Noha határozottan van történettudományi irodalma annak, hogy miként használható s használandó történelmi forrásként a napisajtó, különösen az eszmetörténetben,[1] az alábbi jegyzetcsomag nem ezek bármiféle élő megkísérlése vagy példázata kíván lenni - annál is kevésbé, mert szerzője nem történész, ráadásul egy Moór-kutató eszmetörténészi szerepében sem kíván tetszelegni. Egyszerűen kíváncsi volt arra, hogy tud-e ma már egy digitálisan is hozzáférhető napisajtós adattömeg árnyalni vagy továbbfejleszteni valamely tudósi életpályáról és műről alkotott képet.
Elöljáróban kínálkozik módszertani megjegyzésként, hogy számomra (aminthogy remélhetően az emberi gondolkodás historiographiája számára is) a megértés nem egyszerűen konceptuális klasszifikáció - egy már létező sémához annak lehetséges variációjaként történő illesztés -, hanem valóságos hermeneutika: kifejeződés, mögötte kifejezendő gondolat, amögött egy ember gondolkodása, ez mögött pedig a személyiségi jegyektől a környezeti adottságokig mindazon körülmények, amelyek e gondolkodást formálják, hogy végül mindezek mögötteseként elérjünk a korhoz, a korban a kérdéses gondolkodó helyéhez, s legvégül mindezeknek a végén azon kultúrához és civilizációs körhöz, amelynek mindez egykor a része volt. Ahhoz,
- 155/156 -
hogy konceptuálisan merőben klasszifikáljunk, talán elégségesek a kézikönyvek s a monografikus feldolgozások. Ahhoz viszont, hogy igazi megértéshez - átéléshez, az újramegélésnek legalább bármily halovány érzetéhez - elérkezzünk, a mindennapok teljességének kortársi leképezése vagy utókori újraálmodása szükséges; az előbbihez hiteles - ha nem is kizárólagos - forrásként járulhat egyebek közt a sajtó, az utóbbihoz pedig nem ritkán például egy-egy szépirodalmi alkotás.
Ahhoz, hogy Moór, a nem is oly régmúlt jogbölcsész gondolkodója[2] gondolatvilágával megbarátkozzam s közelebb kerüljek a számomra talán egész lényével, mentalitásával még tényleges tudományos teljesítményénél is többet mondó személyiségéhez, minden olvasáson túl - akkoriban még a szakmában ritkásan megmaradt egykori tanítványok sem mertek mások előtt reá emlékezni, még bizalmas közelségben sem[3] - rengeteget jelentett oldalági nőrokona, pontosabban unokahúga megismerése, egykori könyvtára maradványának[4] átlapozgatása, rengeteg kéziratos feljegyzéséből s levelezése megmaradt darabjaiból kitűnően mindhalálig tartó stúdiumai végtelen komolyságának a kezembe és birtokomba került tanúsága.[5] Ehhez járult ezen oldalági családtól utóbb, a Magyar Örökség általam kiharcolt elismerése[6] után juttatott számos fénykép, mely végre vizualizálhatóvá is tette alakját.
- 156/157 -
Mégis, rengeteget jelentett lépései és gondolkodásmódja utángondolásához annak hírlapokból felidézhetővé lett tudása, hogy lelkész apja milyen, úgyszólván reménytelen küzdelmet folytatott egy erdélyi szász világban saját magyar evangelicitásának elismertetéséért; hogy milyen sokoldalú felelősséget kellett vállalnia a jogfilozófus fiúnak, mikor immár közszereplőként, nem ritkán az ifjúság bálványaként, úgyszólván szózatszerű hatás biztos tudatában kellett meglehetős gyakorisággal a kor legégetőbb kérdéseiben megszólalnia; hogy természetes humanizmusának s konzervatív progresszivitásának - röviden: keresztény gyökereinek, magyarságának, és legmélyebb intellektuális és lelkiismereti meggyőződésének - nagyszerű értékeit milyen aljasul, eszményeket durva kézzel hatalmi politikába rángatva fordította a háború utáni szisztematikus bolsevik nyomulás a visszájára; és most - hadd iktassak ide egy teljességgel szubjektív vélekedést - háború utáni éveinek mélyebb megértéséhez visz talán közelebb az, hogy közgyűjteményből digitalizálásra került két 1945-re datált portré-fényképe - nem több, mint ötvennyolc éves korában! -, s amit látunk benne, az egy fáradt, betegnek tetsző öregemberé, majd (talán hónapokkal később készülten?) egy bár már konszolidáltabbnak tetsző, de határozottan idős hatású, változatlanul sajnálatraméltó úré.[7]
*
Nos, Moór Gyuláról[8] már egyetemi éveiből van híradásunk. Az első egy latin pályázat - pályatétele "Cicero Tusc. Disp. lib. V. c. fordítása magyarra és Horatius, mint az
- 157/158 -
ősi római erény dicsőítője, fordítás magyarból latinra" -, melynek második pályadíját nyerte el Moór Gyula akkor húszéves kolozsvári joghallgató.[9] A második pedig államtudományi doktorként királygyűrűs avatását adja hírül - "remekbe készült gyűrűt szokott kitüntetésül ajándékozni a király", s ezt "dr. Jankovich Géla közoktatásügyi miniszter adta át [...] a király képviseletében" a kolozsvári egyetemen, katonaruhás fényképet is közölve a kitüntetett doktorról, ki "most szolgálja egyéves önkéntesi évét Nagyszebenben".[10]
A következő híradás már 1925-ből való, arról, hogy a Magyar Társadalomtudományi Társaság megtartja első ülését Heller Farkas műegyetemi tanár elnöklésével, s egy egész hasáb nyolc hosszú bekezdése részletezi Moór előadását, amit még ugyanezen évben A szocializmusról címmel publikál.[11][12] Ismét eltelik egy évtized, és megtudjuk, hogy "A Chorin Ferenc-jutalommal vitéz Moór Gyula levelező tag A természetjog problémája című művét tüntették ki."[13] Ehhez képest pár hónap múltán tartja a Pázmány Péter Tudományegyetem a 300. jubileumi tanévének ünnepi megnyitóját, melynek fényképén, Moór Gyula az idő szerinti dékánnal a pulpituson, éppen Kornis Gyula rektor olvassa fel ünnepi megnyitóját.[14]
Pár további nap telik el, s az Ügyvédjelöltek Országos Szövetsége országos nagygyűlésén az Ügyvédi Kamara dísztermében "a hallgatóság tüntetőleg követelte" Moór Gyula hozzászólását. Ő pedig keményen szólott:
"Azért jöttem, hogy mint a jogi és államtudományi kar dékánja az ifjúság és az ügyvédjelöltek iránti szeretetünknek és ragaszkodásunknak adjak kifejezést. Nekem meg kell őriznem az objektivitást arra az időre, ha majd az igazságügyminiszter úr jónak látja megkérdezni a jogi és államtudományi kart is, hogy mit szól ehhez a tervezethez... Tovább nem juthatott a professzor, dörgő taps félbeszakította szavait és percekig tartott, amíg Moór Gyula ismét
- 158/159 -
szóhoz jutott. Azzal fejezte be, hogy annak idején majd őszintén megmondja az egyetem véleményét a rendtartási tervezetről."[15]
Ismét néhány hét telik el, s a hallgatók október 6-i gyászünnepélyén a Vigadóban dékánjuk a diktatúrákról tart beszédet. A hazai legális baloldal, a Népszava tudósítója lelkesen ismerteti "vigasztaló jelenség", "fölszabadító szavak", az "eszmélés ideje" gyanánt, teljes azonosulással így idézve ezen, Európa történetében vészterhes időszakot előrelátó időkben a szónokot, aki mintha egy lélegzetvétellel, de analitikusan szétválasztott problematika példázataként mondott volna egyszersmind prognózist és ítéletet a barna és a vörös diktatúra egyaránt friss, regnáló hordozóiról:[16]
"amint az antik Rómában is csak átmeneti lehetett a diktatúra, akként a modern diktatúrákat is csupán a rendkívüli időkben alkalmazható átmeneti jelenségeknek lehet tekinteni. Olyan erőshatású méregnek, amely segít a végveszélyben, de amely állandóan adagolva tönkreteszi a szervezetet. Diktatúrára nem lehet kultúrnemzet jövőjét építeni. »A diktatúrának két alapvető hibája van: az egyik hiba akkor jelentkezik, ha a diktátor történeti hivatásának magaslatán áll, a másik akkor, ha nem megfelelő egyéniség. Az első esetben nyugtalanító, aggodalommal merül föl a kérdés, mi lesz a nemzettel, az állammal, ha a diktátor kidől. Íme, a diktatúrának egyik hibája, amely abban áll, hogy az örökéletű nemzet létét nem lehet egyetlen halandó ember életére alapítani, még akkor sem, ha az a leghatalmasabb titán. De fölmerül az a kérdés, hogy miképpen lehet megszabadulni a rossz diktátortól, a becstelen diktátortól, aki nemcsak szabadságától, nemcsak alkotmányától foszthatja meg nemzetét, de mélyen belenyúlhat a polgárok zsebébe is, nemcsak a jogot veheti el a néptől, de a kenyeret is. Ez a kérdés éppen az ellenkezője az előbbinek. Most azt kérdezzük, hogyan lehet a nemzeti élet betegségévé vált rossz diktátort a nemzet vérkeringéséből kiküszöbölni? Megadom erre is a feleletet: csupán egy út vezet erre, a politikai gyilkosság, amely azonban a magyar nemzet gondolkodásától és ezeréves történetétől idegen, de amelyet egyébként sem lehet kultúrállamban az államérdek biztosítékának tekinteni.« Valóban a kérdések így állanak a diktatúrákkal és a diktátorokkal szemben. A diktatúra nem megoldás s a diktátor nem tud semmit megoldani, különösen nem a huszadik század bonyolult gazdasági és politikai életében. Csak a szabadság, csak a demokrácia légkörében fejlődhetnek népek és nemzetek, csak a demokrácia eszközével oldhatók meg azok a súlyos és nagy problémák, amelyek ma a népekre nehezednek mindenütt."
