2008. január elsején a Büntető Törvénykönyvbe, annak személy elleni bűncselekményeket szabályozó XII. fejezetének III. címe alatt, a szabadság és emberi méltóság elleni bűncselekmények között "zaklatás" elnevezéssel új törvényi tényállás került, amelynek az értelmezése már a kezdetektől fogva kérdéseket vetett fel a jogalkalmazókban. E kérdések számát pedig csak növelte a 2009. február elsejétől hatályos alpont[1], amelynek már nyelvtani értelmezése sem hoz egyértelmű, mindenki számára azonos eredményt. Éppen ez a vitatottság az, amely cikkem megírására indított, különös tekintettel arra, hogy a témakörben még csekély számú publikáció látott napvilágot. A forrásanyag hiányossága ugyanakkor élesen szemben áll azzal az általános tapasztalatommal, hogy kevés olyan bűncselekmény van, amely ennyire számot tarthat a társadalom - annak jogász és nem jogász tagjainak - érdeklődésére.
Hiszen a zaklatásról mindenkinek megvan a maga hétköznapi fogalma, ezért lenne/lett volna a jogalkotó elsődleges feladata annak meghatározása, hogy a telefon rendszeres megcsörgetése, az éjszakai kopogtatások vagy a napközbeni bekiabálások mely foka az, amikor ellenük már a büntetőjog eszközeivel kell fellépni. Olybá tűnik, - s ezt a véleményemet a későbbiekben érvekkel is törekszem alátámasztani -, mintha ezt maga a törvényhozó sem tudta volna bizonyosan, ezért általánosabb, tágabb keretet húzott meg határvonalként. E jogalkotási döntés következményeként acsarkodó szomszédok, válófélben lévő házastársak, sértett szerelmesek ezrei "rohamozzák meg" a nyomozó hatóságokat a legjelentéktelenebb -azonban a fenti bizonytalanságra tekintettel sokszor valóban tényállásszerű vagy legalábbis a feljelentés elutasítását nem megalapozó - perpatvarokkal.
A törvényi tényállás értelmezésének és a gyakorlat kialakításának feladata tehát a nyomozó hatóságokra, illetve az ügyészségre és a bíróságra hárul.
Az, hogy e feladatuknak hogyan tesznek eleget a felsorolt szervek, a tanulmány során a releváns altémáknál részletezem. Az első bekezdésben szereplő időpontból kitűnik, hogy a zaklatás már több mint két éve része a Büntető Törvénykönyvnek, így eme időszak alatt szerzett ügyészségi gyakorlati tapasztalataim alapján fogalmazom meg a továbbiakban a címben megjelölt bűncselekménnyel kapcsolatban kialakított álláspontomat.
A törvényhozó szándékának és a bűncselekmény megszövegezésének megértéséhez ismernünk kell a hazai szabályozás előzményeit. Az Alkotmánybíróság 56/1994. (XI.10.) számú határozata óta, amely tartalmilag a magánszférához (= magánélet szabadságához) való jog dekrétuma, fennállt az állam alkotmányos kötelezettsége a magánszemélyek egymással szembeni zaklató magatartásának visszaszorítására. Ennek azonban több országgyűlési biztosi határozat[2] ellenére sem tett eleget, hiszen az európai uniós hatásokat[3] hordozó egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény rendelkezései csak szűk körben alkalmazhatók és természetesen semmilyen büntetőjogi relevanciával nem bírnak. Indokolt volt tehát e joghézag betöltése, amelyet a törvényhozó lényegében a veszélyes fenyegetés szabálysértésének bűncselekményi rangra emelésével kívánt teljesíteni. Ez a folyamat, vagyis a zaklatás törvényi tényállásának megalkotása azonban nem volt minden vitától mentes, így a Takács Albert akkori igazságügyi és rendészeti miniszter által 2007 októberében benyújtott T/4178. számú törvényjavaslathoz több módosító javaslat is érkezett. Az alapvető fogalmi elemekben ugyan nem volt nézetkülönbség, azonban a célzatosság feltételként állításában és irányultságában sokáig nem alakult ki egységes álláspont.
A végül elfogadott törvényszöveg[4] a korábbi szabálysértéshez képest az alábbi kitételekkel módosult:
- félelemkeltési (veszélyes fenyegetésnél "félelemkeltés céljából", zaklatásnál: "abból a célból, hogy mást megfélemlítsen"), illetve a más magánéletébe, mindennapi életvitelébe történő önkényes beavatkozási célzat;
- elkövetési magatartás a tartós háborgatás, kapcsolatteremtési törekvés, illetve az erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetésével való fenyegetés (veszélyes fenyegetésnél: élet, testi épség, egészség ellen irányuló bűncselekmény elkövetésével való megfenyegetés, illetve becsület
- 193/194 -
csorbítására alkalmas tény nagy nyilvánosság elé tárásával való komoly megfenyegetés),
- a hozzátartozó nem mindkét elkövetési mód esetén szerepel a tényállásban (a háborgatás, elutasítás ellenére kieszközölni kívánt kapcsolatteremtés csak a sértett ellen irányulhat).
Láthatjuk tehát, hogy a zaklatást részben a veszélyes fenyegetés 2008. január 1-jéig hatályos Szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény (Sztv.) 151. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti fordulatának lényegi átvételével, részben pedig a háborgató, tolakodó, bosszantó magatartások kriminalizálásával definiálta a törvényhozó. (Előbbire tekintettel az Sztv. módosítására is sor került, s így szabálysértésként már csak a becsületsértő viselkedéssel való fenyegetés bírálható el.) S hogy ez a megoldás az azóta eltelt évek tapasztalata alapján mennyiben volt elégséges, arra a következő részben térek ki.
