A büntetőeljárás felfogható sajátos rekonstrukciós tevékenységként is annak érdekében, hogy megalapozott döntés születhessen a feltételezett elkövetők büntetőjogi felelősségéről.
Egy bűncselekményről a legtöbb releváns információval nyilvánvalóan a terhelt rendelkezik, amennyiben az eljárás során képes, és hajlandó is ezeket a nyomozó hatósággal közölni, jelentős mértékben megkönnyíti az eljárás sikeres lefolytatását, a vallomása alapján már könnyedén összegyűjthetők az előadását alátámasztó további bizonyítékok is. Mivel a gyanúsított - őszinte jellegű beismerő - vallomásának nagy jelentősége van, ezért a múltban - és nyilván majd a jövőben is - jogosan törekszik a nyomozást lefolytató arra, hogy szóra bírja a gyanúsítottat, és próbál ki ennek érdekében minden olyan módszert, amelyről úgy véli, hogy az megkönnyítheti céljának az elérését.
A gyanúsított azonban általában nem "beszédes" az általa elkövetett bűncselekmény részleteivel kapcsolatban, mert az érdeke ellentétes az eljáróéval. Többnyire az eljárás kezdetétől fogva jól tudja, vagy legalábbis sejti, hogy bűnösségének a bizonyítása a hatóság feladata, és ha a vallomásával nem segíti a bizonyítást, esetleg akár "ki is menekülhet az eljárásból". Ezen túl a mindenkor hatályos jogszabályok is éles határokat szabnak az eljárónak, akinek ezért egy egyre szűkülő jogi ösvényen haladva kellene elérnie a célt: megszólaltatni, és minél részletesebb vallomásra bírni a gyanúsítottat.
A tanulmányban a bizonyítással általában, ezen belül a bizonyítási eszközök közül elsősorban a gyanúsított kihallgatásával foglalkozom, kitérve ennek kapcsán a kihallgatás során alkalmazott krimináltaktikai "fogásokra" is, ezek közül kiemelten a krimináltaktikai blöffre.
Az ezzel a "fogással" való kiemelt foglalkozásom oka, hogy az eljárási törvényben ugyan nem szerepel ez a fogalom, nincs szabályozva ez a módszer, s a szakirodalomban is évtizedek óta folyik a vita a létjogosultságával kapcsolatban, a kihallgatók mégis - bár nem mindig azonos jelentéstartalommal felruházva - alkalmazzák a nyomozás során.
Lehet-e tehát helye krimináltaktikai blöffnek a büntetőeljárásban, ha igen, mik az alkalmazhatóságának a feltételei, akadályai, hol van az a határ, amelyen túl a felhasználhatósága megkérdőjeleződik, és ennek következtében a segítségével beszerzett gyanúsítotti beismerő vallomás bizonyítási eszközként már nem is vehető figyelembe.
A bizonyítással kapcsolatban a szakirodalomban többnyire egységes a szerzők álláspontja.
