1. A születési és a pénzarisztokrácia 19. század végén már csupán ultrakonzervatív rétegein keresztül maradt egymástól elkülönített állapotban. Nem is csak az ifjabbakat, hanem idősebb urakat is előcsábított származási gőgjük büszke fellegvárából a józanul mérlegelt anyagi érdek. Ennek a szempontnak előtérbe kerülése nyilvánult meg abban a mindinkább megvalósuló jelenségben, hogy a tőkés vállalkozások vezetőségeiben egyre sűrűbben szerepeltek történelmi nevek viselői, s ennek az osztálykülönbséget nivelláló áramlatnak jegyében a társadalmi érintkezés is mind szélesebb terjedelemben jutott érvényesüléshez. A vállalati igazgatóságok és felügyelőbizottságok névsorában hovatovább nélkülözhetetlenül jelentkeztek patinás grófi nevek, s viselőiket sokszor nem is felületes üzleti érintkezésre kapcsolta egybe a mindenható pénz. A Pénz, amit már a század elején egy szellemes francia író: Xaver Montepin, miután egy regényben hódolt a szerelem őfenségének, sietett a különbség kiemelésével mint Pénz Őfelségét indokolt megbecsüléshez juttatni. Erről színes két apró pletyka, vagy éppen történet. Az egyik éppen Fejérváry Géza báróval kapcsolatos.
Eszerint a jeles főúr hajlott korában maga is bekapcsolódott díszes társaságába egy bankár iparbáró ugyancsak előkelő házának, amelynek a fényűzés határán járó színvonalát vagy éppen vonzóerejét a hibátlan hírűen korrekt magatartású szép báróné jelentette: férjénél jó negyedszázaddal is fiatalabban.
A jeles pénzember jóval a kritikus hetvenedik életéven innen, de a zsarnoki Pénz kockázatos és izgalmas őrlő szolgálatában megviselten, idő előtt elhalálozott, csodált és irigyelt feleségét váratlanul özveggyé tette. A díszes temetés az előkelő társaság tagjainak népes részvételével zajlott le, s befejezésével a temetőből autók sokasága (a századfordulón !) szállította az előkelő gyásznépet. És Fejérváry báró testőrfőkapitánynak a tolongás közepette sikerült úgy helyezkednie, hogy a gyászoló szép özvegy kísérőjéül szállhatott egy kocsiba. Ott aztán egy bizalmas és sorsdöntően fontos párbeszédre került sor, körülbelül imigyen.
Báróné a sokunkra reátelepedő nagy szomorúságban Magával őszintén együttérezve, nekem, aki nemsokára főszereplői minőségben kell ezt az utat megtennem, a közbeeső rövid időre terjedő tervet kell készítenem, s erre a most feltárult alkalmat elmulasztanom megbocsáthatatlan könnyelműség volna. Legyen szabad tehát illő tisztelettel felvetnem a kérdést, hogy ha egy félesztendő múlva egy öreg, egy nagyon öreg, de még mindig stramm katona jelentkezik a Maga kezéért, nem fog nevetségessé válni, s kereken és határozottan visszautasításban részesülni, hanem hódolatteljes kérése és kérdése megfontolás tárgya leend. Így szól vala egy agg vitéz és kacifántosan szövegezett kérdésére a könnyein keresztül is mosolyogva ilyformán válaszolt az özvegy a nagyúrnak.
"Nem gondoltam, és nem gondolhattam, hogy így gondol reám Excellenciád. Szép is lett volna, jó is lett volna: báróné maradok és kegyelmes asszonnyá avanzsálok. De közbeszólt a végzet, s a végzet hatalma nemcsak a színfalak között, de kinn az életben is nagy, döntően nagy. A szegény jó uram temetéséről jövünk, s Ön erős kezét nyújtja felém, hogy beleegyezően megszorítsam azt. A sírtól jövet vigasztalás és egy gazdag új élet reménye várna reám. De a végzet, a végzet, s megint a végzet másképpen határozott az én sorsom felől. A pénzember özvegye ugyanis már a temetőbe menet közben elígérkezett a pénzügyminiszternek. Köszönöm Excellenciád szép gondolatát és bizalommal kérem, hogy nemes barátságát tartsa meg számomra a jövőben is változatlanul."
Hát igen, ilyenformán válaszolt a tábornoknak a szépséges dáma, és az agg generális, aki hetvenévesen egy alig harmincesztendős ellenzéki daliával végkimerülésre limitált kardpárbajt vívott, magába roskadva szótlanul könyvelte el, hogy a reszkető fejű finánc túljárt, lebírhatatlanul túljár a kemény katona lovagias, de naiv életszemléletű eszén. Az agg dalia lenyelte a keserű pirulát, ugyan mit tehetett volna egyebet. Hanem a kudarccal dicsekedni nem sietett. Ennek a híre hát ugyan miképpen vált rövidesen köztudomásúvá?!
2. Apponyi Albert, akit a magyar politika élet nagy idealistájának véltünk a napi sajtó beállításából ismerhetni, a great old man, aki Trianonban a balkáni machiavellista Titulescu román külügyminiszterrel hiába vitatkozott a kiábrándulás őszinteségével,
- 179/180 -
keserűen írja, hogy a "tiszta igazság a politikában olyan, mint a tiszta arany, amely tudvalevőleg az érme forgalomra csak bizonyos nemtelen fémekkel vegyítve válik alkalmassá". Pauler Ákos, a Trianon utáni idők nagytekintélyű magyar filozófusa, a Budapesti Universitásnak egyik hangadó professzora, aki még ruházatában is "papos", azaz a komorság határáig komoly egyéniség a "Bevezetés a filozófiába" című, a felső oktatás igényességével is érvényesülni hivatott művében nem habozik megállapítani, hogy "aki az életet a legmélyebb átérzéssel tekinti, az a humor szemüvegén át nézi". Ehhez a bölcs útmutatáshoz annál szívesebben alkalmazkodom, mivel államférfiaink ajkáról itt is, ott is elhangzik a tényeken alapuló, rezignált megállapítás, hogy társadalmunk mai közszellemében a sötéten látás túlzott mértékben érvényesül, s ez nagyobb baj, mint gazdasági nehézségeink. Jöjjön hát a humor, amiről két emberöltő előtt is olvastam, hogy "valójában művészi bölcselet", itt mindjárt hozzátéve a figyelmeztetést, hogy cinizmussá züllésének veszélyétől gondosan óvni kell.
3. A nevetni szerető Pest születési és pénzarisztokráciájának találkozásáról egy másik emléket is felidézek. Idős Andrássy Gyula gróf már mint a Monarchia külügyminisztere pesti sétája közben egyszer csak a Lipótvárosi Kaszinó díszes kapuja előtt találta magát. Bölcs és kedélyes ember létére nem habozott, hanem belépett, s mihamar a társas kör tágas fogadótermében találta magát a plutokrácia magyar képviselőinek egy válogatott, színes társaságában. Egy csésze teát legyen szabad Excellenciádnak felajánlani - csicseregte egy textilgyáros mozgékony felesége, s egy szűkebb társaság háziasszonyaként a miniszter asztalszomszédjának hálás és főleg előkelő szerepét sietett betölteni. A férje, egy kopasz, kövérkés udvari tanácsos megelégedéssel könyvelte el feleségének érvényesülését, s a méltóságos asszony sietett valósággal magának lefoglalni a nagyúr érdeklődését. Hogy hát kegyelmes úr így, kegyelmes úr úgy, milyen megtiszteltetés, sőt fellobbanó öröm a közgazdasági élet munkásai számára Excellenciád magas látogatása. És igen jól tudjuk azt, hogy ennek a számunkra különösen megtisztelő látogatásnak megismétlésére belátható időn belül nem számíthatunk, kérnünk kell azonban, hogy bennünket igaz tisztelői és lelkes hívei között számon tartani méltóztassék, kedves Andrássy. Így a könnyedén csevegő dáma s a miniszter röviden válaszol: köszönöm ezt a meleg üdvözletet méltóságos asszony. A keresztnevem pedig Gyula.
