A szólásszabadság nagyon izgalmas jog. Itt most elsősorban nem is arra gondolok (bár az is igaz), hogy az alkotmányjogi gondolkodás, tudomány és joggyakorlat is kitüntetett fontosságú jogként kezeli, hanem ennél hétköznapibb jelenségekre: a szólásszabadság jó eséllyel elsőként reagál a társadalmi folyamatokra, változó csillagállás esetén az alapjogok körében elsőként érik kihívások, és a hozzá kapcsolódó kérdések az irányadó markáns tételek ellenére (vagy éppen azért) folyamatos viták tárgyát képezik. Ezek a viták talán nem is fognak nyugvópontra jutni, mivel a szólásszabadsággal kapcsolatos mindennapi ügyek nagy száma, kiszámíthatatlan változatossága és mindannyiunkat érintő természete "túlságosan" izgalmassá teszi őket. A szólásszabadságról folytatott viták rendkívül színesek azért is, mert több dimenzióban zajlanak egyszerre: a nyilvános közlések kulturális, etikai és jogi megítélése egyaránt nélkülözhetetlen része a társadalmi diskurzusnak. Ezek a dimenziók jellemzően összemosódnak, és a nézetkülönbségek sokszor merő hitvitának tűnnek, amelyben a szembenálló felek önkényesen jutnak egyik vagy másik álláspontra.
A viták jogi dimenziójában azonban ez nincs így. Pontosabban szólva nem lehetne így, hiszen ezeknek a vitáknak megvannak a maguk keretei. Olyan módszertani keretekre gondolok, amelyeket bár nem szabad túlbecsülni és abszolutizálni, nem lehet negligálni sem. Nem válaszolják meg helyettünk a szólásszabadsággal kapcsolatos kérdéseinket, ám abban nélkülözhetetlen segítségünkre vannak, hogy válaszainkat a jogi gondolkodás számára igazolható úton érjük el. Azokat a szempontokat ölelik fel, amelyekről a jogi diskurzus valamennyi résztvevőjének számot kell adnia ahhoz, hogy álláspontja igényt tarthasson az elfogadásra.
Bár nevezhetjük ezeket a szempontokat módszertaninak, nincs okunk arra, hogy a szólásszabadság izgalmaihoz képest száraz és unalmas kötelező gyakorlatként tekintsünk rájuk. Éppen azért is érdemes számba vennünk őket, mert sok esetben közvetlenül kapcsolódnak a szólásszabadság lényegéről vallott felfogásainkhoz, és válaszaink egyszersmind e jog általunk elgondolt rendeltetéséről is szólnak. Eltökéltségünket tovább erősítheti, hogy a magyar szakirodalomban ezek a kérdések eddig korántsem kerültek az érdeklődés homlokterébe.
Írásomban egy ilyen kérdéssel foglalkozom: a szólásszabadság hatókörének (vagy másképpen: hatályának) és a szólásszabadság által nyújtott védelemnek a megkülönböztetésével. E fogalompár összességében alighanem a szólásszabadság valamennyi kérdését felöleli, ezért a vizsgálatot jelentősen le kell határolnom: elsőként a két kategória elkülönítésének mibenlétéről és az elhatárolás fontosságáról szólok, majd a hazai joggyakorlat néhány szemléletes példáján keresztül igyekszem rámutatni a vizsgált kérdések gyakorlati jelentőségére. Utóbbi körben a hazai jogi keretek leírásán túl
- 385/386 -
amellett is érvelni szeretnék, hogy a szólásszabadság és a jogalkalmazás igazolhatásának érdeke milyen hangsúlyok megtartását kívánja meg. Egyáltalán nem fogok tehát elvarrni minden szálat, de reményeim szerint a "hatókör és védelem" fogalompár jelentőségének felvillantása így is hozzájárulhat a hazai szakmai párbeszédhez.
A szólásszabadság hatókörének kérdése - kimondva vagy kimondatlanul - minden szólásszabadság-vizsgálat első lépése. Annál is inkább érdemes rámutatni erre, mivel viszonylag ritkán "mondják ki", vagyis a bíróságok és más jogalkalmazók számos esetben anélkül bírálnak el véleménynyilvánítással kapcsolatos ügyeket, hogy megindokolnák, egyáltalán miért is tekintik relevánsnak a döntésnél a szólásszabadság szempontjait. Ezzel alapvetően semmi baj nincsen, hiszen az előkérdések tisztázó levezetésére általában nincs is szükség, azt leginkább csak mérföldkőnek számító döntések meghozatalánál nem lehet mellőzni. Egyéb esetekben a joggyakorlat jobbára adottnak veszi, hogy bizonyos kommunikációkat érintő kérdéseknél állami korlátozások esetében[1] számításba jönnek a szólásszabadság tételei. A hatókör háttérben maradó kérdése azonban ennél jóval izgalmasabb.
A hatókör felrajzolása arra az alapvető kérdésre keresi a választ, hogy a szólásszabadság szabálya pontosan mit fed le, mire vonatkozik.[2] Melyek azok az esetek, amelyeket a véleményszabadság felől nézve kell megítélnünk? A kérdés úgy is feltehető, hogy mit is értünk közelebbről "szólás" alatt? A kommunikáció mely típusaira, eseteire vonatkoztatjuk? Észre kell ugyanis vennünk, hogy azokat az alkotmányos érveket, amelyekkel a véleményszabadság kiteljesedését igyekszünk előmozdítani, nem tekintjük minden esetben relevánsnak, amikor emberi beszéd vagy kommunikáció képezi vizsgálatunk tárgyát. A szólásszabadság nem a "szólást" mint olyat védi.[3] Nem gondoljuk például, hogy két magánszemély között kötött szerződés kifejezéseit önmagukban a véleményszabadság mércéi szerint kell kezelnünk. Hasonlóképpen nem gondoljuk, hogy két nagyvállalat vezetőjének beszélgetése arról, hogy a jövőben mindketten ugyanazon az áron értékesítsék termékeiket, a szólásszabadság kérdéseit veti föl. De azokra a megszólalásokra sem alkalmazzuk a véleményszabadság érveit, amikor orvos vagy ügyvéd az ügyfelét tájékoztatja. A sort lehetne folytatni számos, a mindennapi életből vett helyzettel, amelyben ugyan beszélünk, de amelyet mégsem sorolunk a szólásszabadság kérdései közé. Ahogy az amerikai Legfelső Bíróság bírája, Oliver Wendell Holmes frappánsan megfogalmazta: a szólásszabadság célja nem az, hogy a nyelv mindenféle használatához mentelmi jogot adjon.[4] Nemcsak negatív lista létezik ugyanakkor ebből a szempontból, hanem pozitív is, vagyis olyan, amely éppen anélkül helyez egy szituációt szólásszabadság-kontextusba, hogy egyébként bárki megszólalna. Bizonyos cselekedeteket "szólásnak" tekintünk, noha nem minősülnek beszédnek a szó köznapi értelmében. Jelvények viselését, zászlók lengetését, egyes ruhák felöltését és sok egyéb cselekvést olyannak tartunk, amelyek osztoznak a szólásszabadság jelentőségében. A szimbolikus szólások, illetve tágabban fogalmazva a kommunikatív cselekvések kategóriája önmagában is rendkívül érdekes elemzés tárgya lehetne,[5] számunkra azonban most csak annak érzékeltetéséig van jelentősége, hogy a szólásszabadság hatóköre - vagyis az a kör, amelyen belül relevánsnak tekintjük a véleményszabadság érveit - nem vág egybe a köznapi "szólások" körével: hol szűkebben, hol tágabban vonjuk meg a hatókört annál.