Alig egy évvel később indokolttá vált a bűncselekmény szövegének módosítása, mivel ország-, de különösen világszerte megfigyelhető jelenség volt[5], hogy egyes személyek ártalmas vagy legalábbis annak tűnő postai küldemények útján kívántak vélt vagy valós sérelmeik miatt elégtételt venni. Sokan megelégedtek azzal, hogy a címzettben csupán - a küldemény ártalmatlan jellegét később felismerve már bizonyítottan alaptalan - félelmet keltsenek, míg mások ennél súlyosabb céllal valóban egészségkárosító, esetlegesen halálos kór kiváltására is alkalmas anyagot (például a lépfene kórokozójaként ismert anthrax baktériumot) helyeztek el a borítékokban. Utóbbiak büntetőjogi felelősségre vonásának természetesen 2009. február elseje előtt sem volt már törvényi akadálya, azonban az ártalmatlan küldemények feladói korábban enyhébb elbírálás alá estek. A törvényhozó azonban, felismerve, hogy a káros egészségügyi következményektől mentes küldemények a sértett személyes életébe fenyegetési céllal való beavatkozásnak minősülnek, a büntetőjog eszközével kívánt ellenük is fellépni.
2009. február elsejétől tehát újabb alponttal bővült a zaklatás tényállása, mely lehetővé teszi olyan elkövető büntetőjogi felelősségének megállapítását, aki félelemkeltési célzattal azt a látszatot törekszik kelteni, hogy az érintett személy vagy hozzátartozója életét, testi épségét vagy egészségét sértő vagy veszélyeztető esemény következhet be. (Vagyis már a látszatkeltés is bűncselekményt valósít meg.)
E fordulat megvalósítása egyébként tapasztalatom alapján ritka (az általam vizsgált esetek között például egy ilyen jellegű elkövetés sem szerepelt), hiszen, mint ahogy erre már utaltam, hazánkban soha nem volt igazán jelentős a tárgyi postai küldeményekkel való fenyegetés. A látszatkeltés más módjára a kerületi ügyészség gyakorlatából szintén nem találtam jogesetet.[6]
E körben elsőként a törvényszöveg nyelvtani értelmezésében fellelt hiányosságokat mutatom be, majd az elméleti elgondolás gyakorlatban való működésének hatásfokáról nyújtok tájékoztatást,
a) Rendszeresség vagy tartósság. A miniszteri indokolás szerint "a rendszerességen rövidebb időközönkénti elkövetést kell érteni", a tartósságon pedig azt, ha az elkövetés "huzamosabb ideig" tart, azonban sem az időköz "rövidebbségének", sem az idő "huzamosságának" nem találjuk magyarázatát. A Magyar Büntetőjog Különös Része című tankönyv a rendszerességet "többszörösen megvalósuló"-ként, míg a tartós jelleget "időben hosszasan elhúzódó"-ként definiálja. Kiemeli továbbá, hogy "a zaklatás nem valósul meg, ha a jelentősebb mértékű (a sértettben jelentősebb félelmet vagy más emóciót kiváltó) háborgatás eseti jellegű".[7] Szolgálati helyemen, a később is többször hivatkozott Budapesti X. és XVII. kerületi Ügyészségen nyilvántartott bűnügyek egy részében megfigyelhető, hogy a feljelentő, sértett már egyetlen napon, azonos konfliktusból eredő kétszeri alkalmat is háborgatásként élt meg és kérte az elkövető büntetőjogi felelősségre vonását. Ez azonban a tartósság, rendszeresség hiányában egyik esetben sem történt meg.
b) Háborgatás. A miniszteri indokolás ezt roppant nagyvonalúan kezelte, amikor azt írta, "a zavaró, zaklató jellegű cselekmények megnyilvánulási formájukban igen eltérőek lehetnek, amelyeket mintegy összefoglaló néven, háborgatásként fogalmaz meg a törvény". Ugyanakkor a jogalkotó erényeként hasznosnak tartotta kiemelni, hogy "a jogalkalmazás megkönnyítése érdekében" külön említést érdemel a hétköznapi életben tipikusan előforduló eset, avagy a telekommunikációs eszköz útján vagy személyesen történő kapcsolatfelvételi szándék. A háborgatás minimuma bár kétséges, maximuma azonban jól meghatározható, hiszen a háborgató cselekmény csak akkor minősül zaklatásnak, ha a magatartás súlyosabb bűncselekményt (például súlyosabban minősülő testi sértést, személyi szabadság megsértését, magánlaksértést, garázdaságot) nem valósít meg.[8]
c) A félelemkeltés, illetve a más magánéletébe, illetőleg mindennapi életvitelébe történő önkényes beavatkozás, mint célzat. (A félelemkeltés a (2) bekezdés szerinti magatartás célzata is.) Ezt a miniszteri indokolás egyáltalán nem taglalta és így nem véletlen, hogy a Büntető Törvénykönyv sem definiálja, pedig a Btk. 138. §-ában szereplő fenyegetés ("súlyos hátrány kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen") mellett helye lenne a megfélemlítés meghatározásának is.