4. II. Vilmos német császár a Hohenzollern dinasztia feje, miután szövetségesénél I. Ferenc József osztrák császárnál a Habsburg dinasztia fejénél, uralkodói székvárosában, Bécsben tisztelgett, elhatározta, hogy öreg barátját, mint magyar királyt is meglátogatja, magától értetődően ugyancsak székvárosában Budapesten. A két főudvarmesteri hivatal nyomban elkezdte és hamarosan be is fejezte részletes megtárgyalását a programnak, amelyben a kisebbségi érzéstől szabadulni képtelen magyar urak iránti figyelemből az Országgyűlésnél teendő látogatás is szerepelt volna, ha annak idejében a parlament mindkét részlege: a főrendiház és a képviselőház tevékenysége, vagyis az őszi ülésszak a hagyományos parlamenti szünet után újra elkezdődött volna alig kezdetén a koraősznek. Az autokrata német császár, aki a népszerűség forrásai elől sem igyekezett mereven elzárkózni, a látogatás tervezetének összeállítása során éppen ezért úgy határozott, hogy a magyar parlament tagjainak többségét kitevő Nemzeti Kaszinóban fogja a parlament iránti tiszteletét kifejezésre juttatni.
A program ebben a változatban elkészülvén, az előkelő társaskör igazgatóságát és tagjainak túlnyomó többségét nem is közönséges öröm töltötte el. A fogadás előkészületei megkezdődtek, s a látogatás kezdő időpontja késő délutói órára tüzetvén ki, tervbe vétetett a magas látogatónak és pár főnyi kíséretének egy csésze teával illetve pohárka tokajival leendő megvendégelése is. A vezérelv: érezze jól magát körünkben a császár. A vendégfogadás ügye a kereskedelmi miniszter hatáskörébe tartozván, ennek az alkalommal kiemelkedő fontosságú feladatnak ellátására az illetékes kormányférfiúnak különös gondja legyen. Kedvező körülmény, hogy a kereskedelmi miniszter, báró Dániel Ernő a Kaszinó igazgatóságának is tagja egyben, és így a büfétől való gondoskodásra a miniszter kiválóan reprezentatív felesége is felkérhető és remélhetően megnyerhető lesz.
Hát minden úgy ment, mint a karikacsapás. A szép "kegyelmes asszony" a felkérésnek eleget tett, s az illusztris társaságot fogadni és ellátni olyan kitűnően sikerült, hogy a Nagyúr, Poroszország királya és az egységes Német Birodalom császára távozáskor az elbűvölő háziasszonynak kezet csókolt. Hát ez a finom gesztus nem volt a hivatalos protokollumban, s nemcsak az "alany", de a Kaszinó s az egész "úri" Magyarország körében is örömöt keltett, s mivel az optimizmusra hajlamos elmék a magyar nők megbecsüléséül vélték elkönyvelhetőnek, a 'snájdig" császár iránti rokonszenv, illetve az iránta való lelkesedés fokozásához nem is elenyésző mértékben hozzájárult. Ezen a tényen mit sem változtatott, de a tényálláshoz tartozónak mutatkozik a megtisztelt dáma - az egyik "legjobb barátnő" sziszegése szerint - egy álló hónapon át nem mosta meg a jobbkezét, hanem fehérkesztyűs kézzel végezte háziasszonyi teendőit. Nekem úgy rémlik, hogy ezt a "bizalmas" közlést többféleképpen is lehet érté-
- 180/181 -
kelni. Vagy mint kesztyűreklámot (Hamerli!), vagy mint közönséges pletykát. Mivelhogy nemcsak férfiak pletykázgatnak, (amely művelet időszerű szociológiai megállapítás szerint abban áll, illetve merül ki, hogy nem csinálják, dehogy csinálják, csak meghallgatják és változatlanul (?) továbbadják a pletykát) hanem elvétve nők is betévednek a sport eme terebélyesedő ágának művelői közé.
5. A XIX. századi nyolcvanas évek egyikének márciusi idusán a Polónyi Ügyvédi Iroda egyik bravúrja, egyben utólag végzetesnek bizonyult hibája volt a Neoschill-per vállalása és sikeresre vitele. Neoschill Alajos Váci utcai kereskedő jól megalapozott, rendezett viszonyok között élő, derék budai polgárt boltjába igyekezőben a Gizella (ma Vörösmarty) téren a Haas testvérek Rt. négyemeletes bérházának ormáról lezuhanó nemzeti színű zászló halálra sebezte. Özvegye a bécsi nagykereskedő cég budapesti ügyvédjéhez fordult valamelyes évjáradék folyósítása iránti kérelmével, de csupán egyszeri segély nyújtására kapott ígéretet és azt a biztatást, hogy az örökségül reá szállott üzlet folytatásához messzemenő erkölcsi támogatásban fog részesülni. Az özvegy nem érte be ezzel a bizonytalannak látszó segítséggel, hanem elhatározta, hogy szerény megélhetést biztosító életjáradékra perelni fogja a hatalmas bécsi kapitalistákat. Ámde a per megindításához ügyvédet hiába keresett. Ugyanis a feladat vállalására egymás után felkért ügyvédek mindegyikénél azzal kezdte a mondókáját, hogy semminemű költséget előlegezni, illetve vállalni nem képes és nem hajlandó, még "a keresetlevél benyújtásához szükséges illeték leróvását" sem, csupán a per megnyerése esetén a számára folyósításra kerülő összegből tudná az érdekében eljáró ügyvédet honorálni.
Hát a különben is kérdéses kimenetelűnek ígérkező per vállalására a felkért ügyvédek egyike sem volt hajlandó, csupán Polónyi Géza. Ő mindjárt az első fokon eljáró bíróság előtt nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a konkrét esetben vis maior-ra hivatkozni nem lehet, a halálos balesetet nem a hagyományos márciusi szellő, hanem a zászló kitűzése, illetve megerősítése körül okvetlenül szükséges gondosság fogyatékossága okozta, s mivel a házmester munkájáért a féllel szemben a háztulajdonos felelős (vétkességi kárfelelősség), de meg a zászló tulajdonosa is a háztulajdonos (objektív kárfelelősség): a bécsi részvénytársaság a felperes javára elmarasztalandó, s mivel a vagyontalan özvegy polgári szintű életvitelére évi négyezer korona a minimálisan szükséges összeg, ennek megfizetésére az alperes igenis kötelezendő. Az előadó bíró a dúsgazdag részvénytársasággal szemben a kenyérkereső házastárstól megfosztott özvegy javára vélte billentendőnek az igazság mérlegét. A bíróság ily értelemben döntött, s a budapesti kapcsolatait nagyra értékelő, az itteni kedvező légkört fenntartani kívánó osztrák részvénytársaság csak félgőzzel védekezett. Az özvegy javára megítélt évi 4000 koronából a perindítás előtti megegyezés szerint ötven százalék Polónyi Géza ügyvédnek jutott, mindenesetre busás honorárium és benne kockázati díj fejében az ügyvéd irodája fel is vette a járadék első részletét, annak felét pedig a felperesnek utalványozva. Eddig rendben ment minden. A baj ott kezdődött, amikor a pénzügyigazgatóság özv. Neoschill Alajosné négyezer korona évjáradékára jövedelmi adót vetett ki, s az özvegy ezt a határozatot megfellebbezte azzal az indoklással, hogy ő ennek az összegnek csupán a felét élvezi, a másik fél pedig Polónyi Géza ügyvéd számlájára jut.
