(Osiris Kiadó, Budapest, 2012.)
Tizenegyedik, átdolgozott kiadásban jelent meg Kengyel Miklós munkája az idén. A mű hét részben, harminc fejezetben foglalja össze mindazt, amit a polgári eljárásjogról tudniuk kell a jogásztanulóknak. A tartalom a következőképpen épül fel: a "nulladik" rész a Bevezetés a polgári eljárásjogba címet viseli, itt a szerző elsőként a polgári eljárásjog alapfogalmait ismerteti, a polgári peres és nemperes eljárás fogalmát, célját, majd külön fejezetet szentel a polgári eljárásjogi jogszabálynak, s ezt követően tér rá a polgári eljárásjog fejlődéstörténetére. Ezen a fejezeten belül megítélésünk szerint meglehetősen röviden, slágvortokban ismerteti mind az európai fejlődés irányvonalait (két bekezdés a római perjogról, szintén két bekezdés a középkori polgári perről, majd nem sokkal hosszabb terjedelem a modern polgári per kialakulásáról), mind a liberális polgári pert (1877. évi német polgári perrendtartás), mind a szociális polgári pert (1895. évi osztrák polgári perrendtartás), majd a szocialista polgári pert, egészen odáig, hogy nem egészen két oldal jut a magyar polgári eljárásjog történetére, és azt követően pár oldal az 1952. évi Pp.-re és novelláira. Persze azok a diákok, akiknek szigorlatozniuk kell e tárgyból, nyilván örülnek e szűkszavú terjedelemnek, azonban egy összefoglaló igényű tudományos munkába több férhetne. A Bevezetés-rész tartalmazza még a polgári eljárás alapelveit érdekes csoportosításban: alapelvekről általában, rendelkezési elv, tárgyalási elv, perhatékonyság elve, perbeli esélyegyenlőség elve, jóhiszeműség elve, egyéb alapelvek - ezek között kerül megemlítésre a szabad bizonyítás elve, a nyilvánosság elve, a szóbeliség elve, a közvetlenség és az anyanyelvhasználat elvei. Számunkra nem egészen világos, hogy a perhatékonyság elve - amelyről aki közelről látott tárgyalótermet, pontosan tudja, mennyire nem élő elv a gyakorlatban - miért fontosabb a szerző számára, mint a gyakorlatbeli érvényesülését tekintve lényegesen relevánsabb szóbeliség, közvetlenség elvei[1], a nyilvánosság elve, vagy akár a szabad bizonyítás elve, ami a XXI. század technikai vívmányai ismeretében véleményünk szerint mindenképpen több teret érdemelt volna, mint egy fél oldalt az amúgy több mint 650 oldalas kötetben. A Bevezetésrész utolsó fejezete a bírósági szervezettel foglalkozik, és ismerteti a bírósági szervezet 2011. évi reformját is áttekinthető, a megértést könnyítő ábrával. Furcsa módon itt tér ki a jogegységi indítványra és a jogegységi eljárás szabályaira a kötet, beágyazva a polgári ügyekben eljáró bíróságok és a bírák kizárása témakör közé az ítélkezés egységének biztosítását.
Nem igazán érthető, hogy a fentebb ismertetett, a kötetben mintegy száz oldalt felölelő rész miért nem kapott számozást a szerkesztés során, mindenesetre e "bevezetés" (valójában már érdemi téma) után következik a műben az első rész, amely az Általános rendelkezések címet kapta. Ezen az egységen belül foglalkozik a szerző a polgári bíróságok hatáskörével és illetékességével, a peres felekkel és az eljárás egyéb alanyaival, a perbeli képviselettel, a perköltséggel, valamint a bíróság és a felek eljárási cselekményeivel. A hatáskör és illetékesség kérdésköréhez nem kívánunk hozzászólni, azt a megfelelő terjedelemben tartalmazza a könyv, azonban az eljáró bíróság kijelölése téma, ami a gyakorlati életben olykor komoly problémákat okoz, bővebb elemzést érdemelne, és itt néhány jogeset is megemlíthető lett volna[2]. Az eljárás alanyainak ismertetése korrekt, azonban hibának tartjuk, hogy a tankönyv a pertársaság ismertetésénél is megelégszik a törvényszöveg szó szerinti ismertetésével. Ez ugyanis olyan téma, amit adott tényállások esetén, elvontsága miatt gyakorló jogászoknak is komoly értelmezési feladat kibogozni, nem várható el joghallgatóktól, hogy a Pp. szaknyelvezete alapján azt megértsék. Tankönyvet értelemszerűen a hallgatók azért vesznek a kezükbe a vizsgára készülvén, hogy a törvény szikár, szűkszavú nyelvezetét nekik az élővé, megérthetővé tegye, rántsa ki az elvontság ködéből, és tegye számukra befogadhatóvá. Ez a tankönyvektől általánosan elvárt kívánalom a pertársaság téma esetében több mint valószínű, hogy csorbát fog szenvedni. Fontos viszont, hogy - az eljárási cselekmények témakörnél - a könyv, ha röviden is, de kitér a gyakorlatban sokáig problémákat okozó anyagi jogi és eljárásjogi határidők kérdésére, és rögzíti[3], hogy a keresetindítási határidő anyagi jogi természetű határidő. A hirdetményi kézbesítés témakör tárgyalásánál tartalmazza a kötet, hogy arról a bíróság számítógépes nyilvántartást vezet, amelyben feltüntetésre kerül a bíróság neve, az ügy száma, a fél neve, akinek a részére a kézbesítés hirdetmény útján történt, továbbá az az ok, amelynek következtében a kézbesítés szükségessé vált, illetve a kézbesítés megtörténtére vonatkozó vélelem beálltának időpontja. Az országosan összekapcsolt számítógépes közhiteles nyilvántartást az Országos Bírósági Hivatal elnöke kezeli, amely az abban foglalt adatokról a felvilágosítást kérő személyére vonatkozóan költségtérítés ellenében felvilágosítást ad. Más személy kérelmére felvilágosítás csak akkor adható, ha az bíróság, ügyészség, nemperes eljárást lefolytató közjegyző vagy közigazgatási szerv törvényben meghatározott feladatainak teljesítéséhez, illetve a felvilágosítást kérő személynek törvényben biztosított jogai gyakorlásához szükséges.
