Zlinszky János életművében meghatározó szerepet játszott a római közjog kutatása. A római magánjog valamint a magyar és az európai jogtörténet jeles művelőjeként külföldi utazásai során szembesült azzal a ténnyel, hogy a római ius publicumnak ugyanolyan hatása van a modern világunkra, mint amennyi a ius privatumnak. Pályafutása során számos római közjoggal kapcsolatos tanulmányt, szakcikket megjelentetett. Rövid értekezésemnek témájául ezeknek az írásoknak az összegzését tartalmazó, az Osiris-Századvég Könyvtár sorozat részeként 1994-ben közzétett "Ius publicum" című monográfiáját kívánom elemezni, értékelni és méltatni.[1]
A római közjogról szóló műve megjelenésének időpontjában Zlinszky János egyúttal alkotmánybíró is volt, így a magyar közjogászi életpálya csúcsáról érzékelhette a iuspublicum Romanum szellemének évszázadokon át sugárzó hatását a 20. századi magyar közjogra.[2] Zlinszky mélyrehatóan ismerte a német jogtudományi szakirodalmat, így nem meglepő, hogy a kötet végén található irodalomjegyzékben az e nyelven megjelent művek vannak túlsúlyban. Ugyancsak német hatás érhető tetten abban is, hogy a kötetben többször utal Mommsenre,[3] valamint a római vallástörténet vonatkozásában Kurt Latte vallástörténészre.[4]
Theodor Mommsen a 19. század legnagyobb hatású romanistájaként az egyetlen római jogász volt napjainkig, aki Nobel-díjat is kapott 1902-ben a "Römische Geschichte" címmel megjelent művéért.[5] Mommsen közjogi tárgyú munkássága meghatározó befolyást gyakorolt a 19. század végének és a 20. század elejének e tárgykörben folytatott kutatásaira.[6] Mommsent ugyan minden idők egyik legnagyobb római történészének és római jogászának tartják, számos római közjoggal
- 77/78 -
kapcsolatos teóriája azonban megdőlt, illetve az időközben talált feliratok, archeológiai leletek fényében átértékelődött.[7] Miután Zlinszky művére is ő gyakorolta a legnagyobb hatást, szükségesnek tartom megemlíteni, hogy az ő római közjogi felfogását két német szerző, Wilhelm-Adolf Becker és Joachim Rubino szemlélete formálta.[8] Mommsen még közjogi kötete első kiadásának előszavában is hivatkozik Becker művére, és nagyrabecsülését fejezi ki mestere iránt,[9] akinek halálát követően a művet (Handbuch der römischen Alterthümer) 1849-től Karl Joachim Marquardt folytatta és fejezte be, majd ő kérte fel Mommsent a Becker-kézikönyv átdolgozására is.[10] Már tanulmányai során meghatározó befolyással volt Mommsen római közjogi felfogására Joachim Rubino, akinek 1843-ban disszertációja egy példányát is elküldte. Rubinónak az 1839-ben Kasselben megjelentetett római alkotmánytörténete feltehetően feledésbe merült volna, ha Mommsenre nem gyakorolt volna ekkora hatást.[11] Giovannini egy a 20. század végén írt tanulmányában megállapította, hogy Becker és Rubino szemlélete mögött Niebuhr felfogását kell látnunk, akinek teóriái és a római történetről írt munkája szintén ismertek voltak az ifjú Mommsen előtt.[12]
E szerzők mellett Kurt Latte német vallástörténész munkájára érdemes még felhívni a figyelmet, hiszen a római közjog fejlődését jelentős mértékben befolyásolták a szakrális rítusok és a vallási alapú érvelésmódok.[13]
A hagyományos római közjogtörténeti művek elsősorban az alkotmánytörténetet helyezik vizsgálódásaik középpontjába, s így a római királyság, a köztársaság és a császárság korának intézménytörténeti fejlődésére koncentrálnak, és bár Zlinszky műve is /tartalmaz ezzel kapcsolatos fejtegetéseket, azonban ő a római közjogot szélesebb felfogásban értelmezte. Megfogalmazása szerint: "A római jogban minden olyan jogviszony, amelyben a római állam érdekelt, vagy amelyben a magisztrátus, az államhatalom szerepel, a közjoghoz, a ius publicum keretébe tartozik." E felfogás következménye a mű szerkezeti felépítése is, amely így kilenc nagyobb részre tagolódik: I. Az ősi Róma állama, II. A római respublica, III. Jogrendszer, IV. A ius publicum eljárásai, V. A személyi jog, VI. A dologi jog, VII. Kötelmi jog, VIII. "A háború és béke joga", IX. A császárság közjoga. A továbbiakban ezt a felosztást követve kívánom méltatni Zlinszky János közjogi monográfiáját.