Hát ez az akta kellett Polónyi ellenségeinek. Lengyel Zoltán ügyvéd, függetlenségi párti országgyűlési képviselő, az idős Polónyi ügyvédkollégája és képviselőtársa egy budapesti bulvárlapban ismertette ezt a nem mindennapi ügyet, azzal az éles beállítással, hogy a fentebb mondottak szerint néhai Neoschill Alajosnak két özvegye van: az egyik a Váci utcában folytat kötszer és göngyöleg szakmában kereskedelmi üzletet, a másik a Parlamentben és kormányban igazságügy-miniszteri tevékenységet.
Hát ennek a kartársi cikknek nyomában kitört a botrány és kettétört a self mademan Polónyi Géza politikai karrierje. Az utca, az úgynevezett közvélemény tudni vélte, hogy Andrássy Gyula gróf belügyminiszter kijelentette: ő a történések után nem ül le a minisztertanácsban Polónyival közös asztalhoz. Elhangzott-e az egészen nagystílű államférfiú ajkáról ilyen értelmű nyilatkozat, az "perrendszerűen" nem lett volna bizonyítható, de a közhangulat nyomása alatt Wekerle Sándor miniszterelnök, aki - ellenségei szerint - a cinizmus határát súroló humorral, felülről nézte a világot, helyénvalónak látta a nem könnyen kezelhető igazságügy-minisztert elejteni. Ami aztán a kor eltorzult szellemében a két nagymúltú politikus között párbajnak lett kiinduló pontjává.
Ezen a ponton mintegy korrajzzá szélesedő jelen írásba kívánkozik annak a megemlítése, hogy Andrássy gróf többezer holdnyi földbirtok ura, harminchárom évesen belügyi államtitkárként került a magyar politikai élet élvonalába (a rossznyelvek szerint anyja erről úgy nyilatkozott, hogy a közéleti embernek "valahol el kell kezdenie"), s negyvenhat évesen a koalíciós kormány miniszteri bársonyszékébe. A koalíciós kormány bukásával mintegy "tartalékban", s a Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt és kormánya ellenzékében, mint országgyűlési képviselő tevékenykedett, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása előtt pár napig közös külügyminiszter, majd a forradalmak alatt magányba vonulva, az ellenforradalom után, alapvetően liberális gon-
- 181/182 -
dolkodása ellenére a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjába lépett, sőt ott az elnöki tisztet is elvállalta.
Ebben a pozícióban Károly király visszatérésének első kísérletéig "nyugodtan" marad, a balvégzetű második után ellenzékbe vonul, a Gömbös-kormány alatt pedig már képviselői mandátumot sem kap. Ettől fogva haláláig "egy szkeptikus bölcs nyugodt reménytelenségével szemlélődik a dolgok folyásán". (Pethő Sándor így ír róla.) Fiatal korunkban országunk egyik legnagyobb politikusának tiszteltük őt, s egyenesen tragikumként könyveltük el Tisza Istvánnal való engesztelhetetlen meghasonlását. Aminek világánál újból és újból reá kell döbbennünk igazságára a magyar sorsban ismétlődően érvényesülő klasszikus intelemnek: Concordia res parvae crescunt, discordia maximae dilabuntur. A képhez hozzátartozik még a sajnálatos negatívum, hogy az egyre élesebbé váló szociális kérdés teljesen kívül esett ennek a nagy államférfiúnak érdeklődési körén. Ő csak politikával és közjoggal foglalkozott, a szociálpolitika égető időszerűségét mintha egyáltalán észre sem vette volna.
6. 1920 december. Jelentős személyiségek járják az újméretű országot. Vigasztalni, erősíteni, segíteni. Egerbe Petresevich Horváth Emil államtitkár érkezik, Bárdossy László miniszteri segédtitkár kíséretében. Az államtitkárt hírből ismerem. Az Eszterházy-kormány ifjú belügyminisztere, Ugron Gábor emelte a szerény, de ambíciózus vidéki ügyvédet, - aki fiatalon már a politikából a kolozsvári egyetemen magántanári képesítést szerzett - a kis területű Kisküllő vármegye főispáni székébe. Ennek a vármegyének nem is városban, hanem egy nagyközségben, Dicsőszentmártonban volt a székhelye, s a tudós főispán mellett egy másik ugyancsak kiváló kvalitású magyar ember, apsai Mihályi Viktor balázsfalvi görög katolikus érsek volt a vezető egyénisége, bátran megállapíthatjuk: szellemi vezére.
Aligha tévedek, ha kettőjük együttműködéséből vélem eredőnek azt a horizontszélesedést, amely a csendes kis vármegye fiatal nagyurát a hazai közigazgatás területéről a szélesebb perspektívájú külügyi szolgálat felé irányította, s így került az erdélyi báró a külügyminisztérium államtitkári székébe. Egri missziójában útitársa az idővel szomorú emlékűvé vált Bárdossy László szintén kiemelkedett a minisztériumi segédfogalmazói státusból, s mivel jogtanári ambíciói már fiatal kora miatt is egyelőre meddőeknek mutatkoztak, a vallás- és közoktatásügyi minisztériumból merész lendülettel külügyi szolgálatba tette át működése színterét.
Hát ez a két nem közönséges kvalitású ember határozottan imponált az egri nyárspolgároknak. Telefonhívást kaptam, hogy a vendégekkel leendő találkozás végett este 8 óra után látogassak el a Kaszinó nagytermébe. El is mentem oda, hogyne mentem volna. Az államtitkár erdélyi ember, Bárdossy segédfogalmazó társam volt a kultuszminisztériumban. Bárdossy hamar felfedezett engem s hozzám szegődött. Együttmunkálkodásunk emlékét idéztük, aztán beavatkozásomat kérte, hogy Lipcsey közjegyzővel megismerkedhessék. Őt feleségével együtt mint a nemzeti megújhodásnak lelkes munkását emlegették az egri urak, s mint ilyeneket, az államtitkár üdvözölni óhajtotta. Számomra könnyű és kellemes feladat volt fiatal barátomat az ősz közjegyzővel összehozni. A államtitkár észrevett minket s csatlakozott hozzánk.
Később kiderült, hogy őméltósága a fiatal, szép Lipcseynét férjénél melegebben köszöntötte. A kalandozásból barátság született, s a következő nyáron Lipcseyék az államtitkárral egy időben üdültek a Margitszigeten. És az ősszel a szépasszony visszakérte szabadságát férjétől, aki gavallérosan viselkedett. Báróné méltóságos asszony lett a vidéki dáma, majd Petresevich miniszteri rangba (II. fizetési osztály) emelkedésével kegyelmes asszony. De nem sokáig tartott az idill. Rövid pár év multával a napi sajtó némely könnyebb fajsúlyú orgánumai gyönyörrel vájkáltak a bárói házaspár válóperének részleteiben. Lipcsey közjegyző pedig végleg egyedül maradt. A "nemzeti megújhodás" ellenben tovább haladt - ólomlábakon.
