Az 1999. július 1-jén elhunyt örökhagyónak a felperes törvényes öröklésre jogosult gyermeke.
Az örökhagyó 1998. március 11-én az alperessel öröklési szerződést kötött. Az öröklési szerződést ügyvéd készítette, több lapból áll, azt a felek és két tanú az utolsó oldalon írták alá.
Az öröklési szerződéssel egyidejűleg ügyvédi tényvázlat készült. Annak tartalma szerint a szerződő felek megjelentek azzal, hogy közösen kérik a jelen tényvázlat elválaszthatatlan részét képező tartalmú öröklési szerződés elkészítését. Az örökhagyó előadta, hogy "határozott akaratom, hogy a jelen öröklési szerződés tárgyát képező lakásingatlant, garázsingatlant, valamint a K. utcai lakásomban lévő összes ingóságom V. I.-né N. J. (az alperes) örökölje az okiratban foglalt feltételek teljesítése mellett". A tényvázlatot a szerződő felek, továbbá két tanú, köztük az okiratszerkesztő ügyvéd írták alá.
Az örökhagyó utáni hagyatéki eljárásban az érdekeltek az öröklési szerződés alaki érvénytelenségét [Ptk. 629. § (2) bek.] tudomásul vették. Az alperes a tényvázlatba foglalt örökhagyói nyilatkozat mint írásbeli magánvégrendelet alapján érvényesített az örökhagyó öröklési szerződésben írt hagyatékára öröklési igényt. A törvényes örökös az okirat végrendeleti jellegét vitatta.
Az eljárt közjegyző végzésével az öröklési szerződésben is megjelölt hagyatékot ideiglenes hatállyal a tényvázlat mint alakilag érvényes magánvégrendelet alapján az alperes részére adta át, az örökhagyó egyéb hagyatékát pedig teljes hatállyal törvényes öröklés jogcímén a felperes örökölte. Az alperes fellebbezése folytán a megyei bíróság a közjegyző végzésének fellebbezett - ideiglenes hatállyal átadott - rendelkezéseit helybenhagyta.
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az örökhagyónak az 1998. március 11-én kelt "tényvázlat" címet viselő okiratba foglalt végrendelete érvénytelen és a felperes a teljes hagyaték törvényes örököse. Érvénytelenségi okként elsődlegesen alaki érvénytelenségre hivatkozott: az okiratot az ügyvéd nem tanúként írta alá. A tényvázlat az öröklési szerződés elkészítésére vonatkozó megbízást foglal magában és az okiratot az ügyvéd mint megbízott és szerződő fél írta alá. Másodlagosan az alperesi közreműködésre figyelemmel a végrendeleti juttatás érvénytelen, harmadsorban pedig azt állította, hogy a végrendelet akarati hibában szenved: az örökhagyó tévedett nyilatkozata tartalmában, nem kívánt végrendelkezni, hanem tartás ellenében kívánta az alperest örökösévé nevezni.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az 1998. március 11. napján kelt "tényvázlat" elnevezéső okirat mint az örökhagyó írásbeli magánvégrendelete a peres felek vonatkozásában akarati hiba folytán érvénytelen. Megállapította, hogy az örökhagyó hagyatékát, így a sz.-i lakóingatlan egészét 2 200 000 forint értékben, az sz.-i garázsingatlan egészét 500 000 forint értékben, valamint az ítéletben 55 tétel alatt felsorolt ingóságokat törvényes öröklés jogcímén a felperes szerezte meg.
Az ítéleti döntése során az elsőfokú bíróság abból indult ki, hogy a tényvázlat elnevezésű okirat a Ptk. 629. § (1) bekezdés b) pontja szerinti - más által írt - írásbeli magánvégrendelet alaki érvényességi kellékeinek megfelel: abból végrendeleti minősége, keltének helye, ideje kitűnik és azt az örökhagyó két tanú együttes jelenlétében írta alá. A tényvázlat elkészítésének körülményeit, annak tartalmát és az egyidejűleg készült öröklési szerződést vizsgálva azt állapította meg, hogy az örökhagyó szándéka öröklési szerződés kötésére irányult: az alperest a részére teljesítendő tartás ellenében kívánta örökösévé tenni, és nem állt szándékában az alperest egyoldalúan ingyenes juttatásban részesíteni. Ez tükröződik a tényvázlatban rögzített azon nyilatkozatából, miszerint az alperest "a külön okiratban foglaltak teljesítése mellett" nevezi örökösévé és ez következik abból is, hogy egyidejűleg került sor az öröklési szerződés írásba foglalására is. Mindezek alapján a Ptk. 649. § (1) bekezdés a) pontja szerinti akarati hiba folytán megállapította a végrendelet érvénytelenségét, az egyéb érvénytelenségi ok további vizsgálatát pedig mellőzte. A végrendelet érvénytelensége folytán a hagyatéknak a végintézkedéssel érintett részére a felperesnek a Ptk. 607. § (1) bekezdésén alapuló törvényes öröklését is megállapította.
