A minap döbbenettel olvastam az újsághírt, hogy minden harmadik gyermek élettársi kapcsolatból születik Magyarországon. Ehhez képest úgy tűnik, hogy egy-két kivételtől eltekintve megállt az idő hazai magánjogunkban. Magam sem vagyok az élettársi kapcsolatok híve, de nem dughatjuk a fejünket a homokba egy egyre tömegesebb jelenség előtt.
A római jogban a házasságokat két nagy csoportba sorolják, aszerint, hogy létrehoznak-e férji hatalmat vagy sem. A férji hatalmat létrehozó házasságok (matrimonium iustum) valamilyen szertartás keretében (confarreatio), vagy színleges adásvétellel (coemptio), illetve elbirtoklással jöttek létre. A férji hatalmat nem eredményező, a nő vagyoni önállóságához vezető úgynevezett manus nélküli házasságok eleinte kívülről nézve nem különböztek a concubinatus-tól, amit ma finoman csak élettársi közösségnek nevezünk. Az egyetlen különbség nem volt más, mint a felek közötti házassági szándék, azaz az affectio maritalis. Rómában a manus nélküli házasságot, mint jogi tényt tekintették, de nem ismerték el jogintézménynek.[1] A manus nélküli házasság és a concubinatus megkülönböztetése azonban idővel megkövetelte, hogy a matrimonium sine manu valamilyen külső jelet kapjon, amit a római jog meg is teremtett.
A középkorban szintén rendkívül elterjedtek voltak az ún. klandesztin házasságok, vagyis egészen a Tridenti Zsinatig érvényes házasságnak tekintették azt is, ha a felek együttélése a házassági szándékkal párosult, sőt a középkori egyházi gyakorlat kimondta, hogy kétség esetén házasságnak kell tekinteni azt a kapcsolatot, melyből gyermek született, hiszen a szándékon túl a házasság teljes jogerejéhez szükség volt a consummatio matrimonii-ra, vagyis az elhálásra.
Az ilyen házasságok egyházi formát sokszor csak azáltal kaptak, hogy a kapcsolat egyházi áldásban részesült. A nyilvántartás hiánya rengeteg visszaéléshez vezetett, aminek eredményeként a Tridenti Zsinat (1563) bevezette lényegileg a ma ismert formákat, melyek a XIX. században megjelenő polgári házasságkötések alapjául szolgáltak.
Azt láthatjuk, hogy európai történelmünk jelentős részében léteztek együttélés jellegű kapcsolatok, mégha azoknak házasság jelleget is adtak. Mind a manus nélküli házasság, mind a klandesztin házasság tulajdonképpen egy élettársi kapcsolat volt, ami átnőtt házasságba, és idővel, hogy a valódi köteléki szándék nélküli kapcsolatoktól elhatárolják külső megjelenést biztosítottak, ami mindig egyszerűbb és adminisztratívabb volt, mint egy házasságkötési szertartás.
Nem akarunk házassági erőt adni az élettársi kapcsolatoknak, egyenlőre még nem érkezett el az ideje, hogy az Alkotmányunk által is védett házassághoz kapcsolódó előnyök mindegyikében részesítsük azokat, akik ezen jogintézmény törvényes kötelékeit vállalni nem kívánják. A jogintézménnyel azonban számolnunk kell.
Ma már nem kérdés, hogy az egyre tömegesebbé váló jogi tényt szabályozni kell. Egyre több az olyan jogszabály, amely a házastárshoz hasonló, vagy azzal azonos jogállásba helyezi az élettársat, de a jogalkotás területén is következetlenséggel és bizonytalansággal találkozunk, mert bizonyos esetekben a házastárs jogait kapja meg az élettárs, máskor pedig csak ahhoz hasonló jogokat, de annál kevesebbet. Ez két jogalkotói szempontot tükröz, az egyik a házassággal azonos jogokat kíván biztosítani az élettársi viszonyban élőknek is, a másik pedig jogokat kíván biztosítani, de annál kevesebbet.
Az élettársi kapcsolatok ma már a társadalom legszélesebb rétegeiben fellelhetők, még idős emberek között is, akik nem akarják elveszíteni özvegyi haszonélvezeti jogukat egy új házassággal, ezért együttélésüket kizárólag egyházi házassággal erősítik meg.
