1. Az elbirtoklás - usucapio - a mancipatio és az in iure cessio mellett ősi, a civiljogon alapuló tulajdonszerzési mód. Ulpianus és Modestinus csaknem szó szerint azonosan határozzák meg[1] ezt a jogintézményt, mindketten annak tulajdonszerző jellegére utalva.
Ulpianus szerint (Ulpiani Regulae 19, 8): "Usucapio est dominii adeptio per continuationem possessionis anni vei biennii; rerum mobilium anni, immobilium biennii."
Modestinus is hasonlóképpen definiálja az elbirtoklást (D. 41, 3, 3): "Usucapio est adiectio dominii per continuationem possessionis temporis lege definiti."
A két meghatározás leglényegesebb eleme a possessióra támaszkodó, azt feltételező elbirtoklás tulajdont keletkeztető hatása.[2] A tulajdonjog azonban általában, és nem csupán az usucapióval biztosított tulajdonszerzés alapul a birtokláson.[3]
Paulus szerint (D. 41, 2, 1, 1): "Dominiumque rerum ex naturali possessione coepisse Nerva filius ait eiusque rei vestigium remanere in his, quae terra mari coeloque capiuntur; nam haec protinus eorum fiunt, qui primi possessionem eorum adprehenderint."
2. Az usucapio mint meghatározott idejű birtokláson nyugvó, tulajdonszerzéshez vezető jogintézmény (Rechtsinstitut), jellegében különbözik a csupán a tulajdonos igényét megszüntető, de a szerző félnek tulajdont nem biztosító elévüléstől.[4] Gyakorlatilag azonban az elévülés sokszor azonos hatású az elbirtoklással, hiszen a jogával nem élő tulajdonos a megszabott időtartam letelte után általában nem törődik dolga sorsával, vagy pedig már nincs is lehetősége arra, hogy a dolgot a praescribenstől visszaszerezze. Ezzel a jellegze-
- 13/14 -
tességgel magyarázható az, hogy a két, alapjában eltérő jogintézményt gyakran azonosították egymással. Mások viszont mereven ragaszkodtak a praescriptio csupán elévülést biztosító jellegéhez. A középkorban a glosszátorok például a iustinianusi reform idejében gyökeresen megváltozott, nyilvánvalóan az elbirtoklással azonosított longi temporis praescriptio és az extraordinaria praescriptio tulajdonszerző jellegét nem ismerték el.[5]
Az usucapio célja - a jogtudósok egybehangzó véleménye szerint - a jogbiztonság megteremtése, következésképpen a tény és a jog, a múlt és a jelen folytonos összeütközésének elkerülése.[6]
Gaius (D. 41, 3, 1) szerint az elbirtoklás "bono publico introducta est, ne scilicet quarundam rerum diu et fere semper incerta essent." Cicero (pro Caecina 26, 74) az usucapiót "finis sollicitudinis ac litium"-nak nevezve szintén a jogbizonytalanság felszámolásában látja az elbirtoklás célját. Hasonló Neratius (D. 41, 10, 5) véleménye is, aki a pereskedések, perek visszaszorítása, számának csökkentése érdekében véli szükségesnek ezt a jogintézményt; "usucapio ... constituta est, ut aliquis Iitium finis esset."
3. Kétségtelenül van azonban az usucapiónak egy másik, gazdaságilag ugyancsak jelentős funkciója is; az, aki egy dolgot elbirtokolt, már önálló jogcímmel rendelkezik az elbirtokolt dolog, a res usucapta tulajdonjogára. Ennek gyakorlati jelentősége akkor van, ha az átruházó maga sem volt tulajdonos és ezért a nemo plus iuris elve alapján a tőle szerző sem vált tulajdonossá. Mivel a nem teljes jogú jogelődök esetleges láncolatán a végtelenségig lehet visszamenni egészen addig, amíg a tulajdonost megtaláljuk,[7] a jogbizonytalanságot ismét csak a megszabott időn belül bekövetkező, az elődöktől független, tulajdonszerzést bizonyító usucapio révén képes az elbirtokló elkerülni.
Az elbirtoklás, mint az ősi, civiljogi szerzésmódok egyike - a mancipatióhoz hasonlóan -, Róma gazdasági, társadalmi fejlődése során nagyon sokat változott. Különösen a klasszikus korban, a principátus korában, majd a posztklasszikus-iustinianusi jogban szembetűnők azok az elnevezésben, időtartamban és a szükséges követelményekben, feltételekben megmutatkozó változások, amelyek az elbirtoklásnak időről-időre új, más sajátosságokat kölcsönöznek, anélkül, hogy e jogintézmény tulajdonszerző jellegét csorbítanák.