Az ítélet megváltoztatása, a kereset elutasítása iránt az alperes fellebbezett. A felperes az alaki hibán és a közreműködésen alapuló érvénytelenség megállapítása iránt csatlakozó fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította.
A másodfokú bíróság a kereset elutasítását azzal indokolta, hogy a Ptk. 649. § (1) bekezdés a) pontja szerinti érvénytelenség nem állapítható meg. Az okirat a Ptk. 636. § (1) bekezdésének megfelelően örökös nevezést tartalmaz és a 629. § (1) bekezdés szerint az okiratból a végrendeleti minőség keltének helye és ideje kitűnik. Kifejtette, hogy nincs törvényi akadálya annak, hogy az örökhagyó a végrendeleti juttatást bizonyos feltételek teljesítéséhez kösse, és nincs törvényi rendelkezés arra sem, hogy a feltételek részletezését az okiratnak kell-e tartalmaznia vagy elegendő a feltételekre utalni. Az adott esetben az örökhagyó az okirattal egyidejűleg készült öröklési szerződésre utalva határozta meg azokat a feltételeket, amelyek teljesítéséhez kötötte az alperes örökössé nevezését. Az öröklési szerződés alaki hiba folytán érvénytelen, de mint teljes bizonyító erejű magánokirat alkalmas az alperes által teljesítendő feltételek meghatározására. A Ptk. 647. § (1) bekezdés értelmében a feltétel érvénytelensége a végrendeleti rendelkezés érvényességét nem érinti, kivéve, ha megállapítható, hogy az örökhagyó a rendelkezést a feltétel nélkül nem tette volna meg. Az érthetetlen, lehetetlen vagy ellentmondó feltétel érvénytelen, az adott esetben azonban a végrendelkezés feltétele ilyen hibában nem szenved, ezért érvénytelennek sem tekinthető.
Az alaki érvénytelenségre vonatkozó kereset elutasítását a másodfokú bíróság azzal indokolta, hogy az okiratból megállapíthatóan azt az örökhagyón kívül tanúként írta alá az ügyvéd is. Nincs akadálya annak, hogy az öröklési szerződés elkészítésével megbízott ügyvéd egyben a tényvázlatot aláíró örökhagyó aláírásának valódiságát is tanúsítsa. Az adott esetben a tanúkkal szemben a Ptk. 631. §-ban foglalt kizáró okok nem állnak fenn, ezért az okirat a Ptk. 629. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt alaki érvényességi kellékeknek megfelel.
A felperesnek a Ptk. 632. § (1) bekezdésére - az alperes közreműködésére - alapított érvénytelenség iránti keresetét is alaptalannak ítélte. Az ítélet indokolása szerint az ellenszolgáltatás teljesítésére vonatkozó kötelezettségvállalás, továbbá az okirat alperes általi aláírása önmagában nem alkalmas a közreműködés megállapítására. A felperes az eljárás során nem állított és nem bizonyított olyan körülményt, amelyből arra lehetne következtetni, hogy az alperes az örökhagyót végakaratának szabad nyilvánításában befolyásolta volna.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Elsődlegesen a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte az abban foglalt indokolással, másodlagosan annak indokolásbeli kiegészítését kérte azzal, hogy a tényvázlat elnevezésű okirat alaki okból és az alperesi közreműködés okából érvénytelen végrendelet.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet az alábbiak szerint találta alaposnak.
Az elsőfokú bíróság a tényvázlatba foglalt végrendelet akarati hibán alapuló érvénytelenségét állapította meg. A másodfokú bíróság ezzel szemben úgy foglalt állást, hogy a végrendelet "feltételtől függő", azaz az érvénytelen öröklési szerződésben foglalt alperesi szolgáltatások teljesítésétől függő juttatásra vonatkozik, mely feltétel nem érthetetlen, lehetetlen vagy ellentmondó, ezért érvénytelennek sem tekinthetők.
A Legfelsőbb Bíróság egyetért a másodfokú bírósággal abban, hogy az öröklési jog szabályai is lehetőséget adnak valamely feltétel melletti örökségi juttatásra. A végrendelet azonban az örökhagyó egyoldalú akaratnyilvánítása, egyoldalú jogügylet, amellyel az örökhagyó az örököst ingyenesen kívánja juttatásban részesíteni. A juttatás feltételéül kikötheti ugyan bizonyos magatartás tanúsítását vagy szolgáltatás teljesítését is, ez azonban a jogügylet egyoldalú és ingyenes jellegét nem érinti, azt bármikor megváltoztathatja szerződéses kötöttség nélkül, a másik fél magatartásához az örökhagyó kötve nincs.