- 159/160 -
- míg a Pesti Napló, nagyobb távolságtartással, burkolt felhívású történelmi újraértékeléssel él. Megjegyzi ugyanis, hogy a szónok ugyan
"A legnagyobb tiszteletet érzi a modern diktátorok közül az olasz és a német iránt, de magáért a diktatúráért nem rajong, mert mint mondja, »a rossz diktátortól megszabadulni éppen olyan nehéz, mint nagy diktátort pótolni«", ám csak azért, hogy rögvest kifejezhesse: éppen Hitler megítélésével nem ért egyet. Ezek után a magyar politikai gyilkosságok eseteit sorolja, majd a római diktatúrától és Cicerótól elérkezik a zsarnokgyilkosság keresztény tanainak taglalásáig, közel fél évezreden át Luthertől Spedalieriig, hogy IX. Pius Syllabus (1864) enciklikájának példázásával zárjon. Többértelmű s a közelmúlt magyar eseményére visszakacsintó megjegyzése szerint "mindazok a katolikus képviselők, akik 1921-ben megszavazták a detronizálást, a Syllabus értelmében exkommunikálva vannak. Hogy a gyakorlat nem egyezik ezzel az elvi, illetve egyházjogi állásponttal, azt persze szintén tudjuk és nagyon érthetőnek tartjuk."[17]
A következő év tavaszán a Gellért-szálló "összes termében" tartott március 15-i esemény díszszónokaként Moór Gyula a Nincsen jog szabadság nélkül és nincsen igazi szabadság jogi rend nélkül ünnepi témáját járja körül, kiegyensúlyozott beszédben múlt, jelen és jövő perspektívájában lényegileg mindazt előrelátva és elmondva, amit még csak egy következő évtized világösszeomlása fog majd kitermelni. A jobbágyság felszabadításának kossuthi proklamációját úgy aktualizálja - egyszerre gondolva a feudalizmusra s talán a bolsevizmus hazai emlékére és szovjet-orosz jelenére s nemzetközi felforgató kisugárzására egyaránt -, hogy "A nemzet közgazdasága nem nélkülözheti a magántulajdon szabadságában és sérthetetlenségének hitében rejlő lendítő erőt: kényszerrendszabályokkal lehet piramisokat építeni, de a nemzetet vagyonossá tenni nem lehet." Az államberendezkedés kapcsán pedig - mintegy továbbvíve a diktatúrákról tartott beszéde fonalát - a birodalmi német és a világpolitikában védhető helyet kereső magyar kapcsolatot egyaránt érzékenyen érintve fejti ki, hogy
"A parlamenti népképviselet intézménye ma kritikus korszakát éli. Nietzsché-nek szellemi nyomdokain haladó modern eszmeáramlatok[18] szembeszegezik a
- 160/161 -
parlamenti rendszerrel azt a tanítást, hogy egyetlen nagy emberben, mintegy fajának és nemzetének kivirágzásában jobban, közvetlenebbül és igazabban nyilatkozik meg a nemzeti lélek, mint bármiféle népképviseleti szervben. Ebben a tanításban sok igazság van, hiszen ki vonhatná kétségbe, hogy egy Kossuth Lajos, egy Széchenyi István, egy Deák Ferenc jobban és igazabban reprezentálja a magyar nemzeti géniuszt, mint valamely választási hadjárat eredményekent összeülő parlament. Kérdem azonban, hogy eszükbe jutott e éppen azoknak a legnagyobb magyaroknak, akik történelmünk ítélete szerint a magyar nemzeti géniusz legigazabb reprezentánsai, hogy magukat a népképviselet helyébe tolják fel. Meg kell állapítanom, hogy a nagy ember politikai vezérségét kívánó szellemi áramlat, a Führerprinzip, a magyar gondolkodástól idegen."
Harmadik pillérként említve, egyszersmind hitet tesz a megszólalás mindenkor biztosítandó lehetősége mellett. Merthogy "a feltétlen sajtószabadság híve vagyok a közélet és a közérdekű ügyek egész területén" s megjegyzi, hogy különösen konzervatív "tekintélykormányzatban" ez egyenesen "elengedhetetlen s a közélet kára nélkül nem nélkülözhető korrektívum", amelyben az "igazi tekintély" a nyílt vita eredményeként csak tovább erősödik, mert "A sajtó rozsdája nem fog rajta, amint nem fogja a rozsda az aranyat."[19]
Hamarosan - április 3-ának péntekjén - az Országos Magyar Protestáns Diákszövetség által tartott 15. jubiláris közgyűlés ünnepi beszédében a nehéz idők ellenére végzett nemzetépítő munkát méltatja.[20]
Félév múltán, az Országos Felsőoktatási Kongresszus jogi szakosztálya 1936. december 14-ének hétfőjén kezdett munkájáról és az ünnepélyes bevezetések után Moórnak a hazai adottságainkat súlyosan kritizáló előadásáról, valamint az erre következő felvetésekről - amik könyvalakban utóbb majd mind megjelennek[21] - számol be a Pesti
- 161/162 -
Napló.[22] Ugyanerről az ország-állapot látlelet-felvételszerű eseménysorról, egyfajta nyugtalanító konszolidálatlanság tünetéről[23] a Népszava már - teljes joggal, s figyelemreméltó módon az előadóval csendes egyetértésben, előrevívően - aktualizálni is tud:[24]
"a Professzor" "keményen bírált" a bárminemű munkafegyelmet és teljesítmény-orientáltságot kikezdő állandósult politizálgatás kapcsán, mert "A tüntetés levegőjében nem teremnek komoly vizsgák, nincs komoly készültség, nincs tudományos munka, a doktori értekezéseket úgy adják-veszik, mint a rövidárut." S az eredmény nem más, mint hogy "Több a röpirat, mint a tudományos cikk és több a horogkeresztes beszéd, mint a szemináriumi előadás."
Félév múltán, a Magyar Racionalizálási Bizottságnak második, a vezető egyének kiképzésének és utánpótlásának szentelt 1937. májusi vitaestjén szerepel Moór. Kifejti, hogy a természeti adottság és a nevelés alapprincípiumai mellett, harmadikként, úgyszintén fontos "az az atmoszféra, amely a vezetők kitermelését lehetővé teszi". Nos - és éles, egyben politikai ízű kritikaként megfogalmazva egyértelműen kimondja, hogy - éppen ez az, amit eleve blokkol az 1934. évi I. tc., mikor lehetőséget biztosít arra, hogy köztisztviselőket elbocsássanak minden úgymond komoly ok nélkül.[25]
S hamarosan, 1937 nyarán, abból az alkalomból, hogy a volt coimbrai gazdaságpolitikai docens, 1932-től Portugália miniszterelnöke, António de Olilveira Salazar ellen immár harmadszor követtek el merényletet, az italianista esszéíró és költő Rónai Mihály András írja le érzékletesen azt a rezsimet, amit - Moór terminológiáját átvéve - a "népjóléti rendőrállam" "majdnem tökéletes megvalósítása" gyanánt jellemez.[26]
Ezt követően az általam áttekintett sajtóból már csak a háború utáni, Szakasits Árpád[27], majd Horváth Zoltán[28] főszerkesztette Népszava, illetőleg Zsolt Béla[29] lapja, a Haladás híradásaival, értékelésével, netalán - utóbb - nyíltan a jogfilozófust célba vevő politikai uszításával találkozhatunk.