- 194/195 -
Álláspontom szerint a fenyegetéshez képest, amely akár vagy jellemzően egyszeri alkalom is lehet, a megfélemlítés többször elhangzó fenyegetésekkel teli időszakot, folyamatot jelent. A Budapesti X. és XVII. kerületi Ügyészség - amelyet a későbbiekben csupán kerületi ügyészségként fogok említeni - több olyan nyomozást szüntetett meg, amelyben megállapítható volt, hogy a gyanúsított egy a felek között kialakult vitában, amelyben szó szót követett, tett olyan kijelentést, amelyet csupán indulatból fogalmazott meg hangosan, de egyébként semmilyen félelemkeltési célzat nem állt mögötte.
E körben végül megjegyzem, hogy természetesen nem tényállásszerű a jogszerű vagy erkölcsileg helyeselhető célból történő önkényes beavatkozás, illetve az sem bűncselekmény, ha csak a sértett szubjektív érzete szerint valósul meg háborgatás. (Erre később egyébként a gyakorlatból is bemutatok majd példát.) A már hivatkozott Különös Részi tankönyv példálózó jelleggel felsorol néhány olyan esetet, amely csupán látszólag valósítja meg a zaklatást, de ténylegesen nem kerülhet miattuk sor büntetőjogi felelősségre vonásra. Ilyen, ha az ún. elkövető a tartozás megfizetésének érdekében jelenik meg rendszeresen a sértett munkahelyén és a sértett adósságát mások előtt is feltárja, illetve ha a sértettet munkakerülő vagy alkoholista életmódja miatt "zaklatja", próbálja jobb útra téríteni.)
A zaklatás jellemzője, hogy általában valamilyen folyamat elejét, közepét jelenti, s ennek a vége gyakran súlyosabb bűncselekmény elkövetésébe, nagyobb tragédiába torkollik. A téma máig egyik legjelentősebb feldolgozását Morvai Krisztina "Terror a családban" című könyve jelenti, amely számos olyan esetet tár fel, ahol a lelki terrort későbbi tettleges bántalmazás és nemi erőszak követett. Mindenképpen fontos tehát már ezen, enyhébb súlyú, de a sértettek életét így is jelentős mértékben elnehezítő magatartások állami (büntetőjogi vagy szabálysértési) eszközökkel való megelőzése, büntetése. A törvényhozó azonban nagyobb lelkesedéssel, mint körültekintéssel akarta ezeket a viselkedési formákat szabályozni, s így túlságosan általános, szubjektív tényállás került be a Büntető Törvénykönyvbe, megnehezítve ezzel a jogalkalmazók munkáját. Ennek okát Tamási Erzsébet 2005-ben kiadott, "Bűnös áldozatok" című tanulmánya is feltárja, amikor összegzésének utolsó mondatában rámutat arra, hogy célzott - megfelelő mélységben és körültekintéssel elvégzett - kutatások hiányában "nehéz arról rendelkezni, azon segíteni, amit nem ismerünk."[9] Nézzük meg tehát szükség volt-e új bűncselekmény beiktatására, avagy elegendő lett volna-e a már meglévő tényállások módosítása, bővítése?
2008. január 1-je előtt csak akkor volt büntethető az elkövető, ha a zaklató magatartása egyúttal magánlaksértést, levéltitok megsértését, magántitok jogosulatlan megismerését, kényszerítést megvalósította. Ezek a bűncselekmények nagyjából lefedik azt a tevékenységi kört, amit a zaklatók általában megvalósítanak, ám valóban van olyan része a háborgatásnak, hétköznapi értelemben vett üldözésnek, amelyet 2008 januárjáig semmilyen más törvényi tényállásba nem lehetett volna beilleszteni. Álláspontom szerint szükséges és indokolt volt tehát e deviáns magatartások pönalizálása, azonban ezt körültekintőbb módon, jobban behatárolt keretek között kellett volna megtenni. Alaposabban kellett volna például vizsgálni azt is, hogy valóban büntetőjogi vagy inkább szabálysértési eszközökkel lenne/lett volna-e célszerűbb e negatív tevékenységek üldözése? Felmerül kérdésként továbbá, vajon mi indokolta e bűncselekmények esetében a magánvádas eljárás[10] lehetőségének kizárását? Hiszen mi teszi olyan súlyossá - akár a rágalmazással, becsületsértéssel szemben - ezeket a magatartásokat, különösen a Btk. 176/A. § (1) bekezdésében megfogalmazott elkövetési módot megvalósító cselekményeket, amely miatt indokolt volt a közvádas eljárási forma[11] választása? Sajnos sem a miniszteri indokolás, sem a törvényhozással kapcsolatban fellelt egyéb írások sem foglalkoznak e felvetésekkel, így elvetésüknek okára csak következtetni lehet.
Remélhetőleg e bűncselekmény is, mint a Büntető Törvénykönyv szinte, ha nem valamennyi tényállása számos - pozitív irányú - változtatáson fog még keresztül esni, s végül egy valóban alkalmazható törvényhely áll majd a jogalkalmazók rendelkezésére.
