Ünnepi kötet Schmidt Péter egyetemi tanár 80. születésnapjára.
Szerk.: Fűrész Klára és Kukorelli István. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2006. 439 oldal.
Formatori Iuris Publici. Ünnepi kötet Kilényi Géza professzor 70. születésnapjára.
Szerk.: Hajas Barnabás és Schanda Balázs. Szent István Társulat, Budapest, 2006. 625 oldal.
A mai közvéleményre vagy egyetemi diákságra nagy hatás gyakorló tekintélyes közjogász professzorok többsége Schmidt Péter tanítványa volt. Az ő tudományos diákkörében szocializálódott az alkotmányjogra többek között Halmai Gábor, Kukorelli István, Pokol Béla, Szikinger István és Tölgyessy Péter is. Éppen ezért talán nem túlzás a meleg hangú bevezetőnek az az állítása, hogy Schmidt azok közé sorolható, akik reformerként belülről készítették elő az alkotmányos rendszerváltást.
Az ünnepi kötetek amellett, hogy a szakma tiszteletadását demonstrálják az ünnepelt számára, egyúttal magának a szakmai diskurzusnak is lenyomatai. Általában nem nagy ívű, finomra csiszolt gondolatmenetekkel találkozunk az ilyen kötetekben - ezeket a szerzők a székfoglaló előadásukra vagy disszertációikra hagyják (jobb esetben), hanem a műhelymunkába nyerhetünk bepillantást. E gyűjteményekben fő szabály szerint a magyar közjogi fősodornak megfelelően jogszabály-ismertető vagy a gyakorlatot leíró tanulmányokat találunk. Ebben a kötetben is van jó néhány ilyen, de akad példa érdemi dogmatikai problémákat boncolgató szövegre is. Azonban mint minden ünnepi kötetben, ebben is találhatunk egy-két gyöngyszemet, amely lehet egy mesterien megírt dogmatikai tanulmány vagy éppen ellenkezőleg: egy váratlan és meghökkentő gondolatmenet.
A kötet izgalmasabb alkotmányjogi dogmatikai problémát boncolgató írásai közé tartozik Holló András tanulmánya a kétharmados törvényekkel kapcsolatos alkotmánybírósági gyakorlatról, vagy Szoboszlai György írása a magyar választási rendszer rejtett tendenciáiról. Alkotmánybírósági elnökként nagyobb figyelem irányul Bihari Mihály írásaira, de úgy látszik, még várni kell az első komoly közjogi dogmatikai tanulmányára. E mostani írása a rendszerváltás utáni Magyarország gazdasági-társadalmi karakterét próbálja megragadni, s ami érdekes, Szalai Erzsébet írásaiból kiindulva. A tanulmány szerint a magyarországi átmenet a reformelitek által megtervezett, megszervezett és bevezetett kapitalizmus. Az átmenet fő hajtóereje nem egy meglévő gazdasági-tulajdonosi réteg volt, amely a modernizációt kikényszerítette, hanem a politikán belül működő politikai elitek elindította rendszerváltoztatási folyamat. Ami a gazdasági átmenet folyamataira igaz is lehet, de a politikai intézményrendszer átalakításával kapcsolatban már nem minden a belső reformerek forgatókönyve alapján alakult.
A kötet meghökkentő írásai közé tartozik Kilényi Géza szokás szerint fanyar hozzászólása, amely a közigazgatás karcsúsítását követelőket karikírozza ki meghökkentő módon Hitler-idézetekkel, melyek retorikai funkciója, hogy a lehető legrosszabb színben tüntesse fel a karcsú államot követelőket, mondván, Hitler is így viszonyult a közigazgatáshoz. s így megsemmisítve az olcsóbb államot akarókat, nyugodtan lehet érvelni a leépítések értelmetlenségéről.