- 162/163 -
Így A demokrácia kérdésköréről a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészettudományi karán kezdődő előadássorozat nyitó rendezvénye Szakasits Árpáddal indul, akinek beszéde részletes ismertetését követően csupán megemlítik, hogy Moór Gyula számára "a demokrácia a legemberibb, egyben a legnehezebb életformát jelzi."[30]
Negyed év múltán arról értesülünk, hogy "Rendkívül nagyfontosságú esemény játszódott le az egyetemen. A Pázmány Péter Tudományegyetem jogi kara megnyitotta kapuit a szervezett ipari munkásság előtt." - ti. a Szakszervezeti Tanács közreműködésével 350 érettségivel nem rendelkező kiválasztottat vesznek fel kétéves esti jogi tanfolyamra, aminek ünnepélyes bejelentésekor "Dr. Moór Gyula rektor kérte a hallgatóságot, vegye olyan jó szívvel az előadásokat, mint amilyen jó szívvel a tanárok tudásuk legjavát adják majd."[31] Ugyanolyan hangvételű ez, mint a két nappal előbbi híradás, mely még szintén pozitív hangnemben Moór személyében "a demokrácia gyakorlati szervezője" érdemét ecseteli. Ti. azt, hogy jogi kari rektori (sic!) fáradhatatlansága eredményeként
"a hivatalos lapban megjelent a jogi karon szervezett esti munkástanfolyamról és munkásszemináriumról szóló szabályzat. Érettségi nélkül szerezhetnek munkások jogi képesítést, sőt - jogi doktorátust esti tanfolyamokon. A tanrend elsősorban a mai helyzet követelményeit tartja szem előtt és tág teret szentel az ipari közigazgatás és a munka jogának, valamint a községi és városi közigazgatásnak és a gyakorlati közigazgatásnak. Az új magyar demokrácia munkásjogászaira ezernyi feladat vár az üzemi bizottságokban, a közigazgatásban. Ez a tanfolyam az eddigi legkomolyabb lépés a reakciós mivoltáról hírhedt magyar közigazgatás valóban demokratikussá tétele felé."[32]
Újabb híradással egy jó évvel később találkozunk. S ennek alkalma nem más, mint a Magyar Tudományos Akadémia 1946 nyarán tartott ünnepi ülése, melyen immár akadémiai elnökként tartja meg beszédét Moór Gyula Kereszténység és szocializmus összefüggéséről, mint a kor legakutabb kérdéséről. A szónok tanulmányára rákérdező interjúban a jogfilozófus kereszténység és szocializmus egymás iránti világtörténelmi békéjének lehetőségéről szól: arról, hogy mindkettő győztesen került ki a fasizmus és az antiszemitizmus elleni harcból. Megvallása szerint lényegileg a kereszténység még a marxiánus osztályharc-elméletnek sem feltétlenül mond ellent, hiszen a bellum justum tanításának végiggondolásával az osztályharc is erkölcsösnek minősülhet, "mihelyt emberséges eszközökkel igazságos célért küzdik." Miután pedig Moór sugallata szerint országunkban a kereszténység leginkább a hagyományos paraszti gondolkodásban - mint óvatos pontossággal, de mégis néven nevezi: "a parasztság jórésze, de
- 163/164 -
mások is osztálykülönbség nélkül" vallva - van jelen, a szocializmus pedig kiváltképpen a városi munkásgondolkodást jeleníti meg, most már "A magyar politikusok államművészetének a feladata, hogy a szocialista és a keresztény törekvéseket összhangba hozza."[33]
(Megjegyzendő, hogy ugyanezen írás egy éven belül kötetbe foglalt változatáról nyilatkozik majd a katolikus Vigilia szerkesztőbizottsági tagja - munkajogász egyetemi magántanár, neves társadalompolitikai gondolkodó, ám a bolsevik típusú hatalomváltástól, 1948 nyarától már a Földművelődésügyi Minisztérium elöljárói kommunista likvidálásakor a tisztviselők által állítólag elkövetett összeesküvés fővádlottja[34] -, pontosan a Vigilia hasábjain kevéssel korábban szintén publikált Jacques Maritaine mély katolicizmusának rokonságát ismeri fel s az egyház társadalmi tanítása iránti érzékenységet azonosítja a közismerten lutheránus jogtanárban. Mert "szembetűnik, hogy a protestáns szerző mennyire azonos felfogást vall a katolikus társadalombölcselettel. Itt a Vigilia oldalain ezt őszinte megelégedéssel kell megjegyeznünk. Elvégre hazánk egyik legnevesebb és legnagyobb tudósáról van szó, akinek a nézetei, megnyilatkozásai igen súlyosak."[35])
Alig újabb fél év telik el, s 1947 márciusában, a Zeneakadémia nagytermében Moór Gyulának a Fasizmus és demokrácia című délutáni előadását - melyben a szerző, mintha csak a szövetséges hatalmak deklarációját idézné vagy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát parafraezálná, egyértelműen kinyilvánítja, hogy "az emberi méltóság, az emberi személyiség korlát az államhatalom számára is"[36] - bírálja egy újságíró, aki "csupán a Kis Újság és a Hírlap rövid, de bizonyára hív szellemű közléséből" tájékozódott (ami - úgy látszik - az osztályharc aktiválásához akkoriban már elégséges volt). Népszavabeli elemzésében, Moórral szembefordulva, aki a fasizmusban mindenekelőtt úgymond értéktagadó hatalomkoncentrációt lát, a monopoltőke imperializmusával érvel. Mert szerinte a diktatúra és a totális állam nem cél, hanem csak alkalmas
- 164/165 -
pillanatban alkalmazott eszközként szolgál(t) ahhoz, hogy a monopoltőke olyasmit érjen el, amit például egy Amerikában, az ottani feltételek közt, "kényelemből és takarékosságból" más, enyhébb eszköz bevetésével is megvalósíthatott. Még súlyosabbként bírálja Moór vélekedését abban, miszerint a demokráciák tévedése nem az volt, hogy fasisztáknak úgyszintén jogegyenlőséget biztosított, hanem az, hogy "az antidemokratikus párthadseregek törvénytelen felállításának eltűrése" révén lehetővé tette a fennálló rend felforgatását. Nos, kritikusa szerint egy efféle okoskodás csakis sanda élű lehet, s az ő kritikai feladata most az, hogy ezt leleplezze. Merthogy - mint kinyilvánítja - egy valódi demokrácia-védelemnek az összeesküvő Hitlert eleve ki kellett volna végeznie, demokrácia-buktatásra szervezett pártját pedig betiltania, és ha ilyen úgymond adekvát választ ad a rezsim - folytatja -, úgy a párthadsereg kérdése nyilvánvalóan fel sem merül. S minthogy szociáldemokratának vallja magát, egyszersmind biztonsággal ki is meri mondani: "Megtanultuk, hogy a demokrácia csak a demokratáknak való és eszerint cselekszünk is." Ez az, amiért most bírál - esetünkben Moór Gyulát. Merthogy egy efféle rossz megközelítés itt és most "a mindenképpen erősítésre szoruló magyar demokrácia [...] ellenségeinek kezébe ad támadó fegyvert és hivatkozási alapot."[37] Lényegében egyidejűleg születik egy másik publicisztika is, ami már egyenesen "demokrata-konferansziék csevegése" "fenyegető jóslása" gyanánt utasítja vissza egy Moór Gyula-féle úgymond széplélek bakafántoskodását. Merthogy - érvel most már nyíltan, tényleg érvelve, amúgy pedig valóban megfontolásra, vitára érdemesen -"Nem lenne-e kötelessége a politikai demokrácia betűit megszegni, hogy megvédje a szociális demokráciát?" És ha másként nem megy, úgy akár "demokratának nem látszó eszközök" bevetésével is? Egyebek mellett Jászi Oszkárra hivatkozik, ki pontosan egy ilyen választás kényszeréről vitázott már 1902-ben Pikler Gyulával. Határhelyzetben, kiélezett körülmények között minek van hát elsőbbsége a másikkal szemben? A gondolatszabadság minden áron érvényesítésének? Avagy az erőszakhoz folyamodásnak? S emlékeztet arra, hogy a berlini katedrájától 1933-ban megfosztott közgazda, Emil Lederer szerint a német és az osztrák demokrácia bukását pontosan e fenti dilemmára adott rossz válasz okozta.[38]
Ismét félév telik el, s most már végjáték következik: parlamenti felszólalás a Magyar Függetlenségi Párt nevében, melyben Moór Gyula merészeli leírni a baloldali előretörés stratégiáját s gyakorlatilag megjósolja eredménye közeli bekövetkezhetését is. Mert "A nagy vita Moór Gyula beszédénél tört ki" - írja az 1947. október 8-i szerdai országgyűlési ülésről szóló hangulatfestés, amit részletes tudósítás követ arról, hogy a Pfeiffer Zoltán-párti képviselő "élesen támadta a koalíciós kormányt, különösen, sőt
- 165/166 -
majdnem kizárólag a Kommunista Pártot". Megemlíti azt is, hogy Vitézi Szék-tagsága okán őt, a szónokot egyfolytában »Horthy-huszár!«, »Horthy-vitéz!« és hasonló idétlen közbekiabálásokkal becsmérelték.[39] A másnapi, október 9-i csütörtöki országgyűlési ülésnap kapcsán pedig a szociáldemokrata Révész Mihály[40] "nagy beszédét" ismertetik. "Nem lehet a Szociáldemokrata Pártot hasogatni" - nyugtatja meg, hasábcímként - önmagát, és egyúttal leleplezi Moór Gyulát, aki
