Az elsőfokú bíróság az ítéletével a peres felek 1978. március 25. napján kötött házasságát felbontotta, kötelezte a felperest, hogy 2006. június 1. napjától kezdődően, havonta előre esedékesen, minden hónap 10. napjáig fizessen meg az alperesnek az 1987. augusztus 17-én született J. utónevű gyermeke tartására havi 150 000 forint tartásdíjat, továbbá, hogy 2006. június 1. napjától fizessen meg az alperesnek, havonta előre esedékesen, minden hónap 10. napjáig havi 100.000 forint házastársi tartásdíjat, ezt meghaladóan az alperes viszontkeresetét elutasította, a felek közös tulajdonát képező lakásingatlanon pedig a felperes lakáshasználati jogát megszüntetette.
Az ítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy a felek házassága évekig kiegyensúlyozottan és harmonikusan működött. Az alperes kitűnő anya és jó feleség volt: mindent megtett a családért, biztosította és megteremtette azt a hátországot, amely nyugodt légkört, kiegyensúlyozott, biztonságos otthont jelentett a négytagú család számára.
Az alperes éveken keresztül kereső tevékenységet folytatott, protokoll titkárnői munkaviszonya mellett családját - erejét nem kímélve - ellátta, mindenkor és mindenben helytállt, hogy férjét és gyermekeit támogassa, karrierjüket minden szempontból előmozdítsa. Széles körű karitatív tevékenységet is vállalt, mind a családban, mind a szélesebb környezetében példamutatóan teljesített.
Az alperes több külkereskedelmi szaktanfolyamot is elvégzett, amely magas szintű szaktudást adott részére, és ezt folyamatosan kamatoztatta, hasznosította is. A német nyelvet kifogástalanul és magas szinten elsajátította, protokoll utakat neves cégek részére magas szinten szervezett és rendezett. Üzleti tárgyalásokat meghaladó magánjellegű programokon is aktívan, rendszeresen és folyamatosan részt vett - mindezt férje és családja mind magasabb szintű anyagi elismerése és egzisztenciális sikerének megteremtése érdekében tette.
Az alperes hivatalos munkaviszonya 1992-ben megszűnt, de továbbra is a fentiek szerint aktív tevékenységet folytatott. Férjének közvetlen munkatársa volt, segítette házastársa sikerét, úgy, mint feleség és munkatárs is folyamatosan és példaértékűen helytállt. Széles körű elismerésben részesült, amely munkakedvét értelemszerűen fokozta, úgy érezte, hogy a család és a házasság biztos lábakon áll, amelyben teljesen egyenrangú partnere férjének, kapcsolatukat kikezdhetetlennek vélte.
A felek igen magas életszínvonalon éltek. Egymás irányában teljes volt a bizalom, gyermekeiknek minden tőlük telhetőt megadtak, hogy széles körűen képezzék őket, és ezzel elősegítsék későbbi, majdani biztos egzisztenciájuk megteremtését.
Mindezek ellenére a felek kapcsolatában 2002. őszén - az alperes által is érezhetően - negatív fordulat állott elő. A felperesben szubjektíve kialakult egy olyan érzés, hogy a házastársak kapcsolata kezd kiüresedni, érzelmileg elhanyagoltnak érezte magát. Az alperes kérdésére azonban - aki észlelte felperesen a változást - még felperes egyelőre hárított, nyilván önmagával is vívódott.
Lassan, fokozatosan azonban felperesben kialakult az az életérzés, hogy a házastársak céljai már eltérőek, mások az értékrendjeik, eltérő a gondolkodásmódjuk. Ebben az időszakban felperes megismerkedett jelenlegi partnerével, akivel az érzelmi kapcsolatát kialakította, majd azt elmélyítette és partnerével a szerelmi viszonyát jelenleg is fenntartja.
A felek közötti bensőséges házastársi kapcsolat 2003. nyarán megszűnt, 2003. októberében pedig a felperes közölte a feleségével és a gyermekeivel, hogy beleszeretett a partnernőjébe, majd a közös lakásból nyomban elköltözött és ezáltal a felek gazdasági közösségre is kiterjedő házassági életközössége végleg megszakadt.
A felperes elköltözésének ténye és annak oka a családot súlyosan megrendítette.
A felperes a családjáról az elköltözése óta is folyamatosan gondoskodik, nagyvonalúan támogatja őket: viseli a közös tulajdonú ingatlan teljes fenntartási költségeit, közel 500 000 forintot juttat feleségének és vele élő, érettségi előtt álló kislányának.
A felek fiúgyermeke kétdiplomás, több nyelvet beszélő, sikeres fiatal értelmiségi, aki már önálló életvitelt folytat, a családi otthonból elköltözött.