A zaklatás (2) bekezdés szerinti fordulata[12] kizárólag verbálisan követhető el, éspedig csak célzatosan. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a bizonyítás - a terhelti vallomással szemben - kizárólag a sértett(ek) és az esetleges kívülálló tanúk vallomásain alapulhat, másrészt fokozottan indokolt az elkövető tudattartamának vizsgálata. Az újfajta "veszélyes fenyegetésnél" ugyanis az elkövető tudatának a törvény szerint nem csupán azt kell átfognia, hogy ez a sértettben félelmet kelthet, hanem kifejezetten ez kell legyen a közlendőjének célja. E körben a Különös Részi tankönyv a következő útmutatót adja a jogot még csak hallgatók, illetve már alkalmazók számára: "A fenyegetettség látszatára törekvés lényegében a fenyegetés burkolt megvalósítása, amely a sértettben a veszélyeztetettség képzetét kelti." Példaként pedig könnyű bizonyítékot szolgáltató magatartásokat említ, mint a sértett lakása előtt hatástalan robbanószerkezet vagy véres állati tetem elhelyezése, amely természetesen - általában - nem jelent semmilyen nehézséget a vádhatóság előtt. A
- 195/196 -
csupán verbálisan megvalósított, szubjektív észlelést hosszabb vagy rövidebb időt követően megtett, a sértett emlékezőtehetségétől és aktuális lelkiállapotától is függő tanúvallomása által megismerhető vélt vagy valós, személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény megvalósítását előrevetítő fenyegetés kérdésében már nehezebb döntést hozni. Főleg olyan esetekben, amikor a sértetti bizonytalanságot, pontatlanságot, következetlenséget a rossz szakmaisággal elvégzett kihallgatáson az eljáró hivatalos személy nem is észleli, illetve ha észleli is, nem igyekszik ezeket kiküszöbölni.
Ezen felül további gyakorlati problémák merülhetnek fel amiatt, hogy e bűncselekmény csak szándékosan és célzatosan valósulhat meg (az indítóok ugyanakkor közömbös.) Hiszen ha egy, a társaságot igen kedvelő, a magánszféra határait az átlagosnál szűkebb körben meghúzó szomszéd rendszeres megjelenését nyilvánvalóan érezheti háborgatásnak, zaklatásnak valaki, holott a szomszéd értékrendjében ez még nem minősül beavatkozásnak, s erre irányuló szándéka nincs is, csupán a neveltetés-, szokásbeli különbségekből adódó konfliktusforrás teremtődik a felek között. Itt részben tehát visszautalok a már korábban jelzett erős szubjektív jellegre, valamint felhívom a figyelmet arra, hogy nem csak a rendszerességet/ tartósságot és a háborgatást, de az önkényes beavatkozási, illetve félelemkeltési szándékot is bizonyítani kell a bűncselekmény megállapításához.
További nehézséget jelenthet, hogy az ún. telefonos megcsörgetéssel elkövetett zaklatás esetén a mobilszolgáltató rendszere ezeket a rövid híváskezdeményezéseket nem észleli, illetve a rendszer által rögzített távközlési forgalomban az nem látszik. Az egyik feljelentő által becsatolt Pannon GSM Távközlési Zrt. által a sértettnek adott válasza szerint a mobilszolgáltató, pár másodpercig tartó hívásokkal történő telefonos zaklatásokról érkező bejelentés esetén megpróbálja elérni a hívó felet, hogy a hívások körülményeit vele tisztázzák. Ez az adott ügyben azért nem vezetett eredményre, mivel "vélhetően automata rendszeren vagy vállalati telefonközponton keresztül érkeztek az említett hívások, illetve az is elképzelhető, hogy egy esetleges műszaki hiba okozta azokat."
A következőkben kitérőt tennék a kerületi ügyészség illetékességi területének rövid bemutatása céljából, mivel annak ismeretében árnyaltabb képet kap az olvasó, mely segít az általam hivatkozott büntetőeljárások hátterének megértésében. Az ügyészség illetékességi területe tehát Budapest X. kerületére, azaz Kőbányára és a XVII. kerületre terjed ki. Előbbi lakóteleppel és piaccal, valamint bevásárlóközponttal, irodaházakkal rendelkező mozgalmasabb része a fővárosnak, míg utóbbi jórészt családi házas környék. Ezen adottságokból eredően jól megfigyelhető különbségek vannak a két kerület elkövetői és a bűncselekmények között is. Szubjektív - bár természetesen statisztikai adatokkal is alátámasztható - benyomásom, hogy éppen a családi házas, így - a kőbányai lakótelepi házakkal szemben - ritkábban lakott rész az, ahol rendre feljelentést tesznek az ott élők zaklatást sérelmezve. Vagyis az utca valamely lakója rendszeresen megnehezíti a lakóközösség életét akár oly módon is, hogy ő maga rendszeresen feljelentéseket tesz szomszédai ellen, avagy egyéb, a többiek által kifogásolt magatartása miatt ellene kerül sor feljelentés megtételére. Sokszor azonban nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy "kinek fütyül a fülemüle", hiszen az egymásnak ellentmondó vallomások és az önkormányzattól megkeresés útján beszerzett, egymás ellen indított közigazgatási ügyeiket összefoglaló iratokból az az érzése van az ügyésznek, hogy bizony mindkét fél rendre megszegte a jószomszédi viszony, békés együttélés általánosan elfogadott szabályait. Az Európai büntetőjog kézikönyve című kiadvány családon belüli erőszakról szóló fejezete is hasonló megállapítást tesz, amikor a következőket írja: "a családon belüli erőszaknak nem egyszerűen elkövetője és áldozata van, hanem szereplői. A bántalmazói-bántalmazott szerepek gyakran felcserélődnek, csak az erőszak módozataiban van eltérés."[13] Ez a frappáns megfogalmazás tehát kiterjeszthető a családon kívüli erőszakra is, hiszen jelenleg kerületi ügyészségünk nyilvántartásban - lezárt vagy még folyamatban lévő ügyként - 6 olyan eset is szerepel, ahol ugyanaz a két személy, hol gyanúsítotti, hol sértetti minőségben vesz részt a zaklatás miatt indult eljárásban. Természetesen az évek és az ügyek számának növekedésével már tisztán látható a két fél közötti konfliktus oka és lényege (két unatkozó, magányos ember feloldhatatlan és általuk feloldani nem is kívánt ellentéte, akiknél a meglévő rossz alaptermészetet károsan befolyásoló enyhe időskori elmezavar is megfigyelhető), de érthető módon az első, illetve talán még a második ügynél is okkal feltételezhette azt az eljáró kolléga, hogy valós, büntetőjogi eszközök alkalmazását igénylő sérelmek állnak a feljelentés hátterében.
