Nyilvánvalóan a változások korát éljük, melyben a jog egyre kevésbé pusztán valamiféle megállapodott hagyomány rögzítője. Abból a mindig is megvolt kettősségből, amelyben a jog egyfelől a mindenkori status quo őrizője, másfelől viszont a társadalmi dinamizmus, az újítás egyik legalábbis hallgatólagos eszköze, egyre inkább az utóbbi kerekedik felül. Ebben az osztatlan mozgásban nemcsak a kiosztott szerepek módosulnak, de maguk a látásmódok is alakulnak. Már pedig ha minden változik a jog körül, úgy nyilván nem ugyanaz már az a jog sem, amely felől tűnődünk, sőt nem önmagában s bevégzetten adott az a jogfilozófia sem, amelynek jegyében társadalmi folyamatainkat szemügyre vesszük.
Mégis, a változások felgyorsulása nem iktat ki bizonyos konstanciákat, hiszen tárgyunk s tudományunk változatlanul az emberről, societas-képzéséről s a benne megtestesítendő rend, az ordo lehetőségeiről szól. Így pedig úgyszólván trivialitásként hat annak megállapítása, hogy amennyiben valóban vannak nagy igazságaink, úgy azok nem változtak s nem is változnak az idők során. Már pedig hiszem, hogy voltak és vannak ilyenek. Az idők változása egyébként sem annyira valaminek az igazságáról szól, legfeljebb - ugyanúgy, ahogy bennünk is régi felismerések folyvást továbbélnek, hogy új és új problémáinkkal szembesülve további színeket, kapcsolódásokat tárjanak fel és mindezzel mélyebb üzeneteket közvetítsenek - ezen igazságok gazdagodásáról és benső gyarapodásáról, amiként egy emberöltő összegződésében is (koncentrikus vagy éppen dekoncentrikus körökként) egymásra halmozódhatnak tapasztalatok, új belátásaikkal folyvást megújuló szintéziskezdeményekben öltve testet.
*
- 17/18 -
A jogot megértésünk hozza létre. Megértésünk helyezi el és láttatja a jogot adott jelenségformában, s ugyanaz a megértés, mely adott szinten és módon társadalmiságunkban jogot érzékeltet velünk, más szinten és módon viszont jogfilozófiát - és ez a jog és ez a jogfilozófia egymás közt a kapcsolatuknak megfelelő szinten és módon kommunikálhat.
Ha a világot tervszerűség eredményeként fogom fel, amiként az Új Szövetséget hírül hozó evangélista az isteni providenciára gondolva hallatlan tömörséggel kifejezte, úgy joggal mondhatjuk: "Kezdetben vala az Ige." Ha a tudomány laicitásának pusztán empíriára alapozott racionalizáló kifejtésére hagyatkozunk, úgy pedig a mindennapiság talaján új és új, önszerveződést s ezzel mesterséges építkezést is mutató összetettebbé válásról elmélkedhetünk.
Egy teologikus bölcselkedésben a jog eleve az isteni teremtés művének az emberi beteljesítése, általunk belakása és rendeltetett lehetőségeinek a valóra váltása jegyében gondolható el, vagyis - értéktudatosításával és a járható utak kicövekelésével - mintegy maga ez a teologikus hátterű jogi bölcselkedés hozza létre a jogot. A másik oldal felől közelítve viszont, a közönséges létünk heterogeneitása talaján idővel szükségképpen épülő homogenizálódások egyikeként felfogva, a jogi egyneműség kialakulásában, megerősödésében és társadalmilag nem egy tekintetben öntörvényűvé válásában nyilvánvalóan valamiféle alapvetően gyakorlati, tehát döntően a praxistól kötött folyamatot kell látnunk, amelyben az adott kihívásokra megfogalmazott gyakorlati válaszadások folyamatos és párhuzamos - eleinte bizonyára legfeljebb követő, a jogi homogenizáció kialakultával viszont immár bizonyosan párhuzamos, majd a tudatos emberi alakítás, a társadalmi mérnökösködés (röviden tehát: a jogi voluntarizmus) előtérbe kerülésével és úgyszólván kizárólagossá válásával pedig egyenesen eleve meghatározó, a tervezés alapjait magába rejtő - racionalizációját testesíti meg az a tudás, ami a jogot érintő általános elméleti vizsgálódásokban tárulkozik fel az érdeklődő előtt.
Már pedig amióta az ember bölcselkedni kezdett saját világáról, azóta berendezkedett világának saját rendje, annak lehetőségei és határai felett is tűnődik. Ebben az értelemben a jogbölcselet az emberi önreflexióval egyidős. Nem véletlen, hogy - visszafelé következtetve - ugyanazon epo-
- 18/19 -
szok szövegszerűségéből, szétszórt nyelvi fragmentumok tömegéből kísérli meg a görög filológia szemantikailag rekonstruálni (egyebek közt) a valamiféle jog s a jogilag releváns jelenségek korabeli jelenlétére utaló, netalán azokat valamiképpen (meg)nevező jeleket, amiként az ezeket világrendjükbe, világképükben elhelyező, bölcselkedést magukban hordozóan megtestesítő jeleket is. Amióta pedig mindebből egy formális jog alakul - aminek bizonyos előképeivel a jogi formalizmusok, vagyis már a ma ősinek tekintett és modern értelemben először Sir Henry Maine által elemzett ókori közel-keleti és görög-római kezdeményezésektől kezdve találkozhatunk, noha ma ismert uralmát a római jog Bolognában indult recepciója óta, legkifejlettebben s módszertanilag is dogmatikába merevülten pedig a nemzeti jogkodifikációk korától, vagyis a XVIII-XIX. századtól érte el[1] -, a jognak egy saját valóság igényével fellépő s így magának tényként kezelést is előíró pozitivitása látszólag elrejti annak szükségét, hogy a jog mint egy immár eldologiasodott struktúrában és úgyszólván mechanikus automatizmussal funkcionáló képződmény mögött mégiscsak azt így vagy úgy működtető, mindennapiságukból kiinduló s a megoldandó feladatot teljes emberként is vállalni kívánó emberek állanak;[2] ugyanakkor e mindennapi működtethetést egy többé-kevésbé rendszeres "karbantartás" teszi lehetővé, amely magában foglalja (haszontalanná vált részei, hulladékai ki)takarítását, (működtetési elgondolások szerinti és működtetési zavarok kiiktatásától egyként igényelt) fejlesztését, s a távlati, stratégiai továbbalakításához folyvást szükséges alapok tisztázását egyaránt. Ez utóbbi funkcióban bukkan ismét elibénk a jogot illető teoretikus gondolkodás.