Gyakori, hogy idős beteg személy nem tartási vagy öröklési szerződés kötésével gondoskodik ellátása biztosításáról, hanem a róla gondoskodó személyt végrendeletében nevezi meg örökösévé és a végrendeleti juttatás okául a már nyújtott szolgáltatásokat jelöli meg és azokat a jövőben is elvárja a megnevezett örököstől. Ez az akaratnyilvánítás a végrendeleti jellegen nem változtat, csupán azt jelenti, hogy a végrendeleti juttatást az örökhagyó feltételhez kötötte, amely mint a végrendelet tartalmi eleme a végrendelet érvényességének is feltétele lesz (BH 1995/12/715.). A perben ezért mindenekelőtt annak eldöntésére volt szükség, hogy a "tényvázlat" elnevezésű okirat az öröklési szerződéstől független, feltételhez kötött végrendeletnek minősül-e. A másodfokú bíróság ennek elbírálása során nem az okirat egészét, tartalmának összefüggéseit tette vizsgálata tárgyává, de nem tulajdonított jelentőséget az egyéb peradatoknak sem. Az adott esetben ugyanis nem hagyható figyelmen kívül az, hogy az örökhagyó és az alperes együttesen jogi képviselő igénybevételével jártak el. Az okiratszerkesztő ügyvéd tanúvallomásából megállapíthatóan a felek "szerződéskötésre" adtak részére megbízást. Az örökhagyó ahhoz ragaszkodott, hogy a tényvázlatba "foglalja bele azt a pár mondatot, hogy az eltartás fejében az alperes örököljön", "az örökhagyóban nem merült fel, hogy önállóan egy végrendeletet készítsen, amiben kinyilatkozza, hogy ki legyen az ő örököse", "a beszélgetés alkalmával az nem hangzott el, hogy a hagyaték átadás a tényvázlat alapján történik majd".
A végrendeletnek mint jogügyletnek legfontosabb anyagi jogi kelléke a végrendelkezési akarat. Az örökhagyónak tudatában kell lennie annak, hogy végrendeletet tesz, szándékának erre kell irányulnia és kijelentéseinek ezt kell kifejezésre juttatnia (BH 1976/12/546.). Az okiratszerkesztés körülményeit a teljes okirat tartalmával egybevetve aggálytalanul megállapítható, hogy az örökhagyó az öröklési szerződéssel egyidejűleg az alperes részére a tartás feltételétől függő végrendeletet tenni nem kívánt, az okiratba foglalt jognyilatkozat ezért a Ptk. 649. § (1) bekezdés a) pontjára figyelemmel, mint végrendelet érvénytelen.
A kifejtettek alapján a jogerős ítélet jogszabályt sért, az elsőfokú bíróság ítélete felel meg az anyagi jog szabályainak. A Legfelsőbb Bíróság ezért a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Az elsődleges felülvizsgálati kérelemnek történő helytadásra figyelemmel a másodlagos kérelem érdemi vizsgálatát mellőzte. (Legf. Bír. Pfv. II. 22. 619/2001. szám)
Az 1999. december 15-én elhunyt örökhagyó életében több végrendeletet alkotott. Az 1986. február 24-én kelt, írásbeli magánvégrendeletében általános örökösévé elvált házastársát, a felperest nevezte, az 1999. január 14-én kelt, saját kezűleg írt és aláírt magánvégrendeletében pedig az ott felsorolt vagyontárgyakra második házasságából született gyermekeit: az alpereseket nevezte örökösévé.
Az örökhagyó halála utáni hagyatéki eljárásban a felek a javukra szóló végrendelet alapján kérték a hagyaték átadását. A közjegyző végzésével a hagyaték 1/2 hányadát teljes hatállyal, 1/2-ét ideiglenes hatállyal az alpereseknek adta át a később kelt végrendelet alapján.
A felperes keresetében az alperesek javára szóló végrendelet érvénytelenségének megállapítását kérte. Alaki érvénytelenségre hivatkozott: a végrendelet azért érvénytelen, mert a lapok sorszámozása nem az örökhagyótól származik, másodsorban pedig arra hivatkozott, hogy a végrendelet tartalmilag hibás, a hagyatéki vagyonnal kapcsolatban pontatlanságok szerepelnek és a végleges akaratelhatározás is hiányzik.
Az alperesek viszontkeresettel a felperes javára szóló végrendelet érvénytelenségének megállapítását kérték több okból. A Ptk. 649. § (1) bekezdésére hivatkoztak: az örökhagyó tévedésben, téves feltevésben volt annak aláírásakor, mert nem tudta, hogy újabb házasságot köt és gyermekei születnek. A Ptk. 632. §-át is érvénytelenségi okként jelölték meg, mert a felperes közreműködött, tevékenyen részt vett a javára szóló végrendelet elkészítésénél és a 649. § (1) bekezdés a) pontja szerint a végrendelet színlelt, arra irányult, hogy a felperes és az örökhagyó között a házastársi vagyonközösséget rendezze.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az örökhagyó által írt és aláírt, 1999. január 14-i keltezésű, írásbeli magánvégrendelet a felek vonatkozásában érvénytelen.
A megállapított tényállás szerint az örökhagyó és felperes házasságát, amelyből gyermek nem származott, a bíróság 1986. február 21-én bontotta fel. 1986. február 24-én a felperes és az örökhagyó együtt keresték fel dr. K. I. ügyvédet és megbízták, hogy mindkettőjük számára végrendeleteiket készítse el, amelyben mindketten a volt házastárs javára végrendelkeztek. Az örökhagyó végrendeletében ingó és ingatlan vagyona, valamint készpénze általános örökösévé a felperest nevezte, ugyanilyen tartalmú végrendeletet alkotott a felperes az örökhagyó javára. A végrendelet írógéppel készült, azt az örökhagyó, tanúként pedig az ügyvéd és gépírója írta alá.