A szólásszabadság hatóköre, a "szólás" fogalma tehát normatív természetű. Nem a hétköznapi értelemben vett beszéd, hanem a kommunikáció (megszólalások vagy egyéb cselekvések) bizonyos jellegzetességei teszik alkalmazandóvá a szólásszabadság garanciáit. Egyes verbális cselekvések nem, míg egyes nem verbális cselekvések pedig kifejezetten rendelkeznek ezekkel a jellegzetességekkel.[6]
Hogy melyek ezek a jellegzetességek, arról azóta, hogy Holmes bíró "feltalálta" a szólásszabadság modern elméletét,[7] nagyon izgalmas és termékeny vita zajlik. A releváns attribútumok azonosítását az határozza meg, hogy miben látjuk a szólásszabadság elméleti igazolását. A hatókör mibenlétének és a védelem kérdésétől elkülöníthető önálló szerepének belátásához e helyütt egyelőre nincs szükség arra, hogy ezeket az igazolásokat a klasszikus csoportosításoknak megfelelően áttekintsük.[8]
- 386/387 -
Számunkra most az bír jelentőséggel, hogy bármelyik igazolást - vagy igazolásokat - is fogadjuk el, a szólásszabadság hatálya a kommunikációnak csak azokra a formáira, megjelenéseire terjed ki, amelyek ebből a szempontból alkotmányos értékkel rendelkeznek.[9] A magyar alkotmánybírósági gyakorlat példáin keresztül ezeknek az értékeknek az azonosítására bizonyos mértékig még visszatérünk, de jelen írásban ezt a kérdést nem járjuk majd körül kellő mértékben.
A szólásszabadság által nyújtott védelem kérdése csak azután merül föl, hogy a vizsgált esetet a szólásszabadság hatókörébe vontuk. Az értékelésnek ebben a második fázisában arra kell választ adnunk, hogy a szólásszabadság alkalmazandó garanciái a szóban forgó szólást valóban megvédik-e az állam fellépésével szemben. Hatókör és védelem elkülönítése éppen arra biztosít lehetőséget a jogalkalmazóknak, hogy anélkül kezeljenek valamit alkotmányos értelemben vett szólásként, hogy ezzel automatikusan védettséget is biztosítanának számára.[10] A hatókör azt dönti el, hogy a szóban forgó megszólalásra - annak kommunikációs jellegzetességei, műfaja, típusa miatt - a szólásszabadság érveit és mércéit alkalmazni kell, a védelem pedig már arra a további kérdésre ad választ, hogy a konkrét esetben a garanciák valóban pajzsot tartanak-e az állami korlátozások elé.
Hatókör és védelem elhatárolása tehát elmosódik, sőt értelmét veszti akkor, ha a szólásszabadságnak - abban a körben, ahol relevánsnak tartjuk a szempontjait - abszolút védettséget kívánunk biztosítani.[11] Ez két okból sem tűnik járható útnak. Egyrészt ez esetben olyan pontossággal kellene megvonnunk a hatókört, vagyis olyan tisztán kellene definiálnunk az alkotmányos értelemben vett "szólást", ami a véleményszabadságot érintő tengernyi és rendkívül változatos eset tapasztalatával a hátunk mögött esélytelennek látszik. Másrészt még nagyobb problémát jelentene egy abszolutista kísérlet számára, hogy a totális védelem biztosítása érdekében a releváns szólások körét (a hatókört) minden bizonnyal sokkal szűkebben tudná csak megrajzolni annál, mint amilyen körben a szólásszabadság szempontjainak valamilyen mértékű szereppel kell bírniuk.[12] Nemcsak őszintébbnek, hanem célravezetőbbnek is tűnik tehát azon az úton járni, amely hatókör és védelem elkülönítésével egyfelől szélesebben húzza meg a szólásszabadság hatálya alá tartozó ügyek körét, másfelől e körön belül különböző mértékű védettséget biztosít (vagy adott esetben nem nyújt védelmet) a kommunikációnak. El kell ismerni, hogy ez a módszer mind a hatókör, mind a védelem tekintetében viszonylag bizonytalan elvi fogalmakat eredményez,[13] gyakorlati következményeit tekintve - ahogy a magyar példákon is látni fogjuk - mégis ezzel tudjuk biztosítani, hogy a konkrét esetekben a szólásszabadság megfelelő védelmet kapjon, illetve a véleményszabadság, valamint a vele szemben felhozható alkotmányos jogok és értékek közti mérlegelés finomhangolására is csak így nyílik lehetőség.
Ha a szólásszabadság nyújtotta védelemnél tágabb hatókör önmagában nem biztosít mentességet az állam beavatkozása alól, akkor miben ragadható meg a jelentősége a véleményszabadság garantálása szempontjából? Abban, hogy a hatókörbe tartozó valamennyi szólás esetében a jogalkalmazók kötelesek számot adni azoknak a - jellemzően szigorú - teszteknek az alkalmazásáról, amelyek a szólásszabadságot érintő szabályozás mércéjéül szolgálnak. Úgy is mondhatjuk, hogy hatókör és védelem elhatárolása annak a gyakorlati következményekkel járó megragadásáról szól, hogy mekkora különbség van az olyan cselekvések között, amelyeknek semmi közük a szólásszabadsághoz, és azok között, amelyek annyit biztosan indokolnak, hogy az őket érintő eljárást szigorú alkotmányossági kontrollnak vessük alá.[14]
A hatókör tehát a szólásszabadság védelmét szolgálja, mivel annyit feltétlenül biztosít, hogy szélesen meghatározott hatály esetén a szólásszabadság szempontjait a kommunikáció szélesebb spektrumában kell relevánsnak tekinteni. Egyes szólásoknak vagy szólás-típusoknak a véleményszabadság hatókörébe helyezése a védelmi mechanizmus beindításának első lépése. Nem garantál védelmet, de garantálja a lényegesen körültekintőbb eljárást.