A második rész Az elsőfokú eljárás szabályait foglalja össze, e körben szól a kereset fogalmáról, ismerteti a keresetjog-elméleteket, osztályozza a kereseteket, majd külön fejezet foglalkozik a tárgyalási szakasszal, ezen belül a tárgyalás előkészítésével, menetével, a tárgyalások során előforduló akadályokkal és a tárgyaláshoz kapcsolódó egyéb eljárási cselekményekkel. A 13. fejezet tartalmazza mindazt, amit a szerző a bizonyítás kérdésköre kapcsán fontosnak tart. Ehelyütt - és itt utalunk a korábban, már az alapelveknél is kifogásolt hiányosságra - megítélésünk szerint a bizonyítási eszközök tárgyalásakor több teret kellett volna szentelni a technikai vívmányoknak és bíróságokra ebből háruló új kihívásoknak. Egyedül az okirati bizonyítás körében tartalmaz egy rövid részt a kötet, amely "A hagyományos okiratfogalom meghaladása" címet viseli. Itt kifejti, hogy a hagyományos okiratfogalmat az elektronikus dokumentumok megjelenése és elterjedése meghaladottá tette, megszűnt az anyaghoz kötöttség, a tartalom számos esetben dematerializált formában, csak az elektronikus adathordozók közvetítése útján létezik. A modern adathordozó és -továbbító berendezések már sem terjedelmi, sem földrajzi korlátokat nem ismernek. Az információs társadalom kihívásaira az első jogi reakció az elektronikus aláírásról szóló 2001. évi XXXV. törvény megszületése volt, amely mérföldkőnek tekinthető; értelmezési rendelkezései között található meg az elektronikus dokumentum, az elektronikus irat és az elektronikus okirat fogalma is.
A harmadik rész a perorvoslatokat, a negyedik rész az egyes különleges eljárásokat ismerteti, gyakorlatilag csak a hatályos törvényszövegre szorítkozva, fogalommagyarázatok nélkül (kivételt csak a perorvoslatok részben a perorvoslatok elméleti irodalombeli osztályozásának felsorolása, a perorvoslati rendszerek és a jelenlegi magyar perorvoslati rendszer kialakulásának rövid felemlítése képez). A különleges eljárások közül utolsóként, annak hangsúlyt adva hosszabb terjedelemben, mint a többi különleges eljárást tárgyalja a könyv a fizetési meghagyásos eljárást, azt a pert pótló nemperes eljárások közé sorolva. Erénye a kiadásnak, hogy az az idén március 15-én hatályba lépett módosításokat is tartalmazza, tehát abszolút naprakész. Ugyanakkor érdekes megoldás, de kevéssé érthető, hogy a szerző bizonyos közléseit a téma tárgyalásánál, másokat pedig a fejezet végi jegyzetek között szerepeltet, s nem minden esetben látható be, hogy az adott információ miért a jegyzetek közé került "száműzetésbe". Különösen kifogásolható e körben, hogy az a - gyakorlatban látható módon problémákat felvető[4] - körülmény, hogy a fizetési meghagyásos eljárásban nem illetéket, hanem eljárási díjat kell fizetni, a fejezet végén, az apróbetűs jegyzetek közé került, sejthető, milyen kiváló ún. "buktató" kérdés lesz ebből a vizsgákon, hiszen ez megítélésünk szerint lényeges különbség a korábbi és az általános szabályokhoz képest, amelyet nem jegyzet-szintjén volna hasznos megemlíteni...
Az ötödik rész az Eljárás kis- és nagyértékű ügyekben címet viseli, és e cím alatt a kisértékű perek, valamint a kiemelt jelentőségű perek szabályait említi meg (megjegyezzük, véleményünk szerint - ha már tankönyvről van szó - a címben nem a félrevezető "nagyértékű" kifejezést kellett volna alkalmazni, hanem amiről a fejezet valójában szól is, a "kiemelt jelentőségű" kifejezést).