Tóth Mihály szerint a büntető eljárásjogi bizonyítás az a processzuális folyamat, amelyben a bizonyítékok beszerzése és értékelése révén annak megállapítása vagy kizárása folyik, hogy e bizonyítékok alapján a feltárt "történeti tényállás" beleilleszthető-e valamely absztrakt törvényi tényállás keretei közé; a bizonyítékok alkalmasak és elegendőek-e arra, hogy a bíróság kimondhassa, hogy:
- meghatározott személy
- konkrét bűncselekmény tényállási elemeit
- bűnösen
megvalósította.[1]
Erdei Árpád definíciója alapján a bizonyítás az a tevékenység, amelynek során a büntetőeljárás tárgyául szolgáló emberi magatartást kitevő tények megállapítására kerül sor. Az eljárási bizonyítás sajátosságait éppen az határozza meg, hogy olyan múltbeli tények megismerését kell lehetővé tennie, amelyek megállapítása a büntetőjogi felelősség kérdésének helyes eldöntése érdekében szükséges. Ebben a bizonyításban mind az érzéki, mind a gondolkodás útján megvalósított értelmi elem jelen van.[2]
A büntetőeljárásban - mint minden emberi megismerő tevékenységben - a megismerés mindkét egymást követő és összefüggő fokozatának, az érzékinek és a racionálisnak is szerepe van. Minthogy a megismerés igényli az ember gondolkodását, gondolati tevékenységét, a logika szabályaival - a dedukciót, indukciót, hipotézist, analogikus következtetést is használva - össze kell vetnünk. A logika értelmében a bizonyítás gondolati művelet, amelyben valamely kijelentés igazságát más igaz kijelentésekkel igazolunk, illetve kijelentésekből új igaz kijelentéseket vezetünk le, állapítja meg Király Tibor.[3]
Tremmel Flórián meghatározása is hasonló az előzőekhez. Szerinte a bizonyítás a büntetőeljárásban olyan megismerési folyamat, amely egyedi ügyben, büntetőjogilag releváns, túlnyomórészt múltbeli tényállásnak az eljáró hatóság, végső soron a bíróság általi, a valósággal adekvát megállapítására irányul és a bizonyítékok összegyűjtésével, vizsgálatával és mérlegelésével kapcsolatos tevékenységben realizálódik.[4]
- 345/346 -
A bizonyítékok a büntetőeljárásban olyan adatok,
- amelyek a büntetőjogilag releváns tényekre vonatkoznak (tartalmi oldal), és
- amelyeket a törvény által megengedett forrásokból szereznek be (formai oldal),
éppen ezért összességükben és összefüggésükben felhasználhatóak, alkalmasak a büntetőjogilag releváns tényállásnak az ügydöntő hatóság általi megállapítására.[5]
A büntetőeljárásban a bizonyítás a résztvevő hatóságok - a nyomozó hatóságok, az ügyészség, és a bíróság, - és más résztvevők megismerő tevékenysége, melynek során egy múltbéli eseményt próbálnak gondolatban rekonstruálni és az oksági összefüggések feltárásával az objektív igazságot kívánják megállapítani.
A múltbeli tények bizonyításának a lehetőségei azon tapasztalati felismerésen nyugszanak, hogy minden esemény vagy történés változásokat idéz elő, nyomokat hagy hátra a külvilágban. Az esemény, történés vagy cselekvés ebben az összefüggésben ok, s az előidézett változás, a hátrahagyott nyom az okozat. A nyomok akár tárgyi formában maradnak meg, akár az emberi tudat őrzi meg őket, tényeket testesítenek meg, amelyekből következtethetünk más tényekre: az őket előidéző okokra. Gyakori, hogy a hátrahagyott nyomokat megváltoztatják, a tapasztalatok szerint minél hosszabb a megismerendő esemény vagy történés és a megismerési tevékenység között eltelt idő, annál valószínűbb a nyomok torzulása vagy elhalványodása. Mindez a megismerést nehezíti, de nem teszi feltétlenül lehetetlenné.[6]
A büntetőeljárási jog a bizonyítás körében több személy tevékenységéről szól, és ebből kifolyólag a bizonyítás átfogó, többjelentésű kifejezés.[7]
Az eljárási bizonyítást a következők is jellemzik:
- a hatóság a bizonyítás útján közvetett ismereteket szerez,
- a büntetőügyben folyó bizonyítás ténybizonyítás, és
- egyben jogi bizonyítás is.[8]
A bizonyítás elvei a büntetőeljárás általános alapelveivel együttesen érvényesülnek az igazság megállapítására irányuló tevékenységben. A bizonyítás saját (speciális) elvei: a bizonyítás törvényessége, a bizonyítási kötelezettség, a bizonyítás szabadsága, a bizonyítékok szabad mérlegelése, az érintettek kímélete. A bizonyítás elveit az érvényesülésüket biztosító, illetőleg korlátozó rendelkezések figyelembevételével kell értékelni. Érvényük ugyanis nem feltétlen, más elvek (elvi követelmények) érvényesülése megkívánhatja a korlátozásukat.[9]
A bizonyítási eszközök felderítése, összegyűjtése, biztosítása és felhasználása során e törvény rendelkezései szerint kell eljárni. Jogszabály elrendelheti a bizonyítási cselekmények teljesítésének és lefolytatásának a bizonyítási eszközök megvizsgálásának és rögzítésének meghatározott módját.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