4. Az elbirtoklás már az archaikus korban, a XII táblás törvény idején ismert jogintézmény.[8] A római jog legrégebbi hiteles forrása "usus auctoritas fundi biennium est, ceterarum rerum annuus est usus" szabálya, ha egyelőre szűk alkalmazási területen is, de elismeri az elbirtoklást.
- 14/15 -
A XII táblás törvény tömören megfogalmazott reguláját alapos, sokoldalú vizsgálatnak kell alávetnünk, hogy biztos ismereteket nyerjünk ennek az ősi jogintézménynek alkalmazási köréről és feltételeiről. Mivel a fenti rövid maxima nem ad elegendő alapot az elbirtoklás érvényességi körének, követelményeinek pontos meghatározására, csak más jogi és nem jogi forrással való összehasonlítás útján kaphatunk választ ezekre a fontos kérdésekre.
5. Vegyük sorra előbb az időbeli feltételeket. A törvény szerint a telek (fundus) usus auctoritasa két év, egyéb dolgoké (ceterae res) pedig egy év. A teleknél szereplő hosszabb időtartam indoka a kétnyomásos mezőgazdasági művelési rendszerben keresendő. A fundus-ceterae res disztinkcióra, mint az időbeli eltérést szükségessé tevő megkülönböztetésre Gaius is utal.[9] A jogtudós azonban más helyen - ott, ahol a törvény két évi elbirtoklási időt követel - az aedest is a fundus mellett említi.[10] A két, egymástól különböző megfogalmazás között nyilvánvaló az ellentmondás.
A megoldás jórészt a telek kiemelkedő jelentőségű gazdasági szerepében keresendő. A Kr e. V. században, a nemzetségi társadalom korában az épület még nem olyan, a telekkel egyenrangú dolog, amelynél a dolog tulajdonjogát elvesztő fél fokozottabb védelme (egy év helyett két év elbirtoklási idő) indokolt lett volna. Az aedes elbirtoklási ideje valószínűleg csak később, interpretatio útján azonosul a fundus esetében megkövetelt két évvel.[11] A XII táblás törvény az aedest eredetileg Cicero[12] szerint is a ceterae res fogalomkörébe vonta. A két, Gaiustól származó szöveg közötti szembetűnő ellentmondás azzal magyarázható, hogy a jogtudós először az Institutiones 2, 42 pr.-ban korának általánosan elfogadott gyakorlatát írja le, amikor is a praxis az archaikus korra jellemző fundus-ceterae res közötti megkülönböztetést már régen túlhaladta.
Az Institutiones 2, 54 pr.-ban viszont, ahol a res hereditariaet határozza meg, Gaius helyesebbnek találja a törvény eredetivel azonos értelmű szövegének idézését.[13]
A gaiusi Institutiók 2, 2 pr.-a előrevetíti a fundus-res ceterae felosztást meghaladó res mobiles-res immobiles megkülönböztetést, amely Ulpianusnál nyer kifejezett megfogalmazást.[14]
6. Nincs közvetlen bizonyítékunk arra nézve, hogy az elbirtoklás már törvényi elismerése idején - a dolgok egy másik felosztását alapul véve - úgy a res mancipire, mint
- 15/16 -
a res nec mancipire alkalmazást nyerne.[15] A gaiusi Institutiók alapján megalapozottnak látszik annak elfogadása, hogy a XII táblás törvény usus auctoritas szabálya eredetileg csak a res mancipire vonatkozott. Gaius ugyanis az elbirtoklásnak a res mancipi formai hibával történő szerzése orvoslásának funkcióját tekinti a XII táblás törvény által elrendeltnek (cautum est).[16] A nem tulajdonostól szerzés - amely res mancipire és res nec mancipire egyaránt vonatkozhat - usucapióval tulajdonná erősítését törvényi elismerés hiányában (receptum videtur) viszont csupán praktikus érvekkel indokolja.[17] A XII táblás törvényben szabályozott usus auctoritas érvényességének res mancipire korlátozása mellett szól az a körülmény is, hogy a mancipatiónál, mint a res mancipi leggyakoribb tulajdonátruházási módjánál szereplő auctoritas szoros kapcsolatban áll az elbirtoklás auctoritasával.[18]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