Érdekes megfigyelést tehetünk továbbá az elkövetési módokkal, elkövetési eszközökkel kapcsolatban is. Mint ahogy más bűncselekmények esetében is, itt is egyre nagyobb számban használják ki az elkövetők a számítógép, az internet vagy a mobiltelefon nyújtotta lehetőségeket. Természetesen az ilyen technikai eszközök alkalmazásának gyakorisága erősen függ a korosztálytól, hiszen a tízen-, huszonévesek inkább élnek velük, mint az idősebbek. A holland igazságügyi minisztérium kezdeményezésére indult, de világméretűvé vált "Nemzetközi önbevallásos
- 196/197 -
bűnözésvizsgálathoz" Magyarország is csatlakozott 2005-ben, s ennek eredményéről Parti Katalin "Számítástechnikai devianciák és társadalmi kötődés" című, az Országos Kriminológiai Intézet 45. számú Kriminológia tanulmányok című kiadványában számolt be.
Többek között arról ír tehát, hogy mivel az internetes közegben olyan tevékenységek és viselkedés is megengedett, amely a valódi világban a társadalom ellenállását és szankciókat vonna maga után, így személyiségfejlődésüknek meghatározó részét jelentik a virtuális világban szerzett tapasztalataik. "Az internet öntörvényű kisközösségei, ilyen módon, gyakorlatilag táptalajt adnak az antiszociális viselkedés elsajátításához." Mivel a számítógép használata nem engedélyhez kötött, ráadásul a mai kor gyermekei már készségszinten kezelik a komputereket, így számukra - nem csak a szüleik, hanem sokszor a hatóságok előtt is - biztonságos, kockázatmentes elkövetés lehetséges a számítástechnikai ismereteik és technikáik révén. A vizsgálat elsősorban a zeneletöltések elterjedtségét és gyakoriságát vizsgálta, de megfigyelték, hogy a letöltők csupán enyhe devianciát mutatnak, míg a hackelők (idegen rendszerekbe jogosulatlanul belépők) más, illetve súlyosabb devianciákat is mutatnak, ami azonban nem jelenti azt, hogy a hackeléstől egyenes út vezetne súlyosabb bűncselekmények elkövetéséhez.[14] Tény azonban, hogy az általam feldolgozott eset egy részében mintegy előkészületi cselekményként valamely hackelés/ crackelés-szerű magatartást is elkövetett az elkövető, hogy ily módon lehetővé váljon számára a sértett zaklatása. (Lásd. iwiw-es jelszavát feltörve, módosította adatlapját, meztelen képeket tett fel róla, nevében üzeneteket küldözgetett stb.)
A kerületi ügyészségen 2008-2009-ben folyamatban volt 341 büntetőeljárás közül kriminológiai szempontból is feldolgozott[15] 70 esetből 43 alkalommal használt telefont az elkövető (ebből 21 személy nem csak hívásokkal, hanem sms-ekkel is zaklatta az adott személyt) és csupán egy ügyben kapott a bűncselekményt kimerítő tartalmú e-mailt a sértett. Vagyis megállapítható, hogy a Budapesti X. és XVII. kerületi Ügyészség gyakorlatában az elkövetők jellemzően személyesen (42 ügy), s emellett általában telefonon (a 42-ből 22 esetben), s ritkább esetben (24 ügy) csupán telekommunikációs eszköz útján - személyes kapcsolatot nem keresve - valósították meg a zaklatás bűncselekményét. (A maradékot kitevő 4 ügyben hagyományos levél formájában érkeztek a fenyegető tartalmú üzenetek.) Leszögezhető tehát, hogy a kerületi ügyészség gyakorlatában a telekommunikációs eszközök közül inkább a mobiltelefonon, sem mint e-mailben történt elkövetés a gyakoribb. A telefonon megvalósított zaklatás legjellemzőbb elkövetési módja, hogy a terhelt akár több hónapon keresztül, napi több alkalommal, rendszerint az esti vagy a hajnali órákban telefonon felhívta a sértettet. Az esetek egy részében nem szóltak bele a telefonba, illetve a hívást még annak fogadása előtt megszakították, mivel csupán azt akarták elérni, hogy a hívott fél álmából felébredjen vagy őt a napi tevékenységében megzavarják, megfélemlítsék.
Sajnos, jelenleg nem áll rendelkezésre olyan országosan megállapított statisztikai adat, amely megmutatná, hogy a regisztrált zaklatások hány százaléka valósult meg számítástechnikai rendszer, internet vagy mobiltelefon útján, így az sem jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy a kerületi ügyészség előtt indult büntetőeljárások során megállapított arányok, törvényszerűségek országos szinten is helytállóak lennének. Teljes mértékben szubjektív - a kollégákkal való szakmai konzultációk során kialakított - véleményem szerint azonban általánosságban mégis ugyanazok a tendenciák figyelhetőek meg Magyarország más területein is. A hiányolt statisztikai adatok nélkül arról pedig még kevésbé lehet sejtésünk, hogy a zaklató magatartással elkövetett bűncselekmények mekkora hányada nem jutott a nyomozó hatóságok tudomására.