A hatodik részben a szerző a bírósági végrehajtással foglalkozik. A Vht. szabályainak ismertetése mellett kitér a közjegyzői okiratok záradékolására is, és azt a következőképpen vezeti be: "[c]saknem két évtizeddel az Alkotmánybíróság 46/1991. (IX. 10.) AB határozata után, amelyben a testület bizonyos okiratok közjegyzői záradékolását alkotmánysértőnek találta, a törvényhozó ismét felruházta a közjegyzőket azzal a jogosultsággal, hogy a Vht. 23/C. §-ában meghatározott körben a közjegyzői okiratokat végrehajtási záradékkal lássák el. Az indokolás szerint a záradékolást a közjegyzőnek a bírósági eljárásokhoz hasonló garanciákkal ellátott eljárása előzi meg"[5].
Az utolsó, hetedik rész a polgári eljárás alternatívái megnevezés alatt a közvetítést (mediáció) és a választott-bíráskodást ismerteti bővebb elméleti és történeti keretbe ágyazva a témát, mint a többi rész esetében.
Hiányosságként említhető még, hogy a kiadvány nem tér ki a hatályos Pp. Hetedik részében szabályozott elektronikus kommunikációra a polgári perben.
A kötet a végén tartalmaz jogszabálymutatót, valamint alapos és gazdag név- és tárgymutatót, ami felhasználását nagyban megkönnyíti.
Összességében a kötetnek az az erénye, ami másik oldalról a hiányossága is: minden témát rendkívül lényegre törően, röviden, szűkszavúan tárgyal, hiányoznak belőle a magyarázó szövegrészek, amelyek pedig tankönyvkénti hasznosulását jelentős mértékben elősegítenék.
(Magyar Jog, 2012. április)
Dr. Szabó Tamás cikkében a végrehajtandó határozat jogerősítő záradékának törlése esetén a végrehajtást elrendelő bíróság intézkedési lehetőségeit vizsgálja a Vht. rendszerében.
Végrehajtandó határozat alatt a végrehajtás alapjául szolgáló, az adóssal szembeni marasztalást tartalmazó olyan jogerős vagy előzetesen végrehajtható határozatot értünk, amely esetén a teljesítési határidő letelt (Vht. 13. §). A végrehajtandó határozat jogerősítő záradékának törlésére több esetben sor kerülhet, legtipikusabban a kézbesítési vélelem megdöntése és mulasztás igazolása miatt, de akár az eljárás szabálytalansága elleni kifogás alapossága folytán is.
A jogerősítő záradék törlését vagy a jogerőre emelkedést megállapító végzés hatályon kívül helyezését elrendelő végzés olyan pervezető végzés, amelyhez a bíróság nincs kötve.
A jogerősítő záradék törlésének két jogkövetkezménye van. Az egyik, hogy a záradék törlése folytán a végrehajtandó határozat nem jogerős, ezért a végrehajtás elrendelésének általános feltételei közül a Vht. 13. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt feltétel nem teljesül, így a végrehajtást elrendelő bíróságnak a végrehajtás megszüntetése vagy a végrehajtási lap visszavonása iránt kell intézkednie. A másik, hogy akár a végrehajtás megszüntetése, akár a végrehajtási lap visszavonása történik, az addig elvégzett végrehajtási cselekmények és jogkövetkezményeik a hatályukat vesztik.
A végrehajtás megszüntetése több esetben lehetséges, de a cikkben felvetett jogi probléma szempontjából a Vht. 56. § (1) bekezdésében foglaltak bírnak jelentőséggel. E jogszabályhely alapján a végrehajtást elrendelő bíróság végzéssel megszünteti a végrehajtást, ha közokirat alapján megállapította, hogy a végrehajtandó határozatot jogerős határozat hatályon kívül helyezte, illetőleg megváltoztatta. A bíróság az eljárást megszüntető végzésében arról is rendelkezik, hogy ki viseli a végrehajtási költséget.
A végrehajtási lap visszavonásáról a Vht. 211. § (1) bekezdése és a 212. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha a bíróság a végrehajtási lapot a törvény megsértésével állította ki, a végrehajtási lapot vissza kell vonni.
