Egy recenzió megírása során a "hiánypótló" jelzőnél kevés elkoptatottabb fordulat van. Ugyanakkor Halász Iván professzor könyvét mindenekelőtt mégiscsak ezzel a kifejezéssel lehet jellemezni, ugyanis magyar nyelven nem született eddig olyan munka, amely a közép-kelet-európai - vagy csak szűkebben véve a visegrádi - országok államszervezetének részletes, átfogó tárgyalására vállalkozott volna. Amennyiben a V4-ek közjogi-politikai rendszerét szeretnénk közelebbről megismerni, a rendelkezésre álló magyar nyelven íródott kötetek közül egyesek a rendszerváltások folyamatát[2] és a többpártrendszerek térségbeli kialakulását[3] tárgyalják; mások pedig az új alkotmányok elfogadását - és az alkotmányok szövegét - helyezik a középpontba.[4] Ezen kívül találunk példát a valamennyi európai állam politikai rendszerét kézikönyvszerűen bemutató kötetre,[5] a XX. század második felét tárgyaló jogtörténeti monográfiára,[6] valamint a közigazgatási rendszerekre fókuszáló munkára is.[7] A fentieken túl természetesen az összehasonlítás igényével íródott alkotmányjogi megközelítésű kiadványok is szóba jöhetnek mint lehetséges tájékozódási források.[8] Kimondottan a visegrádi államokat középpontba helyező, azok államszervezeti fejlődését részletesen tárgyaló, nagy terjedelmű munka azonban eddig még nem létezett. A recenzió tárgyát képező mű témaköréhez talán Balogh László 2012-es munkája esik a legközelebb, ám ez a kötet elsősorban egy áttekintő
- 155/156 -
jellegű, tekintélyes mennyiségű adatot tartalmazó, a hangsúlyt a választásokra helyező kézikönyv.[9]
Bár a könyv alcímében visszaköszön az államszervezet kifejezés, a szerző nem a teljes közjogi-politikai rendszer áttekintésére vállalkozott, hiszen magából a címből is kiderül - és erre az Előszó is kitér -, hogy a vizsgálódásokat az államfő-parlament-kormány hármasára szűkítette. A munka alcíme egy további szűkítést is tartalmaz ("1989 után"), azonban a vizsgálódások sokkal inkább a két világháború közti időszaktól indulnak, az előzmények felvázolásával téve érhetőbbé a rendszerváltással bekövetkező közjogi-politikai átalakulásokat. A mű egyik fontos sajátossága - és egyben érdeme -, hogy nemcsak a jelenlegi szabályozásra fókuszál, hanem - amint azt az Előszóban a Szerző ki is hangsúlyozza - az államszervezet fejlődését a maga dinamikájában kívánja megragadni.
A címbeli államfő-parlament-kormány hármas egyben a kötet szerkezetét is meghatározza, ugyanis a szerző ezt a három intézményt veszi számba - bár nem ebben a sorrendben. A könyvet kinyitva elsőként az tűnhet fel, hogy a mintegy 370 oldalnyi terjedelemhez képest egy mindössze hétsoros tartalomjegyzék készült, amiből az érdemi résszel pusztán négy sor (parlament, államfő, kormány, összegzés) foglalkozik. Sajnos, ez kissé megnehezíti a könyvben való eligazodást, hiszen kevés támpontot kapunk arra nézve, hogy mit, hol kell keresnünk. Így például az államfőkről szóló fejezet nem kevesebb, mint huszonegy alfejezetre tagolódik, ám ennek nem találjuk nyomát a tartalomjegyzékben. Az áttekinthetőséget némileg az is rontja, hogy az alcímek nincsenek beszámozva, és az egyes oldalak fejlécéből sem derül ki, hogy éppen a könyv melyik alfejezeténél járunk.