- 78/79 -
Már az első fejezetnél, az ősi római állam bemutatásánál kialakul az olvasóban a meggyőződés, hogy Zlinszky a római közjog igazi mestere. Miután ebből a korszakból több publikációt is közzétett, megállapíthatjuk, hogy az ősi római állam értő szakembere.[14] Az archaikus viszonyokat bemutató római jogász és jogtörténész mellett a művelt 20. századi jogtudós képe is felsejlik a sorok mögött, különösen akkor, amikor az államot létrehozó közösségek kapcsán - ugyan kissé ironikus hangnemben - párhuzamot von Rousseau társadalmi szerződése és az ősi római társadalom között.[15] Az alkotmánybíró tekintélyét érezzük akkor, amikor a római királyság kialakulásának taglalása során megállapítja, hogy "Ha a teljes közösségnek van valamilyen beleszólása a keretek változásába, és a hatalom tartja magát bizonyos alapvetően megállapított társadalmi normákhoz, úgy mondjuk, hogy ez az állam jogállam."[16] Róma tekintetében ő a városalapítás útján létrejövő állam mellett érvel, szemben a magyar ókortudomány körében általánosnak mondható szerves biológiai fejlődéstannal.[17] A római királyság kapcsán Zlinszky még Mommsen felfogását követi - amit a kutatások mai állása szerint már nem lehet elfogadni -, miszerint annak fennállása alatt egységes államforma volt.[18] Ezzel szemben inkább két, egymástól élesen elkülönülő korszakra bontható. Az első a Kr e. 620-ig terjedő patriarchális királyság vagy preetruszk időszak, amit az etruszk uralom követett (Kr e. 509-ig).[19]
A mű második szerkezeti egysége, "A római respublica" a köztársaság intézményeit mutatja be. Véleményem szerint találó az a megoldás, amikor Zlinszky a köztársaság kialakulása kapcsán a plebejusok szerepét, illetve a patríciusok és a plebejusok közti közjogi kompromisszumot állítja nyitó gondolatainak gyújtópontjába. A műben a hagyományos köztársasági államszervek triásza (magistratusok, népgyűlések, senatus) körében kissé háttérbe szorul a senatus működése, a szerző pedig a magistratusok hatalmát emelte ki, ami szerinte egy egységes, de időben osztott teljhatalom volt.[20]
Az alkotmánytörténeti korszakok időrendjét megszakítva a királyság és a köztársaság elemzése után Zlinszky a harmadik szerkezeti egységben a római jogrendszert mutatja be.[21] Itt lényegében a római magánjogi tankönyvek jogforrástanát ismerte-
- 79/80 -
ti közjogi szempontból. Nagyon értékes a szerző fejezetet záró gondolata miszerint Róma bár sose volt demokratikus hatalom, mégis jogállam volt.[22]
A negyedik címszó alatt "A ius publicum eljárása" megjelöléssel a questio (kérés, nyomozás) és a cognitio (megismerés, tájékozódás) eljárási szabályait ismerteti röviden a szerző. Találóan állapítja meg a peres eljárás és az általa római közigazgatási eljárásnak nevezett procedúra közti különbséget. Míg a polgári per rituális és formális, addig a közigazgatási eljárás kötöttségektől mentes és hatékonyságra törekvő volt.[23]
Az ötödik szerkezeti egységben "Személyi jog" címmel a mai felfogásunk szerinti magánjoghoz tartozó témákat elemzi Zlinszky. Itt kerít sort az állam jogalanyiságának, a közjogi testületek viszonyainak, illetve az általa "közjogi egyedeknek" jelölt városok, egyesületek jogi személyiségének vizsgálatára.[24] Érdemes megjegyezni, hogy a kérdés közjogi jellege erősen vitatható, mert a felsorolt jogalanyok ide tartoznak ugyan, de az itt kifejtett jogi problémákat számos tankönyv és kézikönyv is a ius privatum körébe sorolja.[25] E kérdések közjog keretei közötti tárgyalásának mégis az a szerző által már a kötet elején leszögezett megközelítés ad létjogosultságot, miszerint minden jogviszony közjogi, amelyben az állam vagy a magistratus érdekeltként szerepel.