Mint arra a szerző figyelmeztet, a bírósági gyakorlat a végrehajtandó határozat jogerősítő záradékának törlése esetén a végrehajtást elrendelő bíróság intézkedése kapcsán eltérést mutat. Néhány bíróság - az ide tartozó jegyzetben négy Fővárosi Ítélőtáblai döntés és egy Debreceni Ítélőtáblai döntés van megemlítve - álláspontja szerint kifejezetten nem a végrehajtás megszüntetésének, hanem a végrehajtási lap visszavonásának van helye, mégpedig azért, mert a jogerősítő záradékot törlő végzés magát a végrehajtható határozatot nem változtatta meg vagy nem helyezte hatályon kívül, csupán annak jogerősítő záradékát, és e végzés a Pp. 233. § (3) bekezdés b) pontja értelmében nem fellebbezhető, az eljárás folyamán hozott úgynevezett pervezető végzés. A jogerősítő záradék törlése folytán nem jogerős a végrehajtandó határozat, a végrehajtás elrendelésének a Vht. 13. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt feltétele nem teljesül. Ez a körülmény utóbb derült ki, utóbb állt elő olyan helyzet, hogy a végrehajtható határozat még nem volt jogerős a végrehajtási lap kiállításakor, ezért, mivel a bíróság rajta kívül álló okból a törvény megsértésével állította ki a végrehajtási lapot, azt a Vht. 211. § (1) bekezdése alapján vissza kell vonnia. Ezen érvelés szerint a Vht. 56. § (1) bekezdése nem alkalmazható, mert a végrehajtandó határozat nincs hatályon kívül helyezve, nincs megváltoztatva, azonkívül nincs újabb, a végrehajtandó követelésről érdemben döntést tartalmazó, jogerős határozat.
Más bíróságok szerint a Vht. 56. § (1) bekezdésének analóg alkalmazása útján a végrehajtás megszüntetése iránt kell intézkedni, mivel a végrehajtási lap kiállításakor törvénysértés nem történt, hiszen ekkor még pl. a kézbesítési vélelem fennállt. A végrehajtási lap kiállítása időpontjában a végrehajtandó határozat jogerős volt, teljesültek a Vht. 13. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt feltételek, és csak utóbb került törlésre a végrehajtandó határozat jogerősítő záradéka. Hiányossága a cikknek, hogy sajnos az ezen jogi álláspontot elfoglaló bíróságokra nem hoz példát.
A szerző e dogmatikai vitában nem foglal személyesen állást, hanem ezt követően arra a kérdéskörre tér át, miképpen rendelkeznek az elrendelő bíróságok a végrehajtási költségekről. Rögzíti, hogy e tekintetben következetes a bírói gyakorlat. Ahogy fentebb már volt szó róla, akár végrehajtási lap visszavonása, akár végrehajtás megszüntetése történik, a bíróság a végzésében mindenképpen rendelkezik arról, hogy ki viseli a végrehajtási költséget. Ez egységesen úgy történik, hogy a bíróság a végrehajtást kérőt kötelezi a végrehajtási költségek viselésére, azonban a végrehajtó díjának és költségeinek összegéről nem dönthet. Fontos kitérni rá, hogy a Vht. 34. § (1) bekezdésében írt főszabály, mely szerint a végrehajtás során felmerülő költségeket a végrehajtást kérő előlegezi és az adós viseli, itt nem alkalmazható, mert ezt a szabályt a Vht. arra az esetre tekinti irányadónak, amikor a végrehajtás során az adóst állami kényszer igénybevételével szorítják a tartozása rendezésére. A Vht. több helyen tartalmaz a végrehajtási költségekre vonatkozóan a főszabály alóli kivételes szabályt, azonban sem a végrehajtás megszüntetése, sem pedig a végrehajtási lap visszavonása kapcsán nem rendelkezik a végrehajtási költségek mikénti viseléséről, így e körben a Vht. 9. §-ában foglalt utaló szabály folytán a Pp. perköltség-viselésre vonatkozó rendelkezései irányadók. A Pp. 78. § (1) bekezdése értelmében a végrehajtási költségek viselésére a végrehajtást kérő köteles, mivel a pernyertes fél költségének megfizetésére a pervesztes felet kell kötelezni. De van olyan álláspont is, ami ugyanezt azzal indokolja, hogy az eljárás költségei az alaptalanak bizonyult eljárást kezdeményező felet (végrehajtást kérőt) terhelik.
Mint a szerző hangsúlyozza, ezen túlmenően a végrehajtást elrendelő bíróság nem dönthet a tekintetben, hogy a végrehajtást kérő milyen összegű végrehajtási költség megfizetésére köteles. Ennek hátterében az áll, hogy e költség mértékét az önálló bírósági végrehajtó jogosult meghatározni, amikor a végrehajtás - érdemi vagy nem érdemi - befejezésekor díjjegyzéket köteles kiállítani [14/1994. (IX. 8.) IM rendelet 21. § (1) bekezdés], és e díjjegyzékkel szemben a végrehajtási eljárás résztvevői végrehajtási kifogást terjeszthetnek elő, amelynek tárgyában már nem a végrehajtást elrendelő, hanem a végrehajtást foganatosító bíróságnak kell döntenie. Mindezek alapján a végrehajtást elrendelő bíróság csak arra szorítkozhat határozatában, hogy megállapítja azt, hogy a végrehajtási költségeket melyik fél viseli (mint láttuk, minden esetben a végrehajtást kérő).
