"A kultúránk szempontjából központi helyen álló szellemi tulajdon fogalmának nincs olyan megfogalmazása,ami közvetlenül megfeleltethető lenne az absztrakt információs tér kategóriáinak. Az információs térben meg lehet fontolni egy dokumentum szerzőségének problémáját […],de a technikai infrastruktúra, egyszerűen a technikai hatékonyság és a megbízhatóság miatt szükségessé teszi a másolatok készítését. A másolatokhoz kötött copyright fogalmának e területen egyszerűen semmi értelme nincsen."1
A fájlcsere az Internetre kapcsolódó, jellemzően az otthoni felhasználók számítógépei között zajló közvetlen adatcsere, ahol az egyes felhasználók között zajló kommunikáció a központi kapuőröket2 megkerülve zajlik. A felhasználók között zajló közvetlen kommunikáció ellenőrzésére, felügyeletére csupán a kommunikációs hálózat fenntartójának van technikai lehetősége.
A fájlcsere az internet alapjául szolgáló digitális hálózati technológiák használatának immanens következménye, e technológiák elválaszthatatlan része. A hálózatra kötött számítógépek egymás közötti kommunikációját lehetővé tevő ún. IP-protokoll3 a kezdetektől fogva egy primitív, tartalom és eszköz-agnosztikus hálózat működtetésére lett kitalálva, mely hálózatban a végpontokban található az intelligencia.
Az ún. end-to-end hálózatok másik sajátossága, hogy azzal a feltételezéssel él, hogy minden végpont egyszerre adó és vevő is: a kommunikáció minden esetben kétirányú és szimmetrikus. A ’90-es években teret hódított, alapvetően a broadcast modellre hasonlító, egy erős, központi szerver által a buta, gyenge kliens számára "sugározott" (elérhetővé tett), aszimmetrikus kommunikációra építő www-protokol elterjedésében - sok egyéb ok mellett - az játszott közre, hogy amint az Internet a ’90-es évek elején kilépett abból az egyetemi/ipari környezetből, ahol létrejött, hirtelen szembe kellett néznie a szűkös sávszélességgel és az otthoni számítógépek szűkös kapacitásaival, melyek legkönnyebben a fenti kliens-szerver logikával voltak áthidalhatók.
"1983-ban egy a CompuServe szolgáltatáshoz telefonvonalon csatlakozó otthoni számítógép a tevékenységek változatos tárháza közül válogathatott: olvashatott Associated Press híreket, egy »CB rádió szimulátorral« csetelhetett többi CS-felhasználóval, de e‑mailezhetett is velük, vagy használhatta az elektronikus üzenőfalat, esetleg játszhatott. De ha egy külső cég szeretett volna szolgáltatást fejleszteni a CS-előfizetők számára, ezt aligha tehette volna meg automatikusan. Még ha tudta volna is, hogyan kell a CS-szervereket programozni, akkor is szüksége lett volna a CS hozzájárulására. A CompuServe ugyan kötött ilyen jellegű megállapodásokat külső tartalombeszállítókkal - mint az AP -, nem egy esetben külső programozókkal is, de 1984 és 1994 között, míg az előfizetők száma néhány százezerről kétmillióra nőtt, a szolgáltatás által kínált funkcionalitás alig változott. A CompuServe-höz hasonló szolgáltatók esetében az innováció a hálózat középpontjában történt a hálózat pereme helyett. A PC-knek egyetlen szerepe volt: az adatok eljuttatása az előfizetőkhöz; a felhasználóknak sem programozniuk nem kellet tudniuk, sem arra nem voltak képesek, hogy a központi szolgáltatójuktól különböző felektől vegyenek igénybe szolgáltatásokat."4
De még a másodpercenként 28 800 bit átvitelére képes modemek korában is igaz az, hogy a hálózat alapvetően a végpontok közötti kétirányú kommunikáció lehetővé tételére lett kitalálva. Ez, az ún. end-to-end, generatív5 felépítés az, ami a hálózat nagy szabadságfokát megteremti: tetszőleges készülék csatlakoztatható hozzá, ami beszéli a hálózati kommunikáció nyelvét, és tetszőleges üzenetet továbbíthat, amennyiben az a kommunikációs protokoll néhány alapvető technikai szabályának megfelel.
