Mint a könyvet méltató Földesi Tamás professzor írja, Földi András könyve "kitűnő könyv", mely "méltán tarthat igényt nemcsak a jogtudománnyal foglalkozók, hanem a gyakorlati szakemberek érdeklődésére is".[1] A témaválasztás is aktuális, folytatja Földesi professzor, hiszen a közeljövőben az Országgyűlés elé fog kerülni az új Polgári törvénykönyv tervezete, ebben pedig a polgári jog generálklauzulái, köztük olyanok is, mint a jóhiszeműség és a tisztesség elve, amely alapvető elv, az egész polgári törvénykönyvet átható jelentőséggel bír. Az értékeléshez és a témaválasztáshoz egyetértőleg fűzhetjük hozzá a magunk részéről, hogy a könyv rendhagyó abban is, hogy viszonylag kevés oldalon eredményesen mutatja be a jogelv fejlődésmenetét.
A külföldi irodalomban a jogelvek egyik francia kutatója kutatásának tárgyával kapcsolatos nehézségeit találó hasonlatával, jelképesen úgy fejezi ki, mint "a lovas feladatát, amely arról szól, hogy a kiszámíthatatlan, csintalan, zabolátlan pejt meg kell szelídítenie."
A szerző esetünkben a téma, azaz a kutatott jogelv széleskörű jelentéséből és hosszú fejlődésmenete során kialakuló sokrétű jelentéstanának, jogalkalmazási és jogértelmezési rendeltetésének, más jogelvekhez való viszonyításának, valamint konkrét jogintézményekkel való kapcsolatának és a tételes jog "merev" részeinek erkölcsi-korrektív alapon való hatásának feltárása tekintetében, a generálklauzulák buktatóinak, kihívásának ellenében feladatának sikeresen tett eleget azáltal, hogy nem engedte, hogy a téma őt parttalan vizekre vezesse, saját vezérfonalával vezeti fel a témát, miközben bőven idézvén más szerzők véleményét, ezeket korrekt módon előtérbe helyezvén, s ezeknek nyomán nemcsak időrendi, hanem eszmetörténeti rendszerezése által is foglalja el saját álláspontját.
Az alapelv legfontosabb vonulatait alapos jogtörténeti elemzéssel kíséri végig a római jogtól napjainkig, elsősorban magánjogi, de egyes közjogi vonatkozásaiban is, felsorakoztatván az összehasonlító jogi anyag forrásait és a jogirodalomban az idők során kialakult legfontosabb és vonatkozó, mértékadó elméleti állásfoglalásokat. Közben a szerző nemcsak bemutatja az álláspontokat és a tendenciális fejlődésmenetet, hanem maga is ál-
- 303/304 -
lást foglal, s amennyiben véleménye eltérő, ezt a vitatott álláspont teljes bemutatása, tiszteletben tartása mellett, argumentálva, méltányolandó érveléssel fejezi ki. A szerző az érvényben levő klasszikus európai polgári törvénykönyvek (francia Code civil, osztrák ABGB, német BGB, svájci ptk. és Kt, olasz Codice civile), sőt az újabb kódexek, mint az új holland ptk. (1992) rendelkezéseit, értelmezési elméletét és gyakorlatát is figyelembe veszi. Ugyanakkor joggal tér ki a nemzetközi jogegységesítés olyan eredményeire, mint a Bécsi Vételi Egyezmény (1980), az UNIDROIT Alapelvek (1994) és a Lando-bizottság által közzétett Európai szerződési jogi alapelvek (1995, 1998). Nem mulasztja el a XIX. századi vonatkozó magyar elmélet (Kelemen Imre, 1814, Frank Ignác, 1845, Suhajda János, 1863, Zsögöd Benő, azaz Grosschmid Béni) álláspontjának vizsgálatát sem. Ennek folytán már elöljáróban megállapíthatjuk, hogy e mű értékes tudományos hozzájárulás az alapelv tartalmának feltárásához, más alapelvek iránti, nem átfedések nélküli helyes viszonyításához, a jogalkalmazásban, a joghézagok pótlásában betöltött szerepének vizsgálatához, a metajurisztikus, etikai normák törvényi kritériumok alapján való elismeréséhez, vagy a jogrendszerbe való beemeléséhez, vagy a jogértelmezésben betöltött szerepének vizsgálatához.