A J. nevű gyermek az alperessel közös háztartásban él, érettségi előtt áll, szándéka szerint tanulmányait felsőfokon folytatja. J. tartásáról jelenleg a felperes gondoskodik, és az általa nyújtott tartásdíj a gyermek szükséges tartását fedezi, a felperes azonban a pénzben nyújtott tartásdíjon felül a gyermek egyéb anyagi igényeit is viseli.
Az alperes 54. életévében lévő, igényes, kultúrált asszony, akit férjének eltávozása súlyosan megrendített, férjét ma is szereti és visszavárja őt. Rendszeres saját jogú jövedelemmel nem rendelkezik, esetenként alkalmi munkát végez, melyből némi jövedelemre is szert tesz, az adóbevallását azonban - többszöri felhívás ellenére - nem csatolta be. Eltartásáról az életközösség megszakítása óta döntően a felperes gondoskodik.
A gyermekek az édesapjuk eltávozását ugyancsak negatívan élték meg.
Felperes havi nettó átlagjövedelme megközelíti az 1 000 000 forintot. Jelenleg havi 260 000 forintot utal át alperes és a gyermek közös bankszámlájára, amelyen felül a gyermekek mindennemű további igényét kielégíti, a családra havonta legalább 500 000 forintot fordít.
Az így megállapított tényállás alapján az elsőfokú bíróság a felperes gyermektartásdíj fizetési kötelezettségéről a Csjt. 60. § (1) bekezdése alapján határozott, a fix összegű gyermektartásdíjat havi 150 000 forintban határozta meg.
A házastársi tartásdíj fizetési kötelezettség megállapítására irányuló viszontkereset jogalapja körében kifejtette, hogy a felperes alperes érdemtelenségére nem hivatkozott, az alperes tartásra való rászorultságának tényét pedig - a felperes tagadásával szemben - bizonyítottnak találta. Az alperes ugyanis több mint tíz éve ténylegesen kereső foglalkozást nem folytat, tényleges és rendszeres jövedelemmel nem rendelkezik. Munkaerejét teljes egészében családja körében hasznosította, amely pénzben ki nem fejezhető értéket jelentett ennek a közösségnek.
Az alperes 54. életévében van, jelenleg regisztrált munkanélküli, és bár többszöri bírói felhívás ellenére sem igazolta, hogy alkalmi jellegű munkájából milyen jövedelemre tesz szert, az elsőfokú bíróság mérlegelés útján azt állapította meg, hogy legalább havi 20-30 000 forint nettó jövedelmet elérhet, ha idősgondozást, gyermekfelügyeletet, esetleg fordítást, vagy alkalmi protokoll munkát vállal.
Ehhez képest a szükségleteiből kiindulva havi 100.000 forint házastársi tartás megfizetésére kötelezte a felperest az alperes javára azzal, hogy ez az összeg, bár nem a korábbi életszínvonalon való megélhetést, de az alperes szükséges tartását a saját jövedelmével együtt fedezi.
Megjegyezte ugyanakkor, hogy az alperes által - hat hónapra visszamenőleg is - a viszontkeresetében igényelt havi 300.000 forintos házastársi tartás rendkívüli mértékben eltúlzott. A mai magyar átlagos életszínvonalat, mint kiindulási alapot figyelembe véve a felek rendkívül jó anyagi körülmények között éltek, egy házasság felbontása azonban semmiképpen sem járhat azzal, hogy annak akár anyagi következményei is teljes mértékben elháríthatók legyenek.
A tartásdíj mértékének meghatározása során az elsőfokú bíróság a Csjt. 65. § (1) bekezdése alapján arra volt figyelemmel, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a megélhetéshez szükséges tartás nem jelenthet szűkös tartást, különösképpen akkor nem, ha a tartásra kötelezett kereseti és jövedelmi viszonyai, valamint teljesítőképessége a jogosult számára is magasabb életszínvonalat tesznek lehetővé. Mindezek miatt a havi nettó 1.000.000 forintos felperesi jövedelemre, valamint az általa eddig nyújtott gyermektartás és lakásfenntartási költségek összegére figyelemmel, az alperes szükségleteit is mérlegelve a felperest havi 100.000 forint házastársi tartás megfizetésére kötelezte. Az alperes saját jövedelme és a felperes által nyújtott tartás ugyanis, ha nem is luxus színvonalon, de megfelelő színvonalon biztosítja az alperes megélhetését.
Az alperesnek magának is mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a külkereskedelemben szerzett gyakorlatát, nyelvismeretét hasznosítsa, esetleg fordítást, tolmácsolást vállaljon, illetve kultúráltságához, igényszintjéhez mért egyéb alkalmi jellegű munkákat végezzen. Miután jelenlegi egészségi állapota ezt lehetővé teszi, eddigi aktív, agilis életvitelét a továbbiakban is folytatnia kell, mert a felnőtt korú gyermekek már nem szorulnak az édesanya állandó jelenlétére és támogatására.
Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezéssel, a felperes pedig csatlakozó fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett részét részben megváltoztatta és a felperest 2007. április 1-jétől havi 200 000 forint házastársi tartásdíj fizetésére kötelezte az alperes javára, ezt meghaladóan pedig az ítéletet helybenhagyja.
Alaptalannak találta a másodfokú bíróság a felperes házastársi tartásdíj fizetési kötelezettség jogalapjának a hiányára hivatkozó csatlakozó fellebbezést. Álláspontja szerint teljesen nyilvánvaló, hogy az 55. életévében lévő alperes, aki 1992 óta otthon, a háztartásban, a család érdekében tevékenykedett, jelenleg sem az életkora, sem a szakképzettsége alapján nem tud az adott gazdasági-, társadalmi viszonyok között olyan munkát találni, amely a szükséges megélhetést számára teljes mértékben biztosítaná, mobilizálható saját vagyonnal pedig nem rendelkezik, legalább is erre nézve peradatok nem merültek fel. Az alperestől természetesen elvárható, hogy munkaerejét és képességét egy ideig még saját érdekében hasznosítsa, ám ebből a minimálbérnél számottevően magasabb átlagos jövedelem elérése - reálisan - nem várható. Az alperes tehát önhibáján kívül rászorul a saját jövedelmét kiegészítő tartásra, a felperes ilyen jellegű felelőssége pedig a házastársával szemben nem szűnik meg a házasság felbontásával egyidejűleg. Ezt maga a felperes is elismerte, amikor úgy nyilatkozott az elsőfokú eljárásban, hogy a házastársi lakás hiteltörlesztésével és fenntartásával kapcsolatos terhek vállalása címén havi 130.000 forintot az alperesnek minden hónapban átutal, hiszen saját maga is belátta, hogy e költségek fedezése az alperes részéről nem, vagy csak kis mértékben várható el.
A felperes a házastársi tartásdíj fizetésére teljesítő képes, akár az elsőfokú eljárásban igazolt havi 1.330.000 forintos (2005. év), akár a másodfokú eljárásban igazolt havi 1.150.000 forintos (2006. év) nettó átlagos jövedelme alapján. A teljesítő képessége azonban még a magyarországi átlagot kirívóan meghaladó, magas jövedelme mellett sem korlátlan, hiszen a válás következményeit mindkét félnek viselnie kell és viseli is. A felperesnek is meg kell teremtenie az önálló lakhatása anyagi feltételeit, és fizeti a ma még tanuló nagykorú közös gyermek tartásdíját, sőt vállalta a gyermek egyetemi tandíjának, havi 50.000 forintnak a fizetését is.
Az alperes rászorultsága mértékének megállapításánál nyilvánvalóan figyelemmel kellett lenni az alperes létfenntartásával szükségképpen együtt járó kiadásokra (alapszükségletek), valamint az ezt meghaladó szükségletekre is, hiszen a tartás nem jelenthet minimális, szűkös tartást, és nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a felek milyen anyagi körülmények között, milyen életszínvonalon éltek a házasság alatt. Mindez nem jelenti azonban azt sem, hogy a felperesnek az alperes részére ugyanolyan megélhetési feltételeket kellene biztosítania, mint az együttélés alatt, a válás szükségképpen az alperesi igények korlátozását is jelenti.
Mindezekből kiindulva a másodfokú bíróság azt vette figyelembe, hogy az alperes szükségletei körébe tartoznak mindazok a jogi kötelezettségek, amelyek személy szerint őt terhelik, vagyis a házastársi lakásra felvett hitel havi törlesztő részleteinek 50%-a, a közös költség fogyasztástól független részének 50%-a, továbbá a gáz, a villany, a vezetékes telefon és az internet szolgáltatás havi költségei, de ezek sem teljes egészében, mivel az alperessel együttlakó nagykorú gyermek részére a felperes által fizetett tartásdíj részben fedezi e költségeket is. Figyelemmel volt a másodfokú bíróság a mobil telefon és a személygépkocsi alperes általi korlátozott mértékű használatára is. Ezek a kiadások az elsőfokú bíróság által meghatározott havi 100.000 forintos tartásdíjat lényegében fel is emésztik Nyilvánvaló, hogy az alperes további szükségletei (élelmezés, ruházkodás, szabadidő, kultúra) további tartás hozzájárulást igényelnek felperestől, azonban figyelembe kellett venni az alperes saját munkájával elérhető jövedelmet - legalább a minimálbért - is. Mindezek együttes mérlegelése alapján a másodfokú bíróság a házastársi tartásdíj havi 200.000 forintra való felemelését látta indokoltnak, természetesen azzal, hogy e mellett a felperest továbbra is terheli a lakáshitel havi törlesztéseinek 50%-a és a közös költség fogyasztástól független részének 50%-a, mint fizetési kötelezettség, mert ez a felperes saját tartozása, és terhelik az eddig önként vállalt kötelezettségek (így az autóhitel törlesztése) is.
