A téma ezúttal is a hivatalok tintaízű tengerében hever. E lapszámunk topic-ja azzal a kérdéssel foglalkozik, amely minden szinten, valamennyi vezető számára örök kihívás: a beszéddel. Azzal, amely a Király beszéde film sikere óta, (vagy attól függetlenül is) állandóan napirenden van. Hiszen beszédet mindenkinek mondania, tartania kell. Előbb vagy utóbb mindenkire sor kerül. Járjuk is körbe, nézzük is meg: Hogyan (ne) tartsunk hatásos beszédet?
Hát, úgy semmiképpen sem, mint az egykori tanácstag anno az 1985-ös években, aki miután felolvasta a számára a tanácselnöki titkárság által kiadott, ún. konzerv beszédvázlatot, a végén a következőképpen járt el. A konzervszöveget felolvasva odaszúrt egy utolsó mondatot, amely így szólt: Végezetül engedjék meg, hogy beszámoljak Önöknek saját tanácstagi tevékenységemről!
S a következő lépésben egyszeri tanácstagunk leült és némán várta a csodát. Ugyanez persze elmondható volt a T. Hallgatóság tagjairól is, akik nyomban be is mérték: kivel állnak szemben, ki is képviseli őket a dolgozó nép okos gyülekezetében.
Témánk szempontjából egyébként igen sajátos a közigazgatásban dolgozó vezető helyzete és szerepe. Hiszen egy bizonyos pozíció felett (s néha alatt) egészen bizonyos az, hogy gyakori elfoglaltságot képez a különböző rendezvényeken, eseményeken történő részvétel. Mindezt csak fokozni tudja, és a bőség zavarát képes okozni az, amikor az érintettnek a főnöke, sőt az igazi megtiszteltetés okán, annak a főnöke helyett kell ebben a mezőnyben és műfajban közreműködnie ebbéli (kiragyogó) szerepkörben. Ezt hívják egyébként beugrásnak, vagy deszantolásnak. S ezen a pályán soha nincs ún. kettős szereposztás, mint tegyük fel a színházak jobb szériás előadásainál. Aki vezetőként helyt szeretne állni az ilyen helyzetekben, annak érdemes folyamatosan éberen tartania és fejlesztenie létező, vagy csak alig szunnyadó debattőri, slágfertigségi képességeit. Ebben a mezőnyben nem lehet hiteles, s nem érhet el átütő hatást az, aki arra rendezkedik be, hogy (valakivel, vagy éppen mással) mindig beszédet irat, s csak a papírra támaszkodik. Meg kell próbálni kilépni ebből a kelepcéből, mivel aki ennek a foglya, azt ez a láthatatlan kötés vasmarokkal magához láncolja és talán soha el nem ereszti. Még akkor se tartsunk és alkalmazzunk ún. beszédírókat, ha ezt a büdzsé, avagy a polc (torony) magassága lehetővé teszi, vagy netalán meg is tehetnénk. Mert mindig az a jó, s akkor érezzük jól magunkat, ha megtehetnénk, de nem tesszük! Aki még nem próbálta, bátran próbálja ki. Higgyék el, elementárisan jó érzés.
A XXI. század nyitányát követően egyébként ma már egyáltalán nem elegáns, sőt az előadót és befogadót egyaránt kölcsönösen visszavető az, ha valaki nem tud elszakadni a papírtól, és monoton gondolat-futamok által ismétli a témát. No, és persze leginkább önmagát. Nincs annál unalmasabb és hiteltelenebb, mint amikor egy kirendelt, vagy kiküldött próbál közvetíteni valamit az egyébként mindig várakozó állásponton (és hullámzó véleményen) lévő - de mindig befogadni kész - hallgatóságnak.
Mit tegyünk és tehetünk annak érdekében, hogy ne járassuk le magunkat, sem pedig azokat az ügyeket, amelyeket reánk bíztak és éppen nekünk szenteltek? Mivel nincsenek általános, minden helyzetre és eshetőségre egyaránt érvényes szabályok, vegyük sorra a lehetséges kibontakozási irányokat, és persze a lehetőségeket, amelyek által e körbe tartozó közreműködésünk eredményes, sőt, akár még hatásos is lehet. Mert ha már csináljuk, akkor félgőzzel, félszívvel ezt sem érdemes! Olyan ez akár a szerelem, vagy egyéb szenvedély!
Mint mindenben, itt is tegyünk kísérletet egy fokozatos fejlődési folyamaton történő olyan egyéni modellezésre, amelynek saját magunk vagyunk az alanyai és alkotó alakítói. Ha nem vagyunk hívei a közszereplésnek, esetleg egyenesen utáljuk azt, akkor mindenképpen fontos, hogy fontolva, kis lépésekben haladjunk. Ne kérjünk, és ne írassunk beszédet, mert az mindig gúzsba köt, és általában passzivitásra késztet. Higgyék el, rosszul kódol és negatívan determinál. Sokkal nagyobb segítség és hasznosabb támpont egy olyan háttéranyag, vagy laza tematikus vázlat, amelyből mindig érdemben felkészülhetünk a közszereplésre, vagy előadásra.
Soha nem jó, ha megpróbáljuk megtanulni, vagy bebiflázni a szöveget. Ez olyan pirula, amitől nehezen vagy akár semmiképpen sem tudunk (és fogunk) azzal, - éppen a konkrét helyzetben - hitelesen azonosulni. Mindezek miatt már a tanulási folyamat első fázisban sem a papír legyen a legfőbb támaszunk, hanem sokkal inkább az a vázlat, amely rendszerezetten tartalmazza azon gondolat-fordulati irányokat, amelyeket feltétlenül el kívánunk mondani. Ez a mi saját sorvezetőnk, amelynek mentén haladni (fogunk és) szeretnénk.
A továbbhaladás második lépcsőjénél már a vázlatra sem lehet szükségünk. S akár elég (lehet) lesz egy piciny papírdarabka, amelyen néhány (akár pár szóból álló) francia bekezdéses gondolat navigál csupán bennünket. Az persze természetes, hogy ez mindig egy hosszabb folyamat része. S csak fokozatosan, több alkalom által leszünk képesek elszakadni a papírtól, s a beidegződötten hagyományos metódusoktól. Ilyenkor soha ne legyünk türelmetlenek. S, hogy hová jutunk, illetve juthatunk a saját ritmusunkban megvalósított önprezentálási tanulási folyamatban? Ki rövidebb, ki hosszabb idő és sok gyakorlás eredményeként belenavigálhatja magát
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
