A március 15-én hatályba lépő új Polgári Törvénykönyv új alapokra helyezi többek között a házassági vagyonközösség szabályait is. A házassági vagyonjogi szabályozás az elmúlt évtizedekben Európa számos országában több módosuláson ment keresztül, főként a házastársak autonómiájának elismerését és az együttélés vagyonjogi kereteinek közös döntésen alapuló meghatározását jelenti.
Az elmúlt évben Németországban is néhány olyan törvénymódosítás lépett hatályba, ami a közjegyzői gyakorlatra nézve jelentőséggel bír, többek között a házassági vagyonjog területén újonnan létrehozott választható szerzeményi közösség jogintézménye, valamint a Polgári Törvénykönyv 1906. §-ának átdolgozása, ami az általános- és az ún. jövőre vonatkozó meghatalmazásra nézve jelentős.
2013. május i-je óta már nem csak három, hanem négy német házassági vagyonjogi rendszer van. Ezen a napon lépett életbe ugyanis a Német Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság közötti megállapodás a házastársak közös szerzeményének megosztására vonatkozó, választható házassági vagyonjogi rendszerről, valamint annak a német jogba való átültetésről szóló törvény.
A megállapodás első bekezdése értelmében minden olyan házastárs számára rendelkezésre áll a választható házassági vagyonjogi rendszer, akinek vagyonjoga a német vagy francia jog alá tartozik, és ehhez nem szükséges az sem, hogy bármelyik házastárs ezen országok állampolgára legyen. Sőt, ebben a választható házassági vagyonjogban akkor is megállapodhatnak, ha a jogválasztás a német vagyonjoghoz vezet. Az alkalmazandó dologi jog vizsgálatára vonatkozóan nincs változás. A megállapodás kollíziós szabályt sem tartalmaz.
A választható házassági vagyonjogról házassági szerződésben kell megállapodást kötni. Formai követelmény nincs. Tartalmilag egy, a német rendszerhez hasonló vagyonjogi megállapodásról van szó, amelynek azonban van néhány megkülönböztető sajátossága. Ahogy a "normál" vagyonközösségnél, a házastársak vagyona a házasság ideje alatt külön marad. Ahogy
- 66/67 -
a vagyonközösség az egyik házastárs halálával megszűnik, a közös szerzemények elosztása csak kötelmi jogilag valósítható meg. Az öröklési hányad átalányos növelésére nincs mód.
A közjegyzői gyakorlatra nézve elsősorban a német francia közös megállapodás 5. bekezdése jelentős. Ez abszolút korlátozott rendelkezést fűz a háztartási tárgyakra vonatkozó jogügyletekre, valamint az olyan jogokra vonatkozóan, amelyeken keresztül a közös lakhatás biztosítva van. Ezek a jogügyletek csak a másik házastárs beleegyezésével, illetve hozzájárulásával érvényesek, a jóhiszemű harmadik személy sem élvez jogi oltalmat. Ez alá a rendelkezés alá esik többek között minden, a telekre vonatkozó rendelkezés, amelyen a család lakóhelye található, valamint valamennyi, ezekhez a rendelkezésekhez kapcsolódó kötelmi ügylet. Mivel ez egy abszolút korlátozott rendelkezés, a földhivatali nyilvántartásba való bejegyzése kizárt. A törvényi indoklás a közjegyzőket kifejezetten kötelezi, hogy "a jövőben a rendelkezési tilalom lehetőségét vegyék figyelembe."
Ha az ingatlan átruházásokban vagy ingatlanra vonatkozó dologi jogok létesítésének kinyilvánításában csak az egyik házastárs vesz részt, a közjegyzőnek meg kell kérdeznie, vajon a tulajdonos a házassági szerződésben a francia-német házassági vagyonjogi rendszerben állapodott-e meg és hogy adott esetben a család közös lakóhelyéről van-e szó. Ezt okiratban rögzíteni kell. Kétely esetén a közjegyzőnek mindig közre kell működnie abban, hogy a másik házas fél is beleegyezzen a jogügyletbe. Még időre van szükség ahhoz, hogy bebizonyosodjon, hogy ez a házastársak közös szerzeményeinek megosztására vonatkozó, választható házassági vagyonjogi rendszer sikeres lesz-e. Valószínűsíthető, hogy mindenekelőtt az olyan házastársak számára lesz érdekes, akik kötődnek Németországhoz és Franciaországhoz. Cél a német és francia jogalkalmazók látásmódjának egységesítése volt. A legtöbb esetben ez jogválasztással is lehetséges. A "normális" vagyonjogtól különböző a közös szerzemények elosztására vonatkozó szabályozás ennek ellenére nem ok a fent említett vagyonjogi rendszer választására, mert ez a törvényi házassági vagyonjogi rend változtatásán keresztül is elérhető.
