Dr. Dudás Ferenc: Időutazás önmagunk körül, avagy miért csak a mások ideje (nem) drága nekünk? (Jegyző, 2017/3., 33-34. o.)

Aki a mindennapok során szembesült már a határidők dermesztő és olykor igen kellemetlen mellékhatásaival, a saját bőrén fogja érezni a Lopott idő című sci-fi problémafelvetését. Mert miről is van szó? Képzeljünk el egy világot, ahol az idő nemcsak pénz, hanem maga az élet. Hát, ez az igazi kényszer és szorítás.

E közegben a legnagyobb kincs és vagyon az idő. S ha nem tudunk újabb egységeket váltani, akkor a karunkon lévő ún. "életóra" lenullázódik. S ezt követően nincs mese, meghalunk. Ha nem is ilyen drasztikus a helyzet a való világban, mindenki át tudja érezni e sajátos droid-lét kényelmetlen pillanatait. S az már csak hab a tortán, hogy - a történetben -, aki gazdag, az végtelen idővel és hatalommal rendelkezik. Ez így önmagában sem egy érdektelen téma.

S, hogy mindezt fokozni tudjuk, váltsunk át Valentin Louis Georges Eugene Marcel Proust francia regényíró, esszéista és kritikusra. Őt leginkább, mint Az eltűnt idő nyomában című regény szerzőjét ismerik. A hétkötetes mű, melyet a 20. század egyik legjelentősebb regényeként tartanak számon, már önmagában zsenialitás. A közel 3200 oldalas és több mint kétezer irodalmi karaktert felvonultató regényt Graham Green, vagy Somerset Maugham az időről megírt leghatásosabb műnek nevezte. Ha néha lenne egy kicsinyke időnk, csak lapozzunk bele.

De szálljunk vissza a földre és viszonylag hétköznapi megközelítésben, irányítsuk mi is figyelmünket az "Idő"-re, az idővel történő gazdálkodás felelősségére. Mert enélkül, vagy ennek hiányában csak foglyai vagyunk a szervezetnek, illetve a mindenkori külső körülményeknek.

Mint szokták mondani: a téma mindig az íróasztalon és a hivatali folyosókon hever. E körben találjuk folyton szembe magunkat a határidőkkel. Amely egyfajta slágerintézménye a hivatalok tinta ízű tengerének. Mert ha folyamatosan túllépjük, s nem vagyunk képesek kordában tartani, soha nem mi, hanem ő uralkodik felettünk. S innen már csak egy ugrás, és máris alapállapot a folytonosan stresszes: határidő-frász! S, hogy miért van ez így?

Mert csak el- és átbeszélünk egymás mellett és felett. S közben szétfolyik az idő valahogy így (lásd alant):

Vegyük hát górcső alá és nézzük meg, mit tudunk kezdeni ezzel a problémával. Ne számítson senki könnyű utazásra. S még inkább ne, kész megoldásokra. Mindenkinek magának kell megküzdenie azért, hogy ura legyen a helyzetének. Ez sokkal fontosabb, mint gondolnánk.

Mivel a határidő a közigazgatásban élő embereknek olyan mumus, amely frusztrálttá teszi mindazokat, akik közvetlenül, vagy közvetve kapcsolatba kerülnek vele. A határidő egy rémálom, különösen akkor, ha csőstől, számolatlanul érkeznek hozzánk a feladatok, vagy az ügyeletes, vagy éppen nem várt tennivalók. A helyzet eszkalálódása esetén vezető és irányított egyaránt legyűrtnek tekinti magát a feladatok csúcsra járó arzenáljától. Innen már csak egy tétova, illetve rossz lépés, s ettől kezdve nem mi uralkodunk e sajátos rendszer fölött, hanem sokkal inkább a kaotikus határidő-kataklizma. Amely valamennyi közigazgatási munkahelyen, igen rövid átfutással igazi stresszforrássá tudja kinőni magát. A Tisztelt Olvasóban egyébként joggal merül fel a kérdés: ha ez ekkora probléma, ha ez ilyen neuralgikus pont, akkor létezik ezzel szemben bármilyen hatásos ellenszer? Tudunk-e valamit tenni, képesek vagyunk-e egyáltalán rendet vágni a határidők dzsungelében? A kibontakozás érdekében hinnünk kell ebben. Vagyis mindenképpen igen, mivel egyébként könnyen megbolondulunk.

El kell tudni érnünk az alábbit, vagyis meg kell tanulni uralni saját időbeliségünket. Íme, a vágyott, remélt és elérendő cél (lásd alant):

A hozzá vezető úton egy-két nem éppen bonyolult megoldás:

• vezetőként mindenképpen törekedjünk a sűrítésre, a dolgok intenzív rendszerezésére, s ehhez igazítsuk napi időmérlegünket. Ne az események és a történések sodorjanak, hanem mi írjuk, határozzuk meg és kérjük számon az e körbe tartozó forgatókönyvet;

• tudnunk kell, hogy minden reggel fellépünk egy képzeletbeli futószalagra, amely ütemesen és egyirányúan tud

- 33/34 -

haladni. De könnyen és nyomban kisiklik, s általa minden borul, mert a közigazgatás egyfajta pókhálóként működik. Aki nem ismeri ezt a rendszert, ennek összefüggéseit, az csupán magányos harcosként kaszabol machetéjével ebben a sajátos dzsungelben;

• képzeletben (ott legyen a fejünkben) mindig próbáljuk meg beárazni, erőforrásosítani döntéseinknek, illetve azok elmaradásának következményeit, hatásait;

• mindig priorizáljuk a feladatokat, alapesetben 1-től 5-ig, intenzívebb időszakban legalább 1-től 10-ig. Minden időszakban legyen meg a saját fontossági sorrendünk, mert minden nem lehet egyaránt lényeges! Száz üggyel nem foglalkozhatunk egyszerre! Ennek csak az lesz az eredménye és következménye, hogy minden szétfolyik és semmi nem fog normálisan működni és megvalósulni;