Korunk egyik igen sokat tárgyalt és vitatott témájának, az elektronikus okiratok szabályozásának áttekintése és kritikai elemzése számos jogág irányából közelítve megvalósítható és értékes megállapításokat eredményezhet. Az eljárásjogi jellegű megközelítés során különös figyelmet kell szentelnünk az elektronikus dokumentumoknak a magyar polgári perjogi bizonyítási rendszerbe illeszthetőségére irányuló vizsgálatnak.
Hangsúlyozva a bizonyító erő kérdését, a különböző biztonsági szintű elektronikus aláírásokkal ellátott dokumentumoknak az egyes okiratfajtákhoz rendelésének rendszerét, az ilyen dokumentumokhoz kapcsolódó vélelmeket, a bizonyításfelvételnek az elektronikus közeg jellegéből adódó sajátosságait; érintve a főként a közokiratok vonatkozásában felmerülő kételyek eloszlatásának lehetőségét és azokat a kihívásokat, amelyekkel az igazságügyi szakértőknek, illetőleg az egyes jogászi hivatások gyakorlóinak kell szembenézniük.
Mielőtt azonban napjaink fejleményeinek részletesebb elemzésébe fognánk, térjünk ki néhány olyan fontosabb előzmény bemutatására, ami a technika, ezen belül is elsősorban az elektronika és az informatika területén bekövetkezett változásnak az eljárásjogra gyakorolt hatásával foglalkozott.
A 70-es évek elejének hazai és nemzetközi konferenciáit követően Németh János már több írásában foglalkozott a számítástechnika akkori eredményeinek az igazságszolgáltatásban való felhasználhatóságáról elsődlegesen az elektronikus adatfeldolgozás és nyilvántartási rendszerek megvalósíthatóságával és ennek kapcsán a nyugat-német fejleményekkel.[1] Farkas József 1972-ben egy hosszabb tanulmányban[2] értekezett a kor aktuális kihívásainak, így pl. a fotó- és mikrofilmtechnikának és hangrögzítésnek a bizonyítási eljárásban való alkalmazhatóságáról. A polgári perbeli bizonyítás egyes kérdéseit taglaló 1987-es kéziratában egy egész fejezetet szentelt a kérdésnek, amelyek abban az időben természetesen nagyrészt még más jellegű problémákat öleltek fel, pl. műszaki szakértő, hangfelvételek, hazugságvizsgálat kérdéskörét. Azonban Farkas e munkájában már felvetette a számítógépes adatok okirati minőségének és az azon belüli hovatartozásának problémáját, a megoldási lehetőségek különösebb kibontása nélkül.[3] Ezzel a jelzéssel azonban mintegy anticipálta a következő nagy válaszút, a 90-es évek második felének és az ezredfordulónak a fent jelzett és jelen tanulmány keretei közt részletezett kihívásait: az elektronikus dokumentumoknak a polgári perjogi bizonyítási rendszerbe való befogadásának szükségességét.
A magyar Parlament 2001. nyarán elfogadta az elé terjesztett elektronikus aláírásról szóló törvényjavaslatot szeptemberi hatálybaléptetéssel. A törvény[4] az uniós irányelvet követi szabályozásában, de azt a jogalkotó csak keretszabálynak szánta. A technológia-semlegesség elve mellett állást foglaló törvény a technikai biztonság, a hitelesítési szolgáltatók önkéntes akkreditációjának részletszabályai kidolgozása végett felhatalmazást ad alsóbb szintű jogszabályok alkotására, amelyeknél a követendő elv a technikai fejlődést követő rugalmas jogalkotás.[5]
- 46/47 -
A fordulat lényege abban ragadható meg, hogy a papír közegből "kiszakadó" okiratokat is elismeri ebbéli minőségükben. Azokat meghatározott törvényi feltételek teljesülése esetén teljes bizonyító erejű okirati minőséggel ruházzák fel, annak minden konzekvenciájával együtt. Önmagában a bizonyítékkénti értékelhetőség kimondása ugyanis inkább deklaratív jellegű, hiszen a magyar Polgári perrendtartást uraló szabad bizonyítás elvére tekintettel ennek korábban sem volt törvényi akadálya. Azaz az elektronikus dokumentumok a Pp.-t is módosító elektronikus aláírásról szóló törvény hatályba lépését megelőzően is felhasználhatók lettek volna bizonyítási célra.