7. 1916-ban az egykori főherceget már mint IV. Károly magyar királyt láthattam újból. Az Országos Kaszinótól kaptam egy helyjegyet a Tárnok utca és Balta köz sarkára. A rendezőség szokatlanul nagyon megszűrte az utcák népét, mielőtt a felvonulási útra bocsátotta az érdeklődőket. Mint megtudtam: a világháború harmadik esztendejének derekán esetleges merénylettől féltették az uralkodót. Gonddal összeválogatott megbízható közönség illedelmesen halk ovációja köszöntötte ünnepi útján. Nekem úgy tűnt, hogy a jól fegyelmezett emberek a kelleténél is halkabban üdvözölték gondterhelt királyukat. A szépséges ünnepről gyalog ballagtam a Lánchídon át a főposta felé, hogy "koronázási" bélyegekért - sok diákkal és inasgyerekkel együtt sorba álljak.
Rezignált várakozásom csendjéből hirtelen egetverő éljenzés riasztott fel: díszmagyar ruhába öltözött két urat, feltehetően a székesfőváros törvényhatóságának tagjait szállították a régi városház épületébe egy átlagos külsejű bérkocsin. A tömeglelkesedés nyilván a díszmagyar öltözetnek s benne a magyar karnak szólott, s nekem arra kellett gondolnom, hogy a budavári sorfalat a Petőfi utcai ifjú-gárda egy hangos lelkesedésre is hajlamos részlegével kibővíteni nem lett volna fölösleges. A királyi pár különben az ünnepi ragyogásból még aznap a császárváró Bécsbe visszautazott. Ötödfél esztendő
- 182/183 -
múlva utolsó magyar szálláshelyéről: a tihanyi bencés apátság kolostorának szerzetesi egyszerűségű szobáiból szomorúan merengve néztem a magyar tengerre, amely egykedvűen vette tudomásul a magyar király és királyné száműzetésbe hurcolását. Az utolsó magyar királyi pár onnan távozott, hogy soha többé ne térhessen vissza.
8. Jogász számára tanulságos példája a restrictiv interpretationak, azaz a megszorító értelmezésnek a magyar függetlenségi párt által hangoztatott érvelés, amely szerint a vezénylet joga nem terjed ki a vezényszó meghatározására is, csupán arra korlátozódik, hogy a király a parlament megkérdezése nélkül dönt a csapatok elhelyezkedéséről, azaz arról, hogy például a Békés vármegyében besorozott bakák és huszárok Debrecenben, avagy a magyarság számára szomorú emlékű Kufsteinben, avagy Sarajevoban, illetve eme helységek körletében tegyenek eleget katonai kötelezettségeiknek. A vita évek során folytatódott. A király nem engedett a vezényszó meghatározásának jogából, a magyar országgyűlés pedig az úgynevezett technikai obstrukció alkalmazásával is megakadályozta a hadsereg fejlesztésére irányuló katonai javaslatok törvényre emelését. A közvélemény a "nemzeti" követelések negatív kezelésével szemben persze a takarékosság jelszavának érvényesülése mellé állott. A Monarchia egyenrangú két államának közös hadserege német (francia betétekkel átszőtt német) vezényszóval és fogyatékos felszereléssel indult az első világháborúba, s ez a sivár helyzet a nagy küzdelem évei alatt az ország minden polgárát egyesíteni hivatott, sehogyan sem volt megváltoztatható. A Monarchia katonái ütközeteket nyertek, de végül is elvesztették a háborút.
9. Az első világháború kezdetén a közvélemény minden épkézláb fiatal férfit a frontra szánt. Görbe szemmel nézték az itthon maradottakat. A minisztérium fogalmazói státusából is javarészt bevonultak a tartalékos tisztek, köztük az én íróasztalszomszédom: báró Kazy József is, aki nem is tért vissza a harctérről. A közhangulat hatása alatt megkérdeztem Neményi miniszteri tanácsost: nem volna-e kötelességem katonai szolgálatra jelentkezni. O megnyugtatott: a hazának nem önkéntes harcosokra van szüksége, hanem munkahelyükön becsülettel dolgozó, a többletmunkát is készségesen vállaló polgárokra. Egyelőre ez a helyzet, ha szükség lesz a háborúban reád, majd hívni fognak; hivatásodra való kiképzésed az államnak sokkal több pénzébe került, mint amekkora hasznot katonaként való lézengésed jelentene. Maradtam az íróasztalnál, amelyhez attól kezdve délután is betelepedtünk, a békebeli sorozásokon annak idején katonai szolgálatra alkalmatlanoknak talált fiatalok.
A háború harmadik hónapjában egy alkalommal a Bástya-sétány sarkán, a honvédelmi minisztérium szomszédságában levő jó polgári vendéglő asztalánál feltűnt nekem egy komor tekintetű, idős hadnagy, akinek mellén a vaskorona rend sárga-kék szalagon függő jelvénye díszelgett. Feltettem magamnak a kérdést: vajon milyen hőstettel érdemelte ki ez a derék öreg hadnagy ezt a háborúban vitézkedő ezredeseknek, sőt vezérőrnagyoknak kijáró kitüntetést. Egy avatott pesti barátom felvilágosított, hogy az érdemes, nem fiatal hadnagy valójában nyugalmazott alispán, a népfelkelői korból is már kiöregedett egykori tartalékos tiszt létére önként jelentkezett katonai szolgálatra, s most egy aránylag csendes hadi irodában adminisztrál.
Egerben lakó ismerőseim közül Szita Mihály százados a háború második évében kapta meg a vaskoronát. A húszas évek elején pedig az egri jogakadémián jelentkezett nálam egy kistermetű, de igen komoly arcú százados, mellén a most már Károly király hadparancsa értelmében a harctéren szerzett érdemekért a kardokkal ellátott szalagon függő ugyanazon kitüntetéssel. Elmondta, hogy szeretne jogi tanulmányokat kezdeni, illetve folytatni, s ebből a célból a jogakadémiára felvétetni, de most csak mint az egri katonai üdülő vendége tartózkodik a városban, hivatása a fővároshoz köti. Válaszom az volt, hogy az úgynevezett "mezei" jogászoknak ilyetén minősége csak tolerancia tárgya, hivatalosan tudomásul nem vétetik, a vizsgákon mindenki számára azonos a tananyag.
10. Szinyei Merse Jenő, egykor segédfogalmazó kollégám a kultuszminisztériumban, a húszas évek közepén, amikor Klebelsberg miniszternek személyi tikára volt, hihetőleg családi befolyásra elhatározta, hogy a politikát választja további működési területül. Időközi választáson fellépett - persze kormánypárti programmal - a hatvani választókerületben, ahol azonban két ellenjelölttel kellett megküzdenie. A szavazás nem titkos, hanem nyilvános lévén, a szociáldemokrata jelölt volt a kevésbé veszélyes, a fajvédő azonban veszedelmesen sokat lármázott, s a helyzet úgy látszott alakulni, hogy az akkori viszonyok között önként értődő előnnyel induló kormánypárti jelöltnek esetleg pótválasztáson is mérkőznie kell a mandátumért.
