Szabadfalvi József: A Common Law szelleme és a két világháború közötti magyar jogbölcseleti gondolkodás (JK, 2003/9., 370-380. o.)

1. A magyar jogbölcseleti gondolkodás történetének áttekintésekor csak alkalmanként találkozunk az angolszász jogfilozófiai hatásra való utalással, holott a XIX. század utolsó harmadától - a jogpozitivizmus uralkodóvá válásától - a maine-i, és főképpen a spenceri tanok Pulszky Ágost és Pikler Gyula esetében, majd a századfordulót követően az austini analitikus jogelmélet Somló Bódog jogkoncepciójának formálódásában meghatározóan fontos szerepet játszottak. Az angol filozófia, társadalom- és jogbölcselet e képviselőinek termékenyítő hatása nélkül nem erősödhetett volna fel a hazai jogfilozófiai gondolkodás önállóvá válásának a folyamata. Míg azonban a magyar jogpozitivista gondolkodás a rá reveláció erejével ható spenceri tanok bűvöletéből nem tudott kikeveredni, addig egyes neokantiánus jogfilozófusaink néha eklektikus jelleggel ugyan, de alkotó módon be tudták építeni elméletalkotásukba a korabeli angol-amerikai jogelmélet eredményeit.[1]

1.1. A magyar jogbölcseleti tradícióban az 1930-as évek elejétől kezdődően az uralkodó neokantiánus felfogásban új színt teremtett meg Horváth Barna.[2] Jogelméleti szemléletmódjának - melyet előszeretettel nevezett jogszociológiának, sőt Hans Kelsen terminológiáját szem előtt tartva "tiszta jogszociológiá"-nak - eredetisége főképpen az ún. szinoptikus (együttnéző, egybenéző) látásmódjában és az ehhez funkcionálisan szorosan kapcsolódó processzuális (eljárási) jogszemléletében nyilvánul meg. Horváth elméletének újszerűsége két alapvető - a korabeli jogfilozófiában egymásnak ellenfeszülő - paradigma összeegyeztetésében mutatkozik meg. Az újkantiánus (Lask, Rickert, Verdross, Kelsen stb.), illetve a pragmatikus-empirikus szemléletmód (Pound, amerikai realizmus, szabadjogi iskola, pszichologizmus stb.) egyidejű érvényesülése és egymásra vonatkoztatása nem csupán a magyar, hanem az európai jogi gondolkodásban is úttörő jellegű vállalkozásnak számított. E két nagyhatású paradigma jelenléte természetesen nem véletlenszerű. Míg a neokantiánus megközelítés a két világháború közötti Közép-Európában evidensnek kell tekintenünk, addig a pragmatizmus bizonyos szempontból új gondolatként jelenik meg, pláne ha a kora-

- 370/371 -

beli magyar jogbölcseleti közfelfogásra gondolunk. Horváth empirizmus iránti fogékonysága két okra vezethető vissza. Egyrészt pályája elején mint gyakorló jogász - visszaemlékezése szerint - tudatosan élte meg a norma és valóság ellentmondását, amellyel a neokantiánizmus nemigen nézett szembe, másrészt a 1929-ben tett angliai tanulmányútja során nagy hatást gyakorolt rá az angolszász politikai és jogi kultúra. Érdemes itt idézni Moór Gyula 1926 tavaszán kelt ajánlásból, melyben Horváth tervezett angliai tanulmányútját, az ahhoz szükséges ösztöndíj-kérelmet a korszak első számú magyar jogfilozófusa ekképp támogatta: "... kérését, tekintve hogy nevezett a jogfilozófia művelésére kiváló képességekkel rendelkezik, melegen pártolom. - Minthogy magyar jogfilozófiai irodalmunk egyoldalú német hatás alatt áll, nemcsak [a] kérvényező szempontjából volna kívánatos, hanem a magyar jogfilozófia számára is igen értékes eredményekkel járna, ha Horváth Barna útján az angol-amerikai áramlatokkal közelebbi kapcsolatba jutna." Moór tudósi nagyságát, nyitottságát példázza ez az indokolás, hiszen ekkoriban a magyar jog(filozófia)i gondolkodásra kevés kivétellel a kontinensen uralkodó német jogtudomány eredményeinek interpretálása volt a jellemző.[3]