Az örökhagyó és a felperes között a házasság felbontása után is jó kapcsolat maradt, közöttük a házastársi vagyonközösség megosztására nem került sor.
Az örökhagyó 1988. novemberében újabb házasságot kötött, ebből a házasságból 1989-ben az I. r. alperes, 1990-ben pedig a II. r. alperes született. 1995-ben a házastársak között az életközösség megszűnt. Az örökhagyó 1995 decemberében élettársi kapcsolatot létesített, azonban az alperesekkel rendszeresen találkozott, jó apa-gyermek kapcsolatot tartottak.
Az 1999. január 14-én kelt, az alperesek javára szóló, saját kezűleg írt és aláírt magánvégrendelet két lapból és három oldalból áll. A lapok sorszáma nem az örökhagyótól származik, azt más írta. A végrendelet harmadik oldalán az örökhagyó az élettársa javára szóló rendelkezését 1999. január 28-i megjelöléssel áthúzta, a végrendeletben az örökhagyó nem a teljes vagyonát sorolta fel. A végrendeletet az örökhagyó a munkahelyén, az íróasztala fiókjában a gyermekei rajzai között tartotta, egy a dr. K. I. címzett borítékban. A végrendeletet az örökhagyó halála után az alperesek édesanyja találta meg. Az örökhagyó ezen végrendeletében a b.-i családi házat, a s.-i ingatlant, a K. Kft.-t és a H. Bt.-t ingóságokkal, ingatlanokkal az alperesekre hagyta.
Az elsőfokú bíróság elsődlegesen a viszontkeresetet bírálta el. A Ptk. 649. § (1) bekezdés b) pontja szerinti érvénytelenséget nem látta megállapíthatónak. Ezt azzal indokolta, hogy a körülmények azt támasztják alá, hogy bár a felperes javára szóló végrendelet idején az örökhagyónak nem volt tudomása arról, hogy a későbbiekben gyermekei születnek, azaz e tény tekintetében tévedésben volt, azonban az eljárás során feltárt adatok szerint a gyermekek megszületése után sem tartotta indokoltnak, hogy végrendelkezését visszavonja. Az örökhagyónak több ügyvéd barátja volt, érdeklődött is a végrendelet készítéséről és annak ellenére, hogy korábbi végrendeletét ügyvéd készítette, nem tartotta szükségesnek, hogy ügyvédhez menjen más tartalmú végrendeletet készíteni. Az 1999-ben írt végrendeletéről nem tájékoztatott senkit, abban utóbb áthúzást, javítást eszközölt, ami arra utalt, hogy új végrendelet készítéséről gondolkodott, de azt nem valósította meg. Ezért az érvénytelenséghez szükséges kettős törvényi feltétel közül az, hogy az örökhagyó a végintézkedést nem tette volna meg, nem állapítható meg.
A Ptk. 632. § (1) bekezdésére, a felperes közreműködésére alapított érvénytelenség elutasításának indoka, hogy a felperest illetően nem állapítható meg az, hogy a végrendelet elkészítésében olyan mértékben vett volna részt, hogy annak a végrendelet tartalma tekintetében meghatározó szerepe lett volna. A felperes és az örökhagyó együtt keresték fel az ügyvédet és megbízást adtak két végrendelet elkészítésére. Az ügyvédnek adott megbízás nem jelenti azt, hogy a végrendelet elkészítésében a felperes részt vett, ezért a felperesi közreműködés nem állapítható meg.
A Ptk. 649. § (1) bekezdés a) pontja szerinti érvénytelenséget pedig azzal utasította el az elsőfokú bíróság, hogy a végrendelet érvényessége szempontjából annak nincs jelentősége, hogy milyen okra figyelemmel kívánt az örökhagyó végrendelkezni. Az az ok, hogy a felek a vagyonközösségüket nem szüntették meg és azt kívánták rendezni, érvénytelenséget nem eredményez.
Az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy a felperes javára szóló végrendelet érvényes, ezért a felperes a Ptk. 653. § alapján jogosult az alperesek javára szóló végrendelet érvénytelenségének megállapítását kérni, az alperesek javára szóló végrendelet alaki érvénytelenségét megállapította. Ezt azzal indokolta, hogy a Ptk. 629. §-ának (1) bekezdése szerint az örökhagyónak elejétől végéig kell írnia saját kezűleg a végrendeletet, ami a lapok sorszámozására is vonatkozik. Utalt rá, hogy a favor testamenti elve csak alakilag hibátlan végrendelet esetében alkalmazható, alaki hiba orvosolására nem szolgálhat. Ezért az utóbb kelt végrendelet érvénytelensége folytán nem alkalmas arra, hogy a felperes javára szóló végrendeletet hatálytalanítsa.