Nagybátyjával, Szmrecsányi Miklós ny. miniszteri tanácsossal való bizalmas beszélgetés során késznek nyilatkoztam arra, hogy az úgynevezett korteskedés során igyekezni fogok előkelő származása ellenére, szerény egykori kortársamnak segítségére lenni, s ezt a hozzám igen barátságos, nagy műveltségű idős úr örömmel fogadta és sietett testvérbátyjának, az érseknek tudomására hozni. Amikor a hét vége felé a hatvani piactérre befutottam, éppen egy választási nagygyűlés volt kibontakozóban, s egy minisz-
- 183/184 -
teri titkár lépett a szónoki emelvényre, megemelve fekete kemény kalapját, s imigyen szólítván meg a több száz főnyi hallgatóságot: Ményen tisztelt hölgyeim és uraim ... mire a látókörömben kíváncsiskodó munkás- és parasztlányok jóízű kuncogással válaszoltak. A következőkben magam persze kevésbé ünnepélyes formában szóltam, s ez a derűs elemekkel átszőtt stílus inkább megfelelt a jelölt (cs. és kir. kamarás) kívánatos népszerűségének. O maga másnap Vámosgyörökön programbeszédet mondott, s a hűvösen hallgató nép érdeklődését, sőt rokonszenvét Okolicsányi alispán stentori hangú helyeslő beavatkozásához csatlakozva iparkodtunk mi, a stáb megnyerni. Visszhangozva kiabáltunk ugyan, de ezt a választási technikában felette jártas alispán kevésre becsülte. Annál nagyobb intenzitással iparkodtunk a kerület aránylag nagy számú izraelita szavazóinak csatlakozását megnyerni. A derék zsidók - az izraelita hitközség tagjai - szívesen fogadták a Bethlen István-párti jelölteket és kíséretét, s aznap megszavazták a kormánypárti jelöltet, s a gyűlést követően este halvacsorára meg is hívták őket. Az alispán kijelentette, ha Óriás Nándor részt vesz a vacsorán, akkor ő is részt vesz. Hát Óriás Nándor persze, hogy kedélyesen fogyasztotta a cukrosan marinozott halat, s Szmrecsányi Miklós jelölt mellett fel is szólalt. Késő este az alispán autóján száguldottunk haza.
11. Egyik nagybátyám a száz év előtt még nem jelentéktelen számba menő érettségi képesítéssel bíró agglegény, aki a Dohányjövedéknél szolgált, s a többágú család pénzemberéül szerepelt, 1913-ban másodmagammal: Niedermeyer Gellért orvostanhallgatóval együtt meghívott kedvelt nyaralóhelyére, Trencsénteplicére. Kétnapi igen kellemes üdülés után nekem a hét végén vissza kellet térnem Budapestre, hogy minisztériumi munkámat folytassam. A vasárnap délutáni gyorsvonathoz persze mindketten kikísértek, s én pihenten és üdülten szálltam egy másodosztályú fülkébe. Talán másfél órai száguldás után lassított a vonat, s a soktornyú városról örömmel véltem megállapíthatni, hogy nyilván Galánthához közeledünk, az Eszterházyak ősi fészkéhez. Ám megdöbbenéssel kellett csakhamar konstatálnom tévedésemet. Nagyszombathoz érkeztünk, mivel én Trencsénteplicén a gyorsvonatnak egy bécsi közvetlen kocsijára ugrottam fel, amelyet Lipótváron átkapcsoltak a Budapestről Bécsbe indított gyorsvonathoz. Mit lehetett tennem? Kis útitáskámmal leugrottam a már-már tovább induló gyorsvonatról, s miután megtudtam, hogy Budapest felé csak egy késő este induló, s hajnalban érkező személyvonattal folytathatom utamat, elhatároztam, hogy egyelőre városnéző sétára indulok. Igen ám, de a pályaudvar közvetlen közelében egy vendéglő kerthelyiségéből vidám cigányzene hangzott, s ennek vonzó hatása alatt csakhamar egy üres asztalhoz telepedtem. Adag sonkát rendeltem, s a pincér valósággal rohanva hozta. Aztán megállt és illedelmes hangon megszólalt: egyharmincat tetszik fizetni. Rendben van, bólintottam, s kezemben a villával, késsel vacsorázni készültem. Ám a pincér, megint illedelmesen, de határozottan újból megszólalt és pedig imigyen: "Nagyságos Uram, bátorkodom a vacsora árát egyidejűleg kérni. Ez nálunk évek óta bevált gyakorlat, mivel a mulatságokra bejövő fiatalok közül némelyek - kevesek ugyan - különben megfeledkeznének a fizetésről, ez az elszámolásnál zavart okozna. Hogy a kellemetlenséget elkerüljük, még jól ismert kedves vendégeinket is szíves engedelmükkel a fogyasztás kezdetével megsarcoljuk". Hát igen. Egy (segélydíjas) miniszteri segédfogalmazó némiképp sértett, de belátó önérzetével sietett a "nagyságos úr" fizetni és étvágyát kielégítve távozni. Milyen lehetett ez a kisváros, amikor Pázmány Péter az egyetemet itt megalapította?! másik kérdés: vajon helyi, vagy szakmai szokásról lehetett a konkrét esetben szó, s mai gazdasági és társadalmi helyzetünkben elképzelhető volna-e hasonló eljárás és sor kerülhetne-e reá idegenben is, például Svájcban? (Vagy Svájcban nem táncol az ifjúság?) Hajnali hazaérkezésem és a reggeli mosakodás után bizony fáradtan érkeztem hivatali kis szobámba, s napi munkám valóban nem sokat lendített hazai közoktatásunk ügyén.
12. Graz, a szépséges stájer főváros, mennyire megszerettem. Olyan simogatóan barátságos és derűs ott minden: a tájak, a házak, a Stadtpark kedvesen tolakodó mókusai és az emberek is, igen, igen az emberek is, az emberek! Még a levegő, a hegyekből induló atmoszféra is kedves. A húszas évek közepén fedeztem fel, és azóta évről évre igyekeztem ott rövidebb-hosszabb időre megfordulni. Közben elhitettem magammal, hogy az egyetemért és dús könyvtáráért járok, járogatok oda. Ebben csakugyan volt is valamelyes igazság, magántanári dolgozatomhoz értékes anyagot sikerült ott felfedeznem, s a címek feljegyzése után az egri érseki jogakadémia egy-két hónapi használatra minden huzavona nélkül megkapta azokat a könyveket, amelyeket igényelt. Ez az előnyös helyzet azonban csak másodlagos vonzóerőként érvényesült nyári programomban.
Előfordult egyszer, hogy július elején elindultam Párizsba, hogy megtapasztaljam ezt a világhírű várost, benne a világháború győztes nemzetének július 14-i ünnepét. Persze hosszúnak ígérkezett az út, s helyesnek látszott közben kicsit megpihenni. Annál is inkább, mivel nem a szokásos Bécs-Linz-Salzburg vonalon, hanem a hosszabb Graz-Innsbruck vonalon "vettem" Ausztriát. Az első pihenő tehát Graz. És ott olyan jól éreztem magamat, hogy nem is mentem tovább. Három heti pihenés után megvásárol-
- 184/185 -
tam a Baedecker és Griebens kiadásában megjelent eléggé terjedelmes és kiválóan szakszerű "Paris und Umgebung" c. kötetet és mint aki jól végezte dolgát, az egri Érsekkert üde levegőjében tanulmányoztam a franciák nagyszerű fővárosát. Amelyet a két könyvből jól megismertem, de amelyet sohasem láttam a valóságban. És Girard professzor remekbe készült Institutióit azóta is Prof. Mayer, a csernovici osztrák Mayer professzor német nyelvű fordításában sokkal többször forgattam, mint francia nyelvű eredetiben. Francia nyelven kedves olvasmányom maradt Monnet brüsszeli professzor ugyancsak kitűnő könyve, míg német olvasmányaim közül a lipcsei Kuntze két könyvét olvasgattam legszívesebben. Saját előadásaim élénkítésére is gyakran használtam ezeket a kitűnő műveket, míg a belföldi termésből Vécsey Tamás világosan és színesen megírt tankönyvének tizedik kiadását, majd 1923-tól kezdve Marton Gézának, a római jog nagymesterének kifejezetten magánjogi tárgyú, valóban magisztrális könyvének újabb és legújabb kiadásait olvasgattam legszívesebben és ajánlottam hallgatóimnak is. És örömmel vettem tudomásul, hogy kitűnő jelenlegi utódom is leginkább Marton könyvére hívja fel hallgatóinak figyelmét. Az évtizedek hosszú során át nyolcórás főkollégiumból újabb és újabb viviszekcióval kettő órára rövidített előadások valóban csak igen szűk keretben nyújthatnak valamelyes tájékozódást Európa országaiban többnyire bővebben tárgyalt studium anyagáról.