- 19/20 -
A jog szabályszerűsítése mindenkor a behatárolatlan jövő megszabásának igényével s így mintegy az örök érvényesség jegyében zajlik. Tudjuk azonban, hogy az ebből fakadó rutin mindig időleges: a szabályok köré idővel óhatatlanul szabályoktól eltérés - vagyis kivételek megállapítása - épül, ami előbb-utóbb új szabályformulázásba torkollik. A jogi forma viszonylagos állandósága mögött is általa és benne megoldandóan s belezsúfolandóan különféle érdekek feszülnek egymásnak, amik az adott formát folyvást megkérdőjelezik, s mind e közben a gyakorlati értelmezésben történő tartalmi átszabásával, értelmezése tágításával és szűkítésével élhetővé is teszik. Vagyis állandó alternativitásban gondolkodnak, alkalmas forma keresése jegyében kutakodnak, míg a megtalált, kikovácsolt, az adott feladathoz igazított formai keret a következő kihívásban már maga válik egyszersmind továbbalakítandó és ezzel meghaladandó adottsággá, miközben és alapvetően mégis az adott formában és feladat-megoldási kultúrában történő megmaradás, azaz a hagyománykövetés, a mintaszerűsítettség biztosítékává.
Mondhatnók, hogy a tételes szabályozás, az elmúlt gyakorlatot ennek alapján általánosító, fogalmi összefüggéseit kidolgozó és így egyúttal jövő útjait is elhivatottsága szerint kicövekelő dogmatika, valamint a jogági szabályozás közvetlen elméleti alapjait tisztázó és mindenkor újragondoló doktrína csak az egyik fundamentuma a jogi gyakorlatnak. Technicista, mélyen eldologiasodott, az elidegenedettség határát súrolóan rutinná merevült olyan jogi kultúrákban, amelyek a jogiasított viszonyok, eljárásmódok és tevékenységek tömegében jogtechnikusok tömegszerű beavatkozását és menedzselését igénylik, mindez persze alig látható. Amikor immár úgyszólván egész életünk vállalkozástól, kereskedelemtől s forgalomtól körített és közvetített lesz, a tömeghasználatú standardoknak is tömeges újratermelése zajlik: formulák és tezauruszok generálása, eljárási modusokra lebontás és irányokká általánosítás, értelmezések értelmezése és kommentárok továbbkommentálása. Mindez pedig a szabványosítás előrehaladása, új területekre kiterjesztése, mélységekben és részletekben bővítése, és persze az időközben megváltozott viszonyokra alkalmazása vagy éppen - visszacsatolásszerűen - a szabályozási ráció újragondolása jegyében történik. Modern formális kultúránkban mindez együtt adja az applikáció közegét s képezi a terrénumát - egyidejűleg szolgáltatva változatlan keretet és szolgálva folytonos életszerű megújulást, röviden szólva tehát: megszüntetve megőrződést e szakadatlan folyamatban.
- 20/21 -
Olyan látásmódot, nyelvi és kommunikációs önállóságot, önjáró mechanizmust tételeznek fel eleve ezek az eldologiasított struktúrák, amik gyakorlatként, emberi tevékenységformákként, egyenesen specializációként is egyszersmind már korábban megtervezett lehetőségek és bejárt utak egyre bővülő reprodukcióját sugallják. Mert látszata, vagyis kultúrájának a fogalmiasítottsága elrejti a mind e közben óhatatlanul s mindazonáltal mégis benne munkáló emberi szellemet, a mindenkori kihívásra adandó válaszadás gyakorlati célratörését, és mindezzel persze az emberi válasz erkölcsi fedezendőségét, a következményekért is viselendő visszavonhatatlan felelősségét.
Az elméleti jogtudomány tárgya tehát, úgy tetszik, mind e közben láthatatlanná nemesedett ebben az elvarázslásban. Pedig ott van, bizonyosan, legalábbis hármas értelemben. Nyilvánvalóan előbukkan a stratégiai tervezésben és döntéshozatalban, vagyis akkor, amikor vagy a jövő útjait próbáljuk kifürkészni, vagy új helyzet, illetőleg módosult felismerések nyomán magát e fogalmiasított kultúrát megváltoztatni. Hasonló a helyzet s hasonlóképpen a rutin látszatát fenntartó formalisztikus pillérek mögött megbúvó elvi és gyakorlati megfontolások, azaz gondolati építményeink újraaktiválására kerül sor akkor, amikor a szabályozás tényleges hiányosságai okán a formalisztikus automatizmus látszatának fenntartásával mégis önálló akarat-elhatározásra, eredeti értékelésen nyugvó döntésre kerül sor, például joghézag kitöltésekor vagy a diszkréció klasszikus eseteiben. Nem nyilvánvalóan - de korábbi érvelésünkben magábanfoglaltan - a teoretizálás csírái mozgattatnak meg bennünk (akár, ha maradéktalanul átadtuk volt magunkat professzionális szocializációnknak, úgy csupán már úgyszólván a tudatalattink tartományába szorultan) mindennapi rutinunkban is, miközben látszólag problémátlan logizált levezetési sorokba bújtatjuk gyakorlati okfejtésünket és jogi döntéshozatalunkat, amikről csak egy utólagos analitikus rekonstrukció tárhatja fel, hogy bennük voltaképpen mégsem másról, mint alternatív helyzetek közötti választásról volt szó. És harmadsorban, természetszerűleg, elméleti jogtudományt művelünk és ez utóbbi eredményeit használjuk fel vállaltan tudományos minőségünkben, helyzetünkre alkalmazottan a szociális világunkat illető tudományos magyarázat során.