A felemelt házastársi tartásdíjra vonatkozó fizetési kötelezettség kezdő időpontját a másodfokú bíróság a jogerős ítélet keltét követő hónaptól határozta meg, mert a felperes ez ideig a lakáshitel tartozás havi részleteit az alperes helyett is megfizette.
A házastársi tartásdíj százalékos megállapításának a fentebb már kifejtettek miatt nincs helye, ezért az erre irányuló alperesi fellebbezést a másodfokú bíróság alaptalannak találta.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt a másodfokú bíróság ítéletének a részbeni hatályon kívül helyezése, valamint elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének a részbeni megváltoztatása és az alperes házastársi tartásdíj megállapítására irányuló viszontkeresetének - az alperes házastársi tartásra való utólagos érdemtelenné válása, illetve az önhibából eredő rászorultsága miatt történő - elutasítása, másodsorban pedig a felülvizsgálattal támadott körben a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való utasítása iránt.
A felülvizsgálati kérelem részletesen kifejtett indokai szerint a jogerős ítéletben foglalt érdemi döntés a Csjt. 1. §-ának (3) bekezdését, valamint a 21. §-ának (1) és 65. §-ának (1) bekezdését sérti.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság az alábbi indokokkal találta alaptalannak.
1. A Csjt. 21. §-ának (1) bekezdése szerint a házasság felbontása esetén volt házastársától tartást követelhet az, aki arra hibáján kívül rászorul, kivéve, ha arra a házasság fennállása alatt tanúsított magatartása miatt érdemtelenné vált, azzal, hogy tartást csak olyan mértékben lehet követelni, hogy az ne veszélyeztesse a volt házastársnak és annak megélhetését, akinek eltartására a volt házastárs a tartást igénylővel egysorban köteles, a hivatkozott § (2) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a tartást határozott időtartamra is meg lehet állapítani, ha feltehető, hogy a tartásra jogosult rászorultsága a meghatározott idő elteltével megszűnik.
a) Az idézett törvényhely szerint a házastársi tartásra való jogosultságnak három együttes (konjunktív) feltétele van:
- a tartásra önhibán kívül eső rászorultság ténye,
- a házasság fennállása alatt tanúsított magatartás miatti érdemtelenség hiánya, valamint
- a kötelezett teljesítőképessége legalább olyan mértékben, hogy a megítélt tartás az őt és a tartásra a házastársat megelőzően vagy vele egysorban jogosultak megélhetését ne veszélyeztesse.
Az alperes tartásra való érdemtelensége a felülvizsgálati eljárásban - a már kifejtettek szerint - érdemben nem volt vizsgálható, az alperes tartásra való önhibán kívüli rászorultsága, valamint a felperes teljesítőképessége pedig a felülvizsgálati eljárásban is irányadó tényállás szerint kétségkívül fennáll.
Egységes ugyanis az ítélkezési gyakorlat abban, hogy ha az egyik házasfél a házasság fennállása alatt azért nem létesített nyugdíjjogosultságot eredményező munkaviszonyt, mert munkaerejét a közös háztartásban, illetve a gyermeknevelésben hasznosította, úgy a tartásra való rászorultságát meg kell állapítani.
A jelenlegi társadalmi-gazdasági körülmények között igen nyomatékosan kell értékelni azt a tényt is, hogy a munkanélküliség növekedésével, a foglalkoztatás lehetőségeinek a jelentős visszaszorulása mellett az idősebb korosztálynak az elhelyezkedésre és bármilyen jövedelemszerző tevékenység végzésére gyakorlatilag - köztudomásúan - alig van esélye, és ez a tendencia lényegében független az idősebb személyek szaktudásától, egészségi állapotától és az elhelyezkedési szándékától is.
A házastársi tartás erkölcsi és jogi alapját a házasfeleknek a Csjt. 24. §-a szerinti, a házasság fennállása alatti kölcsönös támogatási kötelezettsége teremti meg, amely a házassági életközösség megszűnésével is - korlátozottan - kiterjed az egymás sorsáért való felelősségre.
A munkanélküliség ezzel szemben társadalmi-gazdasági jelenség, amely csak esetenként és kismértékben kapcsolódik a volt közös életvitel személyes jellegéhez, ezért az az elvált vagy különélő házastárs erkölcsi és jogi kötelezettségét - a felperes helyes érvelése szerint - lényegesen közvetettebb módon érinti.
A perbeli esetben azonban az alperes "munkanélkülisége" egyrészt nem az életközösség megszűnése után következett be, hanem az a felek 11 évvel az életközösség megszűnése előtt közösen meghozott döntésén alapult, másrészt a különválás utáni regisztrált munkanélkülivé válása szoros összefüggést mutat a felek közös életvitelével, az életközösségük megszűnésének, illetve a házasságuk felbontásának tényével és azzal is, hogy a végleges különválásuk időpontjában az alperes már csaknem elérte a nők esetében korábban már öregségi nyugdíjra is jogosító korhatárt.