Jól nyomon követhető ez az amerikai joggyakorlat 20. századi fejlődésén:[15] A Legfelső Bíróság korábban a szólások jóval több csoportját zárta ki az Első Alkotmánykiegészítés hatályából. A két legtipikusabb példa talán a kereskedelmi reklámok és a rágalmazás megítélése. Míg a század közepéig az ezek körébe eső kommunikációktól a bírák eleve megvonták a szólásszabadság-szempontú értékelés lehetőségét, addig a század második felének joggyakorlata kiterjesztette rájuk a szólásszabadság hatókörét. Akár a kereskedelmi szólások,[16] akár a rágalmazás[17] megítélését nézzük, nem arról van szó, hogy a Legfelső Bíróság az új precedenseket követően minden esetben védett véleménynyilvánítá-
- 387/388 -
soknak tartotta őket, hanem arról, hogy az Első Alkotmánykiegészítés szempontjai szerint ítélte (és ítéli) meg őket. Ennek alapja mindenekelőtt az az új felismerés, hogy a szólásszabadság alkotmányos értékével ezek is kapcsolatban állnak, így adott esetben védelemre is igényt tarthatnak a kormányzati beavatkozással szemben. Azt például, hogy a közhatalmat gyakorlókat érő rágalmazás a szólásszabadság hatálya alá tartozó kérdéseket vet föl, ma már konszenzus övezi.[18] Egyebek mellett tanulságos még a "támadó beszéd" kategóriájába tartozó megnyilvánulások megítélésének változása. Bár a Legfelső Bíróság a mai napig sem bírálta kifejezetten felül a "támadó beszédet" a szólásszabadság hatóköréből kivonó döntését,[19] az azóta eltelt hetven év során egyetlen esetben sem hagyott jóvá olyan elítélést, amely ezen a kivételen alapult.[20] Úgy tűnik tehát, mintha a támadó szavakra sem állna már teljes mértékben az eredeti precedens szigorú érvelése: "A beszédnek van néhány olyan, jól meghatározott és szűkre szabott kategóriája, amelyek megelőzése vagy büntetése sohasem vetett föl alkotmányossági kérdéseket."[21]
Az amerikai példák már előrevetítik, miért kell érzékenynek lennünk arra, ha a szólások egyes csoportjait a véleményszabadság hatóköréből ki akarják zárni: ha lemondunk a szólásszabadság tesztjeinek alkalmazásáról, akkor a "kontroll nélküli" minősítésnek könnyen áldozatul esnek alkotmányos értékkel bíró megnyilvánulások is. Ez az alapállásunk akkor is helyes, ha egyébként beláttuk, hogy a hatókör felrajzolására azért is szükség van, hogy egyes szólások ne tartozzanak bele, mivel ennek hiányában meg szem elől téveszthetjük azokat az alkotmányos értékeket, amelyeket a szólásszabadság garantálásával szolgálni kívánunk.
A hazai joggyakorlat példáin is azt szeretném érzékeltetni, hogy a hatókör nem tehető függővé a konkrét megszólalás eseti jellemzőitől, különösen tartalmi elemeitől, hanem az adott kommunikációnak a szólásszabadság szempontjából alkotmányos értékkel bíró "műfaji" jellegzetességeinek kell meghatározniuk.
A szólásszabadság hatóköréről és az általa nyújtott védelemről a jogalkalmazónak minden olyan ügyben döntenie kell, amelyben a véleményszabadság szempontjaira hivatkoznak. Így van ez akkor is, ha egyébként a hatály kérdése ritkán mutatkozik meg a maga teljességében. A döntések indokolása általában nem tárja elénk külön az ezzel kapcsolatos szempontokat, és noha ezt nem is kell számon kérnünk, a joggyakorlat elemzésekor ennek elvégzése nagyon fontos részletekre irányíthatja a figyelmünket.
A szólásszabadság alkotmányos jelentősége révén a magyar Alkotmánybíróság gyakorlata is rendkívül gazdag ezen a területen, ám az esetjogból kiemelhetők olyan kérdéskörök, amelyek az átlagosnál alkalmasabbnak mutatkoznak a számunkra releváns vonások szemléltetésére. Három kérdés kapcsán vizsgáljuk hatókör és védelem megjelenését a magyar szólásszabadság-gyakorlatban: megnézzük, hogy az Alkotmánybíróság döntései miként kezelik a valótlan tényállításokat, a kereskedelmi szólásokat, illetve a közösségeket sértő beszédet. Tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróság az Alaptörvény hatálybalépése után is fenntartotta a szólásszabadság értelmezésének alapjait jelentő korábbi tételeit,[22] huszonöt év gyakorlatát vehetjük mérvadónak, ugyanakkor vizsgálatunk - különösen a harmadik példa körében - éppen annak kimutatására is irányul, hogy indokolt-e változtatni a szólásszabadság hatályának és védelmének keretein.
A hamis tényállítások, ezzel együtt a rágalmazás megítélése az amerikai esetjog egyik olyan klasszikusa, amelyen élesen kimutatható egy korábban kirekesztett kérdéskörnek az Első Alkotmánykiegészítés hatókörébe vonása. Annak ellenére, hogy a magyar Alkotmánybíróság a szólásszabadság kérdéseinek elemzésébe már egy olyan korszakban kapcsolódott be, amely ilyen váltások szükségességétől megkímélte a gyakorlatát, a hazai környezetben is tanulságosnak tűnik a "hatókör és védelem" fogalompárt elsőként ezen a példán szemléltetni. Látni fogjuk, hogy a szólásszabadság hatályának tudatosítása e téren is fontos hangsúlyokkal segítheti a jogalkalmazást.
A közelmúltban a szólásszabadság egy speciális kontextusában, a választási kampány során tett kijelentések körében több alkalommal is fölmerült a valótlan tényállítások megítélésének kérdése. Időközi választási kampányban benyújtott kifogások nyomán került sor arra, hogy a jogalkalmazók a képviselőjelöltek egymással szembeni megnyilvánulásait értékeljék. Alkalmas kiindulópontot szolgáltat számunkra két, valamennyi jogorvoslati fórumot - azaz a választási szerveket és a Kúriát követően alkotmányjogi panasz nyomán az Alkotmánybíróságot is - megjárt ügy. Témánk szempontjából elsődlegesen nem is az az érdekes, hogy az Alkotmánybíróság mindkét esetben a vizsgált bírói döntés megsemmisítése mellett döntött, hanem a bírósági vég-
- 388/389 -
zések[23] szövegében felsejlő logikát érdemes szemügyre venni.