Az ember természeti, szociális és szellemi világa egyfajta egységet s folytonosságot képez. Természeti környezetünk adottság (még ha alakítottuk
- 21/22 -
is); szociális világunkat konvencionalitásunkkal generációkon keresztül magunk hoztuk létre (hozzá tehát készként társadalmasodunk, miközben saját, egyidejűleg konvencionalizált és újra-konvencionalizáló hozzájárulásunkkal tovább formáljuk); míg szellemiségünkben ezekhez némi kritikai távolsággal, ámde saját értékeléssel (transzcendencia-tudatunkkal vagy éppen annak hiányával) viszonyulunk. Nos, ilyen módon tendenciális korrelációk élnek és érvényesülnek az ember természeti, szociális és szellemi világának hármasságában, mert a legkülönfélébb impulzusok és felismerések, jobbra irányuló törekvések és gyakorlati visszacsatolások a mindenkori társadalmi alakulásban - történelmi távolságból s perspektívából szemlélve - egyfajta egyensúlyi állapotot hoznak létre. Ami alakulhat, az alakul - így természeti világunk s felfogása is,[3] szociális intézményesedésünk s funkcióbetöltésének mikéntje is, és persze mindebben szellemiségünk is, formálóként s tapasztalatunktól formáltként egyaránt. Nem értékítélet, nem is szándékkifejezés vagy helyeslés, hanem pusztán ténymegállapítás ezért annak rögzítése, hogy társadalmi létünk komplexitása a történelmi időben olyan belső tagozódást mutató komplexumot hozott létre, amiben az Ausdifferenzierung des Rechts folyamata[4] is az emberi civilizációk és kultúrák nem csekély részében már bőven lezajlott. Társadalmi tárgyaink, eldologiasodott gyakorlatunk és eldologiasított produktumaink ezen idők óta olyan immár önálló ismerettárgyakként számbavehető objektivációkban öltenek testet, amikhez most már - nolens, volens - mint szociális világunknak a részeihez viszonyulunk.
Jog? Valami olyasmi ez, ami van, működik, társadalmi konvenciók osztatlansága cövekeli körül mindennapiságunkban immár szilárdan a helyét. Látszólag szikla keménységével különül el minden mástól, s csupán egy teoretikusan dekonstruktív rekonstrukció mutatja ki - utólag - róla, hogy voltaképpen nem más, mint beszédmód, specifikus kommunikáció, társas színjáték; ami annyiban létezik valójában, amennyiben ilyesmiben
- 22/23 -
mi, emberek, hivatkozási alapként felhasználjuk.[5] A jog saját játékszabálya szerint viszont csakis az lehet ilyen specifikus - jogi - kommunikáció, amiben minden lényeges útelágazásnál, új indításnál történnek ilyen hivatkozások. Már pedig annak körét, amire ilyen hivatkozások egyáltalán eshetnek, e beszédmód szerint az ún. érvényesség határolja körül. Érvényesség pedig azt illeti, ami a jog saját játékszabályának megfelelően generáltatott.[6]
Legelsőbben is két vaskos következtetés adódik mindebből. Mindkettő nyilvánvaló lehetett volna már évtizedekkel korábban is, kellő élességgel azonban mégis csak korunk veszélyeztetettsége és fenyegetettsége magyarázza. S végezetül levonhatunk egy harmadik következtetést is, jelenünk némely tendenciájából kiolvashatóan.
Mint láttuk, a jogi teoretizálás mindenekelőtt s a mindennapokban leginkább a látszólag problémátlannak a problémássá tételével indul, akkor, amikor a látszólag egyértelműre és úgyszólván magától zajlóra, a bírói állítólagosan szabálymegvalósító magatartásban rejlő rutin mikéntjére és hogyanjára kellő udvariatlansággal s látszat szerint ünneprontó hagyománytalansággal rákérdezünk. Nos, ez az elvileg az ún. bírói esemény [judicial event] bármely résztvevőjében felbukkanó eretnek hitetlenkedésnek a rendszeres művelése és nagyelméletté [grand-theory] szervezett újrafogalmazása az, ami napjainkban a professzionista jogbölcselkedésben is döntően vagy döntő motívumként zajlik. Egyfajta kontrasztra gondolok. Arra a csupán pár évtizeddel ezelőtti önmagunkra, amikor ünnepélyes komolysággal a jog ismeretelmélete és módszertana, a jogviszonyelmélet s a jog akarati jellege, valamint mindenféle a jogra ráaggatott vagy rávonatkoztatott számos egyéb gúnya iránt érdeklődtünk; csaknem úgy, mint
- 23/24 -
ahogyan az élő testhez közelít először a biofizikus, aztán a biokémikus, hogy majd az anatómusnak, végül a patológusnak adhassa át jelképes szikéjét azért, hogy ki-ki kimetszhesse a magának valót - feltételezvén, hogy mindazt, amit arról gondoltunk, szükséges volt lészen láthatnunk is az élőben vagy a holtban. A jog ilyen korporeális felfogásában legfeljebb súrlódtak az izmok s csikorogtak az inak és a csontok, de azért működtek a test funkciói. Nos, e ragyogó együgyűség - sancta simplicitas - gyönyörű átláthatóságú tagoltságával szemben ma formákat bontunk, és nyilvánvalóan nem "létező", legfeljebb beszédaktusainkkal folyvást rá vonatkoztatott minőségek szerint differenciálunk. Analízis az, amit ilyenkor végzünk, fogalmat fogalommal operálunk, s emeljük ki újmódi Münchausen báróként abból, ami önmaga, helyezve utóbb vissza ismét legfeljebb csak oda, ami úgyszintén önmaga. A jog állítólag diszkrét (tehát külön-külön vizsgálható) elemeinek régimódi statikus boncolása helyett tehát ma abból csinálunk elméletet, amit pedig egykor még szemérmesen észrevenni sem voltunk igazán hajlandók - mintha az atlétikum erőfeszítésében vagy esztétikumában valamiféle különös indíttatásból most egyszeriben csak kizárólag a test izzadásgörbéire tudnánk koncentrálni -, vagyis annak eddig elhallgatott problematikumára, hogy miként tud logikai látszattal eljárni a bíró, amikor pedig éppen nem logikai az a következés, ami egyébkénti gyakorlati következetességében hitünk szerint megjelenik.