"a Szociáldemokrata Párt felé furulyázott szirénhangon. De nemcsak furulyázott, hanem fúrni és fűrészelni is akart és arra igyekezett rábírni, hogy hagyja cserben a másik munkáspártot, amely neki csupán másodhegedűs szerepét juttatja. Moór Gyula vegye tudomásul, hogy ennek a kérdésnek eldöntését a Szociáldemokrata Pártra lehet bízni és nehéz fába vágja a fejszéjét, ha a Szociáldemokrata Pártot igyekszik hasogatni."[41]
A Haladás hetilap volt, így csak néhány nap elmúltával reflektálhatott. S figyelemre méltó, hogy publicistája mintha nem gyűlölné, inkább jobb sorsra érdemesként - némi csalódottsággal, hogy miért is bocsátkozik egyáltalán reménytelen küzdelembe - szánná ezen "szikár, sápadt", "puritán jellemű férfiú" előrelátható sorsát, aki szerinte nem bizonyulhat itt másnak, mint egy spinózai illusio veritatis szerencsétlen foglyának. Mert ki nem tudná - teszi fel a szónoki kérdést -, hogy csakis az erőviszonyok számítanak ezen a világon, míg a 'szabadság' és az 'emberméltóság' aligha lehetnek mások itt, mint "légüres térben bizony elvesző fogalmak". Zárásként ismét - a jelen realitásainak ismeretében - mintha tényleg rosszat sejtene, szinte könyörögve kérdezi: "Miért nem gondolja végig gondolatait?."[42] Végül ugyanitt található még egy kis színes, amiből még néhány további fontos kísérő körülményt megtudhatunk. Például azt, hogy Kossa István - a piaristáknál érettségizett villamoskalauz, aki harminc éves korától kezdve szakszervezeti vezető volt, majd a szovjet fogság antifasiszta tanfolyamai után haláláig minden lehetséges kormányzati pozíciót betöltött s minden elérhető kitüntetést megkapott - "egyedül Moór Gyula beszéde alatt egymaga annyit szólt közbe, mint az összes többi közbeszóló együttesen". Pedig, mint a cikkecske is érzékelteti, a színteret gyakorlatilag egy csőcselék lincshangulata uralta - olyannyira, hogy egy ismeretlennek
- 166/167 -
maradt közbeszóló már-már keser-humorba fordultan a dúló vihar közepén "stentori hangon imígyen szólott: - Hagyják már közbeszólni a szónokot is!"[43]
Amikor az időközben eltelt egy hónap mérlegének a megvonására kerül sor, ennek alaphangját egy a fentebbiekben csak megkezdődött, de egyre tovább korbácsolt úszulás határozza meg a Népszava hasábjain. Így például egy cikkíró szerint
"Már a párt első szónoka, Moór Gyula elvetette a sulykot. Az a kijelentés, hogy »a nemzeti akarat nagy szabotálója a Kommunista Párt...«, az ellenforradalom alatt félrenevelt magyar tömegekben éppen a jobboldali szólamokra emlékeztető 'nemzeti akarat' kitételnek a kommunisták szidásával való összekapcsolása következtében olyan antidemokratikus hangulatot indíthatott volna meg, ami ellen a magyar demokráciának védekeznie kellett."[44]
Nem véletlen tehát, hogy ugyanezen év december közepén, az úgynevezett diákparlament három napos ülésének záró eseményén, mielőtt még Szakasits Árpád miniszterelnökhelyettes emelkedhetett volna szólásra, egy alig huszonöt éves, friss diplomás közgazda, Szalai Béla diákparlamenti elnök már megelőlegez minden lehetséges mondanivalót, amikor egyszerűen kijelenti, hogy "aki ma szembefordul a demokráciával, annak semmi köze a magyar néphez, nincs helye az országban. Majd Moór Gyula és a többi ellenforradalmár egyetemi tanár eltávolítását sürgette."[45]
Utolsó információnk, ami a Népszava hasábjain fellelhető, már egy középiskolai végzettségű publicista, egyébként divatos sok könyves író hangulatkeltő beszámolója az egyetemi oktatás általános gondjairól. Azt tartja külön fontosként kiemelni - aminek a hátterét persze mindenképpen érdemes lenne a körülmények rekonstruálásával kideríteni -, hogy
"Moór Gyula professzor a jogi oktatás »reformját« úgy vitte keresztül, hogy a társadalomtudomány mint beszámítható kollégium megszűnt a jogászok számára." "Ezidőszerint tehát az egyházjogra pontosan annyi időt fordítanak, mint az iparjogra vagy közigazgatási jogra, viszont jogász úgy is lehet valaki, hogy szociálpolitikát soha életében nem tanult."[46]
- 167/168 -
Amint a bevezető részben említettem, eddig csakis idillikus kép formálódhatott bennem Moór Gyula gyökereiről - származásáról, felnövekvésének családi környezetéről, s így a gyermekkorában szerzett meghatározó élményeiről -, hiszen a hozzám került levelezés-darabok és fényképek úgyszintén mind egy brassói sokgyermekes evangélikus lelkész békés, nyugodt, kiegyensúlyozott polgári életformájának ilyen-olyan metszetét mutatták.
A sajtóban történő böngészés viszont időben visszafelé haladva egybeolvadt egy másik Moór Gyulával, hősünk édesapjával, akkor már a brassói ágostai hitvallású evangélikus magyar egyházmegye esperesével (1855-1926). És a híranyagban megjelenő eseményekből - oly gyakran vitákból, vádaskodásokból, sőt egyenesen támadásokból - éppen nem harmónia s megnyugvás látszott kicsendülni, hanem e férfiú lehető legtudatosabb kezdeményező és végrehajtó szerepe egy kemény akaratú küzdelemben, csaknem háborúban, amit olykor és átmenetileg tudott csak győzelem és rövid megnyugvás kísérni - egy olyan ügyért, amely a maga szerény helyén a Kárpátok dél-keleti karéjában egyszerűen nemzeti honfoglalásnak tekinthető. Ez pedig nem volt más, mint a történelmi kényszerben kivívott, majd ellenséges érzülettel kényesen őrzött szász egyeduralom kellős közepén, egy addig kizárólag szász egyházmegyében, magyar gyülekezetek kiválásával egy magyar evangélikus egyház alapítása.
Nos, sajtóhíradással a magyar világ e csücskéből 1884-től kezdve találkoztam. Elsőként arról, hogy a brassói ág. hitv. evang. magyar egyház elöljárósága nevében Moór Gyula lelkész nyugtázza az adományokat, megjegyezve, hogy "míg saját felekezetünk papjai közül sokan hidegen, sőt elutasítólag fogadták kérő szózatunkat, addig nemcsak a ref., de kath. atyánkfiai közül is - s ez utóbbiak közül különösen a dunántúli részeken - sokan meleg részvétet tanúsítottak irántunk adakozásuk által."[47]
Ugyanakkor a magyarság küzdelme saját országában mégis visszhangra lel, olyannyira, hogy "a magyarhoni evangélikusok érdemdús egyetemes főfelügyelője, báró Prónay Dezső ur ő méltósága is, ezért ajánlotta az 1884. évben Budapesten tartott egyetemes evang. konvent pártfogásába megnyitó beszédében oly melegen a brassói magyar evangelikus egyház ügyét."[48]
Hamarosan vitacikk-sorozatban fog tisztázódni a külvilág előtt, hogy egy magyar lelkésznek egyáltalán mennyire nincs helye az erdélyi - tehát túlnyomórészt szász - lutheranizmusban, merthogy azt az egyébként önkormányzó szászok saját felségterületükként kezelik, kik saját teológiájukra kizárólag szászt engednek, a Magyarországról jötteket pedig - azon időben, Moór Gyulát is ideszámolva, mindösszesen négy lelkészt -a teljes hierarchikus egyházi intézményrendszer minden lépésükben gáncsolja. Egyebek közt olyan nemtelen, alantas uszítást is megengedve maguknak akár a sajtóban, akár szószéken egyaránt, írásban úgyszintén hirdetve, hogy "a magyarországi papok
- 168/169 -
mind tótok, a tót pedig nem ember", hacsak egyébként is nem "púpos, sánta, vak s tudja Isten még miféle testi és lelki fogyatkozásban leledzik".[49]
A küzdelem, hogy "a brassói ág. hitv. magyar evangelikusoknak [...] az önállósítás iránt 1882-ben határozatilag kimondott óhaja" megvalósul-e, sőt egy olyan híresztelés fölötti mendemonda, hogy netalán a szászság lankadatlan intrikájára és egyre erősbödő nyomására - aminek a hírét[50] majd hamarosan magának Moór Gyulának kell megcáfolnia[51] - ezt az óhajt is visszavonni kényszerültek, tovább folytatódik.
Nem ismert számomra, hogy teológiai tanulmányainak hazai elvégzése, majd saját költségből, nehezen, Németország evangélikus szemináriumainak bebarangolása után,[52] végre mikor kerül lelkésznek Brassóba. Mégis figyelemreméltó, hogy már eleve ezen óhaj megfogalmazásakor - vagyis nemcsak a kirekesztés vállalásakor, de az ellene megkezdett formális harc megkezdésekor is - id. Moór Gyula még mindössze huszonhét éves!