A bírói döntések azt vizsgálták, hogy a kifogásolt kijelentésekkel a megszólaló jelölt, illetve jelölő szervezet megsértette-e a választási eljárás jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlásra vonatkozó alapelvét. Mindkét ügyben úgy találták, hogy igen. Az indokolások szerint a szóban forgó kifejezésekkel azért sérült a választási alapelvben foglalt követelmény, mert azok már túlléptek az értékítélet keretein, és valótlan tényállításnak minősültek. Bár a bírói döntések idéznek az alkotmánybíróság vonatkozó gyakorlatából, az indokolásokat olvasva úgy tűnik, mégsem annak szellemében jártak el. Itt most nem is arra gondolok, ami miatt az Alkotmánybíróság mindkét végzést megsemmisítette: a testület megállapította, hogy az elhangzott kifejezések a kontextus egészét figyelembe véve értékítéletnek minősülnek, így a szólásszabadság védelme alatt állnak. Számunkra érdekesebb a bírói döntéseket aszerint szemügyre venni, hogy miként kezelik a hamis tényállításokat. Az indokolások szövegét olvasva legalábbis nem tűnik alaptalannak egy olyan következtetés, hogy ezekben az esetekben a valótlan tényállításokat nemcsak a szólásszabadság aktuális védelmi körén, hanem tulajdonképpen már a hatályán is kívülre rekesztették. Erre utal az, hogy az indokolások megállnak annak deklarálásánál, hogy a szóban forgó kifejezések tényállítások, és mivel valótlanok, ezért jogsértőek, megvalósították a választási alapelv sérelmét. A döntések logikája viszonylag automatikus, vagyis a releváns alkotmánybírósági precedens felhívásán túl, az abban foglaltak ellenére nem találunk érdemi érvelést arra vonatkozóan, hogy a szólásszabadság szempontjait hamis tényállításoknál, választási kampányban, képviselőjelöltek egymás elleni megszólalásainál miként kell figyelembe venni. Márpedig ha a jogalkalmazó nem veszi figyelembe ezeket a szempontokat, azzal azt is állítja, hogy ezek nemcsak a védelmen, hanem a hatókörön is kívül esnek. Elképzelhető, hogy ez a mulasztás csupán az indokolás elnagyoltságának tudható be, ami a választási eljárási határidők rendkívüli szorításának számlájára írható, ám ettől még ezek az esetek így alkalmat adnak arra, hogy tisztázzuk: a hamis tényállítások a magyar alkotmányjogi gyakorlatban (is) a szólásszabadság hatókörén belül vannak, még ha sokszor nem is kaphatnak védelmet. Ennek egyértelmű szemléltetésére több alkotmánybírósági határozat is említhető lenne, de mindenekelőtt két döntést érdemes kiemelni.
A 36/1994. (VI. 24.) AB határozat a közszereplők bírálhatóságának határait vizsgálva nagyon világos kijelentéseket tett a szólásszabadság hatókörével kapcsolatban. Az Alkotmánybíróság e téren az Alaptörvény hatálybalépését követően is ezekből a kijelentésekből, alkotmányjogi összefüggésekből indult ki,[24] amelyek így továbbra is irányadók. A határozat rámutatott arra, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának alkotmánybeli megfogalmazása nem tesz különbséget tényközlés és értékítélet között, ezért a szólásszabadság általában mindenféle közlés szabadságát magában foglalja, függetlenül erkölcsi minőségétől vagy akár valóságtartalmától is. Az Alkotmánybíróság világos különbséget tesz hatókör és védelem között, amikor egyfelől leszögezi, hogy "a véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga nem korlátozódik csupán az értékítéletekre", másfelől rögtön hozzáteszi, hogy "a véleménynyilvánítási szabadság határainak megvonásánál azonban indokolt különbséget tenni értékítélet és tényközlés között".[25] Ez a különbség ugyanakkor már nem abban áll, hogy a hamis tényállításoknál nem vesszük figyelembe a szólásszabadság melletti érveket, hanem abban, hogy speciális, a korlátozást az értékítéleteknél szélesebb körben lehetővé tevő mércéket alkalmazunk rájuk. A közhatalom és a közszereplők bírálata körében maga a határozat rajzolja föl azt az első határvonalat, amelynek az egyik oldalán a valótlan tényállítások - bár hatókörön belül vannak, de - védelem nélkül maradnak, a másik oldalán viszont még a szólásszabadság védelmét is élvezhetik. A hamis tényállítás e körben csak rosszhiszeműség mellett marad védelem nélkül.[26]
A másik alkotmánybírósági döntés, amelyből nagyon szemléletesen kitűnik a hamis tényállítások helye a szólásszabadság körén belül, a rémhírterjesztés büntethetőségéről szóló 18/2000. (VI. 6.) AB határozat. Az Alkotmánybíróság az előbb említett 1994-es határozatára jelentős mértékben támaszkodó indokolásában mindenekelőtt arról foglalt állást, hogy a Büntető Törvénykönyvben rémhírterjesztésként leírt magatartás, azaz a köznyugalom megzavarására alkalmas valótlan tényállítások nyilvános közlése egyáltalán a szólásszabadság hatálya alá tartozik-e. Korábbi tételeit követve a testület egyértelműen igenlő választ adott, és újfent leszögezte, hogy a véleményszabadság magát a megszólalás lehetőségét és tényét fedi le. Mivel pedig a valótlan tényközlés a szólásszabadság hatókörébe tartozik, az Alkotmánybíróság ez esetben is szigorú mércét alkalmazva döntött a vizsgált büntető rendelkezés alkotmányosságáról. A teszt ez esetben a köznyugalom megzavarásának minősített intenzitása ("clear and present danger") volt,[27] ami - a rémhírterjesztés büntethetőségét csak közveszély helyszínére vagy háborús időkre szorítva - a tényállás alkotmányellenességére vezetett.
A hamis tényállítások alkotmánybírósági megítélésének magyar példája tehát nagyon jól szemlélteti a szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem megkülönböztetésének jelentőségét: nem arról van szó, hogy a valótlan tényközlések minden esetben alkotmá-
- 389/390 -
nyos védelem alá tartoznának (sőt), hanem arról, hogy mint a nyilvános diskurzus velejárói nem rekeszthetők ki a véleményszabadság köréből, ezért korlátozásukat - legalábbis a közéleti véleménynyilvánítás körében - szigorú mércék szerint kell megítélni. Ez a kötelezettség a választási ügyekben eljáró bíróságot akkor is kötelezi, ha egyébként helyesen ítéli meg a közlés tényállítás-jellegét.
A kereskedelmi kommunikáció, azon belül a gazdasági reklámok megítélése szintén olyan kérdéskör, amely nemcsak az "amerikai előtörténete" miatt érdekes, hanem azért is, mert a magyar gyakorlatban is tanulságokkal szolgál hatókör és védelem kapcsolatával összefüggésben. A hazai esetjogot itt sem a nagy váltások jellemzik, sokkal inkább az alaptétel finomhangolása. Az Alkotmánybíróság alaptétele e tekintetben kezdettől fogva az, hogy a gazdasági reklámtevékenység a szólásszabadság hatálya alá tartozik. A kérdéssel elsőként foglalkozó 1270/B/1997. AB határozat tanúsága szerint a testület alkotmányértelmezését ez esetben (is) az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata ihlette meg: az indokolás utal arra, hogy míg az EJEB a Barthold-ügyben még nyitva hagyta a reklámok Egyezmény általi védelmének kérdését, addig a Markt Intern-ügy ítélete már világossá tette, hogy a kereskedelmi jellegű információk nem zárhatók ki az Egyezmény 10. cikk 1. pontjának alkalmazási területéről.[28]
Az EJEB gyakorlatára való utalás mellett az Alkotmánybíróság a hatókör kérdését frappáns, lényegre törő rövidséggel oldotta meg: korábbi döntéseire hivatkozva leszögezte, hogy a szólásszabadság magát a szabad kommunikációt fedi le, amelynek a kereskedelmi célú közlések is részét képezik. A testület a kereskedelmi kommunikáció sajátosságainak következményeit tehát nem a véleményszabadság hatályánál, hanem az az által biztosított védelem kérdésénél vonta le: a kereskedelmi jellegű információk közzétételekor szélesebb körű állami beavatkozás lehet alkotmányosan indokolt, mint a véleményközlés más eseteiben, mivel a gazdasági reklámok nem állnak közvetlen kapcsolatban az egyéni önkifejezéssel és a demokratikus társadalmi részvétellel mint a kifejezés szabadságának alapértékeivel.