A szerző cikkéből azt lehet leszűrni, hogy számára a cikk első felében ismertetett dogmatikai jellegű probléma valójában nem igazi probléma, mivel mint megjegyzi, mind a végrehajtás megszüntetése, mind a végrehajtási lap visszavonása a végrehajtás befejezését eredményezi, és a következetes bírói gyakorlat szerint mindkét esetben a végrehajtást kérő viseli az eljárás során felmerült költségeket.[6]
A gyakorlatban a legtöbb esetben a végrehajtandó határozat jogerősítő záradékának törlésére a fizetési meghagyásos eljárás során a kézbesítési vélelem megdöntése miatt kerül sor a jogosult helytelen lakcímközlésére visszavezethetően. Az eljárás nemperes jellegéből adódóan nem kerül sor tárgyalásra, ahol az alperes lakcíme vagy tartózkodási helye pontosan rögzítésre kerülne a jegyzőkönyvben; csupán a fizetési meghagyásos űrlapon a jogosult által közölt (ismert) lakcím alapján kerül kibocsátásra a fizetési meghagyás. A szerző megítélése szerint ilyenkor a jogosultnak kell viselnie annak következményét, hogy az alapeljárás során a kötelezett helytelen címét közli; és indokolt lenne a közjegyzői fizetési meghagyásos eljárás kapcsán a jogalkalmazási problémát orvosolni.
(NOTAR - 1/2012. szám)
megüresedett közjegyzői álláshely átvételével kapcsolatos teendőket és problémákat összefoglaló cikk jelent meg a német közjegyzők lapjában, amely talán számunkra is tartogat megfontolható tapasztalatokat. A cikk segítséget és bátorítást kíván nyújtani azoknak a kollégáknak, akik épp az első közjegyzői helyük átvétele előtt állnak.
Németországban a közjegyzők, helyettesek és jelöltek szakmai előmenetelét a tartományi törvények, valamint a szövetségi törvény szabályozza. A tartományokban az igazságügyi kormányzat a közjegyzői kamarákkal együttműködve próbál előrejelzéseket készíteni a megüresedő közjegyzői helyekről, bár pontos előrejelzést náluk sem lehetséges adni. Érdekes megjegyzése a cikk írójának, hogy a pályázat a közjegyzőjelöltek esetében nem csak lehetőség, hanem kötelezettség is, mivel így kívánják biztosítani, hogy az állampolgárok részére a közjegyzői szolgáltatások a legkisebb településeken is elérhetőek legyenek. (Ha valaki a felszólítás ellenére a három éves jelöltség után ok nélkül nem pályázik az állásra, tehát ha egy kiírt közjegyzői hely pályázás hiányában nem lesz betöltve, a jelöltet a törvény értelmében fel is menthetik.) Igaz ugyanakkor az is, hogy később lehetősége van jobb székhelyre pályázni és ott elsőbbséget is élvez. Egy közjegyzői hely kiírásának módját és nyilvánosságra hozatalát a tartományok határozzák meg.
Ha a jelölt jó eséllyel pályázik, - természetesen, ha lehetőség van rá, még a pályázat kiírása előtt vagy annak kihirdetés után -egy személyes megbeszélést javasolnak a német kollégák az elköszönő közjegyzővel annak érdekében, hogy a jelölt megkapja az első képet és benyomást az irodáról, különösen az elhelyezkedést, a felszerelést és a munkatársakat illetően. Hogy pontosan milyen tájékoztatást kell adni, azt egyedül a kollegialitás szempontjai határozzák meg. E szerint a pályázónak a közjegyzői hely sajátosságairól egy korrekt és informatív képet kell kapnia. Tehát a következő témákat mindenképp tisztázni kell egymással: a hely jellege, elhelyezkedése; a személyes munkatársak (tapasztalatok, életkor, munkaelosztás); kereseti lehetőség (forgalom); a hely kialakítása, irodák nagysága, állapota, parkolási lehetőségek. Arról is illik beszámolni, hogy van-e esetleg másik pályázó, akit előnyben részesít. Amennyiben ez lenne a helyzet, akkor a Szövetségi Közjegyzői Rendtartás 6. §-a értelmében a több pályázó közötti sorrendet a személyes és szakmai alkalmasságon kívül a jogi képzettség foka is meghatározza. Egy kiírt közjegyzői állásra való pályázás tartalma és formalitása az egyes tartományok közjegyzői hirdetményeiből derül ki.
Németországban a kinevezés általában csak röviddel a hivatalba lépés előtt történik meg. Az ezt követő pontok tisztázása ezért időben szükséges, mivel előfordul, hogy az alkalmas irodák vagy a munkatársak nem tudnak azonnal rendelkezésre állni. A kinevezés előtt a szerződések végén a biztonság kedvéért egy visszalépési jogban is meg szoktak állapodni.
A közjegyzői kinevezést Németországban meg kell tagadni, ha a pályázó sem igazolni nem tudja, hogy van biztosítása sem pedig egy ideiglenes fedezeti ígérvényt nem tud bemutatni. A továbbiakban a közjegyzőnek kell vizsgálnia, hogy a biztosítás megfelel-e a követelményeknek. A főkötelezettségre vonatkozó biztosítást bármelyik arra jogosult biztosítónál meg lehet kötni. (Érdekességként meg kell említeni, hogy a biztosítási védelembe nem tartozik bele a szándékos és tudatos kötelességszegés, valamint az európai jogon kívüli jogról való tanácsadással kapcsolatos kiegészítő igények. A legalacsonyabb biztosítási összeg 500.000 euró biztosítási esetenként, 1.000.000 euróra korlátozva biztosítási évenként. A közjegyzői kamaráknak kötelezően további 500.000 euróra kell csoportos biztosítást kötnie.)
