A "lex superior derogat legi inferiori" elve nem csupán a jogalkalmazás szempontjából kitüntetett jelentőségű, de a modern jogállam és az alkotmánybíráskodás kialakulása vonatkozásában is felbecsülhetetlen fontosságú. Nem utolsó sorban vezérelvévé vált a később kifejlődő jogpozitivizmusnak is, termékenyítő hatást gyakorolva a Merkl-Kelsen-féle joglépcső elméletre. A különböző normák sajátos, hierarchikus rendszerben való elképzelése azonban távolról sem modern jelenség, noha az ennek megfelelő, fokozottan árnyalt elméleti konstrukciók és intézményrendszerek kétségtelenül a XX. század termékei. Különösen érdekes tehát annak a rövid áttekintése, hogy egy elvi megfontolás milyen szabályozási és intézményi környezetben fordult elő a különböző jogi kultúrákban.[1]
Az ókori Görögországban, noha a jogra külön kifejezést nem használtak,[2] a themisz fogalma sajátos egységét képezte a politikai-jogi, erkölcsi és vallási elgondolásoknak,[3] és a latin ius fogalmához legközelebb eső diké szó több értelmet is hordozott, Athénban mégis differenciált rendszere alakult ki a jogforrásoknak. Sokáig a szokásjog a legmeghatározóbb[4], amelynek idővel írásba foglalására is sor került (thezmosz).[5] A nómoszok (nómoi) mai fogalmaink szerint a törvényeknek feleltethetők meg, és kiemelt jelentőséget biztosított számukra szabályozási tárgyuk súlya és meghozataluk, illetve megváltoztatásuk különleges eljáráshoz kötöttsége.[6] A törvényjavaslatot a tanács (bule) terjeszthette a népgyűlés (eklészia) elé, de csak azt követően, hogy a hatezer tagú népbíróság (héliaia) hatszáz tagú különbírósága a javaslatról véleményt mondott. Ha a tervezet a különbíróság véleménye szerint az állam érdekét nem sértette, a javaslat a népgyűlés elé került. Ha az eklészia azt elfogadta, a törvény végső megszövegezését a különbíróság végezte el. A pszéfiszma népgyűlési határozat volt, és általában egyedi ügyekre vonatkozott, bár mind szélesebb körben tartalmazott általános magatartási szabályokat.[7] Bár Athénban normakontroll jogával felruházott külön szerv nem működött, azonban a bírák a pszéfiszmákat akkor tették döntéseik alapjává, ha azok nem ellenkeztek a nómoszokkal.[8] Az antik Rómában az ősi jog formalitásainak oldódása után - mint említettük - sokáig a görög filozófián pallérozott jogtudósok véleményének volt kitüntetett jelentősége, sőt voltaképp legmagasabb jogforrási értéke.
A nyugati jogfejlődés későközépkori-kora újkori szakaszában a jogforrási hierarchia kérdése nem volt hangsúlyos probléma. Az abszolutizmus időszakában az uralkodó által kiadott rendelkezéseknek feltétlen tekintélyük volt, és az uralkodói jogalkotás fokozatosan szorította ki a helyi szokásjogokat, elősegítve ezzel az országonként egységes jogrendszerek kialakulását. A polgári forradalmakat közvetlenül megelőzően, illetve e forradalmak nyomán helyeződött át a jogalkotás súlypontja előbb a rendi, majd a népképviseleti gyűlésekre, amelyeknek tevékenysége előbb háttérbe szorította, majd meg is szüntette az uralkodói jogalkotást.
A premodern társadalmakban, noha a jogrendszer nem volt homogén, azonban a szabályozást sokkal inkább egy sajátos mellérendeltség jellemezte, mintsem a mai fogalmaink szerinti formális jogszabályi hierarchia. Különös módon a jogszabályok hierarchiájának elve - illetve annak előképe - abban az Angliában kezd körvonalazódni, ahol a formális jogalkotás útján keletkező statute law éppenséggel nem élvezett különös tekintélyt a common law-hoz képest. Mégis, az Angliában működő nagyszámú társaságok és azok jelentősége szükségessé tette egy olyan elv megfogalmazását, ami a lex superior elv közvetlen előzményének tekinthető. A dicsőséges Forradalmat követően hangsúlyos elvvé vált, hogy a testületek - akár magánjellegűek, akár közjogiak azok - csak saját chartájuk szerint működhetnek. Működésük során nem terjeszkedhetnek túl tehát azon a felhatalmazáson, amelyet chartájuk számukra megállapít. Minden olyan testületi aktus semmis és bírósági úton nem kikényszeríthető, ami a chartában foglaltakon túlterjeszkedik.