Földi András professzor könyvének a bevezető részt követő második fejezete a bona fides klasszikus, antik római jogi intézménytörténetével foglalkozik. Ebben kiemeli, hogy a kifejezés eredeti római jogi jelentésének nem volt semmilyen kapcsolata egy személy szubjektív hitével, ellenkezőleg, elsősorban és egyszerűen szavahihetőséget, szótartást, az adott szó betartását jelentette. Idézve Wieackert (Römische Rechtsgeschichte, I, 506) a szerző kiemeli, hogy a fides egyrészt egy személy megbízhatóságát, szavahihetőségét, másrészt az iránta ennek alapján mások részéről megnyilvánuló bizalmat jelentette."[2] Földi professzor szerint tehát az eredeti jelentés objektív és etikai elemekkel, sajátosságokkal színezett. A Kr e. III. században a bonae fidei iudicia révén kialakult egy kötelmi jogi bona fides, amelynek jellege úgyszintén objektív volt. A bona fides fogalmából azonban később levált a dologi jogi bona fides, mely a tulajdon megszerzésének feltételeként a szubjektív jellegű jóhiszeműséget jelenti, tehát azt pl., hogy az elbirtoklásnál valaki abban a szubjektív hitben él, hogy saját dolgát, tulajdonát birtokolja.
A bonae fidei actiók, ill. a ius gentium alapján a szó tartás kötelezettsége különösen a konszenzuálszerződéseknél kiterjedt a peregrinusokra is, s ily módon a bona fides mint minden emberi társadalomban érvényes alapvető elv, az egyetemes érvényű jogintézmények körébe tartozott. A praetor peregrinus éppen a bona fidesre való hivatkozással érvényesítette már a Kr e. III. században a római polgárok és a peregrinusok szerződéseit (adásvétel, bérlet, társaság), hogy a civiljog által el nem ismert szerződések Rómában is kikényszeríthetők legyenek.[3] A bonae fidei iudiciumok a principátus kialakulásakor váltak a jogtudósok responsumai révén civiljogi keresetekké.
A bona fides kezdetben a követelés jogalapját jelentette, majd csak a későbbi jogfejlődés hozta meg, hogy a bona fides a szerződési jogviszonyban a tisztesség, a korrektség általános zsinórmértékének jelentését vette fel, miközben az általános fidesnél magasabb rendű követelményekre utalt a bona jelző. Ugyanakkor már a római jog bonae fidei iudiciumaiban felvetődött a kérdés, lehet-e többre marasztalni az adóst, mint amire a szerződés szó szerint kötelez, s az az álláspont alakult ki, hogy az adós mindarra kötelezhető, amit a bona fides alapján adnia kell, mégpedig az eset Összes körülményeinek bírói mérlegelése alapján.[4] A quidquid-klauzulában a fides objektív értelmezésben szerepel, az adott jogviszonyban elvárható korrektség követelményeként. Cicero alapján arra lehet következtetni, hogy a bonum fogalomköre nem egymagában az etikai szempontoknak a
- 304/305 -
iurisdictióba. való beemelését jelenti, hanem jogértelmezési rendeltetést vesz fel (plenior interpretatio), ami a bíró azon kötelezettségére utal, hogy minél teljesebben feltárja és érvényre juttassa a törvényhozói akaratot és a felek szándékát.[5] A bona fidei iudiciumok szerint a bírónak nem a quod dictumot, hanem a quod actumot kell feltárnia.[6]
Egyetértve Kaser véleményével, Földi tanár úr megállapítása szerint a bonae fidei actiók megalkotása a római jogász szellem legjelentősebb teljesítményeként értékelhető, mert a jogélet fontos területén rugalmas rendezést tett lehetővé.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