A 2000-es évek második felének szélessávú robbanását követően, a még mindig aszimmetrikus, de már használható nagyságú feltöltési sávszélesség6 lehetővé tette, hogy az otthoni felhasználók birtokában lévő gépek maguk is szerverként tudjanak információt sugározni (lekérhetővé tenni) a többi végpont számára.7 Ennek fényében immár az is érthető, hogy az a jelenség, amit az ezredfordulón peer-to-peer forradalomként éltek meg egyesek, valójában csak a hálózat ideális működéséről alkotott eredeti - korábban a technikai szűk keresztmetszetek miatt csak korlátozottan kivitelezhető - elképzelések gyakorlati megvalósulását jelentette.8 Mivel a hálózatra kötött számítógépek kommunikációját lehetővé tevő hálózati kommunikációs protokoll a kezdetek kezdetétől lehetővé tette a kétirányú adatcserét, így a P2P-logika csupán a web kilencvenes években jellemző működésének fényében tűnik újszerűnek, illetve forradalminak.
A fájlcsere technikai/technológiai jelentésének tisztázása azért fontos, hogy megérthessük, mit jelent a hálózat szintjén az a jogtulajdonosok által egyre gyakrabban megfogalmazott elvárás, hogy a fájlcserélő hálózatokon zajló forgalmat a távközlési szolgáltató szűrje, korlátozza. Erre ugyanis csak abban az esetben van lehetőség, ha a hálózat fenntartója minden általa a címzett irányába továbbított üzenetet felbont, azaz az ún. Deep Packet Inspection technológia felhasználásával megvizsgál, és megpróbál következtetni arra a tartalomra, amit a vizsgált csomagok hordoznak.
Ahhoz, hogy egy szolgáltató bármit (legyen az vírus, spam üzenet, terroristák közötti kommunikáció, vagy engedély nélkül sokszorozott hollywoodi film) azonosítani és szűrni tudjon, minden csomagot meg kell vizsgálni, és ennek a ténynek a szerzői jogon és az egyszerű fájlcserén messze túlmutató következményei vannak az digitális hálózatokon zajló kommunikáció egészére, illetve arra a társadalomra, melynek az ilyen hálózatok adják a kommunikációs infrastruktúráját.
Egy kommunikációs hálózat végpontjai nyilvánvalóan azért szerveződnek hálózatba, hogy információt cseréljenek egymással. Ez a célja a postai hálózatnak ugyanúgy, mint a telefon-hálózatnak: egyenrangú felek állnak egymással horizontális kapcsolatban9, ahol minden egyes végpont adó és vevő is egyben. A bárki-a-bárkihez kapcsolatot lehetővé tevő hálózatok jellemzően tartalom-semlegesek: a hálózat közömbös az általa továbbított tartalmakra nézve, s így nem is tesz kísérletet az üzenetek vizsgálatára és szűrésére. Ez a megállapítás annak ellenére igaz, hogy mind a postai, mind a telefonos hálózat esetében az állam fenntartja magának a jogot arra, hogy az e hálózatokon zajló kommunikációt megfigyelje, illetve bizonyos tartalmakat kiszűrjön. Ez a jog állami monopólium, melyet szigorú szabályok bástyáznak körbe és védenek az abúzustól.10 Bármennyi privát, üzleti, kereskedelmi érdeket sértő üzenet is található ezeken a hálózatokon, bár erre számos technikai lehetőség akad, senkinek sincs joga ezeket az üzeneteket lehallgatni, szűrni, felhasználni: sem a hálózat fenntartója, sem más nem cenzúrázhatja a hálózatot.11
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