Tekintettel azonban arra, hogy a gyarmatok is királyi charták alapján működtek - amelyek kizárták, hogy a gyarmati jogalkotás ellenkezzék az ésszerűséggel és a királyság törvényeivel - a Privy Council többször nyilvánította semmisnek a gyarmati törvényeket. A függetlenség 1776-os kinyilvánítása után az államokká alakuló korábbi gyarmatok a chartákat alkotmányokkal helyettesítették. A bírák azonban ezt követően a charták helyébe lépő új alkotmányokkal ellentétes törvényeket nyilvánították törvényteleneknek.[9] John Marshallnak a Marbury v. Madison ügyben 1803-ban hozott döntése elvi erővel fejezte ki aztán, hogy "az alkotmánynak ellentmondó törvény semmis, és ez a bíróságokat, valamint a többi hatalmi ágat kötelezi."[10]
A John Marshall által megfogalmazott elv idővel általánosabb értelmet nyert, és vonatkozott immár a törvények és az azoknak ellentmondó rendeletek, illetve a nemzetközi jog és az azzal ellentmondó belső jog viszonyára is. Megjegyzendő azonban,
- 123/124 -
hogy a belső jog és a nemzetközi jog ütközésének problematikája kiváltképpen az I. világháborút követően vált hangsúlyossá.[11] Az amerikai Legfelsőbb Bíróság kebelében működő alkotmánybíráskodáshoz képest sajátos utat jelentett a normakontroll európai, kontinentális kialakulása. Itt Kelsen kezdeményezésére önálló testületekként jöttek létre az alkotmánybíróságok. Bár az alkotmánybíróság létrehozását célzó osztrák előkészületek úttörő jellegűek voltak, mégis Csehszlovákiában jött létre elsőként ilyen testület az 1920. február 29-ei alkotmánnyal. Ezt követően a második Ausztriában az 1920. október 1-jei alkotmánnyal, majd bő tíz évre rá, 1931-ben pedig a köztársasági Spanyolországban. Utóbbit a Franco-rendszer szüntette meg, míg az előbbi kettő - tehát a csehszlovák, illetve az osztrák alkotmánybíróság utóda, a Szövetségi Bíróság (mely 1934-től egyesítette a Legfelsőbb Bíróság és az Alkotmánybíróság hatásköreit) - a terjeszkedő náci Németországnak esett áldozatul.[12]
Hogy a németek által megszállt területeken az alkotmánybíróságok megszüntetésére nem mintegy mellékesen, hanem nagyon is célzottan került sor, jól megvilágítja Hitlernek egy 1941-ből való megjegyzése, amit a jogászokra vonatkozóan tett. Ez egyúttal valószínűleg tükrözi a húszas, harmincas években vélhetően már kellően körvonalazott álláspontját. A megjegyzés pedig nem csupán a Kelsen-féle, de mindenfajta - így a nácikkal több mint kacérkodó[13], alapvetően konzervatív Carl Schmitt-féle jogászi megfontolásokra egyaránt vonatkozik. "Megteszek mindent, ami csak tőlem telik, hogy megnehezítsem a jogászok életét, hogy lehetőleg minél kevesebben tanuljanak jogot. Annyira kompromittálni kell ezt a foglalkozást, hogy csak olyanok válasszák, akik nem törekednek másra, mint paragrafusok megismerésére. Mire valók a jogászi kifogások, amikor valamire néppolitikai okból szükség van?"[14] Az odavetett mondatokból kiderül az is, hogy náci értelmezésben maguknak a "paragrafusoknak", tehát nem a Rechtsstaat ideálja szerinti, a jogelveket is magában foglaló jognak, hanem a Führer-Prinzip által meghatározott tételes jognak lehet csupán némi szerepe. A jogelveket ebben a felfogásban a Volkspolitik és a FührerPrinzip helyettesíti. Nem sokban különbözik e felfogás az állam és a jog elhalásáról szóló kommunista elképzelésektől, ahol átmenetileg még létező pozitív jogon túl az osztályakarat, illetve a párt érdekei tekintendők meghatározóaknak.