A kereskedelmi szólások disztingvált megközelítését tükrözi a 23/2010. (III. 4.) AB határozat. Ez mindenben fenntartotta az előbbi döntés tételeit, de olyan kiegészítéseket fűzött hozzájuk, amelyek témánk szempontjából figyelmet érdemelnek. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy a gyengébb alkotmányos védelemben részesülő kereskedelmi szólást a kizárólagos, illetve meghatározó gazdasági érdek különbözteti meg más közlésektől, ugyanakkor a közlésekhez kötődő gazdasági érdek súlyának megítélésében már nehézségek adódhatnak. A kereskedelmi kommunikáció ugyanis összefonódhat a közügyek vitatásával vagy a művészi önkifejezéssel, és a gazdasági jogalanyok megszólalásai kifejezhetnek a közügyekben releváns állásfoglalást, véleményt. Továbbá a kulturális, művészeti, vagy akár közéleti tartalommal bíró javak is megjelennek reklámozott áruként, szolgáltatásként. Az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy az óhatatlanul előforduló határesetekben a vélelem amellett szól, hogy a szólásszabadság által védett kifejezésről van szó.[29]
Mindemellett az Alkotmánybíróság abban is követte az EJEB gyakorlatát, hogy majd’ minden esetben alkotmányosnak ítélte a gazdasági reklámozást érintő korlátozásokat. Így tett a személyhez fűződő jogok sajátos védelme,[30] a szexuális szolgáltatások, illetve a dohány- és alkoholtermékek részleges korlátozása,[31] továbbá a médiatartalmakban elhelyezett kereskedelmi kommunikáció szabályozása[32] esetén.
Ami ebből hatókör és védelem összefüggésében azonnal levonható, hogy a kereskedelmi szólások hatókörbe vonása jelentős mértékben eltérő védelmi szintek kialakítását eredményezte annak érdekében, hogy a joggyakorlat ne veszítse szem elől a szólásszabadság alapértékeit. Akár az is fölvethető lenne, hogy mi értelme volt a védelmi szintet ilyen mértékben "destabilizálni", azaz mit nyerünk azzal, hogy a gazdasági reklámokat a szólásszabadság hatálya alá vonjuk. Sokat. Nemcsak arról van ugyanis szó, hogy nyilvános közlésként már önmagukért is helyes a gazdasági reklámokat hatókörön belül tartani, hanem arról is, hogy ezzel a szólásszabadság alapértékeit is hatékonyabban védjük. Azzal, hogy a kereskedelmi kommunikációnál is a szólásszabadság érintettsége által indokolt körültekintéssel járunk el, annak esélyét nyerjük meg, hogy valóban nem marad védelem nélkül olyan közlés, amely már túlmutat a nyers gazdasági érdekeken, és szorosabb kapcsolatban áll a véleményszabadság alapértékeivel. Annak a disztingvált megközelítésnek van itt kulcsszerepe, amelyet az Alkotmánybíróság a fent ismertetett érvelésében hangsúlyoz: a kereskedelmi kommunikációnál, így a gazdasági reklámok esetében is mindig érzékenynek kell lennünk arra, hogy a szabályozás valóban csak a gazdasági érdekek kommunikálását korlátozza-e. Ha annál szélesebb körű korlátozással találjuk szemben magunkat, akkor a magasabb szintű védelmi mércék is működésbe léphetnek.
A 23/2010. (III. 4.) AB határozat a vizsgált kérdések közül az egyiknél éppen e logika alapján lépett föl a reklámkorlátozó szabály ellen. A szóban forgó rendelkezés feljogosította az eljáró hatóságot, illetve a bíróságot, hogy megtiltsa a még közzé nem tett reklám közzétételét, ha megállapítja, hogy a reklám a gazdasági reklámtevékenységre vonatkozó előírásba ütközne. Az Alkotmánybíróság abból indult ki, hogy az
- 390/391 -
előzetes ellenőrzésnek ez a lehetősége - az általános fogalmazás következtében - a közlések rendkívül széles körét érintheti, különös tekintettel arra, hogy a sajtótermékben lévő reklámok közzétételének előzetes hatósági tiltása magának a sajtótermékeknek a megjelenését is akadályozhatja. Ez a "reklámszabály" tehát már nemcsak gazdasági érdekeket szolgáló, hanem kiemelt védelmet érdemlő kifejezéseket is érintett, aminek következtében az Alkotmánybíróság aránytalan korlátozásnak ítélte.
A közelmúlt egyik alkotmánybírósági ügye szintén fölvethette volna ezeket a kérdéseket. A 3208/2013. (XI. 18.) AB határozatban - más alaptörvényi hivatkozások elbírálása mellett - arról döntöttek az alkotmánybírák, hogy a közutak melletti reklámtáblák elhelyezésének rendjét a korábbiakhoz képest jelentős mértékben szigorító, számos új tilalmat bevezető szabályozás alkotmányellenesen korlátozza-e a szólásszabadságot. A határozat kifejezetten fenntartotta a korábbi gyakorlatban kidolgozott értelmezéseket,[33] és a reklámozás lehetőségének szűkítését a véleménynyilvánítás hatálya alatt vizsgálta. A fentiek tükrében mégis fölvethető, hogy a hatókör jelentőségét mintha nem kellő súllyal vette volna figyelembe. A határozat a gazdasági reklámok alacsonyabb védettségének tesztjét alkalmazta, röviden hivatkozva arra, hogy az indítványozók nem hoztak fel olyan érvet, illetve az ügy egyéb körülményei sem utalnak arra, hogy a reklámelhelyezés vizsgált korlátozása olyan hirdetéseket érintene, melyek jelentős közérdekű kérdésekhez kapcsolódnak, vagy hogy az érintett reklámtáblák esetében az üzleti érdekek összekapcsolódnának közügyek megvitatásával és a véleménypluralizmussal. Ezzel szemben azonban felhozhatók olyan érvek, amelyek szerint "az ügy egyéb körülményei" szigorúbb szólásszabadság-vizsgálatot érdemeltek volna. Már a mindennapi gyakorlat is óvatosságra int, hiszen a köztéri reklámplakátok köztudottan politikai üzenetek hordozóivá válnak választási időszakban. A releváns fogalom-meghatározás pedig csak tovább növelhette volna a gyanakvást a korlátozással szemben, hiszen annak értelmében az új szabályozás kifejezetten vonatkozott azokra a hirdetésekre is, amelyek célja, hogy a közúton közlekedőket ideológiák, elvek, értékek, elképzelések támogatásáról vagy elutasításáról meggyőzze.[34] Nehezen vitatható, hogy ez a fordulat már közvetlenül utal olyan közlésekre, amelyek szoros kapcsolatban állnak közügyek vitatásával, adott esetben jelentős közérdekű kérdésekkel. Nem véletlen, hogy amikor egy későbbi jogszabály-módosítás a definícióban már kifejezetten feltüntette a választási plakátokat,[35] akkor voltak, akik a kormányzati lépést csupán olyan pontosításként értelmezték, amely érdemben nem vont be újabb kategóriát a korlátozás hatálya alá.[36] Márpedig ha a korlátozás közéleti közléseket is érintett, akkor az a határozatban felhozott szempontokat lényegesen más megvilágításba helyezi.