A magas fokú látencia több okra is visszavezethető, egyrészről a sértettek - mint ahogy egyébként gyakran az elkövetők sem - nem tudják, hogy az ellenük kifejtett magatartás bűncselekmény, vagy bár azzal tisztában vannak, de súlytalannak érzik, nem veszik komolyan (lásd. egyik ügyünkben, ahol a sértett úgy nyilatkozott, hogy ",a fenyegetéseknek nincs valóságalapja, csak fenyeget, de nem tenné meg, amit mond, mert ő egy hangember", s így nem is terjesztett elő magánindítványt, azaz nem kívánta zaklatójának büntetőjogi felelősségre vonását), illetve sokszor a bűnüldöző szervek iránti bizalmatlanságból, az eljárás eredményességével kapcsolatos kétségeik miatt nem tesznek feljelentést.
A telekommunikációs eszközt felhasználó elkövetési mód egyébként a már felsoroltakon kívül, speciális jellegéből adódóan egyéb bizonyítási nehézségeket is felvet. Ismeretlen, aláírás nélküli e-maileket küldözgető zaklató esetében ugyanis a megfelelő nyomozati cselekmények minél rövidebb határidőn belüli elvégzésének elmulasztása ugyanis esetlegesen helyrehozhatatlan, pótolhatatlan károkat okozhat, amely a nyomozás eredményességét is veszélyeztetheti. Így tehát a szolgáltató nyilvántartásának adatait lehetőleg minél hamarabb be kell szerezni, s amennyiben ez külföldi megkeresés küldését vagy jogsegély előterjesztését teszi szükségessé, akkor még nagyobb jelentősége van az ún. "ütemességnek." (A külföldi szolgáltató bevonása ráadásul további problémákat vethet fel, például ha az adott országgal Magyaror-
- 197/198 -
szág nem kötött kölcsönös együttműködésről szóló egyezményt, vagy az idegen országban a cselekmény nem bűncselekmény, esetleg a szolgáltatót nem terheli az igazságszolgáltatási szervek felé adatközlési kötelezettség, illetve ha egyáltalán nem is válaszol a megkeresésre.) S ha még ezeket a nyomozati cselekményeket sikerül is időben elvégezni, akkor sem biztos, hogy sikeres lesz a felderítés, hiszen a szolgáltató válasza, illetve az annak függvényében teljesített nyomozati cselekmények eredménye akár azt is hozhatja, hogy fiktív adatokat adott meg a szabad internethasználó, illetve az IP-címet "meghamisították" (jogosultnak álcázta az elkövető), vagy anonimizáló szoftver használata miatt két-három másodperceként változott az adott gépre kiosztott IP-cím és így a visszakeresés lehetetlen, esetleg az adott gépet rendszeresen többen használják, vagy egyáltalán nem érzékeltek használatot az adott időintervallumban arról az IP-címről (vagyis a szolgáltató rendszere "lyukas").
Amennyiben a zaklatás nem e-mailben, hanem például webes felületen valósul meg, akkor annak tartalmát időben archiválni kell, mielőtt az elkövető - a sértett feljelentés-tételi szándékától megijedve -törölné a dokumentumokat. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy a weboldalon elhelyezett anyagot a szolgáltató nem ellenőrzi, de az elektronikus kereskedelemről szóló 2001. évi CVIII. törvény szerint a szolgáltatónak el kell távolítania a webről a jogsértő, jogellenes információt, vagy meg kell tagadnia a további hozzáférés biztosítását. (A szolgáltató ugyanakkor nem végezhet monitoring-tevékenységet.)[16]
A Különös Részi tankönyvet szerkesztők gondolatmenete szerint a bűncselekmény elkövetési magatartásaiból következik, hogy a háborgató cselekmény, illetve a fenyegetés elhangzásával/megvalósításával befejezett a cselekmény, annak kísérlete kizárt. Álláspontom szerint azonban nem elképzelhetetlen a (2) bekezdésben körülírt magatartás kísérleti szakban rekedése, ha az elkövető a fenyegetését írásban teszi meg és a levelet a postás még nem kézbesítette a sértett részére, így annak tartalma még nem vált előtte ismertté. Az (1) bekezdésben szereplő elkövetési módnál viszont fogalmilag valóban kizárt a kísérlet, hiszen a rendszeresség, tartósság, mint feltétel kizárja a bűncselekmény kísérletének megállapíthatóságát, ha például az adott sms vagy e-mail külső ok miatt nem érkezik meg a sértett részére. (A kerületi ügyészség gyakorlatában egyébként még csak befejezett bűncselekmény miatt került sor büntetőjogi felelősségre vonásra, s ilyen kérdésben a nyomozó hatóság sem kért még jogi állásfoglalást.) A Budapesti X. és XVII. kerületi Ügyészségen nyilvántartott ügyek egyikében sem szerepelt részesi elkövető, ez azonban nem kizárt.