A második világháborút követően Nyugat-Európa számos demokráciájában jöttek létre alkotmánybíróságok, míg erre Közép-Európában a kommunista rendszerek bukásával összefüggésben 1989-1990-től kezdődően került sor. Vitathatatlan elvvé vált a lex superior derogat legi inferiori elve és még számos jogelv, amelyek bővebb kifejtésében és érvényre juttatásában éppen az alkotmánybíróságok is nagy szerepet játszottak. Kialakulni látszott, illetve látszik azonban egy olyan tendencia is, hogy a jogelvek közül inkább azok részesülnek előnyben, amelyeket a pozitív jog szabályai közé felvesz. Ilyenkor ráadásul az elvek hatókörét a joggyakorlat igyekszik annak a jogszabálynak a hatálya alatt tartani, amelyik jogszabály az adott elvet tartalmazza. Így Magyarországon például a visszaható hatály tilalmának, valamint a nullum crimen sine lege elve érvényesült a szocializmus bűneinek megbüntetését célzó, az elévülés nyugvását rögzíteni kívánó törekvésekkel szemben, míg fel sem merült a "senki a maga felróható magatartására nem hivatkozhat" polgári jogias eredetű elve, noha a bűnösök a rendszer fenntartásában való közreműködésükkel maguk idézték elő, hogy a büntethetőségük felelősségre vonás nélkül évült el.
Meg kell jegyezni azonban azt is, hogy a magyar Alkotmánybíróság működésének első, kritikus évtizede után egyre inkább világossá tette, hogy az alapvető fontosságú jogelvek érvényesülésének nincsenek jogági határai. Az Alkotmánybíróság ugyanis az 1990-es évek végén, az ún. igazságtétel ügyéhez képest lényegesen kisebb súlyú ügyben a 31/1998 (VI. 25.) AB számú döntésében rámutatott, hogy a joggal való visszaélés tilalma az egész jogrendszerben érvényesül, így függetlenül az ún. jogági struktúra határaitól. A 18/2008 (III.12.) AB határozat pedig az Alkotmánynak a jogállamiságra és a jogbiztonságra vonatkozó rendelkezése alapján következtetett arra, hogy a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményének alkotmányos elv. Utóbbi határozatával, illetve annak indoklásával az Alkotmánybíróság egyúttal közelítette a jogállamiság és a jogbiztonság elveit is, kevésbé konkuráló, mintsem egymást kiegészítő-értelmező elvekként felfogva azokat. Utóbbi döntésekből azonban az is nyilvánvaló, hogy az 1990-es évek elején helytelenül járt el az Alkotmánybíróság, amikor egy büntetőjogi kérdésben figyelmen kívül hagyott egy olyan jogelvet, amely ugyan a civiljogból veszi eredetét, azonban általánosságához - a hivatkozott 1998-as és 2008-as határozatok tükrében - immár nem férhet kétség. Az igazságtételi-elévülési törvények esetén ugyanis figyelembe lehetett és kellett is volna venni azt a körülményt, hogy az 1956 utáni megtorlásokban résztvevők a rendszer fenntartásában játszott közreműködésükkel előidézték a büntethetőségük elévülését. A "senki a maga felróható magatartására előnyök szerzésére nem hivatkozhat elve" éppenséggel a joggal való visszaélést és a rendeltetésellenes joggyakorlás lehetőségét zárja ki. Ha azonban utóbbi elvek a jogrendszer egészére irányadóak, úgy e minőséget aligha lehet megtagadni az ezeket az elveket pusztán konkrétabban kifejező jogelvtől sem. Más kérdés azonban, hogy amíg az Alkotmánybíróság eljutott addig a felismerésig, hogy az alapvető jogelvek nem jogághoz
- 124/125 -
kötöttek, alapvető kérdésekben sok olyan, formális megközelítésű döntést hozott, amelyek jelentősen hozzájárultak a jogállamiságba vetett bizalom erodálásához, közvetett módon pedig a jog hatékonyságának[15] mérséklődéséhez.