Az Eatv 3. § (1) bek. kimondja tehát az elektronikus aláírással ellátott dokumentumok diszkriminációjának tilalmát. Az elfogadást, a bizonyítási eszközkénti alkalmazhatóságát pusztán az elektronikus létforma miatt megtagadni nem lehet. Biztosítani kell, hogy az ilyen dokumentumok is alkalmassá válhassanak érvényes nyilatkozattételre, a joghatás kiváltására. A tartalom minősítése ettől a szabálytól már elválik,[6] magyarán az anyagi bizonyító erő megítélésére ez közvetlen kihatással nincsen. Az elektronikus aláírásról és elektronikus kereskedelemről szóló irányelvek adta lehetőséggel élve a magyar törvény is kizárja a hatálya alól az ún. "hosszú időhorizontú, statikus jellegű ügyeket": öröklési és családjogi ügyekben nem teszi lehetővé az elektronikus forma kizárólagos használatát [Eatv. 3.§ (2) bek.]. E kivételek mutatják az elektronikus okiratokkal szembeni bizalmatlanságot, amely tekintettel e jogviszonyok kiemelt társadalmi jelentőségére és a korábbi fejezetekben az elektronikus dokumentum tartósságával kapcsolatos problémafelvetésekre sok esetben valószínűleg nem is minden alap nélkül való.
Az Eatv. 2004-es módosítást[7] megelőző szövegváltozata elkülönítette egymástól az elektronikus dokumentum, elektronikus irat és elektronikus okirat fogalmát. A fenti sorrendben egyre szűkülő tartalommal bírtak e fogalmak, míg az elektronikus dokumentum egy elektronikus eszköz útján értelmezhető adat (szöveg, kép, zene, számítógépes program stb.) elektronikus aláírással ellátva, addig az elektronikus irat és okirat mindig szöveges dokumentum, amelyben lehet más jellegű adat is, de ennek a szöveggel szoros összefüggésben kellett lennie, vagyis annak azonosítását (fejléc) esetleg megértését kellett szolgálnia (ábrák), azzal a megkötéssel, hogy az elektronikus okirat minden esetben nyilatkozattételt, ennek elfogadását vagy kötelezőnek elismerését tartalmazza [Eatv. 2. § 12-14. pont]. Ennek a felosztásnak a figyelembevételével az uralkodó álláspont szerint az iratnak nem minősülő elektronikus dokumentumok a bizonyítási eljárásban tárgyi bizonyítékként jöhettek figyelembe.[8] Nem voltak egyértelműek azonban az állásfoglalások a törvény által sem rendezett kérdést illetően, hogy az elektronikus okiratnak nem minősülő, (tehát nem nyilatkozattételt, ennek elfogadását vagy elismerését tartalmazó), de szöveges elektronikus dokumentumok, azaz az elektronikus iratok miként értékelhetőek. Tekintettel arra, hogy a nyilatkozattétel a hagyományos okiratoknak sem feltétlen tartalmi eleme, ezek a típusú elektronikus dokumentumok, a teljes bizonyító erejű magánokiratoknál és a közokiratoknál használt "elektronikus okirat" kifejezés miatt e körön kívül szorulva a Pp. 199.§ szerinti egyszerű magánokiratként minősülhettek. E szabályrendszer megváltoztatása indokolttá vált több okból kifolyólag is. A közokiratok frissen módosult szabályait tekintve az Eatv. és a Pp. összevetése nyomán csak a nyilatkozatot tartalmazó (elfogadó, elismerő) irat lehetett volna elektronikus közokirat, minden más tartalmú okiratot kimaradt volna e körből. Ez már csak a 2005-ben hatályba lépett a cégeljárással kapcsolatos normákra tekintettel is diszkordanciát eredményezett volna, hiszen a 2003. évi LXXXI. törvény, ill. a 2004. évi CXXVII. törvény értelmében pl. a cégnyilvántartásról kiadott hiteles elektronikus másolat elektronikus közokiratnak minősül és ezek is inkább tanúsító jellegű okiratok lennének. Ezen ellentmondások feloldása mindenképpen szükségessé vált. A magánokiratok esetében is megkérdőjelezhetőnek tekinthettük ezt a fajta szűkítést. Egyrészt mert a hagyományos okiratokhoz képest indokolatlan diszkriminációt eredményezhetne, másrészt a gyakorlati magyarázata sem lelhető fel annak, hogy mi indokolná, a minősített elektronikus aláírással ellátott, nem nyilatkozatot tartalmazó, elfogadó, vagy elismerő (esetleg eredetileg nem is bizonyítás céljára készülő) elektronikus iratoknak a teljes bizonyító erejű magánokiratok közüli kirekesztését és "az okirati bizonyítás perifériájára" szorulását.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