A cselekmény súlyosabban minősül, ha az elkövető volt házastársa, volt bejegyzett élettársa vagy volt élettársa, illetve - mint a nemi erkölcs elleni bűncselekményeknél is - nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt álló személy sérelmére követi el a zaklatást. Egyértelmű, mi állt a törvényhozó rendelkezésének hátterében, amikor ezeket a minősített eseteket iktatta a törvénykönyvbe, hisz mint ahogy arra már utaltam, általában szerelmi kapcsolat megszakadása/megszakítása miatt érzett düh, elkeseredés vagy a még együtt élő családtagok lelki terrorizálásának vágya motiválja az elkövetőket. Bár a törvény volt házastársat ír, s nem nevesíti a még el nem vált, de már különélő férjet/feleséget, azonban a tankönyv őket is minősített eset sértettjeként kezeli. Hozzáteszem, a gyakorlat, vagyis az ügyészségi és bírósági szervek ezzel szemben a törvény szó szerinti értelmezése alapján a külön élő, de törvény szerint még el nem vált házastárs esetében nem állapítja meg a minősítő körülmény meglétét.
Fontos megjegyezni, hogy a háborgatással elkövetett zaklatás vétsége szubszidiárius bűncselekmény (ld. a háborgatás kapcsán utolsóként tett megjegyzést), így egy évig terjedő szabadságvesztésnél súlyosabban minősülő bűncselekmény megállapítása esetén a zaklatást nem lehet a terhelt terhére róni. A bűnhalmazat valósul meg a (2) bekezdésben szereplő elkövetési magatartás esetén, ha az elkövető a fenyegetését be is váltja és így a személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény és a zaklatás miatt is sor kerül a felelősségre vonására. A háborgató vagy fenyegető magatartás többszöri megvalósítása természetes egység, tehát nem folytatólagos, hanem "sima" egy rendbeli bűncselekmény miatt felel az elkövető.
A rendbeliség a sértettek/passzív alanyok számától függ, amit nagyon fontos szem előtt tartani a nyomozás felügyeleti feladatok ellátása során is, hiszen az általam tapasztaltak azt mutatják, hogy a rendőrök általában csak az egyik személyt kérdezik meg, kíván-e magánindítvánnyal élni, de a rá tekintettel szintén megfenyegetett, zaklatott családtagok nyilatkoztatását elmulasztják. (Egyes esetekben, például, ha az elkövető olyan vezetékes telefonhoz tartozó számot hív rendszeresen, amely egy többek által lakott lakásban található, akkor különös alapossággal kell vizsgálni azt is, hogy az elkövető célzata kire terjed ki.)
Sok esetben látszólag zaklatást és egyúttal kényszerítést is megvalósít az elkövető, amikor például volt szerelmét arra akarja rábírni, hogy térjen vissza
- 198/199 -
hozzá, ilyenkor azonban vizsgálni kell, hogy megvalósul-e fenyegetés, erőszak a háborgatás során, illetve azt, hogy a fenyegető/ennek látszatát keltő cselekmény a passzív alany valamely magatartásának kikényszerítésére irányul-e. (A kényszerítés bűntette nem valósul meg, ha a zaklatás (1) vagy (2) bekezdését és a kényszerítés tényállását is kimeríti az elkövető magatartása.)
Végül megjegyzem, hogy a vizsgált bűncselekmény jelentősége nem is az elkövetések nagy számában rejlik, hanem abban, hogy nem csak maga a zaklatás számít friss, még maradéktalanul nem feltérképezett területnek, hanem a hozzá kapcsolódó jogintézmények (távoltartás, közvetítői eljárás=mediáció) is teljesen újszerűek a hazai jogban.
T/4178. törvényjavaslat az egyes büntetőjogi tárgyú törvények módosításáról
Az 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről
1999. évi LXIX. törvény a szabálysértésekről
A 2003. évi CXXV. törvény az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról.
A 2009. évi LXXII. törvény a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról
8/1990. (IV. 23.) AB határozat A Munka Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvény 15. § (2) bekezdése második mondatának megsemmisítéséről
56/1994. (XI. 10.) AB határozat A közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény 39. § (2) bekezdésének alkalmazásánál az alkotmányos követelmény meghatározásáról
Az Európai Közösségek Bizottsága által kiadott 92/131 (EGK) számú ajánlás
A Tanács 1976. február 9-i 76/207/EGK irányelve a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés, az előmenetel és a munkakörülmények terén történő végrehajtásáról
A Tanács 2000. június 29-i 2000/43/EK irányelve a személyek közötti, faji vagy etnikai származásra való tekintet nélküli egyenlő bánásmód elvének alkalmazásáról
Az Európai Parlament és a Tanács 2002. szeptember 23-i 2002/73/EK irányelve a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés, az előmenetel és a munkakörülmények terén történő végrehajtásáról szóló 76/207/EGK irányelv módosításáról
Az Európai Parlament és a Tanács 2006. július 5-i 2006/54/EK irányelve a férfiak és a nők közötti esélyegyenlőség és egyenlő bánásmód elvének a foglalkoztatás és a munkavégzés területén történő megvalósításáról
A Magyar Büntetőjog Különös Része (Szerk. Nagy Ferenc) HVG Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest 2009. 159-161. o.
Büntető eljárásjog (Szerk. dr. Tóth Mihály) HVG Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest 2006. 229-237. o.
Kiss Szabolcs: A zaklatás pönalizálásáról - németországi kitekintéssel. Rendészeti Szemle 56. évf. 61-68. o.
Morvai Krisztina: Terror a családban. Kossuth Kiadó, Budapest 1998/2003. 5-75. o.
Parti Katalin: Az internetes bűncselekmények nyomozásának egyes kérdései. Kriminológiai Tanulmányok 41. sz. Országos Kriminológiai Intézet, Budapest 249-274. o.