A könyv negatív szenzációja mégis Pokol Bélának a címével Dworkint parafrazeáló írása, a Vegyük komolyan a demokráciát! Pokol szerint, ahogy azt már egy bő évtizede hangoztatja, a magyar demokrácia legakutabb problémája, hogy egy szűk média- és pénzügyi elit uralja a nyilvánosságot, és a tulajdonképpen csak egy szűk kisebbség által osztott nézeteiket közvéleményként feltüntetve manipulálják a politikai közösség tagjait. Az írás érdekessége nem ez, hanem a demokráciát erősíteni kívánó intézményi reformokra tett javaslatok. Ezek egyike, hogy jelentősen le kell rövidíteni a kampányidőszakot, a kampány szervezését ki kell vonni a pártok önálló döntési kompetenciájából, és azt közösen(!) kell megszervezni. Meg kell szüntetni a pártoknak adható magánadományok rendszerét, mert ez teszi lehetővé a pénzügyi körök számára, hogy a többség fölött politikai hatalomra tegyenek szert. Ezért át kell térni a kizárólagos állami támogatási rendszerre. Pokol régi sérelme az Alkotmánybíróságnak az alapjogok védelmében történő törvénymegsemmisítő gyakorlata. Éppen ezért meg kell erősíteni a törvények tekintélyét, aminek az a legjobb módja, ha megnöveljük a parlamenti apparátus létszámát, így a törvények valóban a parlamenti többség törvényei lesznek, és megérdemlik a védelmet az alkotmánybírák túlkapásaitól éppúgy, mint a jogalkalmazásban döntő rendesbírák törvénytől elrugaszkodó értelmezéseitől.
A Pokol által kárhoztatott pénzügyi és médiaelit a legtöbb kárt természetesen a televízión keresztül tudja okozni. Éppen ezért egy bizonyos mértékű nézettség felett a televíziós csatornák politikailag releváns műsorait negyedévenként kiegyensúlyozottsági ellenőrzésnek kell alávetni, amelyet az államfő által a parlamenti pártok jelöltjei közül paritásosan kinevezett központi médiatanács végezne el. Amennyiben a kiegyensúlyozottsági mutató egy előre rögzített szint alá megy, ez a testület felfüggesztené a
- 131/132 -
csatorna működését. Ezzel az eljárással Pokol szerint nagymértékben csökkenthető lenne a tömegmédiumok elfogultsága.
Az alkotmánybíráskodás eredeti eszméjének megtestesülését pedig abban látná, ha megkövetelnék, hogy a bíróság csak az alkotmány szövegébe közvetlenül beleütköző törvényi rendelkezést nyilváníthassa alkotmányellenessé. Ezt úgy lehetne kikényszeríteni, hogy egy-egy vitatott alkotmánybírói döntés után az Országgyűlés a képviselők legalább egyharmadának szavazatával jogászprofesszorokból álló szakértői bizottságot hozhatna létre - kiegészítve az államfő és a Legfelső Bíróság elnöke által delegált egy-egy taggal -, és ha ez a testület arra jut, hogy az alkotmány szövege nem támasztja alá a vitatott rendelkezés alkotmányellenességét, csak akkor léphetne hatályba a döntés, ha azt minősített többséggel még egyszer elfogadja az alkotmánybírói testület. Egy ilyen eljárás óvatosságra intené az alkotmánybírói többséget, és az alkotmány szövegéhez kötöttséget inkább lehetne garantálni.
Egy ily módon feljavított demokrácia törvényhozása már megérdemelné, hogy erősebben védjük a törvény rendelkezéseit. Pokol úgy büntetné a törvényeket figyelmen kívül hagyó bírákat, hogy egy Országgyűlés által felállított bizottság szondázná a fontosabb legfelső bírósági döntéseket, és nyilvánosságra hozná azoknak a bíróknak a nevét, akik a törvényszövegtől és az azt konkretizáló bírói gyakorlattól nagyobb gyakorisággal hoznak eltérő döntéseket, vagy pedig kifejezetten contra legem (törvényellenes) döntések jellemzik ítéleteiket. Ez a nyilvánossági kontroll óvatosságra intené a felsőbírákat, és a törvényhez kötöttséget jobban biztosítani tudná - ahogy azt a felvilágosodás éveiben ideálként megfogalmazták a francia exegetikus iskola képviselői, akiknek a jogértelmezéssel kapcsolatos nézeteit (tehetjük hozzá) tarthatatlanságuk miatt már senki sem követi Pokol Bélán kívül.