Minden közjegyzői kinevezés egy közjegyzői iroda kialakítását is magában foglalja. A megüresedett iroda és az újonnan elindult között alapvetően semmilyen kontinuitás nem áll fenn. Az új közjegyzőre szállnak az előd aktái, könyvei és iratai, azonban alapvetően szabadon meghatározható, hogy az előd hivatali helyiségét, irodáit annak beleegyezésével tovább vezeti vagy újat alakít ki a kinevezett közjegyző. A "vajon" vagy "hogyan" csak megállapodás kérdése. Akkor is, ha a közjegyzői hivatal egy személyhez tapadó jog, sokszor érdekükben áll a folytatás, annak érdekében, hogy az ügyfeleket továbbra is zavartalanul kiszolgálhassák.
A hivatal betöltőjében és az újonnan kinevezett közjegyzőben felmerülhet a kérdés, hogy vajon az utóbbi a kinevezésével mindet átvesz-e, főleg, ha az elődje munkavállalóit is tovább foglalkoztatja. A Szövetségi Munkaügyi bíróság egy 1999-es döntésében kimondta, hogy a közjegyző hivatali utódlása nem jogügyleti □üzemátvétel□ a Polgári Törvénykönyv 613a §-a értelmében. Ezt azzal magyarázzák, hogy az átadás nem jogügyleten keresztül történik, hanem szuverén aktus, egy közhatalmi cselekmény. A személyzet és az iroda átvétele önmagában nem minősül jogügyletnek, ezért a munkaviszony felmondása a hivatal megszüntetése miatt lehetséges. Ugyanakkor az újonnan kinevezett közjegyzőnek azzal is számolnia kell, hogy a munkavállalók a bizonytalan helyzet miatt nem kötnek majd vele szerződést és új állás után néznek. Ez magában hordozza a veszélyt, hogy a közjegyzői iroda munkaképtelenné válik, ezáltal az ügyfelek is elmaradnak, és gyakran a törzsügyfelek a munkatársakhoz még jobban ragaszkodnak, mint magához a közjegyzőhöz. Egyébként is az összes dolgozó lecserélése nem vet jó fényt az adott közjegyzői irodára, sem az egész közjegyzőségre.
Ezért azt javasolják, hogy amennyiben lehetséges, az új közjegyző kössön új szerződéseket az átvett munkavállalókkal. A tapasztalatok azt mutatják, hogy nagyrészt kompromisszum-késznek mutatkoznak. Természetesen ezt hosszas személyes beszélgetések előzik meg. Be kell tartani a "kamara specifikus" szabályozásokat, pl. Bajorországban. A pályázónak itt nyilatkozni kell arról, hogy tovább foglalkoztatja-e az adott helyen dolgozókat. Próbaidőben is meg lehet állapodni, a vállalkozás megalapítása utáni első négy évben a munkaszerződést indokolás nélkül fel lehet mondani.
Az, hogy az utód hogyan alakítja ki az adott irodát, maga határozza meg. A kollegialitás és a célszerűség azonban azt kívánja meg, hogy erről is egyeztessen az elődjével. Lehetőség szerint el kell kerülni azt, hogy az utód nem veszi át az irodát, vagy hogy azonnal kiköltözik. Ezáltal is veszthet ügyfeleket, pláne, ha a lakosok nagy része addig pont oda járt. A fent említetteken kívül gondolni kell még olyan természetes dolgokra is, mint a telefonvonalak vagy a faxok átruházása, illetve a pecsétek, névjegytáblák megrendelése.
A könyvek, jegyzékek, listák, dokumentumok, akták őrizetének átadása a Szövetségi Közjegyzői Rendtartás 111. §-a értelmében megtámadható igazságügyi államigazgatási aktus.
Az újonnan kinevezett közjegyzőnek átadásra kerülő tárgyak az elköszönő közjegyző meglévő aktái és okiratai, amely a következőkből állnak: a közjegyző által vezetendő könyvek és jegyzékek, illetve az azok helyett kiállított kártyák; okiratgyűjtemény, főbb akták, egyéb iratok, költségjegyzék. Átadásra és átvételre kerül - másként, mint a bíróságon keresztüli megőrzésnél - minden hivatali irat, amennyiben a megőrzési idő le nem járt és nem kell megsemmisíteni őket. Az előző közjegyző nem vihet magával iratokat, sem eredeti példányt, sem másolatot. Az aláírás mintát és a pecsétlenyomatot a tartományi bíróság elnökének kell benyújtani, az előző közjegyző bélyegzőjét megsemmisítésre a helyi bírósághoz kell szállítani. Az újonnan kinevezett közjegyző a hivatali- és névtáblát a hivatali helyiségbe kell szállíttatni. Átmenetileg ezen a táblán feltüntetve maradhat az előző hivatal betöltőjének a neve.