Gyakran vetődik fel a kérdés, hogy az alkotmánybíróság - mint intézménytípus - vajon hol helyezkedik el a hatalmi ágak rendszerében.[16] Független, de legalábbis elvileg független pozíciója, a tagok nem közvetlen választása, nem utolsó sorban tevékenységének bizonyos esetekben konkrét jogvitákkal való összefüggése alapján gyakran a rendes bírósági szervezeten kívüli bíróságnak tekintik. Más felfogások a normakontroll funkciója alapján negatív jogalkotóként határozzák meg, mely ugyan nem része a jogalkotásnak, mint hatalmi ágnak, ám ebben az értelmezésben a helye valahol a jogalkotás környékén keresendő. A legtöbb vitára ez az egyébként jól védhető álláspont ad alapot. Az a körülmény nevezetesen, hogy az alkotmánybíróság (és itt most kifejezetten a viszonylag erős jogosítványokkal rendelkező alkotmánybíróságokra - így a többek között a magyar Alkotmánybíróságra - gondolunk) anélkül képezheti hathatós ellensúlyát a jogalkotásnak, hogy az Országgyűléshez hasonló legitimitással rendelkezne.[17]
A rendszerváltás kezdetén működő Alkotmánybíróság tevékenységével különösen rászolgált ezekre az ellenvetésekre, noha célszerűbb lett volna előbb, illetve e mellett a döntések szakmai fogyatékosságaira rámutatni. Az alkotmánybíróság helyének kijelölése a hatalmi ágak rendszerében ráadásul több előzetes kérdés megválaszolását igényli. A legfőbb problémát ugyanis az jelenti, hogy egy XVIII. században meghatározott struktúrában kellene elhelyezni egy merőben XX. századi intézményt. A kérdés tehát legelőször is az, hogy menynyire tartható a hatalmi ágak struktúrájának XVIII. századi elképzelése későbbi korokban. Önálló, új hatalmi ágak elméleti kimunkálása szükséges és lehetséges-e? Ragaszkodnunk kell-e tehát a hatalmi ágak hármas felosztásához, vagy a XVIII. századi struktúra kiegészítendő-e további kategóriákkal, esetleg teljesen új kategóriákban kell-e gondolkodnunk?
Rendszeresen visszatérő kérdés a jogirodalomban, hogy vajon a sajtó önálló hatalmi ág-e. Az ezzel kapcsolatos kérdések részben relevánsak vizsgálódásunk tárgya szempontjából is, így néhány mondat erejéig célszerű kitérnünk e problematikára. Számosan abból indulnak ki - különösen a szociálpszichológiának az emberek befolyásolhatóságáról szolgált adatai nyomán[18] - hogy a sajtó nem csupán önálló hatalmi ág, de egyenesen a leghatalmasabb és legmeghatározóbb a társadalom életére. Az ellenvetések azonban helyesen mutatnak rá arra, hogy a hatalom nem azonos a közhatalommal, így a közhatalmi ágak felosztását felesleges és indokolatlan kiegészíteni a tömegtájékoztatás-tömegbefolyásolás kategóriájával. Ez a megalapozott ellenérv nem számol azonban azzal, hogy a hatalmi ágak XVIII. századi felosztásakor a tömegtájékoztatás még nem létezett és tömegdemokráciák sem alakultak ki, így elvi megfontolás tárgya sem lehetett a tömegkommunikációnak a hatalmi (tehát nem kifejezetten közhatalmi) rendszer vonatkozásában való vizsgálata. A kérdés továbbá azért sem vetődhetett fel, mert a késői feudalizmus időszakában a közhatalom és a magánszféra volt szembeállítható egymással, azonban nem léteztek még olyan magánkézben lévő struktúrák, amelyek a közhatalomhoz hasonlóan, a társadalom egészének vonatkozásában voltak képesek jelentős hatást kifejteni. A közhatalomtól különböző egyetlen ilyen struktúrát az egyházak képviselték (kiváltképpen a katolikus egyház képviselte), és jellemző módon fel is merült az igény az állam és az egyház hatalmának szétválasztására, mégpedig az állami hatalom megőrzése, és az egyházi hatalom visszaszorítása mellett. E közhatalom centrikus koncepció tehát az - egyházak szerepének meghatározásához hasonlóan - vélhetően figyelemmel lett volna a társadalmak egészére hatást kifejteni tudó magánentitások helyének kijelölésére is. Feltéve, hogy azok akkor valóban léteztek volna, és a kisszámú és nem jelentős példányszámú sajtótermékek a mást képviseltek volna, mint a gondolat és szólásszabadság apró orgánumait.
Az ellenvetés másik hibája az, hogy nem lép túl a hatalom-közhatalom közötti distinkció megtételén, így érdemben nem is tesz javaslatot egy új jelenség, a sajtó, mint tömegtermék hatalmának a megfelelő kezelésére.