Az élettársi kapcsolatról számos hiedelem kering a köztudatban, melyek jelentős része nem igaz. Az egyik ilyen hiedelem, hogy az élettársi kapcsolatot könnyebb megszüntetni. Ez csak akkor lenne igaz, ha figyelmen kívül hagyjuk a többéves együttélés alatt felhalmozódott vagyont, és azt, hogy a szerzés arányára törvényi vélelelem nem áll fent, és általában azt a felek szerződéssel sem szokták rendezni. Hosszú és nehézkes bizonyítással tarkított perek indulnak meg ezáltal, a bíróság munkaterhét tovább növelve.
A közhiedelem szinte dogmatikus meggyőződése, hogy az élettársak 15 éves együttélést követően egymásnak törvényes örököseivé válnak. A kérdést szabályozni kell, mert valóban igazságtalan, hogy a hosszú ideig együtt élő személyek semmilyen jogot nem kapnak egymás után, és csak mint egy idegen kísérhetik ki azt az embert a temetőbe, akihez szoros érzelmi kapcsolat és egy élet fűzte őket.
Elhasznált és rossz érv a szabályozás elutasítására, hogy "miért nem csináltak végrendeletet". Nem párologhat el ezzel a megjegyzéssel az empátiánk, mert ez egy jogászi agynak természetes logika, de egy laikus ösztönösen irtózik a végrendelettől.
A közvélemény elfogadja a heteroszexuális élettársi kapcsolatokat. Az Alkotmánybíróság döntése után azonban ezt a jogállást a homoszexuális pároktól sem lehet megtagadni. Itt megint egy ténnyel kell szembenéznünk, de azt láthatjuk, hogy a Csemeghy Kódex óta a világ nagyot fordult. Annak idején ezt a cselekményt büntették, ma kiemelt figyelmet kapnak, mint a "másság" képviselői. A kiemelt figyelem talán túlzás, az Alkotmánybíróság 14/1995. (III. 13.) AB határozat óta tudjuk, hogy az ilyen kapcsolatok nem minősülhetnek házasságnak, de ezt a területet is megfelelően szabályozná, ha az élettársi viszonyok rendezésével együtt ennek a kérdéskörnek is megfelelő kereteket teremtenénk, és végre megszűnne a bulvárlapok gusztustalan botránykeltése és figyelemfelkeltése, ami valóban káros az egész társadalomra nézve.
Az új Ptk. koncepciójának kidolgozása során is váratlan élességgel merült fel a kérdés, hogy örököljön-e az élettárs. Az Öröklési Jogi Munkacsoport külön tanulmányt vitatott meg ezen kérdéskörben. Dr. Bessenyei Lajos és dr. Gaál Sándor munkája "Az élettárs öröklési jogának kérdése az új Ptk.-ban"[2] arra a tényre hívja fel a figyelmet, hogy a társadalomban egyre elfogadottabb az a vélekedés, hogy az élettársi kapcsolat a házassági kapcsolat alternatívája, és számos jogterület ezt a vélekedést következetesen osztja is. A tanulmány szerzői 10-15 éves élettársi kapcsolat után, amennyiben az az örökhagyó halálakor még fennállt, javasolták az élettárs törvényes öröklési jogának elismerését. Az élettárs leszármazók mellett haszonélvezeti jogot örökölne, és az ági vagyon kivételével megelőzné a felmenő és oldalági örökösöket.
A munkacsoport tagjai alapvetően ellenezték az élettárs öröklési jogának elismerését. Felmerült az a gondolat, hogy az élettársi kapcsolatok nyilvántartására célszerű lenne létrehozni egy erre vonatkozó országos nyilvántartást. A munkacsoport tagjai végül elfogadták azt a kompromisszumos javaslatot, "hogy az élettárssal közösen lakott lakás és közösen használt berendezési és felszerelési tárgyak tekintetében kerüljön elismerésre az élettárs öröklési joga."[3]
A koncepció végül egy ennél visszafogottabb álláspontot foglalt el, miszerint hosszabb élettársi viszony esetén a túlélő élettársat a közösen használt lakás és annak berendezési tárgyai tovább használati joga illesse meg, ami akkor korlátozható ha a túlélő élettársnak ugyanabban a helységben megfelelő lakása van.[4]
A Ptk. koncepció álláspontja számos kérdést vet fel. Mit tekintünk hosszabb ideig tartó együttélésnek, és mitől számítjuk azt?