Ez az arculatváltás azt mutatja, hogy a szó legalább egy értelmében mégis csak divatfik vagyunk, azaz koráramlatok is indukálják azt az érdeklődést, amivel egy tárgy iránt viseltetünk. Nem a "mi?", hanem az "annak ellenére is: miként?" most, napjainkban a kérdés. A tárgyban nem természetszerű adottságot, hanem egy dekonstruálandó konstrukciót látunk. A mikroszkóp alá szikénkkel voltaképpen a tudatalattinkból hasítunk. Tudományról részvétlenkedünk, miközben nárcisztikus önboncnokok lettünk. A kor szava az elméleti jogtudományban manapság nemcsak a "hogyan?" kérdésére koncentráltat, de az önálló testek okozatosság által előállított összefüggéséből és mozgásából most egyszeriben emberi reflexet, fogalmi vonatkoztatást kreált. Szófordulatokat, nyelvi gyakorlatot és gyakoriságot, egy értelmesnek tetsző kijelentés értelmesként feltételezett előzményeit kutatja hát a jogban ahelyett, hogy korábban még fennállónak hitt valóságosságát vizsgálná.[7]
- 24/25 -
Hadd utaljak ismét arra, hogy - mint láttuk - nem szürkülés vagy szűkítés ez, hanem az ismerettárgy mint szociálisan képzett tárgyiasítás [objectivatio] változásának egyfajta terméke, kivetülése, mentális reakció-formája.
A másik következtetés az ilyen gyakorlat előfeltételére vonatkozik: annak kérdésére, hogy a jognak valóban kizárólag - és kizárólagosan kritériumszerű - formális eljárásosságban kimerülő érvényessége és faktuálisan empirizálható s kvantifikálható hatékonysága van-e; és továbbmenve, lehet-e, gondolható-e még egyéb tényezőnek hasonlóképpen kritériumszerűsíthető bármely szerepe. Ti. ha a jog modernitásunkban valóban ilyenné fejlődött, vagyis a társadalmi komplexitásban egyéb tényezőktől önállósuló kiválása tényleg azt eredményezte, hogy levált az addig az emberi magatartásformákat és szociabilitásunkban az ordo mikénti berendezkedését átható és végső fokon uraló theologicum és ethicum keretszabásáról, úgy nyilvánvalóan ez utóbbiak minőségei, kritériumai, vagy legalábbis minimum-tartalmaiknak addig sine qua non feltételt képező imperativuma is kikopott az imígyen immár okkal nevezhetően modern formális jogból. Akkor viszont mi maradt a jogot értékként megközelítés lehetőségéből? Túl sovány lenne vigasznak, ha csupán annyit mondhatnánk, hogy ott munkálhat az axiologikum, az értékelő szemlélet a jogpolitikában, a szabályozás tervezéséről gondoskodó törvényhozástanban [Gesetzgebungslehre], illetőleg amúgy elkerülhetetlenül jelen van (s jelen is kell lennie) a valójában alternatív (tehát önálló decisio momentumát magában rejtő) opcionális lehetőségeket egyirányú logikai levezetési sorba verbálisan, de kulturálisan is átrendező (hiszen döntési hatalmunkat a napi rutinban gyakran magukban az eljáró döntnökökben sem tudatosító) jogalkalmazástanban [Rechtsanwendungslehre].
Ha természetjog és jogpozitivizmus úgymond örök szembenállásának a gyakori képzetére gondolunk,[8] úgy valójában az előbbi folyamatos térvesztését konstatálhatjuk csupán, s e szembenállásra nem gondolhatunk másként, mint a klasszikus idők párharcának szimbolikus értékű kifejeződésére, amikor az ókori görögségben, a romanizmusban, majd egészen a középkor vívódásáig és a korai modernitásig valójában az ancilla theologiae
- 25/26 -
pozíciójából kiszabadulásért, evilági rendünkben a gyakorlatiként is felfogott emberi minőségbeli renaissance kivívásáért folyt a küzdelem. A praxis, s benne az emberi érdek és haszonelvűség azonban idővel meglelte a maga terepét. S függetlenül attól, hogy monokrácia uralkodik-e még vagy kitalálták már a képviseleti demokráciát, tetszőlegessé lett a jog - aligha mássá, mint amiként a Kommunista Kiáltvány másfél évszázada jellemezte: egy uralkodóvá tetten formaiságokba burkolt akarat.[9] S széplelkek terrénuma maradt immár a jó minőségének párosíthatósága a joggal;[10] másként szólva, modernitásunkhoz elérkezve szociális világunk önállósodott, leszakadva immár szellemi világunkról is. Hiszen kritériumszerűen a jog értékmentessé (vagy pontosabban: értékközömbössé) lett, amit azonban nem követett - s szerencsénkre, maradéktalanul nem is követhetett - a professzionális deontológia mint a jogászság szakmai ideológiája[11] értékmentesedése vagy éppen cinizmusa.
