Mottó: "S ezt mondjátok eltűnődve: újra vadlúd lett belőle... " (Áprily Lajos)
1. A keresztény egyház szociális tanításának kezdetei a középkor azon időszakára nyúlnak vissza, amikor egymás után jöttek létre olyan szerzetesrendek, amelyek az imádkozás mellett - nagyrészt önfenntartás céllal - munkát, fizikai munkát végeztek. Küldetésnek tekintették, hogy tudásukat, a mezőgazdaságban szerzett tapasztalataikat átadják a környező falusi települések lakosságának. Jelszavuk, és hitvallásuk: ora et labora, imádkozzál és dogozzál. Ez a szemlélet a munkát, a fizikai munkát kiemelte a rabszolgasorsból, társadalmilag és erkölcsileg elfogadhatóvá téve, sőt felértékelve azt. A munkát nem csak úgy fogta fel tehát, mint a létfenntartás alapját és forrását.
A kolostoron kívüli világban a munka az alárendelt osztályokhoz kapcsolódott. Az államhatalommal összefonódó egyház árnyékában az erkölcsileg legmagasabbra értékelt magatartás az evangéliumi szegénység vállalása, illetve a szegények, elesettek, a társadalmon kívül rekedtek önfeladó gondozása, ápolása. Ez szolgáltatott alapot - a vallás védelmében elszenvedett vértanúság mellett - az oltárra emeléshez, azaz a szentté avatáshoz. Miközben persze a klérus legmagasabb szintjein a főpapok fényűző életmódot folytattak, pompázatos világban éltek.
Az évszázadokban mérhető idők múltak, miközben eretnek lázadások, reformáció és ellenreformáció, stb. követték egymást. Az egyháznak a hatalmi pozíciója kisebb nagyobb megpróbáltatásoktól eltekintve, alapjaiban nem kérdőjeleződött meg. Míg azután a 18. századvégi francia forradalom utat tört a társadalom szinte valamennyi területét érintő szekularizációnak. A 19. századi ipari forradalom nyomán pedig milliók lettek részesei az újfajta (bér-)rabszolgasorsnak. Nagyjában e század közepére esett a munkásmozgalmak robbanásszerű indulása, első sorban a marxista ideológia talaján. A fejleményekkel a katolikus egyháznak is szembesülnie kellett. A szekularizáció következtében a szegénység elszenvedésének bibliai magyarázata, túlvilági jutalmának ígérete többé nem bizonyult elégségesnek: az új osztályok ebben az anyagi világban (is) "üdvözülni" akartak, vagy legalább is kisebb mértékben részesülni a siralom völgyének tekintett földi világ mérhetetlen szenvedéseiben.
Az 1891-ben XIII. Leo pápa által kibocsátott Rerum novárum kezdetű enciklika jelentősége abban van, hogy a kialakult társadalmi helyzet értékelését az etika világába emelte, s ezzel az egyház egyszer s mindenkorra jogot formált annak megítélésére.
Innen való, tehát a világi, illetve egyházi fejlemények párhuzamosságának okán, a radikális baloldalon hangoztatott vád, hogy az egyházi kezdeményezések, közöttük az "alapozó" pápai enciklikában megnyilvánuló szándék az volt, hogy -"tud. szoc"-os leegyszerűsítéssel szólva -, "kifogja a szelet az osztályharc" vitorlájából. Valójában itt arról volt szó, hogy ugyanarra a társadalmi kihívásra kétféle válasz született. Tartozunk azonban az igazságnak azzal, hogy leszögezzük: az egyház reagálása a világiakhoz képest időben késlekedett, megkésett, hiszen a munkásmozgalmaknak irányt szabó Kommunista Kiáltvány már 1848-ban megjelent, ennek következtében nem teljesen alaptalan a kérdés, hogy tudniillik az erkölcsi fenntartásokat önmagában a kialakult helyzet váltotta-e ki, vagy a konfliktusokkal terhelt helyzet megoldásának erőszakra épülő kilátásai, ami persze, mármint az erőszak alkalmazása, szintén ellentétes a vallási tanításokkal.