Felelőtlenség lenne úgy szabályozni a Ptk. öröklési jogi fejezetét, ha csak egy jogkeletkeztető időtartamot állapítanánk meg az együttélés hosszára, és azt minden esetben tanúbizonyítással kellene alátámasztani. Teljesen egyértelmű, hogy szükség valamilyen nyilvántartásra, ahová azok, akik élettársi közösségben kívánnak élni, ezen szándékukat bejelenthetik.
A bejelentés formájának és tartalmának minél egyszerűbbnek kell lennie, költségeinek pedig alacsonynak. A nyilvántartás felállítható lenne a már létező közjegyző nyilvántartások mellett és a Végrendeletek Országos Nyilvántartásához hasonlóan.
a) A bejelentés
aa) A bejelentés tartalma
A bejelentés tartalma szerint ki kell, hogy terjedjen az élettársak személyi adataira és az együttélés kezdő időpontjára.
Rengeteg felesleges bizonyítás lenne megelőzhető azzal, ha a feleket a bejelentéssel egyidejűleg arra szorítanánk, hogy nyilatkozzanak a közöttük fennálló vagyonjogi rendszerről, azaz hogy vagyonegyesítő rendszert választanak vagy vagyonelkülönítőt, és ha ezt akkor milyen arányban oszlik meg közös vagyonuk, illetve lehetőségük lenne összetettebb rendelkezéseket is választani, ha azt szerződésben rendezték, és az a szerződés a bejelentés időpontjában már létrejött.
ab) A bejelentés alakiságai
A bejelentés egy formanyomtatványon történne, és a felektől mindössze közjegyzői aláíráshitelesítést kellene megkövetelni minimális alaki kellékként, de természetesen a bejegyzés alapjául közjegyzői okirat is szolgálhatna.
b) A tanúsítás
Az élettársi nyilvántartás nyilvánossága mellet és ellen is megfelelő érvek szólnak. Én a korlátozott nyilvánosságot tartanám előnyösebbnek, hasonlóan az anyakönyvekhez.
ba) A tanúsítványra jogosultak
Tanúsítványt a felek bármelyike kérhet, és az arra feljogosított hatóságok, de elsősorban a bíróságok.
bb) A tanúsító szervek
A nyilvántartás tartalmáról bármely közjegyző jogosult tanúsítványt kibocsátani.
c) A törlés
ca) A törlés kezdeményezésére jogosultak
Az élettársak bármelyike egyszerű írásbeli bejelentéssel előadhatja, hogy az élettársi viszony megszűnt, és mikor szűnt meg.
cb) A törlés alakiságai
A törlésre a bejelentésre előírt alakiságok lennének az irányadóak.
Nem kívántam részletes szabályokat kidolgozni, csupán felvetni egy témát, hogy gondolkozzunk róla és felvázolni egy megoldási lehetőséget, hogy beszéljünk róla és továbbgondoljuk azt. Jó volna, ha ez a kérdés nem merülne a feledés homályába, hanem valamilyen választ kapnánk rá, mert mi, közjegyzők kerülnénk a legkellemetlenebb helyzetbe, ha egy bírósági eljárásban hozott, a megfelelő hosszúságú élettársi viszonyt megállapító határozat után tudnánk csak megkezdeni a hagyatéki eljárást. ■
Lábjegyzetek:
[1] Brósz-Pólay-Földi-Hamza: Római Jog, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996. p. 247.
[2] Az Öröklési Jogi Munkacsoport 2000. június 19-i és július 3-i üléséről (folytatás) Polgári Jogi Kodifikáció, 2000. II. évfolyam 3. szám p. 35. A munkabizottság ülésének vonatkozó részéről és a tanulmányról a hivatkozott összefoglaló alapján számolok be.
[3] Ld. 1. lábjegyzet p. 35.
[4] Hatodik Magyar Jogászgyűlés (Balatonfüred, 2002. június 6-8.), Budapest 2002., p. 139., Polgári Jogi Kodifikáció (2001) III. évf. 6. szám p. 21.
Visszaugrás