Nos, egy amerikai magyar idős premontrei szerzetes fizikatörténeti kutatásaiból tudjuk,[12] hogy tudománytörténetünk csak azzal írhatja le kereszténység és iszlám szétválását s a scientia eszméjének kizárólag a nyugati kultúrában létrejöhetőségét és tényleges létrejöttségét, hogy az első ezredforduló után lezajlott teológiai viták kinyilvánították evilági esendőségünk esélyét, vagyis azt, hogy valóban birtokunkká tétetett földünk, s sorsunkká az életünk, mert az isteni providencia sem a világunkba beleteremtett törvényekkel, sem a jó és a rossz közötti visszavonhatatlan választási lehetőségünkkel nem interferál. Tudományként is létezhet hát valóságos ontológia és az ember bűnbeesését éppen nem kizáró humán antropológia. Törvényekként megfogalmazhatókká lettek ezáltal ismétlődő szabályszerűségek, s nem kishitűség, hanem éppen a Teremtőtől kapott megbízatás beteljesítése az ezek megismeréséért történő ügyködés és az emberi jóravalóságnak tettekben való megnyilatkozása.
- 26/27 -
Ez a XI-XIII. század táján lezajlott s valójában a világunk örömteli belakhatását, egy a majdani renaissance lehetőségét biztosító és véglegesítő esemény, mint a természeti és a szellemi világ relatív szétválása azonban nem ismétlődött meg ilyen egyértelműséggel a szociális és a szellemi terén.
Csupán néhány meghatározó nagy eseményre utalva, például - és először - a természetjog klasszikus nagy korszakai ugyan modernitásunk felé haladva új formációknak adták át helyüket, azonban egyrészt a természetjogiság által történő jusztifikáció régi igénye, másrészt viszont a jogból kiűzetése után a voluntarizmustól betöltött űr nem ritkán ijesztő kietlensége nem engedte teljesen lezárni a kérdést.[13]
Új öltözékbe bújtatta a teoretikus megválaszolatlanságot az Egyház társadalmi doktrínájának kritikai igényként történő bejelentése legújabb jelenkorunk időszakában, amikor a nyugati világ társadalmi és gazdasági berendezkedésének elembertelenítő diszfunkcionalitásában végre a klasszikus spirituális hatalom a szót magához ragadta és megnyilatkozni kezdett. Mert nyilvánvaló, hogy az Evangéliumnak van üzenete általában, azonban Aquinói Szent Tamás kora óta sem záratott le megnyugtatóan, hogy a természetjog egyébkénti kétségbevonatlansága mit is jelent pontosan a pozitív jog számára.[14] Az egyház társadalmi tanítása nyilvánvalóan az Evangéliumból meríti érveit, de ezt korunk - a mindenkorok éppen adott kora - teológiai hermeneutikájába ágyazott értelmezésben teszi, miközben tanításában ezek alkalmazása vegyül egy aktualizált temporális hic et nunc válaszadás igényével, vagyis a mögötte álló társadalom és kultúra legjobbként érzett várakozásainak egyfajta optimalizálásával.[15]
- 27/28 -
Végezetül imént bevégzett századunk barbaritása, majd az ember emberrel szembeni elaljasodásának felváltása jövőnk technokrata kiüresítésével, bolygónk és tartalékai célratörő kifosztásával, vagyis a szocializmusok ideokráciáinak most már a globalizmusok pragmatikus homogenizációjával történő utódlása - vagyis valamiféle végső finita la commedia! általánosuló érzetével való párosulása - a II. világháború vége óta többé-kevésbé állandósultan veti fel a jog öntörvényűsíthetősége kérdését. A náci típusú elvetemültség jogi számonkérhetősége (az ún. Radbruch-formula), a polgári viszonyoknak a kódex szorításától valamelyest mentesülő újraépíthetősége ("a dolog természete"), majd legszorosabban jelenkorunkban a dél-amerikai és más társadalmak megoldatlan kínja, bolygónk erőtartalékainak az emberiség jövőjét felemésztő elpocsékolása, a technológiai vívmányainktól szült hallatlan manipulációs lehetőségek emberellenes felhasználhatósága, a nyugati példaértékű világ végleges romlottsága saját önérdekeiben fogant belső morális hasadtságával (a kettős mérték kérdése), s nem utolsó sorban az atlanti jog- és államszervezési vívmányok egyetemes kiterjesztéséből adódó gyakran pusztító hatású diszfunkciók (különösen bizonyos kelet-európai térségekben s a law & modernization, majd a law & development amerikai mozgalmai imperialisztikus hatásának kitett ún. fejlődő területeken) - nos, mindezek mintha mind valamiféle külső, exteriorális mérték után kiáltanának.[16]
Miközben tudjuk, hogy egy mai természetjogi újjászületés kapcsán csakis érzékenységbővítésről, topikus érdeklődés kiszélesítéséről, szélesebb kultúránkba történő visszaágyazódásról lehet szó, és aligha egy új levezetés [Ableitung] vagy alárendelés [subordinatio] igényléséről, hiszen ez - legalább is mai tudásunk szerint - csakis egy pre-scientismusba vezethetne vissza. A kérdés tehát részben nyitott, s így elméleti érdeklődésünktől is választ várva teoretikus megalapozás után kiált.