Nos, most egy cikksorozat Máté evangélista igéjének mottóként hangsúlyozásával - "Ha a ti igazságtok feljebb nem bővelkedik a farizeusok és írástudók igazságánál, semmiképen nem mehettek be a mennyeknek országába."[53] - úgymond leleplezi, hogy Moór Gyula cáfolata csak diplomatikus lépés volt, valamint annak az állítása is, hogy ezen óhajt úgymond "a szász nagy képviselet is egyhangúlag magáévá tette és a kérvénnyel együtt a főconsistoriumhoz terjesztette", merthogy az 1882 februárjában egyhangúan meghozott határozat július 2-i felterjesztése nyomán a szász anyaegyház presbyteriuma mint eljáró hatóság ugyan javasolta az "elszakadás felterjesztését", de klauzúláival egyszersmind anyagilag lehetetlenítette is, amennyiben a kiszakadóknak nemcsak bármiféle anyagi igényről eleve le kellett mondania, de még az elszakadásra állítólag felterjesztett földek utáni dézsmaszedést is - immár persze valós és megszolgált jogcím nélkül - rendelésével változatlanul a szász egyháznak megtartotta.[54] Ráadásul - folytatódik tovább az elbeszélés - a nagyszebeni Landes Kirchenversamlung legközelebb csak november végén ült össze, ámde nem azért, hogy ezt megtárgyalja, hanem azért, hogy a főconsistorium azon jelentését tudomásul vétesse, miszerint ez az elszakadási beadvány "későn érkezvén, elő nem terjeszthető". Ezzel pedig az egész ügyet rögvest irattárba is süllyesztették, hiszen azóta tartottak már kerületi üléseket, de azok egyikén sem vették többet elő.[55]
- 169/170 -
Ugyanennek az egyszerre megfélemlítő és zsaroló eljárásnak a része, hogy amikor alig harminc évesen, 1884-ben a fiatal Moór Gyulát meghívták az eperjesi evangélikus teológiai akadémiára tanárnak, válaszul és bosszúból a szász egyházi közösség "szász farizeus" magatartással támadást indított ellene, megkísérelve személyét lejáratni. Hiszen ettől kezdve saját felekezeti sajtójában mint egy "kétséges hírnévre szert tevő" "lemetszési kísérlet" tettesét ajánlotta a távolabbi protestáns világ figyelmébe.[56]
Ráadásul Brassó megye pénztárnokával valamiféle állítólagos visszaélés gyanújával - ám valójában azért, mert a szászokból való kiválási szándéknak e pénztárnok által kezdeményezett visszavonatását Moór Gyula meghiúsítja - bevádoltatják a szászok előtt Moór Gyulát. Válaszul erre Moór lemond arról, hogy a már elfogadott eperjesi akadémiai tanári pozícióját ténylegesen betöltse - azért, hogy személyes becsületét, amibe így hamisan belegázoltak, szolgálati helyén, Brassóban megvédhesse. A szász hivatalosság erre úgy válaszol, hogy ez máris egész taktikájuk, mögöttes áskálódásuk értelmét rögvest fel is fedi. Hiszen most már ők ajánlják fel pártfogásukat Moór Gyulának - persze azzal a feltétellel, hogy előzetesen visszavonja elszakadási kérvényét. Nos, ennyi gusztustalanság közepette, ami ugyanazon isten ugyanazon rítus szerint imádkozó szolgái közt zajlik eszerint, most már csupán hab a tortán, hogy a magyar evangélikus egyház közgyűlése időközben egyhangúan kizárja egyháztanácsi tagságából ezt a szász zsoldba szegődött pénztárnokot, Mátyás Károlyt, majd a vád alaptalanságát kimutatva kikényszeríti azt is, hogy maga a vád visszavonassék.[57]
Hivatalos nyilvántartások mindenesetre adottnak veszik, hogy a brassói egyházmegye 1886-ban létrejött, és főesperese a Brassóban szolgáló Moór Gyula.[58] Erről a korabeli felekezeti sajtó úgy emlékezik meg, hogy "Moór Gyula brassói evang. lelkészt választották 10 szavazattal 1 ellenében a brassói magyar esperességben esperessé, ki a szászoktól való különválásnak és szerveszkedésnek (sic!) egyik főbajnoka volt."[59] Az alapításbeli vállalkozás[60] méretére egyébként jellemző, hogy úgyszólván szórványegyház: mindösszesen tizenkét település és három "missiói kör" mintegy huszonegyezer lelkét gondozzák.[61]
- 170/171 -
Másfél évtized után olvasható a következő híradás, mely arról tudósít csupán, hogy augusztus 12-én százhatvanegy tűzoltó-egyesület ezerkétszázkilenc képviselője érkezett be Brassóba, majd másnap végigmasíroztak a városon át a tornacsarnokba, ahol a brassói tűzoltó-egyesület új zászlajának felavatási ünnepségén "Nussbacher Károly lelkész németül, Moór Gyula főesperes magyarúl(!) mondott beszédet."[62]
Egy év múltán, pontosan a honfoglalás milleniumi ünnepségének közegére kiélezetten robban be egy ilyen, meglehetősen nyugtalanító hír:
"Brassóváros képviselőtestületének azon határozata ellen, melylyel(!) kimondotta, hogy a város hivatalos neve »Kronstadt« legyen, Moór Gyula főesperes és Zakarias János ügyvéd városi képviselő felebbeztek(!) és így a kérdés a törvényhatósági bizottság elé kerül. A fölebbezés(!) utal a határozat hozatala körül fölmerült szabálytalanságokra és az 1868. évi 44. tc. 1 §-ra, melynek azon rendelkezésével, hogy az állam hivatalos nyelve a magyar és az abból vonható következtetésekkel ellenkezik az, hogy a magyar állam területén német hivatalos nevet adjanak valamely városnak. Utal e fölebbezés arra is, hogy »Brassó« régibb elnevezés, mint »Kronstadt«."[63]
Nem tudjuk, vajon az előbbi történés következmény-láncolatáról van-e szó, de két év múltán értesülünk egy újabb kiprovokált konfliktushelyzetről és annak pillanatnyi megoldódásáról. Eszerint "A brassói magyarság fáklyamenetet rendezett Moór Gyula evangélikus esperes, a Nemzeti Szövetség elnöke tiszteletére, hogy tüntessen mellette, mert utóbbi napokban a magyarságtól távol álló egyének hajszát indítottak ellene. A fáklyásmenetben több ezren vettek részt."[64] - majd közel egy újabb évtized múltán születik hír arról, hogy "a nemzeti munkapárt országos körébe" újabban belépett Moór Gyula főesperes.[65]
Mind e közben a lelkész Moór Gyula - aki, mint láttuk, saját gyülekezetének papja, tizenöt kollégájának s iskolaügyi és egyéb teendőik nem csekély létszámot kitevő beosztottjának és bizottsági közreműködőjének a főesperesi elöljárója, és az eddig is látott, nem szűnő acsarkodásoknak egyszerre a célpontja és védő pajzsa, bizonyára példás családi/családapai létén túl esetleg roppant fáradsággal esetleg még összekuporgatható szabadidejében ráadásul - irodalmilag is felettébb tevékeny: röpiratot ír,[66] egyháza egyik kiváló literátusaként saját beszámolókban és zsinati munkásságban egyaránt jeleskedik,[67] egyháztörténeti értékű, számukra alapozó fontosságú kanonikus forrást
- 171/172 -
fordít,[68] sőt legszűkebb választott hona sajtójában is kezdeményező, sőt a mindennapokban is vezető szerepet vállal.[69] Tehetne-e ember egyáltalán még többet a közért?
Brassót az első világháború egyik szomorú eseményeként megszállták a román csapatok. A román megszállás 1916. augusztus 16-tól október 4-ig tartott. Családi emlékezet ugyan nem tudott megosztani velem ilyen emléket, de egy másik tanúskodás arról tudósít, hogy ekkor boldog-boldogtalan Brassó elhagyására kényszerült, s nevesítve, a Moór-házaspár is ezek közt, pontosabban - a süllyedő hajó kapitányi státusához híven - ezek egyik utolsója volt. Ti. egy katonaként besorozott újságíró meséli el éppen korai halála előtt megjelent riportkönyvében,[70] hogy
"Hétfőn reggeli hatkor indul az első menekülővonat, és a következő 36 órában szakadatlanul robognak a Kolozsvár felé futó kocsik. A vasúti személyzet éjjel-nappal robotol. A város hétfőn kiürül, és a Brassóban maradt magyarok, mintegy félezren, felkeresik Moór evangélikus főesperest és dr. Papp főrabbit, és a kezeikbe teszik további sorsukat. A hétfő éjszaka is elmúlik, és Brassó áll. A nyolcvankettesek egy tapodtat sem tágítanak. Kedden délután egy utolsó menekülővonat indul. Ezen futnak: Moór Gyula főesperes, dr. Papp Lajos főrabbi [...], a visszamaradt magyarok egy része és az utolsó vasutasok."
Ez magyarázhatja, hogy valaki - barát-e? vagy a papi hivatásból adódó kapcsolat? - éppen napilapban keresteti a zűrzavar ismeretlenségében leledző Moór Gyula lelkészt.[71]
Utolsó - és drámai, egész életvállalkozásának egyszerre sziszifuszi sikerét és kényszerű végső elbukását jelzi - az a hír, miszerint 1920 tavaszán, mint az új román uralomban elárvult, következésképpen bármiféle anyagi tehetősség, financiális forrás
- 172/173 -
nélkül maradó ténylegesen szórványegyház, ugyancsak Moór Gyulának kell majd kezdeményező szerepet vállalnia abban, hogy egyháza a Szász Országos Egyházhoz visszacsatlakozhassék, abban a reményben, hogy újra megkapaszkodhatnak elárvulttá lett földjükön, ebben a számukra riasztó űrré lett politikai térségben.[72]
*
Arról már nincsen tudomásunk, vajon ha rögvest visszatért Moór Gyula főesperes Brassóba, amint csak tehette, és hitvesével ott folytatta életét és munkásságát haláláig - hiszen mindkettőjüket ott temették el -, szeretett fiuk és lányaik - a két háború közt ilyen szempontból nehéz körülmények között - tudták-e látogatni, s tényleg látogatták-e őket? Legalább a szülők gyászszertartásán ismét családilag együtt lehettek-e?
Mindazonáltal drámainak érzem a családban már a fogantatást megelőzően jelen volt küzdést, ami a későbbi jogbölcselő egész életében bizonyosan meghatározó nyomot hagyott. De hogy milyent, és hogy ez milyen irányban késztette egy szakadatlanul tevékeny életút folytatására vagy éppen a sziszifuszi mindennapok vég nélküli egymásra következésének nyomasztó emlékétől való szabadulásra a jogbölcsész Moór Gyulát, már nem tudhatjuk. Vajon ez vált-e vérévé? Vagy a naponta újra megharcolandónak a reménytelenségével szemben keresett volna-e esetleg nyugodtabb (bár megalkuvást nem ismerő) beérkezést?
Magyarország szovjet megszállása után, a megfáradt és bizonyára már betegségétől is gyötört Moór Gyula, az ünnepelt jogfilozófus és mindenben aktivitást és felelősséget egyaránt vállaló státusférfiú főnix-madárként erőt nyerése és majdnem reménytelen küzdelme mindenesetre édesapja nyomdokába történő, szinte önpusztítással felérő lépést sejtet, a cselekvő hazafiság beteljesedését.