E nagy ívű reformkoncepciót átszövik azok a félelmek, amelyek végül egy erősen szabadságkorlátozó intézményrendszer létrehozását eredményezhetik és eredményezték már megannyiszor a demokrácia, a többség nevében. Nem haszontalan tehát egy ilyen javaslattal teljes pompájában megismerkedni, hiszen bármelyik héten beterjeszthet hasonlót valamelyik parlamenti párt. Éppen ezért egy kis módosításra szorul a bevezetőben citált, az ünnepelthez köthető szállóige: akik egy kapura tanultak meg focizni, később is csak egykapuzni akarnak.
Kilényi Géza a magyar közjog nagy tekintélyű alakja, a rendszerváltás idején igazságügyi miniszterhelyettesként az alkotmány-előkészítő kodifikációs titkárság vezetője, az első alkotmánybíróság elnöki tisztének egyik aspiránsa, volt alkotmánybíró. A kötetben az ünnepelt érdeklődési területének megfelelően elsősorban közigazgatási és államszervezeti tanulmányok találhatók, köztük Kukorelli Istvánnak a parlamenti frakciókról szóló írása. Az alapjogi témák iránt érdeklőknek három szöveget lehet a figyelmébe ajánlani.
Mindenekelőtt Balogh Zsolt mintaszerűen megírt szövegét a szociális jogokról. Balogh a legfelkészültebb alkotmányjogászok egyike Magyarországon, nem sokan ismerik annyira a magyar alkotmánybírósági gyakorlatot, mint ő. Az Alkotmánybíróságnak a jogállamiság elvével kapcsolatos gyakorlatáról írott tanulmányai a magyar alkotmányjogi irodalom fontos szövegeinek számítanak. E kis műhelytanulmányának a színvonala is messze meghaladja a többi szövegét.
A másik írás, Takács Albert emberi méltóságról írott tanulmánya tanulságosan unalmas. Pont azt a munkát nem végzi el, ami miatt a téma, az emberi méltóság filozófiai és alkotmányos problémái, még izgalmas lehet. Jobb lett volna a filozófiai vizsgálódásokat szorosabban az alkotmánybírósági gyakorlathoz kötni, konkrét bírósági érvelésekhez, s arra rákérdezni, hogy milyen filozófiai, teológiai forrásai lehetnek a bíróság által értelmezett méltóságfogalomnak.
E kötet gyöngyszeme Varga Csaba tiszteletet parancsoló jegyzetapparátussal megírt, drámai hangvételű recenziója Catherine Duprének a Fundamentumban is többek által recenzeált könyvéről. Dupré azt vizsgálja, milyen hatása volt a magyar Alkotmánybíróság által szelektíven importált német méltóságfogalomnak a demokratikus átmenet során. Varga nagy felháborodással szembesül Dupré elemzésein keresztül azzal, hogy a bíróság által a magyar demokratikus átmenet jelszavaivá formált elvek, az emberi méltóság és a jogállamiság elvének dogmatikai konstrukciói a német alkotmányjogi dogmatika importjai.
A jogátvételnek ez a módja majdhogynem árulásnak minősül Varga szerint, hiszen a bíróság nem tette nyilvánvalóvá, hogy honnan származnak ezek a konstrukciók, az pedig egyedülálló, hogy egy ország ilyen nagy mértékben támaszkodjon egy másik ország normatív gyakorlatára. A drámai hangvétel vi-
- 132/133 -
szont elég nehezen érthető, hiszen az alkotmányjogi irodalomban már Sajó András, Pokol Béla vagy Győrfi Tamás révén többé-kevésbé feltártakká váltak már ezek a párhuzamok, ha magára az átvételre nem is alkalmazták a jogátvétel vagy importálás terminust.
Ha így vesszük, maga ez az írás is szimptomatikus. Varga - Dupré elemzésére támaszkodva - megrója az első Alkotmánybíróságot, mert elefántcsonttoronyba zárkóztak ahelyett, hogy akár a közjogászok körében vagy a bírói karban elősegítették volna az alkotmányosság eszméjének elültetését. Mivel ezt nem tették meg, nem jött létre értő közönsége ennek az új alkotmányos kultúrának. Vargának ebben igaza van, írása is ezt igazolja. ■
Visszaugrás