Mint utaltunk rá, a dolgok leginkább összefüggnek, legfeljebb a rálátás, a perspektíva hiánya időlegesen nem teszi még számunkra megláthatóvá a lappangó összefüggést. Nos, teljes meggyőződéssel vallott korábbi téte-
- 28/29 -
lünk - miszerint a teoretikus jogi gondolkodás érdeklődésének az utóbbi évtizedekben bekövetkezett változása világképünk úgyszólván ugrásszerű átalakulásával, tudományfilozófiai újrakérdezésünkkel függ döntően össze, s ez magyarázza a jog testetlenítését, elsődlegesen diskurzív folyamatként, sajátos kommunikációként történő újraírását[17] - nem feltétlenül ad önmagában elégséges s főként kimerítő magyarázatot. A nyugat-európai és atlanti jogvilág leírásában[18] csakúgy, mint az Európai Unión belül nemsokára bizonyára magyar részvételt is igénylő főként magánjogi és eljárási közös kodifikációs elhatározás jellemzésében[19] egyaránt árulkodó jel, hogy - közel mintegy fél évszázadra, azaz az utolsó világégés utáni nyugati újjáépülési időszakra visszavonatkoztatott kezdettel[20] - a jog pozitivitásának a tételezettségre visszavezetett kizárólagossága folytonos oldásával számolnak, amit ráadásul liberálisnak mondott divatos hívószavakkal is nem alaptalanul leírnak - például demokratizálásként, részvételként, és/vagy maga a jogi folyamat többpólusúvá válásaként. Ha és amennyiben ez eluralkodik - és amerikai makroszociológiai rendszerépítések már évtizedek óta kifejezetten ezek majdani eluralkodását prognosztizálják[21] -, úgy ez nyilvánvalóan növekvő mértékben kiiktatja majd annak a speciális beszédmódnak és kommunikációs kultúrának az elidegenítő hatását is, ami az önjáróság látszatát kelthette mindeddig, s fölöslegesként száműz(het)te a jogról történő gondolkodást a jogban való és mintakövető rutineljárásokra visszavezetett cselekvés köréből.
Ezek szerint viszont a jogot tárgyául választó teoretikus igényű filozófiai gondolkodásra nem múlt vár, hanem éppen jövő. A jogfilozófia az ilyen - folyvást alakuló - jog része lesz. Az, amit majd jognak nevezünk, az-
- 29/30 -
zal együtt fog meghatározni vagy körülhatárolni, amit róla kellő okkal és bizonyító, sőt meggyőző erővel gondolunk. Feltehetően érdekes, de nagymértékben idejétmúlt előzménynek tudjuk majd be a XX. századnak úgyszólván a végéig tartó s immár csupán előtörténetként kezelt jogfilozófiát, mely a jog mintegy természettudományaként a tételes elemzések mellett és főként fölött, mintegy tudományfilozófiai és tudomány-módszertani mega-szintű alapozást kívánt elvégezni, részekre szedve a jogot, mint a kutató a rovart vagy retortákban a likvideket, hogy tudományosan szétválasztott - mert különállónak gondolt - alkatelemeit külön-külön tehesse professziójának, vagyis teoretikus összefüggés-feltárásának a górcsöve alá. Elgondolható, hogy - persze, mint mindig - mindebből elsődlegesen azok a momentumok maradnak majd leginkább élők s emlékezésre érdemesek az utókor tudatában, amelyekről az utókor bölcsességével már megállapíthatja, hogy pontosan ennek a meghaladásához szolgáltattak adalékokat.
Túl csábító a hegeliánus tézis / antitézis / szintézis hármassága, mégsem kerülhetem meg ama gyanúm megfogalmazásakor, hogy a közeljövő jogfilozofálásában majd a már többször aposztrofált szociálisnak és szelleminek egyfajta ismételt találkozása, újra egymásra találása tér egykoron vissza. A jog pozitivisztikus önmeghatározása oldódásának előbb említett jelszavai maguk is ilyesmire utalnak. A jog mögötti értékvilág mint transzcendencia újrabedolgozásának kényszere szintén nem láttat mást. Az ember visszatér önmagához - amiként erről paradigma-fejtegetéseim végkövetkeztetéseként egy évtizede líraizáltam[22] -, és ennek egyébként is tán legadekvátabb útja a filozófiai reflexióktól táplált teoretikus gondolkodás.
Veszélyes korban élünk, s ez környezetünknek mérgekkel telítődését nemcsak természeti világunkban, de szocialitásunkban, sőt - még szabványokhoz kapcsoltságtól is mentesítve, magát az egészséges mentális túlélést veszélyeztetve - szellemi világunkban is eredményezi.[23] Nemcsak nálunk
- 30/31 -
kísérleteznek tudni, merni, tenni képes erők egy új gondolat-vezérelt világ megteremtésével; másutt az ilyesmit már jócskán bekövetkezettként vizionálják. Hiszen a világ egyik leggazdagabb, számos tekintetben mégis legártatlanabb felében máris a jogi oktatás s a jogtudomány árucikké válásáról, a jogi kutatás majdani eredményének kész klisékként már eleve megrendeltségéről és kész politikákhoz pusztán igazolórongyként felhasználásától féltik a jövendőt, amely úgy körülfonhat bennünket, hogy vagy elmerít, vagy csupán sterillé vált aggszűzként tengethetjük majd azt, mi éltünkből még megmaradt.[24]
Számos jel utal arra, hogy a helyzetek mindig kétarcúak. Talán az ilyen fenyegetettségből sem vonhatunk le most egyéb konklúziót annál, mint hogy a perifériában perifériaként élés adottságának és fátumának is lehet vajmi haszna.