Az ítélet ellen az alperesek fellebbeztek, az ítélet megváltoztatásával a felperes javára szóló végrendelet érvénytelenségének megállapítása és a felperes perköltségben marasztalása iránt.
Álláspontjuk szerint az elsőfokú ítélet megalapozatlan és téves. A téves feltevés körében azzal érveltek, hogy megalapozatlan annak megállapítása, hogy az örökhagyó és a felperes között a bontópert követően is jó kapcsolat maradt és a házastársi vagyonközösség megosztására nem került sor. Ez csak a felperes álláspontja, amit a perben nem bizonyított. Ezzel szemben a perben bizonyítást nyert az örökhagyónak az alperesekkel fenntartott bensőséges kapcsolata, amelyre az ítéleti tényállás nem terjedt ki. Iratellenes annak megállapítása, hogy az örökhagyó nem kívánta a felperes javára szóló végrendeletét megváltoztatni. A perben az alperesek orvosi iratokkal támasztották alá, hogy az újabb végrendelet tételére miért 1999 januárjában került sor és egyértelműen megállapítható az is, hogy ekkor már a gyermekei javára kívánt végrendelkezni, az érvénytelen végrendelet pedig mint okirati bizonyíték ennek igazolására alkalmas. Téves annak megállapítása is, hogy utóbbi végrendeletéhez az örökhagyó ügyvédi segítséget nem vett igénybe és arról senkit nem tájékoztatott. Az ítélet helyesen állapította meg, hogy az örökhagyó azt a tényt illetően, hogy a későbbiekben gyermekei születnek, tévedésben volt, azt azonban tévesen állapította meg, hogy korábbi végrendeletét a gyermekek megszületése után is érvényben akarta tartani. Álláspontjuk szerint az alperesek a felperes javára szóló végrendelet akarati fogyatékosságán alapuló érvénytelenségét bizonyították, ezért a viszontkereset elutasítása téves. A közreműködés körében azzal érveltek, hogy a felperes a végrendelet tartalma kialakításában részt vett. Hivatkoztak a Legfelsőbb Bíróság 21. 162/1994. sz. eseti döntésében foglaltakra és arra, hogy a közreműködés megállapítását alátámasztja a végrendeletek teljesen azonos szövege, az hogy azok egy napon készültek, a felek egymás jelenlétében, egymás előtt írták alá.
A színleltség körében azzal érveltek, hogy a felperes maga adta elő, hogy azért végrendelkeztek egymás javára, mert a házastársi közös vagyont megosztás hiányában így akarták egymás javára biztosítani. Sérelmezték az ítélet álláspontját abban, hogy végrendelet esetében a színleltség fogalmilag kizárt, hivatkoztak a Ptk. 649. § (1) bekezdés a) pontjához fűzött miniszteri indokolásra és a kommentárra, mely szerint színlelt végintézkedés esetén a végrendeleti akarat hiányzik.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság kiegészítette az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást azzal, hogy részbizonyítás foganatosítása során meghallgatta az alperesi fellebbezéssel és viszontkeresettel kapcsolatban a felperest. A felperes előadása szerint a házasságuk felbontását követően az örökhagyóval kölcsönösen egymás javára végrendelkeztek abból a meggondolásból, hogy közösen összegyűjtött vagyonukat "ne szórják szét". Előadásából megállapíthatóan ezt követően kölcsönösen a közös vagyon megosztását eredményező jogügyleteket kötöttek, amelyekre vonatkozóan az alperesek további bizonyítási indítványt kívántak előterjeszteni.
Az ekként kiegészített tényállásra is tekintettel a fellebbezést annyiban találta alaposnak, hogy az elsőfokú bíróság nem derítette fel a tényállást oly módon, hogy arra megalapozott ítéleti döntés lett volna hozható. Mivel a bizonyítási eljárásnak olyan nagy terjedelmű kiegészítése szükséges, amely a másodfokú eljárás kereteit meghaladja, a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította [Pp. 252. § (3) bekezdés].
A további eljárásra vonatkozóan az alábbiakat hagyta meg.
Helyes az elsőfokú bíróság jogi álláspontja abban, hogy a perben az alperesek viszontkeresetének az elbírálása volt az elsődleges. Az alperesek legitimációját törvényes örökösi minőségük megalapozza, de a felperes perlési jogosultsága a javára szóló végrendelet érvényességétől függ. Ha ugyanis az alperesek viszontkeresete eredményre vezet és a felperes javára szóló végrendelet érvénytelensége lenne megállapítható, úgy a felperes a Ptk. 653. § (1) bekezdése alapján az alperesek örökösi minőségét nem vitathatja, mert érvényes végrendelet hiányában perbeli legitimációja nem áll fenn.