Rátérve az egyes intézményeket taglaló fejezetekre, mindenekelőtt azt kell kiemelni, hogy a mű szerencsésen ötvözi az alkotmányjogi és a politikai - de nem okvetlenül politikatudományi - megközelítést. Úgy mutatja be az államszervezet három fontos intézményének alakulását, hogy nem ragad le a jogi szabályozás mechanikus ismertetésénél, hanem mindvégig tág teret szentel azoknak a politikai eseményeknek, folyamatoknak, vitáknak, dilemmáknak és fordulópontoknak, amelyek nélkül nehéz lenne megérteni a négy állam közjogi fejlődését. A parlamentek tárgyalásánál a szerkezeti kérdések mellett a figyelem a törvényhozással szemben képzett ellensúlyokra kerül - megvilágítva, hogy a négy állam egymástól olykor jelentősen eltérő megoldásokat intézményesített. Az államfőket taglaló - messze a legterjedelmesebb - részben az elnöki hatáskörök mellett kiemelt hangsúlyt kapnak az államfő és a kormány között kialakult konfliktusok és ezek közjogi-politikai következményei. Noha a négy visegrádi államból három viszonylagos egyértelműséggel a parlamentáris kormányformát intézményesítette, szembeötlő, hogy a szimbolikus államfői jogkörök abszolút nem zárják ki az államfő és a kormány
- 156/157 -
közötti kemény politikai konfliktusokat. A kormányról szóló fejezet lényegesen rövidebb az előző kettőnél; itt a szerző valóban csak a rendszerváltás utáni fejlemények áttekintésére vállalkozik.
A kötet elolvasása legkevesebb két fontos tanulsággal szolgálhat az olvasónak. Az első levonható következtetés az, hogy a rendszerváltás egyik államban sem hozott egy "végleges" közjogi struktúrát, hiszen az azóta eltelt negyedszázad is sok szempontból a folyamatos útkeresésről szól. Ez utóbbi esetenként radikálisabb változtatásokban (pl. egy második kamara felállítása vagy az államfői hatalom alapos megnyirbálása), de többnyire inkább csak "finomhangolásokban" ölt testet (pl. a választási rendszer átszabása). (Természetesen azt is meg kell jegyezni, hogy a négy állam alkotmányos alapszerkezetében bekövetkező változások nem egyforma intenzitásúak voltak.) Ezen túl a munkából az is világosan kirajzolódik, hogy a politikai folyamatoknak (különösen a különböző politikai erők vetélkedésének), valamint a politikai voluntarizmusnak meghatározó befolyása van a három intézményre, hiszen ezen előbbiek töltik meg tartalommal és - esetenként - alakítják át a közjogi struktúrát (gondoljunk akár a kormány és az államfő súlyos konfliktusára az 1990-es évek Szlovákiájában, akár az államfői szerepfelfogás következményeire Csehországban). Itt ismét vissza kell utalnom a kötet már említett erényére, hogy ti. a szerző a közjogi folyamatokat soha nem magában, hanem a tágabb politikai kontextusba ágyazva mutatja be.
A mű egyik legnyilvánvalóbb erőssége a széles forrásbázis: a szerző a magyar mellett a cseh, a szlovák és a lengyel nyelvű szakirodalom tekintélyes részét is feldolgozta, alaposan növelve ezzel az elemzések hitelességét. Ugyanakkor ez bizonyos szempontból némi egyoldalúságot is jelent, ugyanis az angol nyelvű irodalomra (főként a témakörben íródott komparatív munkákra) csak elvétve történik hivatkozás. Ez természetesen abból a szempontból nem jelent problémát, hogy például Csehország esetén a közvetlen elnökválasztásra való áttérés problémái vagy a lengyel szenátus reformjának dilemmái értelemszerűen az adott állam nyelvén rendelkezésre álló forrásokon keresztül is hitelesen bemutathatóak (sőt, talán csak így elemezhetőek hitelesen és többoldalúan). A "hazai" irodalomra való támaszkodás azonban (és ezúttal a "hazai" alatt mind a négy államot értem) nem mindig nyújt megfelelő támaszt ahhoz, hogy arról is képet kapjunk, hogy "kívülről" hogyan is néznek ki ezek az államok. Ehelyütt érdemes megjegyezni, hogy mind a parlamentek,[10] mind pedig az államfők[11] vonatkozásában születtek a közelmúltban az összehasonlítás igényével íródott, kimondottan a posztkommunista Európára fókuszáló munkák (illetve az ezredfordulón a kormányok tekintetében is jelent meg
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