Ebből adódóan a teoretikus jogi gondolkodásban nem merő propedeutikumot látok, sem tételes jogi búvárkodások puszta általánosítását, hanem - és minél filozofikusabb, annál mélyebbre hatoló - valódi megalapozást. Mihelyst pedig a jog és a jogról történő gondolkodás klasszikus keretei meggyengülnek, hogy új, tágabb, közvetlenebbül társadalmi keretekben oldódjanak fel, annál erőteljesebben fogalmazódik meg a szükség egy valóságos alapozásra. Jogfilozófiánk ezért néz új jövő elé, egyre szélesebb körűen maga is az új társadalmi gondolkodás részévé válva, hogy a kihívásokra kellő megalapozottságú válaszokat adhasson. Ez pedig új interdiszciplinaritásra hív, tágabb körből merítendő fundálásra, helyzetünknek adottságainkkal s elhivatottságainkkal szembesített újragondolására.
* * *
- 31/32 -
by Csaba Varga
Surveying the ways, whys and hows of connecting law and philosophysing as well as the appearances of modern formal law, it is concluded that on final analysis law is a façon de parler-specific communication or a game at open scene-, actual if played by humans' practice referencing to it. The consequence is (1) the reduction of legal philosophy to discoursivity-reconstruction, in terms of which instead of the issue of "what it is?", "all that notwithstanding: how it can be achieved?" is raised; (2) the unresolved enigma of natural law, calling for axiology to have some standard in foundation as a stepping stone (albeit without the claim of concluding therefrom or subordinating thereto, as in the classical antagonism between natural law and positive law); and (3) positive law without legal positivism, according to which a new synthesis in correlation amongst the humans' natural, societal and intellectual worlds will be achieved. Or, in flourishing at peripheries, a genuine foundation is coming to the fore, in order to suitably respond to global challenges.■
- 32 -
JEGYZETEK
* A jelen dolgozat az OTKA K62382 sz. kutatási támogatása keretében készült.
[1] Vö. a szerzőtől: A kodifikáció mint társadalmi-történelmi jelenség [1979] bőv. és jav. 2. kiad. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002.
[2] Saját kifejtésben, személyes gondolati fejlődésem két végpontjaként, a problémaérzékeléstől a rendszerszerű magyarázatig tett úton vö. a szerzőtől: ‘Dolog' és eldologiasodás a jogban. Állam- és Jogtudomány, XXI évf. (1978) 1. sz. 61-81. egyfelől, és A jogi gondolkodás paradigmái [1997] átdolg. és bőv. 2. kiad., Szent István Társulat, Budapest, 2004. másfelől. Hasonlóképpen lásd egy a Critical Legal Studies baloldali kritikus dekonstrukcionizmusából indító amerikai összefüggésben a nyelvi rekonstrukcionizmusból adódó ontologizálás példájaként CONKLIN, W. E.: Human Rights, Language and Law: A Survey of Semiotics and Phenomenologyc. Ottawa Law Review, Vol. 27 (1995-1996) Nr. 1. 129-173. és The Phenomenology of Modern Legal Discourse. The Judicial Production and the Disclosure of Suffering. Ashgate, Aldershot etc. 1998., legújabban pedig - hátterül is szolgálva - The Invisible Origins of Legal Positivism. A Re-reading of a Tradition. Kluwer Academic, Dordrecht & London, 2001.
[3] LUKÁCS, J.: Egy nagy korszak végén [At the End of an Age, 2002]. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 128. o. 80. lábjegyzetének érdekes példája a svájci hegyvidéknek az utóbbi néhány évszázad során bekövetkezett kultúrtáji metamorfózisát említi - élethez rideg kietlenségből a szelíd beteljesülés gazdagságához elérkezve, mindenekelőtt az emberi belátásnak az időben történő változása és alkalmazkodó emberi belakása következményeként.
[4] Vö. LUHMANN, N.: Ausdifferenzierung des Rechts. Beiträge zur Rechtssoziologie und Rechtstheorie. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1981.
[5] A legtöbbet az ún. skandináv jogi realizmus tette az ennek nyilvánvalóságára való rádöbbentésért. Vö. pl. Scandinavian Legal Realism / Skandináv jogi realizmus (ed./szerk.: Visegrády A.). Szent István Társulat, Budapest, 2003., valamint - háttérként - a szerzőtől Skandináv jogi realizmus. In: Jogbölcselet XIX-XX. század. Előadások (szerk.: Varga Cs.). Szent István Társulat, Budapest, 1999. 81-91.
[6] Vö. a szerzőtől: Érvényesség. Állam- és Jogtudomány, XLV. évf. (2004) 3-4. sz. 247-262.
[7] Háttérként vö. a szerzőtől: Teória s gyakorlatiasság a jogban: A jogtechnika varázsszerepe. Ín: Emlékkönyv Losonczy István professzor halálának 25. évfordulójára (szerk.: Gál I. L.-Kőhalmi L.). Kódex, Pécs, 2005. 314-326.
[8] Lásd pl. Natura iuris Természetjogtan & jogpozitivizmus & magyar jogelmélet (szerk.: Szabó M.). Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002.
[9] Vö. pl. a szerzőtől: Marxizmus. In: Jogbölcselet XIX-XX. század. i. m. 24-32.
[10] Lásd CRUZ, S.: Ius. Derectum (Directum) Dereito (derecho, diritto, droit, direito, Recht, right, etc.) 7. ed. Gráfica de Coimbra, Coimbra, 1986. 58. és ABADÍA, J. L.: Las culturas represivas de la humanidad 1945. Prensas Universitarias de Zaragoza, Zaragoza, 1992., valamint - magyar jelentéstörténeti összefüggésként - KOVÁCS F.: A magyar jogi terminológia kialakulása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964. 206.
