1954 augusztusában váratlanul felhívott akkori munkahelyemen, a KÖZÉPTERV tervezőintézetnél Vas Zoltán Péter, akivel korábban a nemzetközi jogi osztályon dolgoztam. Lelkes párttag volt, fölényes biztonsággal tevékenykedett. Később az MTA Külföldi Kapcsolatok Osztályának vezetője lett, amint mondotta - "tudósokat utaztatott". Közölte velem, hogy az akkor még az Igazságügy-minisztériumhoz tartozó Állam- és Jogtudományi Intézetben a csehszlovák jogi referensi állás megüresedett, mert Jablánczy László lemondott állásáról. Állítólag Kanadába készült. Előtte Varga Imre volt az Intézetben a csehszlovák jog előadója, aki már korábban kivált az Intézetből, más pályán helyezkedett el. "Szülőföldem, Csallóköz" című könyvével (1989) maradandó emléket állított ennek az eredetileg színmagyar tájegységnek. A könyv megjelenését követően rövidesen 80. életévében hunyt el.
Az ajánlatot örömmel fogadtam, mert a műszaki pálya részemre idegen volt, és úgy éreztem, hogy ily módon a joghoz közelebb kerülhetek. Így történt, hogy 1954. augusztus 31. napján Kovács Kálmán, a miniszter első helyettesének aláírásával értesítést kaptam, hogy kineveznek az Állam- és Jogtudományi Intézethez tudományos segédmunkatársnak, ahol szeptember 1-vel munkába is léptem. A dokumentációs osztályra kaptam beosztást, amelynek részleteiről a "Szemelvények az Állam- és Jogtudományi Intézet dokumentációs tevékenységének történetéből" című cikkemben számoltam be (Állam- és, Jogtudomány, 1989. 2. sz.).
Az Intézethez való hívásom körülményeiről gondolkodva, kézenfekvőnek mutatkozott, hogy a kezdeményezés Márkus Ferenctől, a dokumentációs osztály vezetőjétől származhatott, aki 1945 előtt a debreceni ítélőtáblán dolgozott, és a debreceni kormánnyal jött Budapestre. Az Igazságügy-minisztériumban rövidesen a nemzetközi jogi osztály tagja lett kiváló szláv nyelvismeretei folytán. Amikor azután az Állam- és Jogtudományi Intézet az Igazságügy-minisztérium felügyelete alá került, Márkus Ferenc a nemzetközi jogi osztályról az Intézethez került, hogy annak dokumentációs osztályát megszervezze. Igen jó kapcsolatban voltam vele, ragaszkodó jó barátnak bizonyult. Az Intézet akkori igazgatója, Vas Tibor sem ellenezhette kinevezésemet, minthogy már jól ismertük egymást a negyvenes évek eleje óta, amikor még Bibó Istvánt látogatta a minisztériumban. Évek múlva, amikor intézeti alkalmazásom szóba került, a későbbi igazgató, Szabó Imre egyik megjegyzéséből arra következtettem, hogy akkori kinevezésemet ő is támogatta, talán azért, mert ő is felvidéki lévén, nem voltam ellenszenves neki, de lehet, hogy azért, mert nagybátyám Trócsányi György az Országgyűlési Könyvtár későbbi főigazgatója, egy-egy cikkének a Szombatfalvy György által szerkesztett Társadalom-tudomány c. folyóiratban való közlését már a negyvenes évek elején támogatta. Szabó Imre mesélte nekem, hogy egyik cikkét mint munkaszolgálatos írta, felesége útján juttatta el a szerkesztőséghez. Mindez közrejátszhatott újrakezdésem lehetővé tételéhez. Egy bizonyos: Szabó Imre a minisztériumban 1945-ben első ízben történt találkozásunktól kezdődően irányomban mindig igen barátságos volt, a későbbiek során is, ha valami munkával akart megbízni, mindig felkeresett szobámban és nem "hívatott", mint általában a főnökök szokták csinálni. De saját elveihez is végig hű maradt. Emlékszem, hogy amikor én a nyolcvanas évek elején előtte a tudósok, Akadémiából kizárt tagok rehabilitációjának gondolatát felvetettem, mondván, hogy mindenütt van rehabilitáció és neki, mint az Akadémia vezető testületeiben élen járt személyiségnek kellene megtenni az első lépést visszavételük érdekében, csupán annyit mondott, hogy Vlaclár Gábor visszavételével egyet tudna érteni. Ebből arra következtettem, hogy egyedi esetekben a rehabilitációt lehetségesnek tartotta, általános rehabilitációra nemigen tudta volna magát rászánni. Magatartását - úgy gondolom - leginkább Moór Gyulával kapcsolatos régebbi kritikai álláspontja motiválhatta. Egész igazgatósága alatt jobbkeze titkárnője, Kiszela Ilona volt, akit az Igazságügy-minisztériumból hozott magával. Segíteni kész, közvetlen egyénisége vidámságot tudott varázsolni az igazgatói előszobában.