Az alkotmánybíróság vonatkozásában nem lehet vita tárgya, hogy hatalma közhatalom. Pontosan ebből adódóan az alkotmánybíróság funkciói akár meghatározhatóak volnának egy negyedik hatalmi ágként is. Az alkotmánybíráskodás újabb hatalmi ágként való meghatározásának egyúttal az sem mond ellent, hogy az Alkotmánybíróság és tagjainak legitimitása "pusztán" az Országgyűlés döntésén nyugszik, hiszen, a végrehajtó hatalom legfőbb szerve, a Kormány sem rendelkezik több, nagyobb legitimitással, mint a parlamenti felhatalmazással. Nagyjából ugyanez vonatkozik természetesen a bíróság szervezetére is.
Az alkotmánybíráskodás önálló hatalmi ágként való meghatározása szempontjából - álláspontom szerint - a funkcionalitás kérdéséből célszerű kiindulni. Abból nevezetesen, hogy az alkotmánybíróságnak van-e a jogalkotó hatalomtól markáns módon elkülöníthető funkciója, vagy nincs. A végre-
- 125/126 -
hajtó hatalom - miközben (bár származékosan) maga is rendelkezik jogalkotási jogkörökkel - nyilvánvalóan fel tud mutatni a jogalkotó hatalomtól markánsan elkülöníthető, hangsúlyos hatalmi funkciókat. Ezek - többek között - a társadalomirányítási célok meghatározására vonatkozó javaslatok megtételének feladatát és jogát, valamint jellemzően az eszközök kiválasztásának lehetőségét (ide értve a kinevezési, bizonyos ellenőrzési, utasítási, kötelezettségvállalási jogköröket és lehetőségeket is) foglalják magukban. Természetesen lehetséges, hogy a törvényhozó hatalom e körben rövidebb pórázon tartsa a kormányzatot, ez azonban a parlamenti demokráciák több mint kétszáz éves gyakorlatától és a társadalomirányítás szervezetszociológiai törvényszerűségeitől meglehetősen idegen. Vitássá tehető tehát, hogy a végrehajtó hatalom - amennyiben valóban alá van vetve a parlamentnek - önálló hatalmi ágat képvisel-e. Az azonban kétségtelen, hogy ha a végrehajtó hatalmat önálló hatalmi ágként elfogadjuk, ki kell tudnunk mutatni az alkotmánybíráskodás esetében is olyan sajátos funkciókat, amelyek ahhoz hasonlóan különölnek el más hatalmi ágak funkcióitól, mint a végrehajtó hatalom funkciói.
Funkcionális oldalról meg kell azonban állapítanunk, hogy az alkotmánybíráskodás nem rendelkezik olyan részfunkciókkal, amelyekkel maga a törvényhozás ne rendelkezne. Sőt az alkotmánybíróságok ennél kevesebbel rendelkeznek. Az alkotmánybíróság - mint szervtípus - először is nem határozhat meg jogpolitikai célokat. Legfeljebb arra van lehetősége, hogy vizsgálja, hogy a normákban megfogalmazott illetve a normaszöveg alapján felismerhető jogpolitikai célok összhangban állnak-e az alkotmányos szabályokkal és berendezkedéssel. Ha a jogalkotás céljai ebből a szempontból legitimek, alkotmányos céloknak tekinthetők, az alkotmánybíróság felhatalmazása és tevékenysége arra korlátozódik "csupán", hogy ítéletet mondjon arról, hogy a jogalkotó által az adott célhoz rendelt eszközök, módszerek, jogtechnikai megoldások maradéktalanul alkotmányosak-e, azok nem sértik-e valamely alkotmányos szabály (vagy a vizsgáltnál magasabb szintű jogszabály, nemzetközi jogi norma) vagy elv előírását. E kérdést azonban - a jogszabálynak az alkotmányos célokkal való összhang vizsgálatával együtt - magának a jogalkotónak is vizsgálnia kell. Tehát az alkotmánybíróság e vonatkozásban - legjelentősebb funkciójával - összefüggésben nem mutat fel olyan minőséget, vonatkozást, ami alapján megállapítható volna, hogy markánsan különböző, olyan funkcióval rendelkezne, amivel a jogalkotó hatalom ne rendelkezne.[19]
Ennyiben tehát az alkotmánybíróság sokkal inkább a jogalkotó hatalom sajátos szakmai szervének tekinthető, mint önálló hatalmi ág gyakorlójának. Más kérdés azonban, hogy az alkotmánybíróság nem az országgyűlés szerve, attól szervezetileg független. A hatalmi ágak hagyományos felosztásával az egyik probléma éppen az, hogy olyan ideál-tipikus sémát képez, amelyre az állami hatalomgyakorlás - különösen a XIX században megszilárduló polgári demokráciák korában - ténylegesen nincs tekintettel.