A "Dologi jog" című hatodik fejezet a ius publicum vagyonjogát, az állami ingatlanok szabályait, az államkincstár és az állam öröklésének jogi kérdéseit fejtegeti. Meglátásom szerint indokolt ezeknek a fontos közjogi témáknak külön fejezetben való tárgyalása, azonban a dologi jog megjelölést, mint az abszolút szerkezetű jogviszonyok összefoglaló kategóriáját zavarónak érzem, mivel itt a szerző az állam örökösi mivoltáról és a közalapítványokról is értekezik.[26]
Ezzel szemben a hetedik, "Kötelmi jog" cím alatt összefoglalt problémák jogilag pontosan körülhatárolható jogterületet takarnak. A magánjogi kutatások rámutattak arra a jelenségre, miszerint a római közjog szabályai döntő befolyást gyakoroltak a magánjogi szerződések fejlődésére is. Ezek közül a szerző által is részletesen tárgyalt közjogi adásvétel (emptio publica) és a locatio conductio különböző formái, mint a dologbérlet, a munkaszerződés, valamint a vállalkozási szerződés emelhető ki. Ezek mellett a szerző röviden összefoglalja a társasági (societas) és a megbízási (mandatum) szerződés létrejöttekor a római magistratusok szerepének jogi szabályozását is.[27]
A nyolcadik fejezet ("A háború és béke joga") a mai értelemben vett nemzetközi jog római előképeit villantja fel egy humanista jogásztól, Grotiustól kölcsönzött cím-
- 80/81 -
adással. Az antik római nemzetközi kapcsolatok mellett itt szerepelnek a római állam közjogának szerves részét képező szakrális jogra vonatkozó ismeretek is.[28]
A kilencedik fejezet "A császárkor közjoga" címmel kissé lakonikusan ugyan, de a principatus és a dominatus korának államszervezetét és igazgatását mutatja be. A principatust Zlinszky a Mommsen által kialakított felfogásnak megfelelően dyarchiának, azaz a senatus és aprinceps kettős hatalmának tartja.[29] A princeps teljes államéletre gyakorolt befolyásának figyelembevételével - valamint az újabb szakirodalomban általánosan elfogadott nézetre is tekintettel - inkább köztársasági formával leplezett monarchiának kell tekintenünk a principatus államszervezetét.[30] A monográfia egészét tekintve e fejezet vonatkozásában indokolt leginkább a jövőre nézve a részletekbe menő tudományos kutatások folytatása, hiszen ez a történelmi időszak az, amelyik a későbbi korok közjogára jelentős befolyást gyakorolt.
Zlinszky János közjogi monográfiájának megjelenése új korszakot indított el a magyarországi római jogi kutatások területén. Felismerve a hazai romanisztika magánjog-központúságát új iskolát alapított, és tanítványai folytatták kutatásait a ius publicum köréből. Közülük elsőként kell említenünk Szabó Béla professzort, a debreceni egyetem római jogászát, aki a római köztársaság törvényeiről írt tanulmányt, illetve egy elsősorban oktatási célból készített, áttekintő római közjogi jegyzet szerzője is egyben.[31] Mellette mindenképpen ki kell emelnünk a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán tanszékvezetőként tevékenykedő utódát, El Beheiri professzor asszonyt, aki elsősorban a censor, a senatori rend jogállása, a közjog és az erkölcsök, valamint a római család és a közjog viszonya terén közzétett tanulmányaival szerzett tudományos hírnevet.[32] Kiemelendő még a miskolci római jogászok és jogtörténészek közül Gedeon Magdolna, Sáry Pál és Bajánházy István munkássága.[33] Sáry Pál egyrészt a római köztársaság közjogi intézményeivel és
- 81/82 -
Sulla reformtörvényeivel,[34] másrészt a principatus bírósági szervezetrendszerével,[35] harmadrészt a dominatus korának jogkérdéseivel foglalkozik.[36] Bajánházy István tudományos tevékenysége a római köztársaság kora közjogi kérdéseinek tisztázására irányul.[37] A tanítványok tudományos elismertsége alapján tehát joggal beszélhetünk eredményesen működő Zlinszky János alapította közjogi iskoláról Magyarországon. Mindez alátámasztja az ókori bölcsesség igazát, miszerint "Non omnis moriar", azaz nem halok meg egészen.[38]■
- 82 -
JEGYZETEK
[1] Zlinszky János: Ius publicum. Római közjog. Budapest, Osiris-Századvég, 1994.