A Szövetségi Legfelsőbb Bíróság 2013. 01.16.-ai döntésében tisztázta azt a vitatott jogi kérdést, hogy a lakáshasználati jogot a teljes vagyonról való rendelkezésnél hogyan kell figyelembe venni. Ebben az esetben a feleség a férj beleegyezése nélkül ruházta át az ingatlant a gyermekükre, dologi jogi (jelen esetben végrehajtási jogi) fenntartással. Vitatott volt, hogy vajon ezzel az egész vagyonával rendelkezett-e. A bíróság jelen esetben abból indult ki, hogy a Polgári Törvénykönyv 1365. §-a, mely a teljes vagyon feletti rendelkezésről szól, egy formális szabály, ami nem tesz különbséget aközött, hogy egy tárgy végrehajtás alatt áll-e vagy sem. A gyakorlat számára azonban problémás lehet a bíróság azon döntése, hogy a lakáshasználati jog az adott ügy valamennyi körülményének figyelembe vételével értékelendő. Erre figyelemmel tehát a vitás esetekben a másik házas fél beleegyezése mindig szükséges.
- 67/68 -
A Szövetségi Legfelsőbb Bíróság több esetben is foglakozott azzal a közjegyzői gyakorlatra nézve is fontos kérdéssel, hogy milyen mértékben kell a gyermeknek saját vagyonával a szülők eltartásához hozzájárulni, és hogy a szociális otthonban élő szülő eltartási költségeit hogyan kell kiszámítani. Az otthon költségeit mindkét esetben a szociális segélyt folyósító intézmény állja. A bíróság megállapította, hogy a szükséges lakhatási költségek a mindennapi élethez szükséges költségek alapján számítandók. Szociális segélyt igénylők esetében a szülők méltányos alapvető életszükségletei azonban az egzisztenciális minimum szabályai szerint korlátozottak és ezzel kapcsolatosan ez egy egyszerű és költségkímélő otthonban való elhelyezést jelent. A gondozásra szorult korábbi jobb életkörülményei ebben az esetben nem relevánsak. A költséghatékony elszállásolásnak azonban ésszerűnek kell lennie, különösen akkor, ha a gyermek az otthon kiválasztásánál a drágábbat választja.
Az eltartásra kötelezett teljesítésére vonatkozóan a Legfelsőbb Bíróság tisztázta, hogy alapvetően a hozzájárulás eredetét is vizsgálni kell. Általános méltányossági határ, mint a házassági utáni tartási jogosultságnál, a rokontartásnál nincs. A szóba jöhető vagyon tehát egyedül a polgári törvénykönyv szabályaihoz igazodik, mely szerint tartásdíj fizetésére nem kötelezhető az, aki az egyéb kötelezettségeit figyelembe véve saját maga méltányos eltartásának veszélyeztetése nélkül erre nem képes. Ezen kívül a vagyont olyan szempontból is figyelembe kell venni, hogy az abból történő egyéb kötelezettségek kiegyenlítését a tartásdíj fizetése ne veszélyeztesse. Különösen a saját időskori ellátására félretett vagyont kell érintetlenül hagyni.
Egy másik esetben, amelyben szintén a Legfelsőbb Bíróságnak kellett dönteni, arról a kérdésről volt szó, hogy milyen mértékben kell egy saját használatú ingatlan értékét az eltartásra kötelezett időskori ellátás alapjául szolgáló vagyonnál figyelembe venni. A bíróság úgy döntött, hogy egy magánhasználatú ingatlant a vagyoni teljesítési képesség vizsgálatánál nem kell figyelembe venni, ha az a tartásdíj fizetésére kötelezett bevételi viszonyai szerint méltányos. Egy harmadik döntésében a Legfelsőbb Bíróság azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy a házastárs "zsebpénzre" való igénye milyen mértékben számít bele a szülői eltartásba. Összehasonlításképp egy másik esetet vettek alapul: a feleség anyja otthonban lakott és a szociális segélyt folyósító intézmény szolgáltatásait vette igénybe. A feleség nem dolgozott, csak a férj. A szociális segélyt folyósító intézmény érvényesítette a tartásdíjfizetést a feleséggel szemben. A bíróság megállapította, hogy a "zsebpénzre" való igény alapvetően a tartásdíjba is beleszámít, amennyiben az a gyermek fenntartását nem veszélyezteti. A szóba jöhető összeg mértéke azonban korlátozott. A bíróság nagyvonalú döntése a gyakorlatban ahhoz vezet, hogy csak magas családi bevétel esetén lehet szó arról, hogy a nem dolgozó házas fél a szüleivel szemben teljesítésre kötelezhető.■
Visszaugrás