[11] Ontológiai és ismeretelméleti összefüggéseire lásd a szerzőtől A jog helye Lukács György világképében. Magvető, Budapest, 1981. 287. különösen VI. fej. 4. pont, 251. és köv.
[12] JÁKI Sz.: A természettudomány eredete. Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Győri Szervezete, Győr, 1993. 15. általában, valamint különösen PINCKNEY, M.: Jézus, iszlám, tudomány (ford.: Fejérváry B.). Való Világ Alapítvány, Budapest, 2002.
[13] A folyamatot életműszerűen, megújulóan elemzi VILLEY, M.: Leçons d'histoire de la philosophie du droit. Dalloz-Paris, 1962., Seize essais de philosophie du droit dont un sur la crise universitaire. Dalloz, Paris, 1969. és Critique de la pensée juridique moderne. Douze autres essais. Dalloz, Paris, 1976., valamint hatalmas jegyzetvállalkozása: La formation de la pensée juridique moderne. Presses Universitaires de France, Paris, 2003.
[14] Egész földi létünk elhivatottsága nem is teszi egyébként lehetővé, hogy magunkat, szociális világunkat s az abban teremtendő rendet a fizikalitásba épült/épített törvényszerűségek részvétlenségével és totális autonómia-igényével kezeljük.
[15] Különösen az előbbi jegyzetben már hivatkozott szerző vívódott visszatérően e kérdéssel, arra következtetve, hogy már Aquinói Szent Tamásnál is éppen azért különül el a gyakorlati világi jogfogalom, mert annak közvetlen uralására sem az Evangélium, sem a bármiképpen felfogott természetjog nem képes, így tehát nem is illetékes. Lásd VILLEY, M.: Questions de Saint Thomas sur le droit et la politique ou le bon usage des dialogues. Presses Universitaires de France, Paris, 1987., valamint - fragmentumokként - még tőle Les Carnets Réflexions sur la philosophie et le droit (éd. Marie-Anne Frison-Roche & Jamine Christoph). Presses Univesitaires de France. Paris, 1995.
[16] A fentiek néhány kardinális vonatkozását elemzi tömör, de iránymutató áttekintésében - a római LUMSA jogi karát megtisztelő díszdoktori beszédében - RATZINGER, J. [a mai XVI. Benedek pápa]: A jog jelenkori válsága (ford. Németh B.-Varga Cs.). Iustum, Aequum, Salutare. (Budapest), Vol. I (2005) No. 1. 7-10.
[17] Lásd 3.1. pont.
[18] Pl. a szerzőtől: Az angol-amerikai és a kontinentális-francia jogi hagyományok találkozásának peremvidékén: Kanadai fejlemények és tapasztalatok. Jogtudományi Közlöny, LVII. évf. (2002) 7-8. sz. 309-322.
[19] Pl. a szerzőtől: Kodifikáció az ezredforduló perspektívájában. Állam- és Jogtudomány, XLIV. évf. (2003) 1-2. sz. 65-93.
[20] Tanulságos összevetésben közép- és kelet-európai perifériákkal, lásd mindenekelőtt KÜHN, Z.: Worlds Apart: Western and Central European Judicial Culture at the Onset of the European Enlargement. The American Journal of Comparative Law, Vol. 52 (2004) 531-567.
[21] Legelsőbben is pl. NONET, Ph.-SELZNICK. Ph.: Law and Society in Transition. Toward Responsive Law. Harper & Row, New York..., 1978. és UNGER, R. M.: Law in Modern Society. Toward a Criticism of Social Theory. The Free Press, New York, 1976.; kortársi értékelésükként lásd a szerzőtől: Átalakulóban a jog? Állam- és Jogtudomány, XXIII. évf. (1980) 4. sz. 670-680.
[22] Vö. a szerzőtől: A jogi gondolkodás paradigmái. i. m. 315.
[23] Az Európai Unió egy reménybeli új tagjában írván e sorokat a Török Filozófiai Társaság, az Ankarai Ügyvédszervezet s az ankarai egyetem jogi fakultása nemzetközi kongresszusán (hogy majd 2006 februárjában elhangozhassanak "A jogelmélet, mint diszciplína" témakörét átfogó szegedi jogelméleti konferencián), pontosan ilyen fenyegetettségérzetet tükröz, hogy a jog és jogi gondolkodás általános állapotán túl jog és erkölcs kapcsolatára, az emberi jogok, a világméretű terrorizmus s a feminizmus ott saját üzenetű témáira összpontosították a figyelmet - a tudomány képviselői mellett a gyakorló jogászok (így ügyvédek, igazságügyi tisztségviselők és bírák) meglepően tömeges részvételével.
[24] Egy pesszimizmusra egyébként nem hajló szerző figyelemfelhívó segélykiáltása szerint például "Az oktatás árúcikké lesz." Aligha marad más lehetőség, mint "áruba bocsátani magunkat, hogy jogi karokként még megmaradhassunk, vagy ezt elutasítva sterilként bezárult szűzekként lassan elagganunk." MELKEVIK. B.: Scolies sur le futur des facultés de droit Le verdict Audi alteram partem, Vol. 4 (2005) No. 4. 16. Mert "az egyetemek tudományos teljesítménye nem másként fog konkretizálódni, mint tetszőleges politikát vagy ideológiai irányt igazoló premisszák puszta szolgáltatója." Uo. 17. Eszerint a perspektíva nem több hát, mint "a kutatás kizsákmányolása, csakhogy legitimációra vagy feljogosításra leljenek állami vagy ipari politikák." Uo. 18. 14-19.
Lábjegyzetek:
[1] Varga Csaba, Tudományos tanácsadó, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, 1014. Országház u. 30., E-mail: varga@jog.mta.hu
Visszaugrás