[20] A XVIII. századi eredetű elmélet érthető módon törvényhozó hatalomról szólt egy olyan korban - az abszolutizmus időszakában - amikor a jogszabályok hierarchikus rendszere még nem alakult ki, bár már a XVI. században Bodin[21] felveti az hivatalnokok parancskiadási jogának korlátozottságát. A törvényhozó hatalom (Montesquieu kifejezésével "puissance législative", magyarul tehát inkább jogalkotó hatalom) XVIII. századi kategóriája nem vesz tudomást arról, hogy a joganyag jelentős része a végrehajtó hatalom tevékenysége során születik,[22] de arról sem, hogy a kormányzati szándékok szociológiailag (tehát nem közjogilag) meghatározó jellegűek a törvényhozás munkájára. A normaalkotás és a végrehajtás a valóságban tehát távolról sem határolódik el egymástól oly élesen és határozottan, amint azt a fékek és ellensúlyok (checks and balances) Montesquieu-i eredetű elmélete sugallja. Még az USA-ban, sem, ahol pedig a legfontosabb végrehajtó hatalmi tisztséget, az elnöki posztot a törvényhozó szervek megválasztásától jogilag elkülönülő választással töltik be. Amint tehát a normaalkotás funkciója is megoszlik a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között (a helyi rendeletalkotás kérdéseiről már nem is szólunk), akképpen egy hatalmi ág funkcióját is betölthetik különböző hatalmi szervek. Így az alkotmánybíróság anélkül része a jogalkotó hatalomnak, hogy őt a törvényhozásra rendelt országgyűlés szervének kellene tekintenünk. Létezik tehát bizonyos mellérendeltség a két szerv között, azonban viszonyuk kényes egyensúlyára éppen ezért különösen ügyelni kell.
Abban a helyzetben ugyanis, ha az országgyűlés döntő pozícióban van az alkotmánybíróság határozatait illetően, az alkotmánybíróság létjogosultsága legalábbis elviekben megkérdőjelezhető. Akkor azonban, ha az alkotmánybíróság a jogalkotás hatalmi ágának körébe eső egyes funkciókat úgy gyakorol, hogy a végső szót ő mondja ki, olyan közhatalmi jogosítványokkal rendelkezik, amelyek - bizonyos vonatkozásban - a legitim országgyűlés fölé helyezik őt. Ez lehet, hogy a normakontroll funkciójának, e funkciógyakorlás hatékonyságának szempontjából megkerülhetetlennek is nevezhető, azonban vitathatatlanul visszaélésekre adhat (és adott is) alkalmat. Platón kérdése továbbra is aktuális: Ki őrzi az őrzőket?
A kérdés megválaszolása ez esetben sem egyszerű. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról sem, hogy valamely társadalmi hatás nem pusztán erős jogosítványok (például vétó, vagy megsemmi-
- 126/127 -
sítési jog) gyakorlásával érhető el. Nagy súlya lehet pusztán annak is, ha egy olyan tekintélyes állami szerv, mint az alkotmánybíróság alkotmányos aggályait fejezi ki valamely normával kapcsolatban. Kevés szó esik arról, hogy az Alkotmánybíróság intézményi elődjének (tehát nem jogelődjének) tekinthető, még 1984-ben létrehozott Alkotmányjogi Tanács[23] a kormányrendeletek végrehajtását is felfüggeszthette, a magasabb szintű normák esetén pedig a kibocsátót észrevételeivel megkereste. Az egykori Alkotmányjogi Tanáccsal elsősorban nem az volt a baj, hogy gyenge jogosítványai lettek volna, hanem az, hogy a pártállam időszakában jogosítványait nem gyakorolhatta függetlenül, mérsékelten aktív tevékenysége pedig nem kapott kellő nyilvánosságot az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztálya által irányított sajtóban.[24]
Az mindenesetre talán könnyen belátható, hogy ha egy alkotmánybíróság nem a francia Alkotmánytanácséhoz (Conseil Constitutionnel) hasonló, viszonylag gyenge jogkörökkel[25] rendelkezik, célszerű markánsan körülhatárolni azokat a szempontokat és jogi lehetőségeket, amelyek alapján egy alkotmánybíróság távol kerül a kísértéstől, hogy a parlament jogkörébe tartozó, a jogpolitika irányainak meghatározására vonatkozó jogokat gyakoroljon. A magyar Alkotmánybíróság jogkörének jelenlegi - nem minden vitán felül álló - szabályozása mindenesetre alighanem inkább kielégíti ezt a kritériumot, mint az eredeti, 1989-es alkotmánybírósági törvény. ■
JEGYZETEK
[1] A jog kultúraalapú megközelítésével kapcsolatban lásd bővebben Visegrády Antal: Jogi kultúra, jogelmélet, joggyakorlat. Aula Kiadó, Budapest-Pécs 2003
[2] Stipta István: Az ókori görög állam- és jogfejlődés. In Horváth Pál - Révész T. Mihály (szerk.): Általános jogtörténet I. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1996. 33-41. 40. o.