Trócsányi Györgyöt viszont 1949-ben - 53 éves korában - kényszernyugdíjazták, nyilván útban volt a felfelé törekvő "túlbuzgó" garnitúrának. Jól jellemzi Szabó József szegedi egyetemi tanár, hogy "a könyvtár maga az élet volt neki" (1991. szept. 2-i levele). Orosz regényfordító lett, eleinte a Művelt Nép Könyvkiadó részére dolgozott.
Ebben a minőségben egy alkalommal, mikor meglátogattam, éppen Köpeczi Béla, a Kiadó szerkesztője volt nála, aki később akadémiai karrierje után művelődésügyi miniszter lett. Feltűnt tartózkodó, kimérten udvarias viselkedése, amit utólag nagybátyámnak meg is említettem. Valami olyat mondott, "Mit akarsz, nagy ember". Szabó József 1992. február 15-én meghalt. Halála előtt 3 nappal írt levelében asztmarohamaira paszkodott. Végig dolgozott, csak éppen írásait nem publikálták. Bibó István sorsa jut majd neki is osztályrészül, halála után majd kiadják írásait és elismerik nagyszerű tudományos meglátásait, kezdve "A jog alapjai, különös tekintettel a nemzetközi jogra" című 1938-ban megjelent munkájával.
Az Intézetben történt jelentkezésemkor Vas Tibor szívesen fogadott, és sajnálkozásának adott kifejezést, hogy csak havi 1340 Ft alapfizetéssel alkalmaztak, de nekem akkor az volt a fontos, hogy újból sínre kerüljek.
- 315/316 -
Emellett akkor is voltak, akik segítségemre siettek keresetem kiegészítése végett. Ilyen volt Rényi Imre a Pénzintézeti Központban, akivel Serly Sándor hozott össze. A Pénzintézeti Központhoz sok szlovák nyelvű levél érkezett abban az időben, amelyek tartalmáról Rényi Imrét hetente kétszer tájékoztattam. Bámulatosan expeditív volt, egy-egy aktának egyhamar a végére értünk. Hálás szívvel emlékezem vissza reája, nagyon kellemes kolléga volt, aki korábban tudomásom szerint a Pénzügyminisztériumban működött. A Pénzintézeti Központban kapott állást Harsányi György is, miután a Református Konvent 1956 után elbocsátotta. Azt mondogatta, hogy az egyház méltánytalan és igazságtalan intézkedését a világi hatóság tette jóvá. Az élet ilyen helyzeteket is produkált.
Az Állam- és Jogtudományi Intézetnek abban az időszakában váltam tagjává, amikor átalakulóban volt. Az államjogi és államigazgatási osztály élén már Kovács István állt igazgatóhelyettesi státusban. A debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány mellett kezdte meg közszolgálati pályáját, majd 1947-1948-ban Veszprém megye alispánja volt. 1950-ben a szegedi egyetem jogi karára került egyetemi tanárnak. 1951 óta az Intézet igazgatóhelyettese volt. Eleinte kissé tartottam tőle közvetlen kifakadásai miatt, amelyek azonban egyre inkább tompultak és csak nagy ritkán törtek elő a régi vehemenciával jogos felháborodásában. Jó partnerekre talált titkárnőjében, Bánhegyi Istvánnéban és Hauernéban, a gazdasági vezetőben, majd utódjában Galambosinéban, akiknek szemében mindig "Professzor úr" volt még az elvtársi időkben is. A polgári jogi osztályt Tury Sándor Kornél, volt kolozsvári egyetemi tanár vezette, míg a büntetőjogi osztály élén Zöldy Miklós, volt koronaügyész-helyettes állt. A dokumentációs osztályt, mint már említettem, Márkus Ferenc vezette. A bibliográfiai részleg vezetője az erdélyi születésű Nagy Lajos volt, aki elsősorban büntető eljárási joggal foglalkozott, de nevéhez fűződik a Jogi enciklopédia két kötetének összeállítása, szerkesztői teendőinek ellátása is. A jogi bibliográfia terén végzett munkája felbecsülhetetlen értékű a mai kutatók számára is. Bennem egykori erdélyi (szovátai) turistatársát ismerte fel, akik sűrű ködben együtt kapaszkodtunk fel a Mezőhavasra egy kolozsvári tornatanár vezetése mellett. A marosvásárhelyi református Bólyai-Kollégium nagynevű igazgatójának, Nagy Endrének fia volt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