Mindezek alapján ez az ügy annak lehetett volna újabb példája, hogy - túl a formális érvelésen - miért is lehet fontos a szólásszabadság hatókörébe vonnunk a reklámok szabályozását. Azért, mert a nyilvános üzenetként a közlési szabadság szempontjából önmagukban is számításba jövő kereskedelmi szólások korlátozása nem elhanyagolható számú esetben olyan üzenetek visszaszorításának is eszköze, amelyeket már kiemelt védelem illet meg.
A szólásszabadság hatókörének harmadik példáját, a közösségeket sértő szólások rendkívül sokrétű és izgalmas témáját az eddigieknél is szűkebben értelmezve vonom be jelen vizsgálatunk körébe: kizárólag egy szempont felvillantására szorítkozom. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a szólásszabadság jövőbeli alkotmányos értelmezése terén különösen fontos kérdésről esik most szó.
Az Alaptörvény IX. cikke eredetileg tömören foglalkozott a szólásszabadsággal, az (1) bekezdésben elismerve mindenki jogát a véleménynyilvánítás szabadságához. Később az Alaptörvény negyedik módosítása a (4) és az (5) bekezdés beiktatásával jelentősen bővítette a szöveget, amely így ma már külön rendelkezik arról, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére, illetve a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére. Mindezek után a hazai joggyakorlat nagy jelentőségű kérdésévé vált, hogy a jogalkalmazók - élükön e tekintetben az Alkotmánybírósággal - mit kezdenek ezekkel az új alkotmánybeli szövegekkel. E kérdésre egyelőre még nincs egyértelmű válasz, de az első reakciók részben a szólásszabadság hatókörének és védelmének most vizsgált témáján belül is elhelyezhetők.
Az Alaptörvény IX. cikk (4) bekezdésének értelmezése terén mérföldkőnek számít a közéleti szereplők bírálhatóságának alkotmányos kereteivel foglalkozó 7/2014. (III. 7.) AB határozat. Az Alkotmánybíróság itt úgy ítélte meg, hogy az új szövegrész nem írta fölül a szólásszabadság korábbi felfogását, és "nem rontotta le" a korábbi tételeket. A testület abból indult ki, hogy szólásszabadság-értelmezésének kezdettől fogva sarokköve volt, hogy mások emberi méltósága a véleményszabadság korlátja lehet.[37] Eszerint az Alaptörvény IX. cikk (4) bekezdése szövegszerűen is egyértelművé tette azt, ami az emberi méltóság alkotmányos helyéből egyenesen következik, ti. hogy az még a kitüntetett szereppel
- 391/392 -
bíró véleményszabadságnak is korlátja lehet. Az alapjogok korlátozásának követelményeiből következően ugyanakkor az alkotmányossági kérdés ez esetben is mindig az, hogy pontosan mely esetben és meddig kell a szólásszabadságnak engednie, vagyis az emberi méltóság védelmét szolgáló korlátozás mikor minősül szükségesnek és arányosnak. Az Alkotmánybíróság szerint nyilvánvaló ugyanis, hogy az adott szabályozás emberi méltósággal való bármilyen összefüggése önmagában nem igazolhatja a szólásszabadság korlátozását, ellenkező esetben a szólásszabadság tartalma kiüresedne, mivel az emberi méltósággal, illetve az abból fakadó jogokkal a jogszabályi rendelkezések rendkívül széles köre áll közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban.[38]
"Hatókör és védelem" tekintetében mindezt abban foglalhatjuk össze, hogy az Alkotmánybíróság ebben a döntésében a szólásszabadság-vizsgálódások kereteit érintetlenül hagyta, a véleményszabadság hatókörét nem szűkítette, hanem továbbra is az általa nyújtott védelem esetről esetre történő körültekintő mérlegelése mellett kötelezte el magát. Hogy az Alaptörvény alapján ennek a védelemnek a korábbiakhoz képest több ügyben vagy szélesebb körben kell-e meghajolnia az emberi méltóság előtt, az éppen ezeknek a tüzetes vizsgálatoknak az eredményeképpen dönthető csak el. A közéleti szereplők bírálhatósága körében mindenesetre az Alkotmánybíróság fenntartotta a szólásszabadság kitüntetett jelentősége melletti érveket.
Más megközelítés látszik azonban megjelenni egy másik döntésben. A közösségeket sértő beszéd kérdése speciális körülmények között, a parlamenti szólások megítélése kapcsán került - az új szabályok óta először - az Alkotmánybíróság elé. A testületnek országgyűlési képviselők alkotmányjogi panasza alapján arról kellett döntenie, milyen alkotmányossági szempontok szerint kell megítélni a parlamenti fegyelmi jognak a felszólalások szankcionálására lehetőséget adó rendelkezéseit. A 3206/2013. (XI. 18.) AB határozat több döntést is magában foglal a szólásszabadság hatókörével kapcsolatban, amelyeket érdemes elkülönítenünk egymástól.
Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt amellett foglalt állást, hogy a parlamenti szólásszabadságot a véleménynyilvánítás hatálya alá tartozóként kezeli, sőt a véleményszabadság lényeges alkotóelemének tekinti, mivel az Országgyűlés az ország sorsát érintő ügyekben a szabad véleménynyilvánítás érvényesülésének kiemelten fontos helyszíne.[39] A testületnek ez az álláspontja az irodalom tükrében nem tekinthető magától értetődőnek,[40] ugyanakkor meglepőnek sem lehet nevezni azok után, hogy mind a korábbi gyakorlata,[41] mind az EJEB esetjoga ezt az értelmezést vetítette előre. Témánk szempontjából ismét arra juthatunk, hogy a parlamenti szólásszabadság megítélésekor olyan disztingvált megközelítésre van szükség, amely bár lehetőséget nyújt a kérdéskör sajátos kezelésére, de ezt nem azzal éri el, hogy a szólásszabadság hatóköréből teljesen kivonja ezeket a közléseket, eleve alkalmazhatatlanná téve a véleményszabadság mércéit. Ahogy azt az egyik - a határozattal más ponton vitatkozó - különvélemény kifejti: bár a képviselői beszédjog közvetlenül nem a véleményszabadságból, hanem a szabad mandátumból ered, akkor, amikor a szabályok e beszéd gyakorlása elé tartalmi korlátokat állítanak, lehet hivatkozni a véleménynyilvánítás szabadságának sérelmére is. "Más kérdés, hogy a korlátozás alkotmányossága megítélésénél figyelemmel kell lenni a képviselői beszédjog sajátosságaira is. Ha azonban a parlamenti felszólalásokat teljes mértékben kivonnánk a véleménynyilvánításra vonatkozó alkotmányos tesztek alól, akkor az azzal a veszéllyel járna, hogy e körben a szólásszabadság lényeges tartalma sérül."[42] A sajátos védelmi szempontok igénye megint csak nem egyenlő a hatály elismerésének tagadásával.