A feltett kérdés bizonyára nyitott is marad, legalábbis a filológiailag bizonyítható tények tükrében. Ám ha válasz nincs is, csakis öröm lehet a részünk - legalábbis magamban, a magam számára -, hogy a jogfilozófus Moór Gyula életének napisajtóból fellelhető nyomai után búvárkodva egyáltalán rábukkantam az apai örökségre, annak bizonyára a fiút is egész életében állásfoglalásra késztető keménységére, áldozatvállalására, és mindebben a fáradhatatlan munkásság éthoszára.■
JEGYZETEK
[1] Csupán a példa kedvéért Id. Tim Lacy: Newspapers as Sources for Intellectual Historians, Or, Jack Hafer doesn't Understand How Historians Work. 2010. http://s-usih.org/2010/08/newspapers-as-sources-for-intellectual.html. Edward Caudill: Darwinism in the Press. The Evolution of an Idea. Hillsdale, New Jersey, L. Erlbaum Associates, 1989. szerint "Newspapers and magazins are critical sources in the historian's assessment of an idea's impact on society because the press disseminates ideas to society." A Primary vs. Secondary Sources. American University Library. http://subjectguides.library.american.edu/c.php?g=175045&p=1155766 írása pedig arra figyelmeztet, hogy "Most articles in newspapers are secondary, but reporters may be considered as witnesses to an event." A legvilágosabban Jean-Francois Soulet: L'histoire immédiate. Historiographie, sources et méthodes. Paris, Armand Colin, 2009. fogalmaz, mikor nyersadat-szolgáltató és kritikai visszhang szerepében elemzi a sajtót, melyben az utóbbi az előbbit egyszerre reflektálja és konstruálja. Annak része tehát, amelyről elmondható, hogy "A való történelem rendezetlen és kimeríthetetlen tárház." - és ez az, amiben és amiből "A történész [...] egyfajta »fikciót« teremt." Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban. Kolozsvár, Kriterion, 1999. 5.
[2] Bővebben ld. Szabadfalvi József: Moór Gyula. Egy XX. századi magyar jogfilozófus pályaképe. Budapest, Osiris-Századvég, 1994. és Szabadfalvi József (szerk.): Moór Gyula. Budapest, Új Mandátum, 2001.
[3] Az első, aki egyáltalán említést mert tenni nékem ilyesmiről, egykori tanársegédje, Solt [Scholz] Kornél volt. Pontosan ezért kérethetett fel elsőként általam (először elfogadván, majd az évtizedek óta megszenvedetten rákényszerült óvatosságtól sugalltan mégis visszakozván) az anyagában közvetve s közvetlenül egyaránt általam segített - s a másik oldalról persze állambiztonsági kockázati ügyként kezelt - kiállítást megnyitó emlékezésre, melynek nyitófüzete az akkoriban tényleg politikai robbanótöltettel felérő - mert akkor is aktuális parlamenti beszédét fac simile leközlő - kis többszörözött kiadvány, Szájer József - Tóth Ádám (szerk.): Moór Gyula. 1888-1988. Budapest, ELTE Jogász Társadalomtudományi Szakkollégium, 1988. volt. Nos, ehhez képest jónéhány évvel később, immár az általam vezetett ELTE ÁJK TEMPUS-kapcsolatban (0426/1990-1993), 1993 táján avatott súgva bizalmába Nagy Tibor pénzügyjogász professzor, elárulva, hogy Moór még a tanára, és nagyszerű előadó s gondolkodó volt.
[4] Moór Gyula halálát követően a hagyaték számbavételét húga, Moór Jolán tanárnő (1890-1962) végezte. Ady Endre levelezésének kiadásából kiderül, hogy a Somló Bódognak Érmindszentről 1903. november 21-én, 29-én és december 18-án küldött három levele e húg szorgoskodásának köszönhetően kerülhetett már akkor közgyűjteménybe. Dékány István pedig - a társadalomelmélet egyetemi tanára (1886-1965) - néki említi 1950. február 19-én kelt kondoleáló levelében a könyvtárhagyaték kapcsán, hogy "ha csak egy mód van az elhelyezésre, ne adja most el. Csak külföldi szakembereknek érték az ma, és nagy érték! - de nem lehet kivárni. Az én 6000 kötetes könyvtáram is ma meddő érték." E gazdag gyűjtemény végső soron szerencsés sorsát illetően ld. Jónás Károly: A Moór-Somló-hagyaték. In: Jónás Károly - Veredy Katalin: Az Országgyűlési Könyvtár története. 1870-1995. Budapest, [Magyar Országgyűlés], 1995. http://www.ogyk.hu/e-konyvt/pdf-konyv/konyv05.pdf 5.39. pont.
[5] Vö. Varga Csaba (szerk.): Aus dem Nachlaß von Julius MOÓR. Budapest, ELTE "Comparative Legal Cultures" Project, 1995.
http://drcsabavarga.wordpress.com/2011/01/02/aus-dem-nachlass-von-julius-moor-hrsg-csaba-varga-1995/ Függelék, 149-156.
[6] Vö. Varga Csaba: Moór Gyula emberközpontú jogfilozófiája és jogi ethosza MAGYAR ÖRÖKSÉG. In: Poprády Géza (szerk.): Laudációk könyve. II. kötet. (2001-2005.) Budapest, Magyar Örökség és Európa Egyesület 2009. 276-279.
[7] http://www.europhoto.eu.com/heux/?detail=1&sog1=mtiF____9060 és http://dka.mnm.hu/?docId=10315&secId=15845; mindkettő az europeana.hu-ból elérten. Lehetséges-e vajon, hogy az egyébként egész életében erősen dohányos Moór Gyulának későbbi letális gégerákja akár előzményként már ekkor jelentkezett volna? Vagy valamiféle tünetek a háború idején jelentkezve, csak a valamelyes konszolidációval vált volna lehetővé kellő gyógyszerezése, ami esetleg átmenetileg még segített? Betegségére vonatkozó egyetlen adatom Dékány kondoleáló levele (4. jegyzet), mely szerint ő, aki egyébként négy évvel idősebb, 1949 novemberében látogatta meg kórházban fekvő egykori tanárát s negyed évszázadon át a Társadalomtudományi Társaság körében legközelebbi szakmai társát.
[8] Mostanában hallhattam Moór Gyula oldalági leszármazottaitól (2015. szeptember 11.), hogy dédapja, Mohr Gottlieb már hazai szereplő, Körmend hegyaljai vendéglős és fogadós lehetett, dédanyja pedig az Ostffyasszonyfán született és Csöngén keresztelt Ajkai Krisztina. Nagyapja, Moor Gottlieb ugyanezt a mesterséget folytatta, feleségével, Leithner Thereziaval. Apja, a későbbi lelkész Moór Gyula, keresztlevelének tanúsága szerint 1855. szeptember 2-án ág. hitv. ev. családban szintén Körmenden született, s mint látni fogjuk, majd 1926-ban Brassóban temetik el, anyja pedig Boór Ilona (1860-1924). Megjegyzendő, hogy Nyugat-Magyarország e táján gyakori családnévről van szó; ld. pl. http://www.the-burgenland-bunch.org/Surnames/surnames_mg-mz.html, ill. http://docplayer.hu/581539-Moor-csalad-tortenetenek-kutatasa-2000-szeptember.html és http://csaladfakonyv.hu/wp-content/uploads/2013/10/Moor-csalad-tortenete-vazlatok.pdf.
Érdekes adat található anyjának állítólagos szabadkai iskolai kötődéséről s a joghallgató Moór ennek köszönhető ottani kapcsolatáról: Hevesi Mónár József: A költő hazatalált. Olosz József halálának 30. évfordulója. Nyugati Jelen, 2007/április. http://archiv.nyugatijelen.com/2007/aprilis/april.27pentek/j4.html.
A már említett Moór Jolánon túl a jogfilozófus további húgai voltak a tanítónő Ilona (1893-1920) s az ikrek, a szintén tanárnő Lenke (1895-1980) és a kertésszé lett Piroska (1895-1960); Lenke lesz majd a Párizsban Henri Bergsonnál is tanult edukacionista Gockler Lajos neje, s az ő szintén Lenke lánya a későbbi csöngei evangélikus lelkész, Fehér Károly felesége.
[9] Tanárok gyűlése. Pesti Napló, 1908. február 18. 14.
[10] Doktorráavatások a király gyűrűjével. Tolnai Világlapja, 1913. április-június. 21. szám. 6.
[11] A szociálizmus - Moór Gyula egyetemi tanár előadása. Budapesti Hírlap, 1925. október 24. 4. Vö. Moór Gyula: A szocializmusról. In: Emlékkönyv Berzeviczy Albert írói működésének félévszázados évfordulója ünnepére. Pécs, 1925. 102-114. ill. különnyomatként Moór Gyula: A szocializmusról. Miskolci Ev. Jogakadémia tudományos értekezéseinek tára 27, Pécs, Dunántúl Könyvkiadó és Nyomda R.-T., 1925.
[12] A közbenső időre esik Serédi Jusztinián (1884-1945) kánonjogász, hercegprímás bíboros egyetemi díszdoktorsága ("szombaton délben a budai primási palotában" - írja az Esztergom és Vidéke, 1929. november 17. http://library.hungaricana.hu/en/view/Esztergom_es_Videke_1929/?pg=428&layout=s, 3. melynek ceremóniájában talán részt vett a Pázmány Péter Tudományegyetem kebelében professzorként akkor induló Moór Gyula is.
[13] Vendl Aladár kapta az Akadémia ezévi nagydíját. Pesti Napló, 1935. május 16. 10. Moór értékelésére ld. a Heller Farkas elnökletével (s egyebek közt Navratil Ákos tagságával) munkálkodó bizottsági jelentést: Akadémiai Értesítő, 1935/április-szeptember: a rá vonatkozó részletes értékelés, majd döntés 19-20. pont, 201-206. Vö. Moór Gyula: A természetjog problémája. Értekezések a filozófiai és társadalmi tudományok köréből IV/10., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1934.
[14] Tolnai Világlapja, 1935. július-szeptember. 39. szám, 2.
[15] Az ügyvédjelöltek és a jogászifjúság együttes tiltakozása az ügyvédi rendtartási tervezet ellen - Moór Gyula és Kuncz Ödön egyetemi tanárok érdekes felszólalása a nagygyűlésen. Pesti Napló, 1935. szeptember 10. 11.
[16] A diktátorok és a diktatúrák sorsáról. Népszava, 1935. október 8. 5-6.