Az új közjegyzőnek is be kell vezetnie magát az elektronikus telekkönyvbe illetve minden más helyen regisztrálnia kell. Az adóhivatalnál haladéktalanul igényelni kell egy új adószámot, mivel e nélkül számlát nem lehet kiállítani. Egy weboldal létrehozása is nagyon ajánlott, sőt, manapság nélkülözhetetlen. A reklámtilalom miatt azonban figyelni kell a részletszabályokra.
Érdekességek a "Le Gnomon" című közjegyzőség-történeti folyóirat 2012. évi április-júniusi, No171. számából
Alain Moreau "Faragjuk versbe a törvényeket!" című írásában kiemeli, hogy a francia közjegyzők körében is találunk minden korszakban olyan kollégákat, akik irodalommal, költészettel foglalkoztak, kisebb-nagyobb tehetséggel, szorgalommal megáldva, sokféle stílust és műfajt képviselve.
Ezen művészi próbálkozásokon belül is ritka és különleges példát mutat a törvények versbe faragása. Elsőként egy párizsi közjegyzőt, Edme Hilaire Garnier-Deschesnes-t (1732-1812) ihlette meg a jog. A közjegyző jeles személyiség, 1799-től az Ötszázak Tanácsának tagja, Bonaparte híve, és számos filozófia illetve jogi mű szerzője volt, mint például a Code Civil és a francia közjegyzői törvény (Loi de Ventôse) első kommentárjai. Fiatalkori szerzeményének címe "A Párizsi Szokásjog francia versben", mely mű három kiadást is megélt az 1769, 1784 és 1787 években, és korának egyik sikeres műve lett annak ellenére, hogy szerzője eredetileg nem kiadásra szánta, hanem a jogi tanulmányok unalmát kívánta vele enyhíteni, barátaival együtt. A verseskötet a Párizsi Szokásjog (La Coutume de Paris) 362 - némelyik igen hosszú - paragrafusának versbe faragott jogszövegét tartalmazza, tartalomhűen és igen élvezetes rímekbe szedve.
Ezen jó példán elindulva, maga a Code Civil sem kerülhette el a költészet "karmait", és három változatban is versbe foglalták. Elsőként Joseph Henri Flacon-Rochelle (1781-1834) munkája jelent meg 1805-ben, aki előszavában Garnier-Deschesnes-nek, mint példaképének ajánlja a verseket. Másodízben 1811-ben jelent meg hasonló, ám sokkal jobb és igényesebb, alexandrinusokban írt kötet, Benoît Michel Decomberousse (1754-1841) alkotása, aki ötvenes éveiben járva adta fejét a Code Civil teljes szövegének versbe szedésére. A kötet igen sikeres volt, még a két világháború között is kiadták egy alkalommal. A harmadik, egyben napjainkig utolsó próbálkozás azonban, mely 1882-ben jelent meg, és szerzője Amédée Pons jogász volt, sajnos nem örvendett hasonló sikereknek.
Alain Moreau, a képekkel és élvezetes idézetekkel fűszerzett összefoglaló szerzője végül kifejezte abbéli reményét, hogy a modern, száraz jogi szövegezés sem riasztja majd vissza az elhivatottakat attól, hogy korunkban is hasonló költészeti alkotások szülessenek.
A tulajdonjog tanúsítása Bulgáriában - A közjegyzőség szerepe Bulgáriában az ingatlanforgalomban folyóirat ezen számában - több kiemelkedő francia közjegyzői életrajz mellett - Dr. Georgi Boyanov bolgár professzor, és Dr. Petar Raymundov bolgár kollégánk írásait is olvashatjuk, akik a fenti címekkel közöltek kettő érdekes tanulmányt a bolgár jogrendszer történeti fejlődéséről, valamint a mai bolgár jogi szabályozás ismérveiről a tulajdonjog közjegyzői tanúsítása tárgyában.