Azután, hogy a parlamenti felszólalások kategóriáját a véleményszabadság hatálya alatt tartotta, az Alkotmánybíróság két további ponton - az indítványok által támadott rendelkezésekhez igazodva - a kifejezések tartalma alapján is a szólásszabadság hatókörének kérdését járja körül. A testület először is leszögezi, hogy a parlamenti képviselő által az Országgyűlés ülésén alkalmazott fizikai erőszak, illetve a közvetlen fizikai erőszakkal való fenyegetés nem tartozik a véleményszabadsága körébe. Meggyőződésem szerint ez a kérdés rövidre zárható úgy, ahogy az Alkotmánybíróság tette: a fizikai erőszak alkalmazása vagy a fizikai erőszakkal való közvetlen fenyegetés aggálymentesen kirekeszthető a szólásszabadság hatóköréből, hiszen a józan észnek megfelelő konszenzus övezi, hogy ezek a cselekmények már nem tartoznak a közlések, kifejezések körébe, nem terjed ki rájuk a "szólás" normatív kategóriája.
A határozat azonban hasonlóan röviden ítéli meg a valamely személyt, csoportot - különösen valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösséget - kirívóan sértő kifejezések használatát is. Érvelése szerint tekintettel arra, hogy az Alaptörvény IX. cikk (4)-(5) bekezdése alapján a véleménynyilvánítás alaptörvényi védelme eleve nem terjed ki ezekre az esetekre, ezeknél a véleményszabadság sérelme fel sem merülhet. Meggyőződésem szerint ez a kérdés viszont már összetettebb. A döntés indokolása ezen a ponton ugyanis azon az értelmezésen alapul, hogy az Alaptörvény IX. cikk (4) és (5) bekezdése a szólásszabadság hatókörét szűkíti le, kirekesztve abból a mások emberi méltóságát vagy a közösségek méltóságát sértő beszédet. Eszerint az olyan megszólalások alkotmányos megítélése körében, amelyek valakire vagy valakikre sértő tartalmat hordoznak,
- 392/393 -
nincs is helye a szólásszabadság-szempontok mérlegelésének - ahogy ez a mérlegelés hiányzik is az Alkotmánybíróság döntéséből. És noha a konkrét esetben "kirívóan sértő" kifejezésekről szólt a vizsgált rendelkezés, ha az alaptörvényi mondatoknak ilyen értelmet adunk, akkor valójában bármely sértés esetén hasonlóan járhatunk el, hiszen az alkotmányszöveg nem kvalifikálja a sértegetést. A sértő beszéd így a törvényi szabályozás szabad prédájává válik, amelynek alkotmányossági vizsgálata körében fel sem vetődhet, hogy a jogalkotó a szólásszabadságot arányosan korlátozó megoldást választott-e, vagy esetleg például büntetőjogi szankciókat helyezett kilátásba nem is annyira súlyos sértések esetére. Hatókör és védelem elhatárolása épp erről szól: ha a szólásszabadság hatálya alól eleve kivonunk a nyilvános diskurzus részét képező egyes megszólalásokat, akkor valójában a disztingvált, azaz a helyes mérlegelés esélyét hordozó alkotmányossági megítélés lehetőségéről mondunk le.
Ehelyett ez esetben is azt az utat kellene követni, amely a szólások védelméről a véleményszabadság körében végzett körültekintő vizsgálat után hoz döntést. Ha már - amint láttuk, indokoltan - a kereskedelmi kommunikáció körében is ezt az utat járja az Alkotmánybíróság, akkor még kevésbé tehetne mást egyértelműen közéleti megszólalások esetében, függetlenül attól, hogy azok sértőek-e valakire vagy valakikre nézve. A 7/2014. (III. 7.) AB határozat logikájáról van itt szó: az emberi méltóság bármilyen érintettsége nem lehet aduász a szólásszabadsággal szemben, hanem - a méltóság alkotmányos helyét figyelembe véve, de - esetről esetre mérlegelve lehet csak megtalálni a helyes egyensúlyt. Ha egy szabályozás az emberi méltóság, illetve a "közösségek méltósága" védelmének célját követi is, attól még nagyon is számot kell adnia a szükséges és arányos korlátozás követelményéről. Ellenkező esetben a hatókörből való kirekesztés igazolási deficitjével találjuk szemben magunkat.
A közösségeket sértő beszéd, a tágabb értelemben vett gyűlöletbeszéd a szólásszabadság hatálya alá tartozik, valamennyi megnyilvánulásával együtt. A hatókörbe vonás ugyanis nem múlik máson, minthogy a kommunikációnak az az esetköre, típusa, amelybe tartozik, kétségkívül kapcsolatban áll a szólásszabadság alkotmányos értékeivel. A társadalmi csoportokat érintő közéleti szólások szinte mindig kapcsolódnak a nyilvános politikai diskurzushoz, sőt kifejezetten a közvélemény formálásának igényével lépnek föl. Ehhez képest már más kérdés, hogy e megnyilvánulások közül némelyeknek, például a gyűlöletre uszításnak - további körülményeket mérlegelve - nem jár alkotmányos védelem. Ez az írás mindvégig e különválasztás fontosságára igyekezett rámutatni.
A szólásszabadság-kérdések vizsgálatának egyik fontos elemeként azt igyekeztem körbejárni, miként választható el egymástól a szólásszabadság hatóköréről és az általa nyújtott védelemről szóló döntés. A magyar joggyakorlat három szemléletes példáján - a valótlan tényállítások, a kereskedelmi szólások, illetve a közösséget sértő beszéd esetén - keresztül a hazai jogi környezethez szabott válaszokat kerestem, azzal a szándékkal, hogy ez hozzájárulhat jogalkalmazásunk tisztább kereteinek felvázolásához. Hatókör és védelem elválasztása immanens része a jogalkalmazói mérlegelésnek, amely fontos gyakorlati következményekkel jár. A hatókörről meghozandó döntés - kimondva-kimondatlanul - minden szólásszabadság-kérdés megítélésének szükségszerű első lépése: annak deklarálása, hogy a véleményszabadság szempontjait az előttünk fekvő ügyben relevánsnak tartjuk-e. A védelem körében adhatunk választ ezután arra, hogy milyen védettséget nyújtunk a különféle megszólalásoknak, vagyis mely esetekben biztosítunk ténylegesen is elsőbbséget a szólásszabadság szempontjainak. A magyar példákat felhasználva amellett érveltem, hogy a hatókört minél szélesebbre kell vonnunk, és a releváns distinkciókat nem itt, hanem a védelem körében kell megtennünk. Ezt kívánja meg a szólásszabadság minél szilárdabb lábakon álló garantálásának célja, másrészt e nélkül nem is juthatunk átlátható, megfelelő igazolással rendelkező, igazodási pontként szolgáló joggyakorlatra.
