESCO, az OMC, a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia, az Európai Parlament Bizottsága, az Európai Tanács, az AÁSZ (Amerikai Államok Szervezete), a MERCOSUR és más nemzetközi szervezetek részéről, amelyeknél képviselteti magát.
1948-ban alakult Buenos Aires-i székhellyel és tömöríti az összes olyan országot, ahol a közjegyzői intézmény a közhatalom egy részének egy szabad foglalkozás részére történő átruházásával valósul meg. Az utóbbi években sokat tett azért, hogy támogasson számos olyan országot, köztük hazánkat is, amely el kívánta kötelezni magát a közjegyzői hivatás fejlesztése vagy megteremtése mellett. Tíz év alatt a tagországok száma 48-ról a jelenlegi 68-ra emelkedett.
Az UINL Nemzetközi Közjegyzői Együttműködési Bizottságának (CCNI) feladata, hogy támogassa azon országok közjegyzőségeit, amelyek a "latin típus" szerint kívántak megszerveződni. Tevékenysége valamennyi földrészre kiterjed. Különös készséggel ad támogatást, tanácsokat és technikai segítséget új közjegyzői törvények kidolgozásához.
Az UINL tagközjegyzőségei a következők: Albánia, Németország, Argentína, Ausztria, Belgium, Benin, Bolívia, Brazília, Burkina Fasso, Kamerun, Kanada, Közép Afrika, Chile, Kolumbia, Kongó, Costa Rica, Elefántcsontpart, Horvátország, Kuba, Dominikai Köztársaság, Salvador, Ecuador, Spanyolország, Észtország, Franciaország, Gabon, Görögország, Guatemala Guinea, Haiti, Honduras, Magyarország, Indonézia, Olaszország, Japán, Lettország, Litvánia, London, Louisiana, Luxemburg, Mali, Málta, Marokkó, Mexikó, Monaco, Nicaragua, Nigéria, Panama, Paraguay, Hollandia, Peru, Lengyelország, Puerto Rico, Portugália, Románia, Oroszország, San Marino, Szenegál, Szlovákia, Szlovénia, Dél Afrikai Köztársaság, Svájc, Cseh Köztársaság, Togo, Törökország, Uruguay, Vatikán, Venezuela. ■
Lábjegyzetek:
[1] Michel Cordier közjegyző, a Bizottság elnöke, Franciaország
[2] Minden egyes ügyvéd évente átlagosan egymillió dollárral terheli meg a javakkal és szolgáltatásokkal előállított nemzeti terméket (lévén a polgári perek 92%-a kiegyezéssel zárul) - Amerikai Polgári Igazságszolgáltatási Reform Tervezet. Elnöki tanácsadói jelentés, 1991 augusztus.
[3] A közjegyzőnek egyetemi képesítéssel rendelkező jogásznak kell lennie: az országok többségében a minimális követelmény a jogi diploma.
[4] Az ellenőrzés gyakorlása általában felügyelet útján történik, az igazságügyi miniszter helyi képviselőjének hatáskörében.
[5] A tarifa általában a fix illetmény mellett értékarányos honoráriumot is előír.
[6] A közjegyző választja ki hivatali helyiségeit, finanszírozza berendezéseit, veszi fel és fizeti munkatársait. Egyes országokban a törvény lehetővé teszi a közjegyzők számára, hogy SZAKMAI POLGÁRJOGI TÁRSASÁGOK keretében egyesüljenek (különösen Franciaországban).
[7] Amelynek a tarifa kötelező jellegéből adódóan azonosnak kell lennie minden közjegyző és minden ügyfél számára.
Visszaugrás