13. Valamikor a harmincas évek első felében célszerűnek véltem Grazból hazafelé igyekvőben már Semmeringen megszakítani az utazást, s néhány óráig élvezni a magaslati levegőt és a gyönyörű kilátást. A nyári verőfényben mosolyogva kandikált a remek fennsíkra a Rax hófödte feje, s én a kirándulás sikerének kellemes hangulatában foglaltam helyet az ebédlőasztalnál. Nem a magyar földön is kiadósan reklámozott, de előkelő stílusú Panhans éttermében, hanem a szintén jól berendezett Hotel Südbahn ugyancsak vonzóan jelentkező ebédlőjébe vettem be magamat. Ugyanonnan, de már a Bürger Stube-ban fogyasztott kitűnő kávé után indultam egy késő délutáni vonattal tovább, hogy estefelé Bécsbe érkezhessek, ahol a főposta közelében fekvő Hotel Post kispolgári, de ragyogó tisztaságú szobájában a cseh vendéglátás jól szervezett teljesítményével már többször kényelmesen és olcsón volt módom ismerkedni. Útközben még egy állomás nem első alkalommal kínálta fel magát rövid stációra: Wienerneustadt - amelyhez a magyar történelemnek egy szomorú emléke fűződik: a Wesselényi-összeesküvés, a maga megrázóan tragikus befejezésével. A jobb sorsra érdemes magyar vér öntözte főtérről hirtelen elhatározással a Badenberg grófok ősi kastélya felé vettem utamat, ahol az osztrák hadsereg európai hírű katonai főiskolája van elhelyezve. Bizony már erősen szürkült, mire a több százéves épület főkapujához érkeztem. Hát a kaput persze zárva találtam, de az előcsarnokból halvány fény sugárzott elő. A nyitott ablakhoz léptem, ahol aztán egy úriasan öltözött, katonás tartású idősebb férfiú, feltehetően a portás udvariasan, de határozottan tudtomra adta, hogy este 7 órától másnap 7 óráig zárva marad a patinás palota, amelyből a hivatali személyzet már az utolsó emberig el is távozott. Csalódottan, de megadással vettem tudomásul, hogy helyrehozhatatlanul lekéstem a turisták látogatására kiszabott terminusról. De megjegyeztem, hogy engem voltaképpen nem a Militärakademie múzeuma és tanügyi felszerelése érdekel, hanem mint magyar ember és történelemtanár pár percre megállani és néma hódolattal tisztelegni szeretnék a nagy császárnő és királynő híres szobra előtt. Erre a kijelentésemre az idős úr - feltehetően nyugdíjas katonatiszt vagy talán csak őrmester - felpattant a helyéről és kijelentette, hogy ennek a tiszteletreméltó szándékomnak megvalósítására a nagy rezidencia egy kis ajtaján a saját felelősségére bebocsát. Örömmel vettem tudomásul ezt a helyzetváltozást, s a derék öreg katona bizalmával, még az időtartam elnyújtásával sem éltem vissza. A bejárattól mintegy 50 méternyi távolságban díszelgő szép szobor elől öt perccel később illedelmesen siettem, s köszönettel és meleg kézszorítással búcsúztam I. Ferenc József hadseregének hűséges egykori katonájától.
14. Az innsbrucki pályaudvar előtti téren tanácstalanul álltam, minthogy két hotelben sem kaptam szobát. Az egyikben a portás udvariasan felajánlotta, hogy az öt nap múlva megüresedő egyágyas szobára készségesen előjegyez, de ez a kilátás engem nem kecsegtetett. És akkor megállott mellettem kis kocsijával egy ősz bajuszú hordár és tanácstalanságomat megtapasztalva megnyugtatott, hogy amennyiben nem ragaszkodom belvárosi elhelyezkedéshez, ő számomra jó és jutányos árú panzióról gondoskodik. Természetesen örömmel fogadtam a derék öreg osztrák ajánlatát, és könnyű málhámat a kis diadalszekérre helyezve gyalogosan elindultunk az ígéret földje felé. A szélesen, de gyorsan hömpölygő Inn folyó hídján áthaladva, csakhamar megérkeztünk a höttingi főutcába (mint Óbudán az Árpádfejedelem útja), egy jókora kert közepén barátságosan hívogató egyemeletes házhoz. A portás, - akiről a hordár előre megmondta, hogy ez a jól táplált középkorú úriember - maga a tulajdonos, a tulajdonos házigazda felesége a szobaasszony és a szobalány ügykörében pedig a derék házaspár két lánya tevékenykedik. Hát igen, a portás elém helyezte az obligát jelentkezési íveket, s nekem hirtelen jókedvem támadt. A foglalkozás rovatba nem a szokásos professzor főnevet írtam, hanem új címe-
- 185/186 -
met - tanügyi főtanácsos - Oberstudienrat. Hát egy futó pillantás a lapra és a derék házigazda bokacsattogtatással felelt bemutatkozásomra. És ettől kezdve a "személyzet" megkülönböztetett tisztelettel állott rendelkezésemre, amit én azzal igyekeztem viszonozni, hogy a tervezett másfél-két nap helyett öt napot töltöttem a barátságos házban. Számlakiegyenlítéskor s elköszönéskor a portás-házigazda elmondta, hogy női családtagjai csak júniustól szeptember végéig terjedő időszakban kapcsolódnak be az idegenforgalmi munkába, amikor a ház fizetett személyzete a nagyüzemekben erősítésül helyezkedik el. A nyári megtakarítás és bevételi haszontöbblet felhasználásával a család, illetve annak női tagjai számára nyílik meg a világ, ők lesznek forgó idegenekké. Az idei október hóban Párizs és környéke lesz az úti cél, ahol ezúttal másodszor fognak üdülni. Arra gondoltam, hogy én még sohasem jártam francia földön, pedig a húszas években ott igen olcsó volt az utazás és az ellátás.
15. Gyulafehérvár ékessége és nevezetessége volt és mindmáig az is maradt a francia stílusban épült ötszögű Vár, amelynek egyik kiemelkedő kiszögelléséből, az úgynevezett Kilátóról lélekvidámítóan szép kilátás nyílik a szemközti dombvidékre. A közepén elterülő széles völgy közepén ugyancsak széles mederben, észak-déli irányban, méltóságos lassúsággal hömpölyög Erdély legbővízűbb folyója: a Maros. Ahogy a régi nóta zengi s kisdiák koromban is énekeltük: Maros vize folyik csendesen... a dombvonulat közepéről egy apró község pontosan szembe mosolyog a büszke Várral: Drombár. Néhány száz a lakosság létszáma, túlnyomóan román ajkú földművelőkből, törpebirtokosokból, mezőgazdasági és ipari munkásokból tevődik össze a gyér lakosság. (Benne törzsökös három família, a Mircean-, Strajan- és a Vinersan-család.) Nyugodt vérmérsékletű, rendes emberek. Az idősebb nemzedék az ötven éven, a fiatalabb a harmincon innen szerényen éldegél az "ősi" földön, amelyet többnyire a bukaresti Albina Bank közreműködésével vásároltak az ősök.