Ilyen körülmények mellett helyesen jutottak a perben eljárt bíróságok arra a jogi következtetésre, hogy az alperes a tartásra önhibáján kívül szorul rá, hiszen a család ellátása terén, a felperes egzisztenciájának megteremtése, valamint az átlagot messze meghaladó felperesi jövedelem elérése érdekében végzett, és a közös betéti társaságban folytatott tevékenysége akadályozta őt a munkavállalási esélyeit növelő szakképzettség megszerzésében is.
b) A házastársi tartásdíj megállapítása általában határozatlan időre szól, határozott időre történő tartás megállapítására pedig a bírói gyakorlat szerint akkor kerülhet sor, ha a jogosult körülményeiben a tartásra való jogosultságot megszüntető olyan változás várható, amely előre meghatározható (pl. a szülést követő gyermekgondozási tevékenység érdekében igénybe vett társadalombiztosítási támogatás megszűnése), és ilyen módon a tartás megszüntetése iránti per célszerűen megelőzhető.
A perbeli esetben az alperes körülményeiben a tartásra való rászorultságának megszűnését eredményező, és előre meghatározható időpontban bekövetkező változással számolni nem lehet, önmagában az öregségi nyugdíjra jogosító életkorának a jövőbeni elérése pedig a tartásra való jogosultságát még nem szünteti meg.
2. A Csjt. 65. §-ának (1) bekezdése értelmében a kötelezett a tartás teljesítéseképpen köteles anyagi viszonyaihoz képest a jogosultat mindazzal ellátni, ami annak a megélhetéséhez szükséges.
A jogerős ítélet az alperes indokolt szükségleteinek körét és e szükségletek fedezésének költségét - annak indokolásából is kitűnően - kellő pontossággal meghatározta.
A felek közös tulajdonában lévő volt közös lakást a felperes - a felülvizsgálati érvelésével szemben - nem a felek jogvitájának békés rendezése érdekében, a személyes érdekeit háttérbe szorítva, hanem a már akkor is fennálló házasságon kívüli kapcsolata miatt, a személyes érdekeit a család érdekeivel szemben előtérbe helyezve hagyta el. Az önkéntes eltávozása folytán ezért a lakáshasználati jog ellenérték reá eső részére a Csjt. 31/C. §-ának (1)-(3) és (5) bekezdése alapján a lakáshasználat rendezése iránti igény érvényesítése esetén sem tarthatott volna jogszerű igényt, az alperes azonban annak megfizetésére - a felperes által is tudottan - nem is lett volna képes, ezért az erre irányuló igénye - annak jogszerű érvényesítése esetén - a hivatkozott § (4) bekezdése alapján valószínűsíthetően csak a házastársi közös vagyon alperesre eső részének a csökkentése útján lett volna elszámolható. E körülmények ugyanakkor nem befolyásolják azt, hogy a közös tulajdonú ingatlan terheit a felperesnek a Ptk. 141. §-a alapján a tulajdoni hányada arányában továbbra is viselnie kell mindaddig, amíg a tulajdonközössége fennáll.
A felperes azonban az alperes szükségleteihez igazodó tartás teljesítésére ilyen körülmények mellett is nyilvánvalóan képes, hiszen az Á. utónevű nagykorú gyermeke vonatkozásában tartási kötelezettség már nem terheli, a J. utónevű gyermekkel szemben az alperessel egysorban fennálló tartási kötelezettsége pedig az arra rászoruló alperes tartását csak J. szükséges mértékű tartása erejéig előzi meg.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 21.255/2007. szám)
A peres felek házasságát a bíróság 2003. február 21. napján jogerőre emelkedett ítéletével felbontotta. A bontóper során a peres felek bíróság által jóváhagyott egyezséget kötöttek, mely alapján a felperes 2003. március 1. napjától havi 10 000 forint határozott összegű házastársi tartásdíjat köteles az alperesnek megfizetni.
Az egyezség megkötésekor a felperes aktív dolgozó volt, nettó 56 000 forintot keresett, emellett gazdálkodott, és az alperestől külön költözve élettársával élt.
Az alperesnek az egyezség megkötésekor 25 126 forint volt a rokkantnyugdíja, és az utolsó közös lakásuk osztott használatára vonatkozó egyezségbe foglalt megállapodástól függetlenül az ingatlant egyedül lakta és tartotta fenn.
A felperes az egyezségben foglaltaknak 2006. május 1. napjáig eleget tett, ettől az időponttól kezdve azonban házastársi tartásdíjat az alperesnek nem fizetett.