[17] Szabadulás a diktátortól. Pesti Napló, 1935. október 9. 8.
Megjegyzendő, hogy IX. Pius Syllabus (1864. december 8.) enciklikája VII/63. tételéről van itt szó. A http://katolikus-honlap.freeweb.hu/060210/syllabus.htm fordítása szerint tévedés gyanánt elítélendő, hogy "A törvényes államfőnek kijáró engedelmességet meg szabad tagadni, sőt fel is szabad lázadni ellene." A http://www.papalencyclicals.net/Pius09/p9syll.htm pedig a visszautasítandó tételt így rögzíti: "»It is lawful to refuse obedience to legitimate princes, and even to rebel against them.« Encyclical Qui pluribus, Nov. 9, 1864; Allocution Quibusque vestrum, Oct. 4, 1847; Noscitis et Nobiscum, Dec. 8, 1849; Apostolic Letter Cum Catholica."
[18] Hadd idézzem fel itt, hogy a Magyarországon sikerrel indult - Károlyi Mihályhoz közel álló - publicista, a választott új hazájába is elismert szerzőként beilleszkedő Lengyel Emil (1896-1985), a New York University későbbi tanára művében - Emil Lengyel: The New Deal in Europe. New York-London, Fund & Wagnalls Company, 1934. - Mussolini, Hitler és Sztálin rezsimje, valamint az új svéd állami pénz- és iparpolitika kiegészítéseként példázza a parlamentarizmuson történő felülemelkedés kísérleteit; vö. http://www.nytimes.com/1985/02/14/nyregion/emil-lengyel-a-retired-professor-and-authority-on-rise-of-nazism.html és http://www.columbia.edu/cu/lweb/archival/collections/ldpd_4078360/. Ennek nem feltétlenül mond ellent a mai történettudományi értékelés sem, már amennyiben "a demokratikus kor szülöttei" változataként mondhatja ki, hogy "A totalitarizmusok is [...] tulajdonképpen »demokratikus abszolutizmusok«." Lucian Boia: Vesztesek és győztesek. Az első világháború újraértelmezése. Budapest, CSER, 2014. 100.
[19] A »Führerprinzipről« és a sajtószabadságról beszélt dr. Moór Gyula dékán az ügyvédek szabadságvacsoráján. Pesti Napló, 1936. március 15. 15.
[20] A Protestáns Diákszövetség 15. jubiláris közgyűlése. Pesti Napló, 1936. április 4. 11. E megnyilatkozásról ez idő szerint sajnos többet nem tudhatunk.
[21] Moór Gyula: Jelenlegi jogi oktatási rendünk reformjáról. In: Mártonffy Károly (szerk.): Magyar Felsőoktatás. II. kötet. Jog és közigazgatási szakosztály. Budapest, 1937. 21-66., valamint [felszólalások], 120-124., 202-209., 293-297., 314-316. és 334-335., továbbá A jogi oktatás reformja. Országos Felsőoktatási Tanács 1, Budapest, 1938. 38. és Moór Gyula: A jogi oktatás reformja. Országos Felsőoktatási Tanács 3, Budapest, 1938. 33.
[22] Moór professzor súlyos megállapításai a jogászifjúságban észlelhető »szellemi és erkölcsi alkalmatlanságnak. Folyik a vita a jogi oktatás reformjáról. Pesti Napló, 1936. december 15. 6.
[23] A középosztályról van szó. Pesti Napló, 1937. január 10. 1-2. Különösen az 1. vezérírása többször is hivatkozik Moórnak a felsőfokú oktatás korszerűsítését célzó indítványaira.
[24] A Professzor... Népszava, 1936. december 15. 3.
[25] Vita a vezető egyének kiképzéséről és utánpótlásáról. Pesti Napló, 1937. május 9. 26.
[26] Rónai Mihály András: A lisszaboni bomba. Pesti Napló, 1937. július 7. 12.; Rónai Mihály András (19131992), költő és publicista, vö. http://nepszava.hu/articles/article.php?id=671605. Tárgyára ld. http://en.wikipedia.org/wiki/António_de_Oliveira_Salazar; magyarul hozzáférhető műveként pedig Oliveira Salazar: Békés forradalom. Budapest, Athenaeum, [1940.] és [1941.], valamint Salazar állameszméje. Sárvár: [fordító kiadása], 1941.
[27] Szakasits Árpád (1888-1965) hat elemit végzett szociáldemokrata munkásmozgalmár, országgyűlési képviselő, köztársasági elnök, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, az MSzMP KB tagja; vö. https://hu.wikipedia.org/wiki/Szakasits_Árpád.
[28] Horváth Zoltán (1900-1967) szociáldemokrata mozgalmár, a Népszava felelős szerkesztője; vö. https://hu.wikipedia.org/wiki/Horváth_Zoltán_(újságíró).
[29] Zsolt Béla (1898-1949) író, újságíró; vö. https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsolt_Béla.
[30] Szakasits Árpád elvtárs a demokráciáról tartott előadást az egyetemen. Népszava, 1945. június 27. 4. Vö. Erdei Ferenc et al.: Demokrácia. Budapest, Pázmány Péter Tudományegyetem, 1945.], és ebben Moór Gyula: A demokrácia örvényei. 96-109.
[31] A munkásság az egyetemen. Népszava, 1945. október 5. 3.
[32] Így is lehet. Népszava, 1945. október 3. Bővebb kifejtésben ld. Moór Gyula: Munkások az egyetemen. In: Szabad-nevelés. (Elvi kérdések és beszámolók.) Budapest, 1945. 13-14.
[33] Gách Marianne: Az antiszemitizmus ellen minden erőnkkel küzdenünk kell - mondja dr Moór Gyula professzor. Haladás, 1946. október 31. 9. Gách Marianne (1916-1989) színházi és zenei újságíró; vö. http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC04834/04896.htm. Ld. még Moór Gyula: Kereszténység és szocializmus. Athenceum, 1945-1946. 1-10.
[34] Ld. http://lexikon.katolikus.hu/P/Perneczky.html és http://dka.mnm.hu/?docId=417272&secId=48196, valamint Cseszka Éva: A Földművelésügyi Minisztérium elleni 1948-as per. Valóság, 2013. http://valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=1101&lap=1.
Ez a nyitottság koreszme volt, egyszersmind Perneczky Béla személyes krédója; vö. Perneczky Béla: Koreszméink. Budapest, Egyetemi Nyomda, 1943. "Mégse féltsen senki bennünket attól - írta cikkében: Haladás és katolikum. Vigilia, 1947/1. 6. -, hogy túlságosan megértést tanúsítsunk a marxizmussal szemben. Tisztában vagyunk a világnézeti határvonalakkal, s mindazzal, ami bennünket elválaszt a szocialistáktól, kommunistáktól. De az igazságot, bárhonnan is jön, mindig igazságnak fogjuk felismerni és keresztényinek tekinteni."
[35] Perneczky Béla: »Tegnap és holnap között«. Vigilia, 1947/8. http://vigilia.hu/node/Vigilia_1947_08_fa-csimile.pdf, 493.; Moór kötetéhez ld. a következő jegyzetet.
[36] Paczolay Péter: Moór Gyula axiológiája. Tolle lege, 2011/1. http://tollelege.elte.hu/sites/default/files/articles/paczolay_peter-moor_gyula_axiologiaja.pdf, 5. emeli ki vezérgondolatként ezt a szerzőtől utóbb közzétett - in Moór Gyula: Tegnap és holnap között. Tanulmányok. Budapest, Révai, 1947. 5770., idézet 59. - tanulmányból.
[37] Hámori László: Fasizmus és demokrácia, avagy a demokrácia hivatatlan szószólói. Népszava, 1947. március 9. 7. Vö. ugyancsak Moór (1947) i. m. Hámori László (1911-1983) "dr. hírlapiró a Népszava belpolitikai szerk., VI. Jókai-u. 40." 1949-ben Svédországba emigrált; vö. https://library.hungaricana.hu/hu/view/FszekCimNevTarak_20_019_12/?pg=126&layout=s és http://korunk.org/letoltlapok/KO-RUNK-2015-09.pdf, 114. 7. jegyzet.
[38] Bernát Balázs: Hannibál nincs a kapuk előtt. Haladás, 1947. március 13. 9. Vö. Jászi Oszkár: Régi vita új megvilágításban. Századunk, 1935. 110-120. Emil Lederer (1882-1939) a New School for Social Research keretében létrejött University in Exile egyik alapítója, majd dékánja lesz; vö. https://en.wikipedia.org/wiki/Emil_Lederer.
[39] M-é: Viharos ülés a Házban. Népszava, 1947. október 9. 1. Vö. Az oszággyűlés 5. ülése 1947. évi október hó 8-án, szerdán. http://library.hungaricana.hu/hu/view/OGYK_KN-1947_01/?pg=61&layout=s. 116-146. [Első utánközlés in Szájer-Tóth i. m. 37. és köv.]
[40] Révész Mihály (1884-1977); vö. https://hu.wikipedia.org/wiki/Révész_Mihály, http://www.tortenelmitar.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=5678&catid=85:r&Itemid=67&lan g=hu és http://www.cellbibl.hu/index.php/kepgaleria?id=97, akit hamarosan nyugdíjba kényszerítenek s megfosztják párttörténeti dokumentumgyűjteményétől; az ő fia Révész András (1909-1996); vö. https://hu.wikipedia.org/wiki/Révész_András és http://nepszava.hu/articles/article.php?id=249339&print=1. akit hamarosan pártjából kizárnak, közigazgatási pozíciójából kiebrudalnak, majd a kommunistákkal való egyesülés ellenzéséért életfogytiglani börtönre ítélnek.