A Rerum novarum, illetve a negyven évvel később kibocsátott Quadragesimo anno kezdetű pápai enciklikákban kifejeződő felfogás szerint a munkásság társadalmi helyzetének javítását, a társadalom egészébe való integrálását békés eszközökkel - tehát az osztályharc elutasításával - kell megvalósítani, nagyjában-egészében két irányban: az egyik a munkások állampolgári és szociális státusának a megerősítése, a másik szervezettségük fejlesztése a munkaadókkal szemben. Szélesebb kitekintéssel: az elgondolás szerint a foglalkozási ágaknak megfelelő politikai megnyilvánulás társadalmi jellegű és jelentőségű követelményeket takart, s nem képezte az államhatalom létrehozásának módját és alapját - az általános és egyenlő választójog helyett, illetve annak kiszorí-
- 649/650 -
tásával.[2] Ezt azért is hangsúlyozni kell, mivel - a két világháború közötti időszakban - valóban voltak olyan ideológiák, amelyek - a középkori eredetű rendiséget - a tekintély elvű államok szerveződésének alapjává kívánták megtenni. Ennek kapcsán azután, a balról jövő kritikák a két irányt egybe mosva azt állították, hogy az egyház a rendiség gondolatának a felélesztésével negligálni akarta a számbeli túlsúly kifejezésének azt a lehetőségét, amit az általános és egyenlő választójog a munkásosztály javára magában foglalt. Miközben: az 1917 utáni Oroszországban a szovjetek a munkások, parasztok és katonák szervezeteiként jöttek létre, és így is működtek hosszú ideig.
A 19. század második felének radikális iránya tehát a marxizmus volt, amelynek lényege a magántulajdon kisajátítása, az államhatalom egészének meghódítása, illetve birtoklása, mindezt osztályharcban, erőszakos, diktatórikus eszközökkel.
A két pápai enciklika után, különösen a húszas, harmincas években, a katolikus egyház égisze alatt sorra jöttek létre gyermek és ifjúsági, külön női, férfi szervezetek Magyarországon, s betiltásukig, 1947, 47-ig, Mindszenthy melletti kiállásukkal óriási politikai erőt jelenítettek meg, mindhiába.
Előre ugorván az időben megjegyezzük: a 19. századi társadalmi feszültségek megoldásának két, egymással elvileg kibékíthetetlen iránya mégis csak találkozott a 20. században: egyes katolikus püspökök, papok Dél-Amerikában csatlakoztak a fegyveres felkelésre vállalkozó felszabadítási mozgalmakhoz.
A már említett Quadragesimo anno után, a második világháborút követően újabb enciklikák jelentek meg. Ezek, tematikájukban, egyre bővültek, az emberi jogok úgyszólván teljes keresztmetszetét átfogták, s a társadalmi aktualitás jegyében egymásból építkeztek.[3]
2. A bevezetésben az Enciklikának nevet adó és alapozó fogalmak elemzését találjuk. Mindenekelőtt megjegyezzük, a "szeretet" szónak a vallási értelmezése szerint sem kizárólag érzelmi tartalma van. Magában foglalja a személy önkorlátozását, a mások javára történő lemondást, stb. Világi értelmezésben talán a szolidaritással váltható ki, miközben az Enciklika ezt a szót is alkalmazza.
Az Enciklika bevezetését - a lényeget, reméljük, nem önkényesen -, abban foglalhatjuk össze, hogy mind a szeretet, mind az igazság olyan fogalmak, amelyek csupán az emberekhez, illetőleg az Enciklika "műfaji sajátosságának" megfelelően, földön túli, azaz spirituális és társadalmi kontextusban értelmezhetők, mégpedig a közjó érvényre juttatásának jegyében. "A szeretet az igazságban visszatükrözi a Biblia Istenébe vetett hit személyes, s egyúttal közösségi dimenzióját (...)" "Igazság nélkül a szeretet szentimentalizmusba süllyed és üres foglalattá válik (...) a jelenlegi társadalmi és kulturális közegben szeretet nélkül az igazság relativizálódik (...)". (7. o) Tehát nem az individuum és a köré csoportosuló jogok válnak meghatározóvá: a más emberek iránti szolidaritás ezzel egyenrangú követelménnyé lép elő. A szekularizált értelmezés fonalán tovább haladva: a szeretetnek, tehát a mi fogalmaink szerinti szolidaritásnak az igazságosság határt szab. Leegyszerűsítve, némileg aktualizálva és profanizálva a kérdést: igazságosság nélkül a szolidaritás nem áll meg, mint ahogyan a tétel fordítva is igaz: a szolidaritásnak az igazságosság a korlátja. Ennek az összefüggésnek a figyelmen kívül hagyása a társadalmi gyakorlatban, tehát akár az egyik, akár a másik tényező egyoldalú favorizálása a másik rovására - nem csak az erkölcsi rend követelményeivel ellentétes, de társadalmi feszültséget generál.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