Az alperesek viszontkeresetükben elsődlegesen az örökhagyó téves feltevésére alapítottan támadták a felperes javára szóló végrendeletet. A téves feltevést részben arra alapították, hogy az örökhagyó abban a feltevésben volt, hogy törvényes öröklésre jogosult gyermeke nem lesz. A felperes a juttatás okát abban jelölte meg, hogy a bontóperben a közös vagyonukat nem osztották meg abból a megfontolásból, hogy közös vagyonukat ne szórják szét és egymás javára kölcsönös végrendeleti várományt biztosítottak. Az alperesek pedig ezzel kapcsolatban a végrendelkezési akarat hiányára: színleltségre is hivatkoztak. A Ptk. 649. § a) és b) pontjai szerint érvénytelen a végrendeleti rendelkezés, ha az örökhagyó tévedett nyilatkozata tartalmában vagy ilyen tartalmú nyilatkozatot egyáltalán nem akart tenni, illetve az örökhagyót annak megtételére valaminek a téves feltevése indította - feltéve mindegyik esetben, hogy az örökhagyó a rendelkezést különben nem tette volna meg.
Az elsőfokú bíróság ebben a körben nem tárta fel megfelelően a tényállást. Ezért a további bizonyítás során szükséges annak a tisztázása, hogy mi indította az örökhagyót a felperes javára szóló végrendelet tételére. Szükségesnek látszik az alperesek által megadott felmentés birtokában a végrendeletet készítő és az örökhagyó vagyoni viszonyairól tudomással bíró dr. K. I. tanúkénti meghallgatása, a korábbi ügyvédi iratok beszerzése. Módot kell adni az alpereseknek a másodfokú eljárásban jelzett további bizonyítékok előterjesztésére. Mindezek alapján vizsgálandó, hogy az örökhagyó és a felperes között milyen jogügyletek jöttek létre, azokkal a későbbiek során a közös vagyont megosztották-e. Vizsgálandó, hogy a jogszabályban írt további feltétel az, hogy a rendelkezést különben nem tette volna meg az örökhagyó végakarat-nyilvánítással összefüggésben megvalósult-e.
Csak a fentiek szerint lefolytatott bizonyítási eljárást követően lesz a másodfokú bíróság abban a helyzetben, hogy a perben érvényesített igények tárgyában megalapozott ítéleti döntést hozhasson. (Legf. Bír. Pf. II. 25. 639/2002. szám)
Az 1991. november 26-án elhunyt örökhagyónak az I. r. alperes a végrendeleti örököse, a II-III. r. alperesek jogelőde a túlélő házastársa volt. Az örökhagyó 1982. augusztus 28-án, B.-n írásbeli magánvégrendeletet alkotott, melyben a b.-i lakását öccsének fiára, az I. r. alperesre hagyta. Rögzítette, hogy a végrendelet készítésének időpontjában a II-III. r. alperesi jogelőddel közösen lakták az ingatlant, és rendelkezése szerint halála esetén házastársa egy héten belül köteles a lakást az I. r. alperesnek átadni, mert saját tulajdonú házrésze van. A lakásban lévő összes bútorát ugyancsak az I. r. alperesre hagyta. A l.-i iker nyaralójáról akként rendelkezett, hogy azt végrendeleti örököse értékesítse és annak vételárát három részletben használja fel, őt első házastársa sírjába temettesse el, és temetése után a síremléket szürke márványlappal kell lefedni a virágtartó lefedésével egyidejűleg és erre fekete márványból kivésett kettő szál rózsát helyezni. A vételár további részéből T. Z.-nénak és S. Gy.-nénak személyenként 25 000-25 000 forintot kell kifizetni. Az ezek után fennmaradó összegről az örökhagyó akként rendelkezett, hogy "az ezek után fennmaradó összeget kérem, hogy papnevelés céljára utaltassa át. Papi temetést kérek, a pontos címet a temetést végző pap fogja megadni". A végrendelet szerint a végrendelet alapján meghatározott időpontban és célból szentmisét mondjanak 10 éven keresztül.
Az örökhagyó utáni hagyatéki eljárásban a közjegyző végzésével a hagyatékot ideiglenes hatállyal a végrendeletnek megfelelő tartalommal és az abban rögzített meghagyással az I. r. alperes részére adta át.
Az örökhagyó túlélő házastársa kötelesrész kiadása iránt pert indított az I. r. alperessel szemben. A perben egyezséget kötöttek, amelynek alapján a hagyatékba tartozó b.-i ingatlan tulajdonjogát a túlélő házastárs szerezte meg, amelynek értéke ekkor 1 300 000 forint volt. Ezt követően az ingatlant a túlélő házastárs a II. és III. r. alpereseknek ajándékozta.