A hatókörbe vonás nem múlhat máson, minthogy a kommunikáció szóban forgó esetköre, típusa olyan jellemzőkkel rendelkezik, amelyek kapcsolatban állnak a szólásszabadság alkotmányos értékeivel. Ezeknek az értékeknek és az általuk kijelölhető hatókörnek a magyar joggyakorlatban való megjelenését egyelőre nem jártam kifejezetten körül, hanem megelégedtem azzal az elnagyolt válasszal, hogy a hatókörnek a nyilvános diskurzus minél szélesebb körét fel kell ölelnie. Jelen írás arra fokuszált, hogy egy módszertani kérdésnek, hatókör és védelem szétválasztásának a jelentőségét érzékeltesse. Erre az alapra építve egy további elemzésben már sokkal tanulságosabban vizsgálható az a kérdés, hogy a hazai gyakorlat tükrében pontosan milyen érvek, milyen igazolások mentén szabhatjuk meg a szólásszabadság hatókörét.■
- 393/394 -
JEGYZETEK
[1] Itt kell előrebocsátanom, hogy ez az írás a szólásszabadság vertikális hatályával, azaz az állami beavatkozások kérdésével foglalkozik, ami nem jelenti azt, hogy a horizontális hatály kérdései ne érdemelnének figyelmet. (Lásd pl. a munkajog világában időről-időre felbukkanó érdekes jogeseteket, amelyek azt a kérdést feszegetik, hogy a munkáltató mennyiben némíthatja el munkavállalóját.)
[2] A problémát leginkább körbejáró angolszász irodalomban általában "lefedést" (coverage) és "védelmet" (protection) különítenek el egymástól, de a "lefedés" mellett jelen van a "hatály" (scope) kifejezés egyenértékű használata is. Előbbire lásd pl. Frederick Schauer: Categories and the First Amendment: A Play in Three Acts. 34 Vanderbilt Law Review 265-307., valamint Eric Barendt: Freedom of Speech. Oxford-New York, Oxford University Press, 2005. 74-78., utóbbira lásd pl. Robert Post: Participatory democracy as a Theory of Free Speech. 97 Virginia Law Review 477.
[3] Robert Post: Recuperating First Amendment Doctrine. 47 Stanford Law Review 1950.
[4] Frohwerk v. United States, 249 U.S. 204, 206 (1919)
[5] A kérdéskör összefoglalását lásd: Eric Barendt: Freedom of Speech. Oxford-New York, Oxford University Press, 2005. 78-88.
[6] Frederick Schauer: Categories and the First Amendment: A Play in Three Acts. 34 Vanderbilt Law Review 273.
[7] Robert Post: Reconciling Theory and Doctrine in First Amendment Jurisprudence. 88 California Law Review 2355.
[8] Az igazolásokat összefoglalóan lásd pl. Halmai Gábor - Tóth Gábor Attila: Emberi jogok. Budapest, Osiris, 2003. 431-437., illetve Koltay András: A szólásszabadság alapvonalai. Budapest, Századvég, 2009. 25-48.
[9] Robert Post: Participatory democracy as a Theory of Free Speech. 97 Virginia Law Review 477.
[10] Barendt, i. m. (5. lj) 76.
[11] Ilyennek tekinthető például Alexander Meiklejohn eredeti elmélete. Alexander Meiklejohn: Free speech and its relation to self-government. New York, Harper Bros, 1948.
[12] Példa erre Meiklejohn elmélete, amelyet ő maga is korrigált, kiterjesztett. Alexander Meiklejohn: The First Amendment is an absolute. Supreme Court Review 1961.
[13] Schauer, i. m. (6. lj.) 277.
[14] Frederick Schauer: Must speech be special? 78 Northwestern University Law Review 1290.
[15] Az amerikai példák szerepe nem abban áll, hogy feltétlenül követni kellene őket, hanem abban, hogy a szólásszabadság módszertani kérdéseiben a tengerentúli gyakorlat és irodalom páratlanul gazdag.
[16] Virginia State Pharmacy Board v. Virginia Citizens Consumer Council, 425 U.S. 748 (1976).
[17] New York Times Co. v. Sullivan, 376 U.S. 254 (1964).
[18] Ez nem jelenti azt, hogy a közszereplők szélesebb körű bírálhatóságának alátámasztására felhozott egyes érveket ne kérdőjeleznék meg. A "dermesztő hatás" érvét sajátosan járja körül Frederick Schauer: On the relationship between press law and press content. In: Timothy Cook (ed.): Freeing the presses: The First Amendment in action. Baton Rouge, Lousiana State University Press, 2005. 51-68.
[19] Chaplinsky v. New Hampshire, 315 U.S. 568 (1942).
[20] Erwin Chemerinsky: Constitutional Law - Principles and Policies. New York, Aspen Publisher, 2006. 1002.
[21] Chaplinsky v. New Hampshire, 315 U.S. 568 (1942) 569.
[22] 7/2014. (III. 7.) AB határozat, megerősítette pl. 13/2014. (IV. 18.) AB határozat.
[23] Kvk.I.37.191/2015/3. és Kvk.II.37.345/2015/3. számú kúriai végzések.
[24] 7/2014. (III. 7.) AB határozat, Indokolás [24], [48]; 13/2014. (IV. 18.) AB határozat, Indokolás [23], [27], [31].
[25] 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 219, 230.
[26] 13/2014. (IV. 18.) AB határozat, Indokolás [31]
[27] Hogy más esetben, nevezetesen az uszítás megítélésekor is ezt a mércét alkalmazta-e az Alkotmánybíróság, arról lásd Török Bernát: A gyűlöletbeszéd tilalmának médiajogi mércéi. Jogtudományi Közlöny 2013/2. szám 59-72.
[28] 1270/B/1997. AB határozat, ABH 2000, 713, 715.
[29] 23/2010. (III. 4.) AB határozat, ABH 2010, 101, 121.
[30] 1270/B/1997. AB határozat.
[31] 37/2000. (X. 31.) AB határozat és 23/2010. (III. 4.) AB határozat.
[32] 165/2011. (XII. 20.) AB határozat.
[33] 3208/2013. (XI. 18.) AB határozat, Indokolás [104].
[34] A reklámtáblák, reklámhordozók és egyéb reklám célú berendezések közutak melletti elhelyezésének részletes szabályairól szóló 224/2011. (X. 21.) Korm. rendelet 1. §-a.
[35] 5/2014. (I. 17.) Korm. rendelet 1. §-a.
[36] http://mno.hu/belfold/lukra-futottak-a-jogvedok-a-valasztasi-plakatokkal-1207244; letöltés ideje: 2015. május 25.
[37] 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 174.
[38] 7/2014. (III. 7.) AB határozat, Indokolás [24] és [43].
[39] 3206/2013. (XI. 18.) AB határozat, Indokolás [21].
[40] Szente Zoltán: Emberi jogok-e a parlamenti képviselői jogok? A képviselői szólásszabadság alkotmányjogi jellegéről. Állam- és jogtudomány 2015/2., megjelenés alatt.
[41] 33/1998. (VI. 25.) AB határozat, 34/2004. (IX. 28.) AB határozat.
[42] Paczolay Péter különvéleménye, 3206/2013. (XI. 18.) AB határozat, Indokolás [111]-[113].
Visszaugrás