[3] John Walter Jones. : The Law and the Legal Theory of the Greeks. Aalen. Scientia Verlag. 1956/1977. 32sk.
[4] Nagy Lászlóné: Az ókori görög állam- és jogfejlődés. In Horváth Pál (szerk.): Egyetemes állam- és jogtörténet. Tankönyvkiadó, Budapest 1988. 38-54. 47. o.
[5] Stipta i.m. 40. o.
[6] Mauro Cappelletti - William Cohen: Az alkotmánybíráskodás története és jelenkori elterjedése. In Paczolay Péter (szerk.): Alkotmánybíráskodás, alkotmányértelmezés. Jogfilozófiák 1995. Budapest 42-52. 43-44. A mű eredeti címe és megjelenése: The history and contemporary expansion of judicial review; in Comparative Constitutional Law. Bobbs-Merill, Indianapolis 1979. 3-16. o.
[7] Mauro Cappelletti - William Cohen i.m. 44. o.
[8] Mauro Cappelletti - William Cohen 44. o.
[9] Mauro Cappelletti - William Cohen 48-49. o.
[10] Lásd uo. 50. o.
[11] Klaus von Beyme: Alkotmánybíráskodás. In Paczolay Péter (szerk.): Alkotmánybíráskodás, alkotmányértelmezés. Jogfilozófiák 1995. Budapest. 117-127. 118. A mű eredeti címe és megjelenése: Judicial review. In: America as a model. The impact of American democracy in the world. St. Martin's Press, New York 1987. 85-109. o.
[12] Louis Favoreu: Az alkotmánybíróságok. In Paczolay Péter (szerk.): Alkotmánybíráskodás, alkotmányértelmezés. Jogfilozófiák Budapest 1995. 53-116. 70. A mű eredeti címe és megjelenése: Les Cours Constitutionnelles. Paris. Presses Universitaires de France, 1992. (2. ed.) 1-105.
[13] Amint Karácsony András megjegyzi: "A konzervatív forradalom eszmevilágával érintkező Carl Schmitt volt az egyetlen, aki ebből a szellemi körből Hitler hatalomra jutását követően azonnal a nemzetiszocializmus híve lett. 1933-1936 között számos beszédben és cikkben fejezte ki feltétlen odaadását az új rezsim iránt, többek között az 1934-es A Führer oltalmazza a jogot című írásában." Karácsony András: A konzervatív forradalom utópiája a két háború közötti Németországban. In Karácsony András: Mozaikok, Politika - Értelmiség - Konzervativizmus. Attraktor, Máriabesnyő 2014. 220-254. 244. o. A hivatkozott 1934-es Schmitt-cikk magyarul is olvasható: Carl Schmitt: A Führer oltalmazza a jogot. In Carl Schmitt: A politika fogalma (ford. Cs. Kiss Lajos). Osiris - Pallas Stúdió - Attraktor Kft., Budapest 2002. 227-230. o.