1.2. Horváth - szegedi professzori kinevezését megelőzően - így egy szemesztert töltött Londonban.[4] Az angol fővárosban töltött hónapok elsősorban Harold Laski[5] - a korabeli angol munkáspárt fő ideológusa és a politikai pluralizmus egyik jelentős elméletének megalkotója - hatása alatt teltek: "Laskinak majdnem minden művét elolvastam és tanításait igyekeztem beépíteni műveimbe. Ő mindenekfölött a gondolat morális pátoszával hatott rám." - emlékszik vissza -"Csodáltam a minden művében fellelhető 'buzgó szabadságvédelmet'... Nem lehet nála jobb eligazítót találni a 'szabadság stratégiájának' bonyolult problémái között és az eszmék átértékelésében, ami a 'tervezésnek' mint a 'szabadság' módszerének a gazdasági demokrácia körülményei között való igazolásába torkollik."[6] Emellett behatóan foglalkozott az angol filozófiai és jogi gondolkodás óriásai közül Hobbes, Bentham, Austin munkásságával, illetve az amerikai jogi gondolkodás kiemelkedő alakjaival és közülük leginkább Roscoe Pound műveivel.

Processzuális jogszemléletének kidolgozása szempontjából azonban legjelentősebb - az angol szociológus, az ún. szociális liberalizmus fő alakja - Leonard T. Hobhouse-sal (és tanítványával, Morris Ginsberggel) való megismerkedése, akitől átveszi és a jogfejlődésre alkalmazza a társadalmi fejlődés (evolúció) négy típusát.[7] Horváth nem csupán interpretálta, hanem jelentős mértékben továbbfejlesztette és kiegészítette a fejlődési típusok (növekedés, hatásosság, szabadság, kölcsönösség) egymás közti viszonyának vizsgálatát. Az 1930-as évek második felében megjelent jogelméleti vázlatában Hobhouse nyomán ekképp foglalja össze a jogfejlődés lényegét: "A növekedés valamely rendszer mennyiségi kiterjeszkedése, elemeinek felhalmozása. Ilyen pl. a törvénytár felduzzadása vagy a perforgalom (ügyforgalom) emelkedése vagy a szervek túltengése (bürokrácia). A hatásosság a tetszés szerinti célokra való alkalmasságnak növekedését s ennek folytán fejlődési energia felszabadulását és megtakarítását jelenti... A nagyobb szabadság a rendszer elemeinek akadálytalanabb működését; a nagyobb kölcsönösség pedig fokozottabb együttműködést és egymás előmozdítását jelenti."[8]

Emellett említésre méltó még az amerikai jogi realizmus egyik jeles alakjának Thurman W. Arnoldnak a hatása, aki "a jog társadalmi függőségének pszichológiai interpretációját" dolgozta ki.[9] Érdemes itt Horváthnak az amerikai jogi realizmusról írt summázatából idéznünk. Thurman Arnold hatása, sőt nyelvezete letagadhatatlan: "Hogyan lehet a realizmust Arnoldon keresztül összefoglalni? Realizmus annyiban, mert semmiféle illúzióban nem akart ringatózni, illúziót nem hajlandó valóságként elfogadni. Mindenekelőtt hangos tiltakozás az ellen, mintha a hagyomá-

- 371/372 -

nyos elméletek kielégítenék azt, amit a jogról tudni kívánunk. Felzúdulás az örökségbe kapott jogszemlélet terméketlensége ellen. Ami újat mond, az nem kerek tagadása, hanem kiegészítése, minősítése a régi elméleteknek. Az új fizikához hasonlóan csak a régi fogalmak határain észleli azok pontatlanságát és ott veti meg a lábát, ahol ezek a pontatlanságok lényegesek. Az új úgy jelentkezik benne, mint a relativitás elméletében, vagy a modern festészetben, Joyce írásaiban, vagy Bartók zenéjében. Nem tagadja, hogy a régi nagyjából, durva általánosságban megáll, de azt sokkal finomabb mérés, látás, beleélés, megérzés, megfigyelés segítségével mégis lényegesen minősíti és végül is egészen átértelmezi. Az új irány a régihez képest nem iskolás, nem céhbeli, nem exkluzív. Mesterség, tudomány és művészet fonódik össze benne, néha lírává válik. Mindebben a régi jogkép fellazulása, új élmények felduzzadása, más szakok, mint a fizika, a lélektan, az ideológiaelmélet, a művészeti irányok termékenyítő motívumai is működnek. Főképpen pedig a réginél hasonlíthatatlanul behatóbb és kitartóbb érdeklődés a jog eredeti élménye és annak elemzése iránt... Igazi jelentősége talán nem is a már elért eredményekben, mint inkább az új munkamódszerben van. Abban, hogy a kutatásnak, az adatszerű feltárásnak és ténybeli megfigyelésnek tágas új tere nyílt meg a hagyományos elmélet hézagain keresztül."[10]