A felperes 2005. évben megbetegedett, huzamosabb ideig táppénzen volt, majd 2006. februárjában rokkantnyugdíjazták. Betegségét megelőzően nettó jövedelme 82.000 forint volt, ehhez képest rokkantnyugdíja 74.900 forintban került megállapításra, megromlott egészségi állapotára figyelemmel kiegészítő jövedelmet is eredményező mezőgazdasági munkát a korábbi mértékben azonban már nem tud végezni. Lakhatása nagyjából 45.000 forintos költség közös viselése mellett az élettársa otthonában továbbra is biztosított, egyéb havi kiadásai pedig a korábbiakhoz képest körülbelül 3000 forint gyógyszerköltséggel emelkedtek.
Az alperes rokkantnyugdíja időközben havi 41.017 forintra emelkedett. Ezt egészíti ki - az eddigi 10.000 forintos házastársi tartásdíjon felül - a földjei bérbeadásából származó havi 5000 forint bérleti díj. Továbbra is egyedül lakja és tartja fenn a családi házas ingatlant, mellyel kapcsolatban átlagosan havi 23.000 forint kiadása merül fel.
Az alperes a házastársi tartásdíj önkéntes teljesítésének megszűnését követően végrehajtási eljárást kezdeményezett a felperessel szemben.
A felperes kereseti kérelmében az egyezségben vállalt házastársi tartásdíj fizetési kötelezettsége megszüntetését kérte az egészségi állapotában, és ennek következtében életkörülményeiben és jövedelmi viszonyaiban bekövetkezett romlásra figyelemmel. Hivatkozott arra is, hogy az alperes helyzete annyiban is kedvezőbb, hogy - az egyezségben rögzítettektől függetlenül - jelentős értékű vagyontárgyakat kizárólagosan és térítés nélkül használhat, továbbá az alperesnek lényegesen több földje van, melynek hasznosításából jelentős többletjövedelemre tesz szert. A tartásdíj fizetési kötelezettsége megszüntetésének kezdő időpontjára vonatkozóan keresetét 2006. június 15. napján akként pontosította, hogy annak megállapítását hat hónapra visszamenően kéri.
Az alperes ellenkérelme a felperes által hivatkozott körülményváltozásokra alapított kereset elutasítására irányult. Álláspontja szerint a házastársi tartásdíj megszüntetését csak akkor lehetne sikeresen kérni, ha a jogosult tartáshoz való joga megszűnik, azaz a Csjt. 22. § (2) bekezdésének megfelelően, ha a volt házastárs a tartásra már vagy nem szorul rá, vagy arra utóbb érdemtelenné válik, vagy újabb házasságot köt, azonban a peres esetben e feltételek egyike sem áll fenn. A felperes nyugdíja a keresetében foglaltakkal ellentétben lényegesen magasabb, mint az egyezségkötéskori jövedelme, és bár az alperes nyugdíja is emelkedett, azonban arányait tekintve a felperes jövedelmi viszonyai még így is jelentősen kedvezőbbek, melyet tudomása szerint a földjei műveléséből származó jövedelmével is kiegészít. A felperes tehát képes volna a továbbiakban is a létfenntartása veszélyeztetése nélkül a tartásra változatlanul rászoruló, és kiegészítő munkát sem egészségi állapota, sem körülményei okán végezni nem tudó alperes részére a házastársi tartásdíjat teljesíteni, annál is inkább, mert ennek hiányában az alperes létfenntartása veszélyeztetetté válna.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az egyezségen alapuló, felperest terhelő házastársi tartásdíj fizetési kötelezettséget 2006. május 15. napjától megszüntette, és az alperest perköltség viselésére kötelezte. Döntését azzal indokolta, hogy az eset összes körülményét mérlegelve mind a tartásra kötelezett felperes, mind a tartásra jogosult alperes körülményeiben olyan, a Csjt. 22. § (1) bekezdése értelmében a tartásdíj mértékének megváltoztatására okot adó lényeges körülményváltozás állt be - nevezetesen a felperes egészségi állapotában és ebből következően jövedelmi viszonyaiban bekövetkezett romlás, illetve az alperesi oldalon a szükségletek és kiadások stagnáló szintje mellett a rokkantnyugdíj összegének emelkedése folytán bekövetkezett havi jövedelemnövekedés - amely a felperes tartásdíj fizetési kötelezettségének megszüntetését indokolja.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen, annak megváltoztatása és a felperes keresetének elutasítása érdekében az alperes fellebbezett. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helytelenül alkalmazta a tartásdíj mértékének megváltoztatásáról rendelkező Csjt. 22. §-ának (1) bekezdését, ugyanis a tartásdíj megszüntetésének eseteit nem az említett jogszabályhely, hanem a Csjt. 22. §-ának (2) bekezdése sorolja fel, mely esetek egyike sem áll fenn a peres esetben, így a tartásdíj megszüntetésére nem kerülhetett volna sor.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta, és rendelkezett az alperes perköltségviseléséről.