A felperesi római katolikus érsekség keresetében az egyezség hatálytalanságának megállapítását és az egyezségkötésben résztvevők egyetemleges kötelezését kérte 1 300 000 forint és járulékai megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az I. r. alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 1 000 000 forintot és ezen összeg 1997. február 10-től a kifizetésig járó évi 20% kamatát és 20 000 forint perköltséget, az ezt meghaladó és a II. r. alperes egyetemleges marasztalására irányuló keresetet elutasította. Megállapította, hogy az I. r. alperes a b.-i társasházi ingatlannal felel a tartozásért és amennyiben az már nincs meg, a lakásingatlan értékének erejéig egyéb vagyonával is felel. A felperest a II. r. alperes részére perköltség, az I. r. alperest pedig le nem rótt illeték megfizetésére kötelezte.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az örökhagyó a felperes javára szóló és az I. r. alperest kötelező hagyományrendelést tett. Álláspontja szerint a végrendeleti örökös és a kötelesrészre jogosult egyezsége nem tekinthető fedezetelvonó szerződésnek, ezért az annak hatálytalansága megállapítására irányuló keresetet elutasította. Rögzítette, hogy a hagyatéki tartozások törvényi sorrendjében a kötelesrész a hagyományt megelőzi. Arra figyelemmel, hogy a hagyatékban a két ingatlanon felül 800 000 forint készpénz is volt és az I. r. alperes megszerezte a b.-i 2 100 000 forint értékű ingatlant, míg a túlélő házastársnak az egyezség szerint a balatoni ingatlan jutott 1 300 000 forint értékben, ezért a kötelesrészt meghaladóan 1 300 000 forint értékű vagyon biztosította a további tartozások kielégítését, amelyből a felperest 1 000 000 forint illeti meg, melynek teljesítésére csak az örökös kötelezhető, a kötelesrészre jogosult nem.
Az ítélet ellen a felperes és az I. r. alperes fellebbezett. A felperes fellebbezésében a marasztalási összeg 1 300 000 forintra való felemelését és az alpereseknek a keresete szerinti egyetemleges marasztalását kérte. Az I. r. alperes fellebbezése a kereset teljes elutasítására irányult.
A másodfokú bíróság kiegészítette a tényállást azzal, hogy az örökhagyó túlélő házastársa 2000. július 19-én elhunyt, jogutódai a II. és III. r. alperesek és azzal, hogy az Érseki Papnevelő Intézet nem jogi személy. A kiegészített tényállás alapján a másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét részben megváltoztatta, a keresetet elutasította. Mellőzte az I. r. alperes illeték és perköltség fizetésére kötelezését. Megállapította, hogy a le nem rótt kereseti és fellebbezési illetéket az állam viseli, egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta és a felperest együttes első- és másodfokú perköltségben marasztalta. A kereset elutasítását azzal indokolta, hogy a végrendeletből teljes bizonyossággal nem állapítható meg a hagyományos személye, és meghatározása nem lehetséges sem logikai úton, sem az örökhagyó személyi körülményeinek értékelése alapján, sem pedig azon az alapon, hogy az örökhagyó hol lakott, melyik felekezethez tartozott és hova járt templomba. Bár a végrendeletet az akarati elv szem előtt tartásával kell értelmezni, utalt rá, hogy ez nem pótolhatja a végintézkedés egyéb fogyatékosságát, tartalmi hibáját. A végrendeletnek a keresettel érintett részét érvénytelennek tekintette. Ezt azzal indokolta, hogy az örökhagyó úgy rendelkezett, hogy a hagyományost, annak pontos címét a temetést végző pap fogja megadni. A Ptk. 623. § (2) bekezdése szerint végrendelkezni csak személyesen lehet, ezért nincs lehetőség arra, hogy az örökhagyó mást hatalmazzon fel, hogy saját belátása szerint döntsön arról, hogy ki szerezze meg a hagyományt, illetve ki váljon annak követelésére jogosulttá. Utalt rá, hogy érvényes hagyományrendelés hiányában a hagyatéknak ebben a részében a törvényes öröklés szabályai az irányadók.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével, keresetének való helytadás és az alperesek perköltségben marasztalása iránt. Arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet tévesen értelmezte a Ptk. 623. § (2) bekezdését és a végrendeletet, mert a cím közlését a címzett kiválasztásával azonosította. Hivatkozott arra is, hogy kirívóan okszerűtlen annak a megállapítása, hogy a hagyományos személyének azonosítása sem logikai, sem pedig a végrendelkezés egyéb körülményeinek vizsgálata alapján nem volt lehetséges. A végrendelet szerint a papnevelésre átutalandó összeg folyósításának címét fogja a temetést végző pap megadni, nem pedig a címzettjét, örökösét pedig arra kötelezte, hogy a címet tudja meg a temetést végző paptól. A papnevelő intézet a végrendelet szerint szentmisét köteles mondatni. Köztudomású, hogy "szentmise" egyedül a római katolikus vallásban létezik, a papnevelő intézetek pedig a katolikus egyházban csak püspökségek mellett működnek. Az örökhagyó budapesti lakos volt, a felperesi érsekség egyházmegyéjéhez tartozott, ebből következik, hogy vagyonát csak a felperesi érsekségre, illetőleg a fenntartásában működő papnevelő intézetre hagyhatta. Az örökhagyó végrendelete, lakcíme, a katolikus egyház szervezeti felépítésének ismerete alapján tehát megállapítható, hogy a felperes a hagyományos. Hivatkozott arra is, hogy az alperesek a pert megelőzően maguk sem vitatták a felperes kötelmi hagyományosi pozícióját, ezt csak a másodfokú eljárásban tették vitássá, és csak a fizetési kötelezettségüket hárították egymásra. Hivatkozott továbbá arra is, hogy téves a jogerős ítélet abban is, hogy a felperes fellebbezése nem érintette az egyezség hatálytalanságának a megállapítására irányuló keresetet, és a l.-i ingatlan értékét hét évvel korábbi értékbecslés alapján számolta el a bíróság.