[2] Zlinszky (1994) i. m. 89-90.
[3] Alfred Heüss: Theodor Mommsen und das 19. Jahrhundert. Stuttgart, Franz Weiner Verlag, 1996.
[4] Zlinszky (1994) i. m. 167.
[5] Theodor Mommsen: Römische Geschichte. Bde. 1-3. Lepzig, Weidmann, 1854-1856.
[6] Theodor Mommsen: Römisches Staatrecht I-II. Leipzig, Verlag von S. Hirzel, 1874.
[7] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Budapest, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, 2015. 134.
[8] Adalberto Giüvannini: Die Niebuhr ä Mommsen: Remarques sur la genése du "Droit public". Cahiers du Centre Gustave Glotz, 3., (1992) 168.
[9] Theodor Mommsen: Römisches Staatrecht I. Lepzig, Weidmann, 1854. VII-VIII.
[10] Wilhelm Adolf Becker: Handbuch der römischen Alterthümer. Leipzig, Weidmann'sche Buchhandlung, 1843-1846.
[11] Joachim Rubino: Untersuchungen über römische Verfassung und Geschichte. Kassel, J. C. Krieger, 1839.
[12] Giovannini i. m. 168-172.; Barthold Georg Niebuhr: Römische Geschichte, Erster Theil. Berlin, Reimer, 1811.
[13] Kurt Latte: Römische Religionsgeschichte. München, Beck, 1960.
[14] Zlinszky János: Állam és jog az ősi Rómában. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1997.; János Zlinszky: Punitions á Rome avant les XII Tables. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Series Iuridica et Politica, V/4., (1990) 97-115.
[15] Zlinszky (1994) i. m. 24.
[16] Zlinszky (1994) i. m. 25. és 32. "Mondhatjuk, hogy kezdetleges formában ugyan, de a korai római királyság jogállam volt."
[17] Ferenczy Endre: Itália őskora és az itáliai népek története a római királyság bukásáig. Budapest, Tankönyvkiadó, 1989. 28-32.; Alföldy Géza: Római társadalomtörténet. Budapest, Osiris, 2002. 18-19. A római közjogi szerzők közül ld. Pókecz Kovács Attila: A királyság és a köztársaság közjogi intézményei Rómában. Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2014. 15-19.
[18] Ferenczy Endre - Maróthy Egon - Hahn István: Az ókori Róma története. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998. 45.
[19] Ferenczy-Maróthy-Hahn i. m. 45.; Pókecz Kovács i. m. 15-26.
[20] Zlinszky (1994) i. m. 44.
[21] Bessenyő András: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében. Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2010[4] . 9-58.; Földi-Hamza i. m. 68-99.; Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római magánjog. Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2015[3]. 48-75.
[22] Zlinszky (1994) i. m. 95.
[23] Zlinszky (1994) i. m. 96-97.
[24] Zlinszky (1994) i. m. 105-123.
[25] Bessenyő i. m. 149-153.; Fóldi-Hamza i. m. 231-235.; Benedek-Pókecz Kovács i. m. 125-128.
[26] Zlinszky (1994) i. m. 139.
[27] Zlinszky (1994) i. m. 140-159.
[28] Ezt a kérdést tárgyalja újabban példás szakértelemmel Nótári is. Ld. Nótári Tamás: Római jog. Szeged, Lectum Kiadó, 2013. 321-355.
[29] Zlinszky (1994) i. m. 180-181.
[30] Benedek-Pókecz Kovács i. m. 34.
[31] Szabó Béla: A korai római köztársaság "törvényei". Klió, 1., (1996) 59-66.; Szabó Béla: Előadások a római állam- és jogtörténet köréből. Miskolc, Bíbor Kiadó, 1999.