A jogerős ítélet indokolása szerint mind az elsőfokú bíróság által lefolytatott részletes bizonyítási eljárás alapján megállapított tényállás, mind az abból levont jogi következtetés helytálló.
A fellebbezési tárgyaláson meghallgatott felperes előadása szerint az egyezség megkötését a felek önként vállalták, ezért a felperes jövedelmi viszonyait a bíróság az egyezség megkötésekor nem tárta fel teljes körűen, így a felperes nettó munkabérén felül nem vette számításba a különböző pótlékokat, túlórákat, valamint a felperes gazdálkodó tevékenységéből származó jövedelmét sem. A felperes egyezségkötéskori nettó jövedelménél a jelenlegi nyugdíja ugyan valóban magasabb összegben került megállapításra, azonban köztudomású, hogy a nyugdíj összege mindig az annak megállapításául szolgáló jövedelem alatt marad. A felperes előadta azt is, hogy betegsége folytán mezőgazdasági tevékenységgel, eladásra való állattartással nem foglalkozik, kizárólag a neki juttatott 2 hektár földet művelteti meg fizetség ellenében mással, és havi 5850 forintos gyógyszerköltségére vonatkozóan igazolást mutatott fel.
A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy a felek egyezsége tulajdonképpen házastársi tartásdíj-kiegészítésre vonatkozott, mert az alperes az egyezség megkötésekor is rendelkezett saját nyugdíjjal és jelentős mértékű földtulajdonnal. Kiemelte továbbá, hogy a tartásdíjfizetés, illetve a tartásdíj-kiegészítés fizetésének megszüntetésére nem csak a Csjt. 22. § (2) bekezdésében felsorolt okok miatt kerülhet sor, hanem akkor is, ha a tartásra kötelezett teljesítőképessége nem teszi lehetővé a tartásdíj megfizetését.
A megyei bíróság mindezeket figyelembe véve azt állapította meg, hogy a peres felek nyugdíja, illetve jövedelme között nincs olyan mértékű különbség, amely lehetővé tenné a tartásdíj, illetve a tartásdíj-kiegészítés megfizetését anélkül, hogy az a tartásra kötelezett saját létfenntartását ne veszélyeztetné.
A jogerős ítélet ellen, annak hatályon kívül helyezése és elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatásával a felperes keresetének elutasítása, másodlagosan pedig az első fokon eljárt bíróság új eljárásra és új határozat meghozatalára utasítása érdekében az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság részben alaposnak találta, az alábbi indokokkal.
A Csjt. 22. §-ának (1) bekezdése szerint ha a közös egyetértéssel vagy bírósági ítélettel megállapított tartás megállapításának alapjául szolgáló körülményekben lényeges változás állott be, a tartás mértékének megváltoztatását lehet kérni.
A Csjt. 22. §-ának (2) bekezdése szerint pedig a tartásra való jog megszűnik, ha az arra jogosult újból házasságot köt, vagy a tartásra magatartása miatt utóbb érdemtelenné válik, valamint akkor is, ha a jogosult a további tartásra nem szorul rá. Az utóbbi esetben azonban a tartásra való jog újból feléled, ha a korábbi jogosult a tartásra ismét rászorul.
A Legfelsőbb Bíróság mindenekelőtt rámutat arra, hogy az alperes érvelésével ellentétben abból a körülményből, hogy a Csjt. 22. § (2) bekezdése csupán a jogosulti oldalon bekövetkezett bizonyos változások esetén rendelkezik a házastársi tartás megszüntetéséről, nem lehet azt a következtetést levonni, hogy kizárólag ezekben az esetekben lenne helye az egyezséggel, vagy bírósági ítélettel megállapított házastársi tartás megszüntetésnek.
A Csjt. 22. § (2) bekezdése ugyanis azokat a jellegzetes körülményeket emeli ki, amelyek utólag a házastársi tartásra való jogosultságot szüntetik meg függetlenül az egyéb körülményektől.
Azokban az esetekben azonban, amikor a jogosult tartáshoz való joga változatlanul fennáll, de akár a jogosulti, akár a kötelezetti oldalon a tartásdíj mértékét meghatározó körülményekben utóbb lényeges változás következik be, a Csjt. 22. § (1) bekezdésének megfelelő alkalmazásával a tartásdíj mértékének a megváltoztatására van lehetőség. Ez a változtatás pedig - az alperes érvelésével ellentétben - akár a tartásdíj felemelését, akár annak csökkentését, akár a házastárs tartásdíj fizetési kötelezettségének teljes mellőzését is jelentheti, a körülményváltozás mértékétől függően.
Téves az alperesnek a felülvizsgálati kérelmében foglalt, a PK 113. számú állásfoglalásával kapcsolatos érvelése is, ugyanis a hivatkozott állásfoglalás arra az esetre ad iránymutatást, amikor a Csjt. 21. §-ában foglalt feltételek hiányában történt a házastársi tartási kötelezettség vállalása, azaz ha a házastárs a tartásra nem szorul rá, vagy arra érdemtelen.