Boyanov professzor hangsúlyozza, hogy a napjainkban ismert közjegyzői okiratok (az ingatlanok átszállását tanúsító okiratok, valamint az ingatlanokon fennálló tulajdonjogot tanúsító okiratok) kialakulását, eredetét a bolgár történeti múltban kell keresnünk. A római jog, majd a bizánci jog hatásait az ottomán (török) jog hatásai követték a közel ötszáz éves török uralom alatt. Különösen jelentős volt a török dologi jog szabályainak átemelése az 1858-as földtörvény révén, amely az ingatlanok átszállását, valamint a tulajdonjog és a haszonélvezeti (használati) jog dokumentálását is szabályozta a különböző ingatlan-kategóriák kapcsán. Az állami tulajdonban lévő földek, ingatlanok használati jogának átszállásakor az eladó és a vevő megállapodásán és a vételár kifizetésén kívül arra is szükség volt, hogy a tulajdonjogot (használati jogot) illetve az átszállást ún. tapina okirat igazolja, amit az isztambuli székhelyű speciális titkárság helyi képviselője állított ki. A titkár szükség esetén a falu öregeit és a szomszédokat is kikérdezte annak felderítése céljából, hogy ki a kérdéses ingatlan valódi használója, "tulajdonosa". A dokumentumot Isztambulban írták alá, ellátták a birodalmi bélyegző lenyomatával, nyilvántartásba vették, majd a titkáron keresztül eljuttatták a jogosult részére. Bulgária 1878-as felszabadulását követően ezen tanúsítványok, dokumentumok kiadása a közjegyzők illetve békebírók hatáskörébe került, a jogrendszer az orosz és a török jogrendszerből is átvett, megőrzött jelentős elemeket. Ennek bizonyítéka, hogy az 1883-as szabályozással bevezetett ún. vladalo tanúsítvány okirat kiállítása hasonló elvek alapján történt a körzeti másodfokú bíróságokon (a titkár-közjegyzők révén), mint elődjéé, a tapina okiraté.
Az 1885-ös bolgár közjegyzői törvény rögzítette ezen tanúsítvány-okiratok kiadásának közjegyzői eljárási szabályait, és az 1910-es törvénnyel együtt bevezette az ingatlan-forgalomban a közjegyzői okiratok, tanúsítványok kizárólagosságát azzal, hogy a tulajdonjogot tanúsító okirat hiányában az azt bizonyító eljárást, "nyomozást" is a közjegyző volt jogosult lefolytatni, a vonatkozó eljárási törvény alapján.
Raymundov kolléga is mindenekelőtt azt emeli ki írásában, hogy a bolgár állampolgárok "jogtudatába", jogi ismereteibe alapvető meggyőződésként ivódott be az ingatlanok tulajdonjogának igazolásával és átszállásával kapcsolatban a közjegyzőség, a közjegyzői okiratok és tanúsítványok szerepe. Napjainkban ennek helytállóságát, realitását tovább erősítik a bolgár közjegyzőkre vonatkozó szigorú eljárási szabályok, és az eljárásokban általuk kötelezően alkalmazandó, lekérdezendő elektronikus központi nyilvántartások (pl. személyazonosság ellenőrzése elektronikus úton, jogi személyek nyilvántartása, közjegyzői okiratba foglalt meghatalmazások nyilvántartása).■
JEGYZETEK
[1] Ez utóbbi elv kapcsán jegyezzük meg - hiszen visszatérően jelentkezik erre igény az ügyvéd kollégák, természetes személyek részéről a közjegyzői irodákban -, hogy többek között emiatt sem érdemes perbeli felhasználás céljára tanúvallomást közjegyzői okiratba foglalni, akár polgári peres, akár büntetőeljárásról van szó. Tapasztalatok szerint a perbíróság épp a közvetlenség elve alapján a megítélése szerint fontos tanút úgyis be fogja idézi (távolmaradása esetén újraidézi) a tárgyalásra.
[2] Itt jegyezzük meg, hogy a kötet igen imponáló irodalmi hivatkozásokkal bír, azonban fontos, irányadó bírósági határozatokra, a gyakorlatot eligazító iránymutató döntésekre hivatkozás nem lelhető fel benne, amit komoly hiányosságának tekintünk.
[3] a 4/2003. polgári jogegységi határozattal összhangban
[4] hiszen nap mint nap tapasztaljuk a fizetési meghagyások kapcsán az eljáró jogi képviselők ebbéli tárgyi tévedéseit beadványaikban
[5] Szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy az Alkotmánybíróság ezen határozatában a következőt mondta ki: "Valamely rendelkezés alkotmányellenességének megítélése ugyanis nem matematikai kérdés. A közjegyzői záradék jogintézménye nem önmagában véve és szükségképpen alkotmányellenes, csupán a jelenlegi szabályozás mellett az, minthogy e szabályozás nem követeli meg a korábban vázolt garanciát, mint a záradékolás előfeltételét. Tekintettel azonban arra, hogy az Alkotmánybíróság a jogszabály kiegészítésére nem jogosult, a hatályos szabályozás alkotmányellenességét kizárólag a sérelmezett rendelkezés megsemmisítése útján tudja megszüntetni."Az Alkotmánybíróság 1991-ben kifejezetten azt találta aggályosnak, hogy a közjegyzői végrehajtási záradékolás az akkori jogszabályi környezetben úgy is megvalósulhatott, hogy az adós egyáltalán nem bírt tudomással a vele szembeni követelésről.
[6] A magunk részéről sajnáljuk, hogy a szerző nem foglal állást a saját maga által felvetett, a cikk központi témáját képező, és megítélésünk szerint valós probléma kapcsán, amivel a közjegyzők is mind gyakrabban találkoznak a fizetési meghagyásos eljárások intézése során.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Székely Erika, közjegyzőhelyettes; dr. Horváth Gyöngyi, MOKK ügyvezető; dr. Varga Krisztina, MOKK ügyvezető
Visszaugrás