[14] Adolf Hitler: Asztali beszélgetések. Monológok a vezérkari főhadiszálláson 1941-1944. Közreadta Werner Joachim. Ármádia Kiadó, Budapest, 1999. 133. (1941. november 16-ai monológ)
[15] A jog hatékonyságának rendkívül összetett problematikájáról lásd Visegrády Antal: A jog hatékonysága. Unió Kiadó, Budapest 1997
[16] Jakab Dénes Barna: Az alkotmánybíróság helye a hatalommegosztás rendszerében. A magyar Alkotmánybíróság az európai modellek tükrében. Jogelméleti Szemle 2003. 2. http://jesz.ajk.elte.hu/jakabd14.html; Nem hagyhatjuk egyúttal figyelmen kívül azt sem, hogy az Alkotmánybíróság helyének értékelésében szerepe van egyúttal az Alkotmánybíróság jogfejlesztő tevékenységének is. E vonatkozásban is igaz lehet számos körülmény, ami a rendes bíróságok jogfejlesztő hatásával kapcsolatban elmondható. Vö. Visegrády Antal 1988: A bírói gyakorlat jogfejlesztő szerepe. Budapest 1988
[17] Győrfi Tamás: Az Alkotmánybíróság politikai szerepe. Politikatudományi Szemle 1996. 4. sz. 76. o.; Szabó József: "Quo usque tandem abutere, Catilina, patientia nostra?" Avagy a rendszerváltozás és a kommunizmus átmentődésének jogi logikája. PoLísz 2010. tavasz 127. 3-16. A tanulmány ekkor csupán napvilágot látott, azonban megírására közel két évtizeddel korábban, 1991-ben, nem sokkal a szerző halála előtt került sor. Szabó a kommunista hatalomátmentés egyik fontos eszközének látta a testületet, amely mindenféle valós legitimáció nélkül gyakorolt kontrollt a szabadon választott Országgyűlés döntései felett. Ezek a felvetések még akkor is elgondolkodtatóak, ha tudjuk jól, az Alkotmánybíróság mentette meg az országot a Bokros-csomag legbrutálisabb rendelkezéseitől, vagy (már más személyi összetételben) az arányos közteherviselés elvének ellentmondó tartalommal megalkotott vagyon- illetve ingatlanadótól. Amiként - az ún. négyigenes népszavazás nyomán - a köztársasági elnök megválasztásával is bevárta az ország az új parlament megalakulását, ugyanígy kívánatos lett volna, hogy az első alkotmánybíráknak is az új törvényhozás kölcsönözzön vitathatatlan legitimációt.
[18] Solomon E. Asch.: Studies of independence and conformity: A minority of one against a unanimous majority. 1956. Psychological Monographs: General and Applied 70 (9), Whole 416, 1-70. o.; Stanley Milgram: Obedience to Authority: An Experimental View. Harper and Row, New York 1974
[19] Az alkotmányossági vizsgálat nyomán megtehető normamegsemmisítést sem tekinthetjük kizárólag az alkotmánybíróságra jellemző funkciónak és jogkörnek, ugyanis az országgyűlés maga is hatályon kívül helyezhet bizonyos normákat, és rendelkezhet a norma-megalkotástól a hatályon kívül helyezésig terjedő időszak jogviszonyairól, azok
- 127/128 -
esetleges felszámolásáról, az in integrum restitutio érvényesítéséről. Legfeljebb jogtechnikai és terminológiai különbség állapítható meg tehát az országgyűlés és az alkotmánybíróság bizonyos cselekményei között, de semmi esetre sem lényegi.
[20] Vö. Cservák Csaba: A hatalommegosztás elmélete és gyakorlati megvalósulása. Jogelméleti Szemle 2002. 1. http://jesz.ajk.elte.hu/cservak9.html#_ftn1
[21] Jean Bodin: Az államról. Gondolat. Budapest 1987. Lásd különösen a Harmadik könyvet.
[22] Vö. Maurice John Crawley Vile: Constitutionalism and the Separation of Powers. Oxford, Clarendon Press, 1967. 12-14. o.
[23] Lásd az Alkotmányjogi Tanácsról szóló 1984. évi I. törvényt
[24] Takács Róbert: A sajtóirányítás szervezete a Kádárkorszakban. Médiakutató 2009. ősz
http://www.mediakutato.hu/cikk/2009_03_osz/07_sajtoiranyitas_kadar
[25] Vö. Alec Stone: The Birth of Judicial Politics In France. The Constitutional Council in Comparative Perspective. Oxford Univ. Press, New-York, Oxford 1992; Lásd még Vörös Imre: Csoportkép Laokoónnal. A magyar jogrendszer és az alkotmánybíráskodás vívódása az európai joggal. MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézet - HVG-ORAC, Budapest 2012. 54-56. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, ELTE ÁJK.
Visszaugrás