A jelen perben a Legfelsőbb Bíróságnak a PK 113. számú állásfoglalásában foglalt iránymutatása nem volt alkalmazható, mert a házastársi tartásdíjról szóló megállapodás bíróság által jóváhagyott egyezségbe foglalásakor sem az alperes rászorultságának hiánya, sem az alperes érdemtelensége nem merült fel.
Az alperest a Pp. 3. § (3) bekezdésével kapcsolatban állított lényeges jogszabálysértéssel összefüggésben nem érte olyan hátrány, amely a jogi képviselővel eljáró feleknek a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről való előzetes, részletes és jegyzőkönyvbe foglalt kioktatásának elmaradása folytán az ügy érdemi elbírálására kihatott volna, ezért azzal a Legfelsőbb Bíróság érdemben nem foglalkozott.
A peres esetben a széles körben lefolytatott bizonyítási eljárás a tényállást felderítette, ezt követően az elsőfokú bíróság a feltárt bizonyítékok mérlegelésével állapította meg a tényállást. A bizonyítékok Pp. 206. §-ának (1) bekezdése alapján összességében való értékelése és az egyes bizonyítékok bizonyító erejének meghatározása a bíróság feladata, és egységes a bírói gyakorlat abban, hogy a felülvizsgálati eljárás keretében a bizonyítékok újabb értékelésére, az ún. felülmérlegelésre jogi lehetoség nincs. A Legfelsőbb Bíróság csak azt vizsgálhatja, hogy az eljárt bíróság a mérlegelési tevékenysége során nem jutott-e nyilvánvalóan helytelen, vagy kirívóan okszerűtlen következtetésre (BH 1996/506.).
A peres esetben a Legfelsobb Bíróság azt állapította meg, hogy mind a perben eljárt első-, mind a másodfokon eljárt bíróság helyesen állapította meg a peres felek jövedelmi viszonyaiban, és a felperes egészségi állapotában bekövetkezett körülményváltozásokat, azonban a bizonyítékok kirívóan helytelen értékelésével, okszerűtlenül jutott mind az első-, mind a másodfokú bíróság arra a következtetésre, hogy a peres felek nyugdíja, illetve jövedelme között nincs olyan mértékű különbség, amely lehetővé tenné a tartásdíj, illetve a tartásdíj-kiegészítés megfizetését anélkül, hogy az a tartásra kötelezett saját létfenntartását veszélyeztetné.
Az alperes változatlan lakhatási körülményei, a lakhatásával és a gyógyszereivel kapcsolatos kiadásai mellett ugyanis rokkantnyugdíjának havi 25.126 forintról, havi 41.017 forintra emelkedésének, valamint a földjei bérbeadásából származó havi 5000 forint bevételének a figyelembevételével is megállapítható, hogy a házastársi tartásdíjra rászorul. A felperes tartási képességét vizsgálva pedig - egybevetve azt, hogy a lakhatása az élettársa otthonában változatlanul biztosított, a havi jövedelme rokkantnyugdíjazása és kiegészítő tevékenységéből származó jövedelmének elmaradása folytán havi 74.900 forintra csökkent, és gyógyszerköltsége havi 3000 forinttal nőtt - megállapítható hogy a korábbihoz képest kisebb, havi 5000 forint összegű házastársi tartásdíj megfizetésére a létfenntartásának veszélyeztetése nélkül képes.
A felperes 2006. június 15. napján a tartásdíj fizetési kötelezettsége megszüntetésének kezdő időpontjára vonatkozóan keresetét a Csjt. 68. § (1) bekezdése alapján akként pontosította, hogy annak megállapítását hat hónapra visszamenően kérte, az alperes részére pedig a felek egyezségének megfelelő mértékű 10.000 forintos házastársi tartásdíj fizetési kötelezettségének 2006. május 1. napjáig tett eleget.
Figyelemmel arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság a tartásdíj fizetési kötelezettség megszüntetésére nem, csupán a tartásdíj összegének leszállítására látott alapot, ezért 2008. IV. 30. napjáig a felperest terhelő házastársi tartásdíjhátralék összegét a felperes által 2005. december 15. napjától 2006. május 1. napjáig teljesített összesen 22.500 forint tartásdíj beszámításával 77.500 forintban állapította meg, melynek megfizetésére a felperest 2008. VI. 1. napjától havi 2000 (kétezer) forint részletekben kötelezte azzal, hogy egy részlet elmaradása esetén a teljes hátralékos öszszeg megfizetése esedékessé válik.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét a fentiek szerint megváltoztatta, azt meghaladóan pedig a felperes keresetét elutasította. (Legf. Bír. Pfv. II. 22. 154/2007. szám) ■
Visszaugrás
