Arról mindig megoszlottak a vélemények, hogy a letartóztatások száma magas vagy sem, indokolt-e a jogerős ítélet előtti fogvatartás egy adott ügyben vagy sem. Nyilvánvaló, hogy a védőként eljáró ügyvédek jóval nagyobb arányban tartják indokolatlannak, megalapozatlannak, szükségtelennek a letartóztatásokat, mint a nyomozó hatóságok, az ügyészek vagy a bírók. Az indítványozók és a döntéshozók szerint mindig alapos megfontolás, az egyéb lehetőségek mérlegelése alapján születik meg a döntés arról, hogy kezdeményezik-e/elrendelik-e a terhelttel szemben a legsúlyosabb kényszerintézkedést. Nagy jelentősége van annak, hogy az adott eljárási cél a letartóztatáson kívül milyen más kényszerintézkedéssel érhető el. Ennek ellenére a szakirodalomban számos, a letartóztatás problémáit elemző monográfiát, tanulmányt találunk magyar és idegen nyelven egyaránt, a szabadságelvonással nem járó kényszerintézkedések iránti érdeklődés azonban jóval szerényebb.[1]
Az elemzés kiindulópontja jelen esetben sem lehet más, mint amit a nemzetközi dokumentumok, köztük az Európa Tanács tárgyalás előtti fogvatartást érintő ajánlásai egyértelműen megfogalmaznak, azaz:
- a letartóztatás kivételes eszköz, amit csak akkor alkalmazhatnak a büntetőügyekben, ha az feltétlenül szükséges;
- soha nem lehet kötelező az alkalmazása és nem jelenthet előrehozott büntetést;
- a lehetséges minimumra kell korlátozni nem csupán az alkalmazás gyakoriságát, de az elrendelt letartóztatás időtartamát is.[2]
Azt, hogy ezek az elvárások mennyiben teljesülnek, részben attól függ, hogy a letartóztatással elérni kívánt eljárási célok megvalósítására alkalmas egyéb kényszerintézkedések rendelkezésre állnak-e. A letartóztatás helyett alkalmazható intézkedések köre országonként eltérő, mind a vonatkozó jogszabályok szerint az adott eljárási célok elérése érdekében elrendelhető alternatív eszközök számát, mind azok alkalmazásának feltételrendszerét tekintve. A letartóztatás kiváltására alkalmas egyes intézkedések elfogadottsága, alkalmazásának gyakorisága sem azonos az egyes országokban. Így például az óvadék nem csak hazánkban nem örvend nagy népszerűségnek, de - többek között - Finnországban sem, míg az angolszász jogrendszerben - a hivatkozott kutatás során vizsgált államok közül ide tartozik Írország - a leggyakrabban alkalmazott, szinte egyedüli alternatív intézkedés[3], amelynek feltételeit azonban a terheltek többsége nem képes teljesíteni[4].
Az, hogy minél több hatékony kényszerintézkedés álljon rendelkezésre, amellyel elkerülhető a letartóztatás, a felügyeleti intézkedésekről szóló EU Kerethatározat[5] al-
- 83/84 -
kalmazása szempontjából is elengedhetetlen[6]. A Kerethatározat célja ugyanis éppen az, hogy az előzetes letartóztatás helyett a szabadságelvonással nem járó intézkedések alkalmazását előmozdítsa az eljárás helye szerinti tagállamban lakóhellyel nem rendelkező személyek esetében.[7]
Az előzőekben írtak alapján nem meglepő, hogy amikor az előzetes letartóztatásra vonatkozó uniós szabályozás szükségessége felmerül, az egyik alapvető igény az alternatívák kidolgozása és szélesebb körű alkalmazása a letartóztatás helyett, annak érdekében, hogy ez utóbbi valóban utolsó lehetőségként kerüljön alkalmazásra.[8]
Kérdés azonban, hogy helyes-e ezeket az intézkedéseket az (előzetes) letartóztatás alternatíváinak nevezni. Emiatt az EU-s eszközöket is éri kritika, hiszen ez a szóhasználat nem semleges, azt erősíti, hogy a letartóztatás a norma a főszabály.[9] Bár a letartóztatás helyettesítésére szolgáló kényszerintézkedések megnevezés a terminológia szintjén sem helyes, ettől azonban sokkal fontosabb, hogy a jogalkalmazó milyen gondolatmenetet követ. Így helytelen, ha a letartóztatás lehetőségéből indul ki akár az indítvány előterjesztésére jogosult, akár a döntéshozó és csak akkor kezd el más kényszerintézkedés(ek) alkalmazhatóságával vagy éppen azzal foglalkozni, hogy szükséges-e egyáltalán bármely kényszercselekmény elrendelése, ha a letartóztatás feltételei nem állnak fenn. A nemzetközi és hazai követelményekkel ugyanis az áll (állna) összhangban, ha a kényszer mellőzését majd - mintegy második lépésként - a letartóztatáson kívüli más kényszerintézkedések alkalmasságát veszi fontolóra a jogalkalmazó. Ezt a hazai megoldáshoz hasonlóan a jogalkotó is segítheti, ahogyan arról a hatályos Be. szabályai körében lesz szó.