[32] Nadja El Beheiri: Lex Claudia de nave senatorum. Revue internationale des droits de l'antiquité, 48., (2001) 57-64.; El Beheiri Nadja: A censori regimen morum mint politikai eszköz. In: Kajtár István -Szekeres Róbert (szerk.): Jogtörténeti Tanulmányok 7. Pécs, Pécsi Tudományegyetem, 2001. 163-168.; El Beheiri Nadja: Lex Oppia, jog és erkölcs egy korai római törvény tükrében. Jogelméleti Szemle, 4., (2003); Nadja El Beheiri: Die römische Zensur: Ein entwicklungsgeschichtlicher Abriss. Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae, 44., (2004) 47-98.; El Beheiri Nadja: A censor tevékenységének büntetőjogi jellege. In: Jakab Éva (szerk.): Tanulmányok dr. Molnár Imre egyetemi tanár 70. születésnapjára. Szeged, 2004. 9-43.; El Beheiri Nadja: Regimen morum. Jogtörténeti Szemle, 1., (2005) 163-169.; Nadja El Beheiri: Das regimen morum der Zensoren. Die Konstruktion des römischen Staatsrechts. Berlin, Duncker und Humblot, 2012.
[33] Magdolna Gedeon: Die Aedilen und die Unterhaltungsindustrie im antiken Rom. In: Peter Mach - Matej Pekarik - Vojtech Vladar (eds.): Constans et perpetua voluntas: Pocta Petrovi Blahovik 75. narodeninám. Trnava, 2014. 177-185.
[34] Sáry Pál: A lex Cornelia de sicariis et veneficis. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Series Iuridica et Politica, 19., (2001) 301-325.; Sáry Pál: A lex Cornelia de iniuriis. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Series Iuridica et Politica, 20., (2002) 137-155.; Sáry Pál: A köztársaság kori Róma hadiadója. Klió, 3., (2008) 43-45.; Sáry Pál: Imperium, potestas és a pomerium a köztársaság kori Rómában. Klió, 4., (2008) 86-88.
[35] Pál Sáry: The Roman Senate as a Criminal Court under the Principate. In: Ladislav Vüjacek - Pavel Salák - Jifí Valdhans (eds.J: Days ofLaw 2013. VII. International Conference "Days of Law". Brno, 2014. 242-252.
[36] Sáry Pál: Titkos ügynökök a császárkori Rómában. Debreceni Szemle, 10., (2002) 528-536.; Sáry Pál: Pogány birodalomból keresztény birodalom: A Római Birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében. Budapest, Szent István Társulat, 2009.; Sáry Pál: Iustinianus egységtörekvései egyházügyi téren. Iustum Aequum Salutare, 2010/4. 203-214.; Sáry Pál: Iustinianus császár egyházpolitikai rendelkezései. Budapest, Szent István Társulat, 2012.; Sáry Pál: Nagy Theodosius "Cunctos populos" kezdetű rendeletének elemzése. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Series Iuridica et Politica, 30/1., (2012) 147-160.
[37] Bajánházy István: A választási rendszer Rómában. Studia Iurisprudentiae Doctorandorum Miskolciensium. Miskolci Doktoranduszok Jogtudományi Tanulmányai 2/1., 3., (2002) 47-75.; Bajánházy István: A diktatúra intézménye Rómában. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Series Iuridica et Politica, 20/1., (2002) 31-58.; Bajánházy István: A senatus mint a köztársaság irányítója Livius alapján. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Series Iuridica et Politica, 25/1., (2007) 33-61.; Bajánházy István: Az államkincstár a köztársaság kori Rómában. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Series Iuridica et Politica, 26/1., (2008) 7-33.; Bajánházy István: A lovagi rend (ordo equester) a köztársasági kori Rómában. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Series Iuridica et Politica, 27/1., (2009) 1-31.; Bajánházy István: A fetialisok szerepe a római állam külkapcsolataiban. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Series Iuridica et Politica, 31., (2012) 7-25.; Bajánházy István: "Agri trientabuli" a harmados földek kérdése a római köztársaságban, Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Series Iuridica et Politica, 33., (2015) 7-21.
[38] Horatius, Carmina. 3, 30, 6.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens (PTE ÁJK).
Visszaugrás