Parti Katalin: Az e-bűnözésről készült statisztikák jellemzői. Kriminológiai Tanulmányok 42. sz. Országos Kriminológiai Intézet, Budapest 258-282. o.
Parti Katalin: Tiltott pornográf felvétellel visszaélés az interneten - az empirikus kutatás adatai. Kriminológiai Tanulmányok 44. sz. Országos Kriminológiai Intézet, Budapest 89-110. o.
Parti Katalin: Számítástechnikai devianciák és társadalmi kötődés. Kriminológiai Tanulmányok 45. sz. Országos Kriminológiai Intézet, Budapest 149-165. o.
Tamási Erzsébet: Bűnös áldozatok. BM Kiadó, Budapest 2005
A 2007. évi CLXII. törvénynek a Btk.-t érintő változásai www.vaskuti.hu (megtekintve: 2010. március 3.)
Éhn Dávid - Gelányi Anikó: Zaklatás: büntetőjogi kategória? című előadás, amely az Ügyészségi Szakmai-Tudományos Konferencián, Balatonlellén, 2009. november 5-én hangzott el. ■
JEGYZETEK
[1] Hiszen e módosítással a látszat ("látszatnak a keltésére törekszik") szó is megjelenik tényállási elemként, s ezzel a törvényhozó még inkább szubjektívvé, a jogalkalmazó személyiségétől erősen függővé tette az adott magatartás büntetőjogi megítélését. (Btk. 176/A. § (2) bekezdés b) pontja)
[2] OBH 4460/2002., 1355/2003., és 2016/2003.
[3] 92/131 (EGK) számú Európai Közösségek Bizottsága által kiadott ajánlás, valamint a 76/207/EGK tanácsi irányelvet módosító 2002/73/EK-irányelv és a 2000/43/EK-irányelv, amelyek a zaklatás formáit és az egyenlő bánásmód alapelvét határozták meg.
[4] Btk. 176/A. § (1) Aki abból a célból, hogy mást megfélemlítsen, vagy más magánéletébe, illetőleg mindennapi életvitelébe önkényesen beavatkozzon, rendszeresen vagy tartósan mást háborgat, így különösen mással, annak akarata ellenére telekommunikációs eszköz útján vagy személyesen rendszeresen kapcsolatot teremteni törekszik, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
(2) Aki félelemkeltés céljából
a) mást vagy rá tekintettel hozzátartozóját félelemkeltés céljából személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetésével megfenyeget, vagy
(b) annak a látszatnak a keltésére törekszik, hogy a sértett vagy hozzátartozója életét, testi épségét vagy egészségét sértő vagy veszélyeztető esemény következik be, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő. - Ez az alpont csak 2009. február elsejétől hatályos.)
(3) Aki a zaklatást
a) volt házastársa, volt bejegyzett élettársa, vagy volt élettársa,
b) nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt álló személy
sérelmére követi el, az (1) bekezdésben meghatározott esetben két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel, a (2) bekezdésben meghatározott esetben bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
[5] A múlt idő használatát az indokolja, hogy tanulmányom írásakor már szinte egyáltalán nem szerepel a híradásokban ilyen eset.
[6] A Btk. 176/A. § (2) bekezdés b) pontjával szemben azonban sokszor hivatkozunk az a) pontra, amely akkor valósul meg, ha az elkövető félelemkeltés céljából személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetésével fenyeget, vagyis jellemzően gázpisztollyal, légpuskával támasztja alá a másik megölésére vonatkozó állításait.)
[7] A Magyar Büntetőjog Különös Része (Szerk. Nagy Ferenc) HVG Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest 2009. 160. o.
- 199/200 -
[8] A Magyar Büntetőjog Különös Része (Szerk. Nagy Ferenc) HVG Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest 2009. 160. o.
[9] Tamási Erzsébet: Bűnös áldozatok. A családon belüli erőszak férfiszereplői. BM Kiadó, 2005 189. o.
[10] A magánvádas eljárásban a sértett, mint magánvádló és nem az ügyész képviseli a vádat.
[11] Közvádas eljárásnál a nyomozási feladatokat és a vádképviseletet is az állami szervek, hatóságok látják el.
[12] Btk. 176/A. § (2) Aki félelemkeltés céljából
a) mást vagy rá tekintettel hozzátartozóját félelemkeltés céljából személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetésével megfenyeget, vagy
b) annak a látszatnak a keltésére törekszik, hogy a sértett vagy hozzátartozója életét, testi épségét vagy egészségét sértő vagy veszélyeztető esemény következik be, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
[13] Az Európai büntetőjog kézikönyve, szerkesztette: Kondorosi Ferenc és Ligeti Katalin, Magyar Lap- és Közlönykiadó, Budapest 2008. 591. o.
[14] Kriminológiai tanulmányok, 45. sz. (Szerk. Irk Ferenc) Országos Kriminológiai Intézet, Budapest 2004. 149-165. o.
[15] A feljelentés, illetve az elrendelt büntetőeljárás eredményét - megszüntetés, vádemelés, ítélet - vizsgáló általánosabb vizsgálat a megjelölt évek összes aktáját érintette, míg az elkövetőkre és módszereikre, valamint a sértettekhez fűződő viszonyukra is kiterjedő kutatás csupán azok 20%-ára terjedt ki.
[16] Kriminológiai tanulmányok, 41. sz. (Szerk. Irk Ferenc) Országos Kriminológiai Intézet, Budapest 2004. 249-274. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