A jogalkotó a büntetőeljárási kodifikáció során az elmúlt évtizedekben gondot fordított arra, hogy a letartóztatás mellőzését lehetővé tevő, de a személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések általános céljainak elérésére alkalmas megoldásokat építsen be a büntetőeljárásról szóló törvények (a továbbiakban: Be.) szabályai közé. E tanulmány keretei között az elmúlt mintegy ötven évet tekintjük át csupán, hangsúlyozva, hogy már a büntető perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. tc. is több, érdeklődésre számot tartó, ma is megfontolandó megoldást tartalmazott. Kizárólag a szabályozás történetét, folyamatát vázoljuk fel, a változások okára - terjedelmi korlátok miatt - csak egy-két esetben térünk ki.[10]
Az 1973. évi I. törvényben még csak a lakhelyelhagyási tilalommal találkozhattunk (2000. III. 1-től ennek keretében a terhelt házi őrizete is elrendelhetővé vált), ami már akkor sem örvendett nagy népszerűségnek a jogalkalmazók körében. Az 1973. évi Be. eredeti szövege szerint a terheltnek megtilthatta a hatóság, hogy lakóhelyét engedély nélkül elhagyja. (99. §) Erről a vádirat benyújtásáig az ügyész vagy az ügyész jóváhagyásával a nyomozó hatóság is dönthetett.
Az elrendelésre jogosultak körében az 1987. évi IV. törvénnyel bevezetett módosítás hozott változást, amelynek következtében a vádemelés előtt kizárólag az ügyész dönthetett arról, szükség van-e a lakhelyelhagyási tilalom alkalmazására. Szintén az 1988. január 1-én hatályba lépett rendelkezések újdonsága az, hogy a törvény szintjén nem fenyegette az előzetes letartóztatás elrendelésével a jogalkotó a terheltet a lakhelyelhagyási tilalom megszegése estén, a nem jogkövető magatartás szankciója a rendbírság lehetett. Ugyanakkor az előzetes letartóztatás elrendelése sem volt kizárt, hiszen a lakóhely engedély nélküli elhagyása a hatóságok megítélése szerint a szökés veszélyét is megalapozhatta.
Annak törvénybe foglalására, hogy a lakhelyelhagyási tilalom az előzetes letartóztatás helyettesítésére hivatott, csak 1990. január 1-i hatállyal, az 1989. évi XXVI. törvény alapján került sor. Ennek következményeként az előzetes letartóztatás különös okainak fennállása esetén, ha a hatóság ezt elegendőnek tartotta, indokolt esetben az előzetes letartóztatás helyett a terheltnek megtilthatta, hogy lakóhelyét engedély nélkül elhagyja. A törvényi megfogalmazásából is láthatjuk, hogy a gondolkodás menete mennyiben eltért a maitól. Elsődlegesen az előzetes letartóztatás alkalmazását tette lehetővé a Be. 92. § (1) bekezdésében meghatározott okok fennállása esetén a törvény, de ha elegendő volt, indokolt esetben beérhette a hatóság a terhelt mozgásának, lakóhelye szabad megválasztásának, megváltoztatásának a lakhelyelhagyási tilalommal járó korlátozásával is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