Az I. r. alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását és a felperes perköltségben marasztalását kérte, a II. r. alperes jogutódai felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztettek elő.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Ptk. 641. § értelmében hagyomány a hagyatékban meglévő valamely vagyontárgynak közvetlenül meghatározott személy részére juttatása, ha az ilyen részesedés nem minősül öröklésnek. Hagyományrendelés az is, ha az örökhagyó örökösét arra kötelezi, hogy a hagyományosnak vagyoni szolgáltatást teljesítsen. A vagyoni szolgáltatásra a kötelemi hagyományos követelési jogot szerez az örökössel szemben. A Ptk. 643. § értelmében a hagyományra - amennyiben a rá vonatkozó rendelkezésekből más nem következik - a végrendeleti öröklés szabályait kell megfelelően alkalmazni.
A perben vitás végrendeleti rendelkezés szerint a végrendeleti örökös az l.-i ingatlan eladási árát a végrendelet szerint volt köteles a megjelölt célból és megjelölt hagyományosoknak juttatni. Eldöntendő elsődlegesen az volt, hogy azon rendelkezés, hogy a papnevelésre fordítandó és utalandó összeget illetően a felperes minősül-e kötelmi hagyományosnak abból a rendelkezésből következően, hogy "a címet a temetést végző pap fogja megadni".
A Ptk. 643. §-ának utaló szabálya szerint a hagyományra a végrendeleti öröklés szabályai eltérésekkel alkalmazhatók. A Ptk. a végrendeleti örökösnevezést nem köti meghatározott formához. Nem a végrendeletben használt kifejezés az irányadó, az örökösnevezésre, de a Ptk. 624. és 636. § rendelkezéseiből következően örököst nevezni csak személyesen lehet, az örökös személyét az örökhagyónak kell kijelölnie, azt más személyre nem bízhatja (BH 1996/8/425.). Az ítélkezési gyakorlat érvényesnek fogadja el azt az örökösnevezést is, amelyben az örökhagyó az örökösét csak utónevével vagy más rokonsági kapcsolatra utalással jelöli meg, feltéve, hogy az ilyen módon megjelölt személy kilétéhez nem fér kétség (BH 1973/3/124., PJD. VI. 375.). Elegendő, ha úgy jelöli meg az örököst, hogy annak személye felismerhető, egyértelműen utal a részesíteni kívánt személyre (BH 1988/10/1979., PJD. X. 539.).
A PK 82. sz. állásfoglalás értelmében a végrendeletet úgy kell értelmezni, hogy az örökhagyó akarata a lehetőség határai között a legmesszebbmenőkig érvényre jusson. Az akarati elv azonban csak érvényes végrendelet esetében ad lehetőséget a végrendelkező valódi akaratának vizsgálatára, de az érvénytelenség orvoslására nem szolgálhat. A végrendelet értelmezése, a homályos, nem egyértelmű rendelkezések, a rosszul olvasható, hibás kézírás, az örökösök keresztnevén, becenevén való megnevezése esetén irányul az örökhagyó valóságos akaratának a megállapítására.
Az adott esetben a végrendelet a hagyományos személyét nem jelölte meg. A "papnevelési" célból a kötelmi hagyományos személye nem ismerhető fel, nem utal egyértelműen a részesíteni kívánt személyre, az ekkénti megjelöléssel a kötelmi hagyományos személyének kiléte kétséget kizáróan nem azonosítható. Az örökhagyó lakáscíméből és a katolikus egyház szervezeti felépítésének ismeretéből sem következik az, hogy a hagyományosnak a felperes lenne tekinthető, mert papnevelés a katolikus egyház keretén belül sem kizárólag a felperesi érsekség területén történik. Mindezekből következően pedig a perben nem volt megállapítható az, hogy a kötelmi hagyományra a felperest a követelési jog az örökössel szemben megilletné. Ezért nem jogszabálysértő a jogerős ítéletnek a felperesi keresetet elutasító ítéleti rendelkezése.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 20. 164/2002.)
Ptk. 641. § (1) Hagyomány a hagyatékban meglevő valamely vagyontárgynak közvetlenül meghatározott személy részére juttatása, ha az ilyen részesedés nem minősül öröklésnek.
(2) Hagyományrendelés az is, ha az örökhagyó örökösét arra kötelezi, hogy a hagyományosnak vagyoni szolgáltatást teljesítsen.
Ptk. 649. § (1) Érvénytelen a végrendeleti rendelkezés, ha
a) az örökhagyó tévedett nyilatkozata tartalmában, vagy ilyen tartalmú nyilatkozatot egyáltalán nem akart tenni;
b) az örökhagyót annak megtételére valamint a téves feltevése vagy valamely utóbb meghiúsult várakozás indította. ■
Visszaugrás