[41] A legszigorúbb kötött gazdálkodást! Révész Mihály elvtárs nagy beszéde a kormányprogram vitájában. Népszava, 1947. október 10. 1. [a kioktatás kövér betűkkel szedetten!]
[42] -x.-: »Meddig leszünk Hómanok«? Haladás, 1947. október 16. 4.
[43] Tatrangi Dávid: A piros szőnyegen. Haladás, 1947. október 16. 10. Kossa István (1904-1965) szociáldemokratából már 1945-re kommunistává vedlett politikus, aki 1963-ig a legkülönfélébb csúcspozíciókat tölti be; vö. https://hu.wikipedia.org/wiki/Kossa_István.
[44] Máté Iván: Az új országgyűlés első hónapjának mérlege. Népszava, 1947. november 9.
[45] A diákság ügye - nemzeti ügy. Népszava, 1947. december 16. Szalai Béla (1922-2008) közgazda, akkoriban a MEFESz elnöke, utóbb Gerő Ernő második embere, a Politikai Bizottság póttagja, 1956 nyarán még a szovjet Politikai Bizottság megbízásából Budapesten eljáró Mikojan miniszterelnökjelöltje, és így tovább és tovább; vö. http://hu.wikipedia.org/wiki/Szalai_Béla.
[46] Palotai Boris: Feudális maradványok az egyetemen. Az oktatás fejlődése és a hároméves terv. Népszava, 1948. május 30. 15. Palotai Boris (1904-1983) ismert és kedvelt író és költő, Bacsó Péter filmrendező édesanyja, ekkoriban a Népszava irodalmi rovatvezetője, ki "írástechnikailag, tartalmilag a múlt. Vége.", és akinek így a "feltámadási esélye körülbelül annyi ma, mint a KGST-é. Pedig termékeny író volt kétségtelenül, mint a VEB Sachsenring, a Trabantgyár." Ónagy Zoltán: 36 éve hunyt el Palotai Boris. 2009. szeptember 13. http://www.irodalmijelen.hu/05242013-0955/36-eve-hunyt-el-palotai-boris; vö. http://hu.wikipedia.org/wiki/Palotai_Boris.
[47] A brassói evangélikus egyházra befolyt adományok. Protestáns Lap, 1884. április 20. 16. szám. 518-519.
[48] [Egy hétfalusi ev. pária]: A szászok igazsága. X. Protestáns Lap, 1885. november 29. 48. szám. 1531.
[49] [Egy hétfalusi ev. pária]: A szászok igazsága. V. Protestáns Lap, 1885. augusztus 16. 33. szám. 10431046. 9. jegyzet.
[50] [Egy hétfalusi ev. pária]: in Brassó, 1885. 61. szám.
[51] Moór Gyula: in Brassó, 1885. 71. szám.
[52] Moór Gyula egyetlen - oldalági - leszármazottjának, unokahúgának, Gockler Lajosné lányának, Fehér Károly tiszteletes feleségének a tudomása (2015. szeptember 11.)
[53] Máté 5.20.
[54] A "pártolás" tehát azt jelentette, hogy miközben az addigi szász anyaegyház általi bármiféle támogatás igényéről lemondanak, ugyanakkor tovább fizetik földjeik után az ott tovább már nem szolgáló szász pap után is a dézsmát.
[55] [Egy hétfalusi ev. pária]: A szászok igazsága. VI. Protestáns Lap, 1885. szeptember 27. 39. szám. 12401242.
[56] Siebenbürgisch-Deutches-Tageblatt, 1885. szeptember 24. 3278. Idézett kifejezése: "zweifelhafte Ruhm [...] Versuch einer Lostrennung".
[57] Brassó, 1885. 98. szám; [Egy hétfalusi ev. pária]: A szászok igazsága. X. Protestáns Lap, 1885. november 29. 48. szám 1529-1531.
[58] A tiszai ág. hitv. evangy. egyházkerület névtára. 1899. Miskolcz, Szelényi és Társa Könyvnyomdája, 1900. http://medit.lutheran.hu/sites/medit2.lutheran.hu/files/medit/nevtar_1899_a_tiszai_ag_hitv_evang_egyhk.pdf, 30.; Moór Gyula egyszersmind az 1897-ben felállított Számvevőszék tagja (22.).
[59] Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887. február 27. 9. szám. 281..
[60] A mai egyháztörténeti rekonstrukció egyértelmű: 1886. március 25-én Brassó és a barcasági Tízfalu magyar anyanyelvű gyülekezeteinek lelkészeiből álló "alkotmányos konvent" döntése nyomán a Tiszai Evangélikus Egyházkerület 1886. augusztus 18-19-én megtartott évi közgyűlésén befogadja őket kötelékébe. Orbán László: A Romániai Magyar Evangélikus-Lutheránus Egyház megszületése. Református Szemle [Kolozsvár], 2007/4. 821-833.
[61] Pontosan 20.956 az összlélekszám, a lelkészi fizetések évi 639 és 1301 forint közt váltakoznak. Utóbbiak körében Moór Gyula éves javadalmazása 850 frt 24 kr, vagyis az egyházmegyei átlag 88 %-a csupán az elöljáró főesperesé; A tiszai ág. hitv. evangy. egyházkerület névtára, 30-37.
[62] Az országos tűzoltó-szövetség vándorgyűlése. Vasárnapi Újság, 1899/34. 572.
[63] A helységnevek magyarsága ellen. Pesti Hírlap, 1900. szeptember 18.
[64] (Tüntetés egy esperes mellett.) Pesti Hírlap, 1902. július 6. 10.
[65] Belépések a munkapártba. Pesti Hírlap, 1910. május 1. 5.
[66] Moór Gyula: Az apáczai tévelygés. Válasz a «Székely kitelepítés» czímű röpiratra. Brassó, Alexi könyvnyomdája, 1888.) 74. [Erről egyébként a Magyar Könyvszemle, 1888. 50. tudósít.]
[67] Pl. Moór Gyula: A brassói ág. h. ev. magyar egyházmegye 1890. július 1-től 1891. július 1-ig terjedő életéről főesperesi évi jelentés. Brassó, Alexi nyomdája, 1891. 11. [Ez hazai gyűjteményeinkben ismeretlen nyomtatvány, de a Magyar Könyvszemle, 1891. 63. tudósít róla]. A Magyar Evangélikus Digitális Tár - http://medit.lutheran.hu/ - a korabeli hivatalos kiadványok tömegében mutat fel Moór-közreműködést legkülönfélébb, így például jegyzőkönyvvezetői, beszámolói minőségekben egyaránt.
[68] Az Erdélyi Múzeum-Egylet Könyvtára valahai állományának 114.144. sz. tételeként a kolozsvári egyetemi könyvtárba utóbb átkerült mű katalóguscédulája - http://www.bcucluj.ro/re/catalogold/cv/pdf/rn/oo-moz/Moor-Moore.pdf - ennyit mond csupán: "Luther Márton: Kis káté. Fordította Moór Gyula"; hazai vagy erdélyi katalógusokban azonban ilyen művel nem találkoztam.
[69] Töredékes, mégis legbeszédesebb híradások ennyit mondanak: Magyar Könyvszemle, 1898.; 1899.; 1900. Melléklet, 2. híre szerint "Brassói Lapok [Brassó] szerk. dr. Vájna Gábor; laptulajd. Moór Gyula és Trattner Henrik; nyomt. a »Brassói Lapok« nyomdájában (Trattner H. és társai) IV. évf. Ára 10 frt.", illetőleg Magyar Könyvszemle, 1906. Melléklet, 4. adata szerint pedig "Brassói Lapok [Brassó] fel. szerk. Moór Gyula; segédszerk. Szántó Imre; kiadó és nyomt. a »Brassói Lapok« kvny. XII. évf. Ára 20 korona." Az imént hivatkozott kolozsvári egyetemi könyvtári régi katalóguskártyák - http://www.bcucluj.ro/re/catalogold/cv/pdf/m/oo-moz/Moor-Moore.pdf - szerint felelős szerkesztői munkájának és felelősségének vállalása tovább folytatódott - legalábbis az alábbi tételekben: Brassói lapok, IX. kötet. 1903. 179. szám és 279. szám, valamint XI. kötet. 1905. 79. számtól XII. kötet. 1906. végéig.
[70] Pilisi Lajos: A megrohant és felszabadított Erdély. Budapest, Athenaeum, 1916. Idézi mint »Brassói kalendárium« [Romániai Magyar Szó, 1996)] https://sites.google.com/site/azidoharcokatujraz/home/erdely-koeruel/a-megrohant-es-felszabaditott-erdely. Pilisi Lajos (1878-1918), színész, majd újságíró s lapszerkesztő; vö. https://hu.wikipedia.org/wiki/Pilisi_Lajos.
[71] A Pesti Napló, 1916. szeptember 6. hasábjain jelenik meg a hirdetés, miszerint "Dr. Horváth Dezső ezredorvos (Budapest, Központi szálló 28. sz. szoba) keresi Moór Gyula brassói ev. lelkészt."
[72] Orbán i. m. 826. Az egész történethez ld. még a jogfilozófus Moór Gyula kortársától (1887-1978), előbb hosszúfalui lelkipásztortól, majd feltehetően a főesperes Moór Gyula utódjától, összefoglaló műként Nikodémusz Károly: A brassói magyar ág. h. ev. egyházmegye megalakulásának története. Az egyházmegye 40 éves örömünnepe alkalmából. Cluj, Concordia Ny., 1928. 14. Mai feldolgozásban pedig Evangélikus egyházunk a második és harmadik évezred határkövénél. Kolozsvár, Kolozsvári Evangélikus Püspökség, 1999. 267.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus (PPKE JÁK).
Visszaugrás