A Mircean házaspár nagyobbik gyermeke, a történetünk idején huszonhárom éves Anica jól megalapozta életét a gyulafehérvári cselédkedéssel. Előbb egy pedagógus házaspárnál szolgált, s mivel úrnője tanítónői minőségben délelőtt iskolában lévén elfoglalva, a háztartás vitelével csak délután kezdhetett foglalkozni, annak vitelére az ügyes cselédleányt korán reá nevelni igyekezett. Amikor aztán a fiatal tanítónő - háziasszony, hogy tovább tanulhasson, fizetés nélkül egy évi szabadságot kapott, a szorgalmas és megbízható Anicát erre az esztendőre barátnőjének, egy járásbíró feleségének - két kislány anyjának - engedte át. Anica azonban a három évi háztartási munka során úgy eltanulta ezt a nehéz mesterséget, s főleg annyira elsajátította a városi kispolgári konyha művészetét, hogy most már önállósítani kívánta magát. Persze ez a státusváltoztatás annál kedvezőbbnek ígérkezett, mert otthon Drombáron, a románok lakta Maros-parti falucskában tárt karokkal várt reá Almasán Tógyer, a községi erdőőr, akinek apja az esküvő előtti héten három hold földet íratott a derék fiúra. Anica hozományaként egy jól tejelő tehén és a szerény, de csinos "stafirung" szerepelt. A bútorzat költségeit - több száz koronát - a jóságosan megértő Deutsch igazgató előterjesztésére telekkönyvi biztosítás nélkül, váltókölcsönül előlegezte a városi takarékpénztár. És az esküvő óta szépen éldegélt a fiatal házaspár, két gyerekük az anyanyelven kívül még az állam nyelvén is beszélni próbált.
Hát ez a lélekvidámító példa lebeg a Mircean házaspár szeme előtt, amikor számot vetve erőikkel, megállapítják, hogy a saját "közszerzeményi" földjüket, a 2 1/2 holdnyi szántót és a 250 négyszögöl szőlőt ezután maguk fogják megművelni. Ők, az öregek (egyikük sincs még ötvenéves), a fiúk pedig, a tizennyolc esztendős Ion, követhesse a szíve vágyát: keressen munkát a városban, s ha a katonai szolgálattal is végez, ám jöjjön haza és vegye feleségül Strajanék Maricáját, aki még csak tizenöt esztendős ugyan, de a két fiatal már igen jól megérti egymást s mindketten várhatnak még egymásra.
Ilyen kedvező kilátások között és példa hatására vágott neki Mircean Ion a fehérvári útnak, verőfényes koraőszi reggelen, vígan fütyörészve és persze mezítláb, de a válláról spárgán lelógott a vadonatúj pár bocskor. A szálas termetű, izmos legény hamar munkára talált: egy "hentes és mészáros" kisiparos fogadta fel udvarosnak. A tágas udvar rendben tartásán kívül persze a favágás és vízhordás is feladatköréhez tartozott, de a fösvénység határáig takarékos falusi élelmezés után javára vált a bőséges mennyiségű és ízesen készült városi koszt. Húszéves korára széles vállú, erőteljes férfiúvá fejlődött, s hogy a katonáskodás három esztendeje minél előbb elteljék, a sorozóbizottság előtt önként jelentkezett, persze hogy azonnal felvették a gyulafehérvári úgynevezett háziezredbe.
Ám a sors úgy határozott, hogy ne hősi tettekkel szerezzen hadi babérokat, hanem mint tisztiszolga élvezze a császár kenyerét. Alighogy túlesett az újonci kiképzésen, letehette a nehéz Mannlicher puskát és megválhatott a negyvenkilós borjútól, ettől a gyalogos vállán súlyosan nehezedő hátizsáktól, s már a városivá alakult közlegényt Mustetin kapitány mellé tisztiszolgának osztották be. És ekkor indult el útjára a végzet. A Mirceanék ötödik szomszédjának szép fiatal felesége váratlanul, egyik napról a másikra meghalt. Három nappal előbb a falu öreg bábaasszonya, akit a hirtelen nagy fájdalmak-
- 186/187 -
ról panaszkodó fiatalasszony betegségéhez hívtak, hitelesen megállapította, hogy nem egy újabb gyermekáldásról, hanem sokkal nagyobb bajról van szó: be kell vinni a fiatalasszonyt a városba, talán bizony több orvos is összedugja a fejét, hogy hát mitévő legyen a nagy tudomány.
A nagybeteget másnap reggel be is szállították a gyulafehévári városi kórházba. Ott csakugyan két orvos is megvizsgálta, s hamar megállapították, hogy a baja előrehaladott vakbélgyulladás, sürgősen meg kell operálni. De késő volt. Átfúródás, hashártyagyulladás, halál. Hát ez bizony súlyos csapás volt a Vinersan-házra. Kidőlt a sorból a munkáskezű, szép Katica, a kis család jószelleme és egyik napról a másikra árva lett a két kisgyerek: a négyéves Pável s a kétéves Danica.
A falu egész népe szívből sajnálja őket, a "gazdag" családot a szegények is. A temetésen is ott van mindenki, aki mozogni tud. És természetesnek találja mindenki, hogy Vinersannak egészen rövid időn belül új asszonyt kell hoznia a házhoz. Az állatokat egyedül is el tudná látni a fiatal gazda, de a két kisgyermek még gondozásra szorul, s a baromfiak ellátásához is okvetlenül szükséges az asszonyi kéz.
Ion minderről értesül. Arról is, hogy az öregasszonyok már a temetésen kifundálták: az özvegyen maradt Vinersan már elmúlt harminc éves, nem elég fiatal, hogy menyasszonyt keressen magának, vegye hát el Strajanék lányát. Hogy az már Ion jövendőbelije. Hát hol van Ion?! Még vagy másfél esztendeig katona marad, s már mostanság is ritkán dugja haza az orrát, lehet, nagyon lehet, hogy máris van városi babája, akitől nem tud, s nem is akar szabadulni... Ion felháborodva értesül a pletykáról, de meghökkenve tapasztalja, hogy két nappal előtti hazalátogatásakor a menyasszony kicsit kisírt szemmel ugyan, de úgy fogadta, mintha már nem is volna menyasszony. Vagy az volna, megint menyasszony, de most már a másé.
És szegény Ionra másik veszedelem is leselkedik. A kaszárnyába visszaérkezve arról kell értesülnie, hogy állítólag tervbe van véve az úri szolgálatból való leváltása, s csapatszolgálatra való beosztása. Már az utódját is emlegetik. A komorság határáig komoly nagydarab Ion helyébe a kis röhögő szász fiú: Rudi kerül Mustetin kapitány úr szolgálatába. És legközelebb ő kapja meg a csillagot, "meg van neki ígérve".
Ennyi csapás egyszerre zúdult Ion árva fejére, s a nagy fekete fiú összeroskadt a teher súlya alatt. Sem kényelmes, irigyelt szolgálati beosztás, sem rang, sem menyasszony ! Egyszerre mindent elveszíteni. ez nem élet tovább. Erre most már pontot kell tenni, igen, igen most, azonnal: Ion nem is habozott, hanem két ákom-bákom írású sorban bocsánatot kérve elbúcsúzott a Herr Hauptmanntól, aztán annak fiókjából kivette a jól ismert, régimódi, de megbízható forgópisztolyt, s hogy a szobában rendetlenséget ne csináljon, kötelességtudóan kiment a tágas folyosóra. Ott aztán szíven lőtte magát.
Másnap aztán ebéd közben megtudtuk, hogy a délután folyamán katonatemetés lesz. Egy öngyilkos katonát temetnek, akiről az ezredorvos megállapította, hogy végzetes tettét pillanatnyi elmezavarban követte el. Nem volt tehát akadálya annak, hogy a katonai tiszteletadással történő temetés egyházi színekkel gazdagodjék. Pontosan délután három órakor megindult a gyászmenet. Elől a kereszt, utána a katonabandának egy huszonegynehány fős részlege (csak ekkora zenekar, mert szegény Mircean Ion nem volt tisztes, az egycsillagos előléptetésre még türelemmel várnia kellett volna), azután főtisztelendő Doman Parintya Ruszán szép aranyszalaggal díszített palásttal (én mint avatott ministráns, tudtam, hogy ennek az egyházi ruhadarabnak pluviale a neve) négy ministráns fiúval és a kántorral, utána a jobb sorsot érdemelt Ionnak két koszorúval díszített koporsóját fekete takaróval két ló vontatta gyászkocsi hozta, s nyomukban tódult a faluból sereglett gyásznép, élén a Mircean, Strajan és Vinersan családok tagjaival. Most az utolsó akkord kimunkálásában mi, diákok is cselekvő részt vállaltunk. A Várban lakó gimnazisták mintha összebeszéltünk volna, számszerint vagy negyvenen (mivel négy-öt elemistának sikerült sorainkba furakodnia) a koporsó és a gyászmenet mellett két oldalon, komor hallgatásba merülve ütemesen lépdeltünk a gyászindulóra, "díszkíséretül" a személyesen nem is ismert Ion barátunk temetésén. Fél óra múlva a katonatemető előtt állott a menet, s a szakasz katona díszlövésre készülődött. A temetőből kihallatszottak az egyházi szertartásnak feltámadás reményével vigasztaló igéi, és a nyomukban reánk telepedő csendet német katonai vezényszó tépte szét.
16. A szovjet hadsereg csapatainak városunkból történt kivonulását nyomon követően egy jól öltözött középkorú úriember keresett fel tanszékemen, az egyetem római jogi szemináriumában. Illően bemutatkozott: Fellner a neve és tánctanítás a foglalkozása. A nem mindennapi név számomra ismerősen hangzott és tiszteletet parancsolt. Pesti jogász koromban sokszor hallottam emlegetni Fellner Henriknek, az egyetem igen nagy tekintélyű, egyik közgazdász professzorának országszerte jól ismert nevét, s most a név varázsa máris jóindulatra hangolt a rokonszenves látogatóval szemben. Pedig szokatlan óhajtással rukkolt elő. Mint a jogi kar dékánját, arra kért, hogy a várható közeljövőben támogassam őt egyetemi hallgatók számára tánckurzus, illetve kurzusok szervezésében. Bizalommal fordult hozzám, mert úgy hallotta, hogy a jogi kar ez idei dékánja az
- 187/188 -
ifjúság szakmai képzése mellett az egyéni és társadalmi nevelésre is különös gondot fordít. Megmondtam Fellnernek, hogy mint dékán nem vehetek részt tánctanfolyamok szervezésében, de jószándékát méltányolom és intézkedni fogok, hogy szervező felhívása a dékáni hirdetőtáblán helyet kapjon. Köszönettel fogadta a választ, s néhány nap múlva utcai találkozásunk alkalmával mély tisztelettel üdvözölt, azután a következő hónapokban ismét szembe jött velem a kitűnő megjelenésű Fellner és nem kevésbé reprezentatív felesége, s kölcsönös üdvözlés után néhány szíves szót is váltottunk.
Valamikor egy fővárosi írótól azt a pejoratív megjegyzést olvastam, hogy vidéki városban az emberek naponkint többször is találkoznak és valósággal "kinőnek egymás könyökén". Hát ezt a szemléletet nem sugallta túlzott emberszeretet, s nincs is mögötte az élet igazsága. Jómagam ötven évvel ezelőtt a hatvanezer lakosú Pécs utcáin mindig örültem egy-egy ismerős arcnak, s olykor néhány barátságos szóra sem sajnáltam a drága időt. És most a kedves város száznyolcvanezer lakosa között méla rezignációval botladozva keresem az egykor ismerős arcokat. Számuk bizony igen-igen megfogyatkozott, s helyüket egyre növekvő arányban tölti be a "bevásárló turizmus" jobbára idegen ajkú tömege. Amelytől magát elszigetelve egy a belváros egyik néptelen utcáján magányosan tipeg egy szépséges matróna. Az ifjúságot nemcsak táncra tanító, de illemes magatartásra, sőt emelt szellemiségre is nevelni igyekvő pedagógus-tánctanár özvegye: a haja hófehér, a fehér kezében most már évek óta a bot is fehér.
17. Én az előkelőség nimbuszára vágyakozottan gyakran düllesztettem mellemet elvként hangoztatván, hogy nem politizálok. A valóság pedig ismétlődően reácáfolt erre a negatív programra. Hogy elölről kezdjük, meg kell említenem, hogy amikor az elemi iskola harmadik osztályos tanulója voltam, Kossuth Lajos halálának szomorú alkalmából kikönyörögtem magamnak egy fekete karszalagot, hogy a nemzeti gyászban méltón részt vehessek. Három évvel később, mikor betévedtem a cs. és kir. hadsereg gyulafehérvári csapatainak egy ünnepi istentiszteletére, a szertartás végén felharsanó Gotterhalte kezdetén rosszallásom dokumentálására tüntetően kivonultam. Szerencsére senki sem vette észre, vagy legalább nem vette tudomásul a kisfiú nyegle viselkedését. Aztán kitört az angol-búr háború, s ebben sem maradtam semleges, hanem állást foglaltam a búrok oldalán. Nemzetközi helyzetem továbbra is a gyengébb fél mellett való nyilatkozatokban nyert dokumentációt. Mindig a gyengébbik vagy ilyennek látszó fél oldalán való hangos csatározásban merült ki. Igen harcoltam a japán-kínai és a japán-orosz háborúban a japánok oldalán. A nemzetközi politikában is "tevékeny" bekapcsolódással vettem részt, addig is, amíg érdeklődésem hazai viszonyainkra, illetve ezek alakulására irányulás nem kötötte le fölös energiámat. Jó Atyám a műkedvelő pedagógus, hogy olvasásban és írásban, fogalmazásban minél inkább gyakorolhassam magamat, helyesnek bizonyult elgondolással az érdeklődésem felkeltésére, illetőleg fokozására a "Budapest" című képes napilapot adta kezembe. Ennek is köszönhető, hogy Bartha Miklós és Holló Lajos kitűnően megírt cikkein keresztül a negyvennyolcas eszmék diadalra juttatása érdekében kívántam majdan küzdeni és kitartóan takarékoskodni. ■
JEGYZETEK
* Óriás Nándor professzor emlékiratának előző fejezetei folyóiratunk 2002. 2., 2003. 1. és 2., valamint 2004. 1. és 2. számában találhatók.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ny. egyetemi tanár.
Visszaugrás
